Az albán bunkervilág

Ahogyan azt a kiutazásom előtt felelősen megígértem, albániai kiruccanásunk során folyamatosan szem előtt tartottam a blog  olvasóinak érdeklődési területét, s igyekeztem olyan látnivalókat is feltérképezni, amelyekről feltételezhető, hogy egy katonai-rendvédelmi irányultságú közönségnek is csemegét jelentenek.

A fentiek értelmében mai posztunkban a híres-neves albániai bunkerekről mesélek nektek, jócskán meghintve fotókkal.

Amikor a hatvanas évek legelején az Enver Hodzsa által vezetett balkáni ország a hruscsovi desztálinizációs folyamatok miatt sértődötten szakít a Szovjetunióval (s ezzel együtt gyakorlatilag az egész európai béketáborral) és 1968-ban kilép a Varsói Szerződésből (speciel a prágai fegyveres internacionalista segítségnyújtás miatti tiltakozásul), logikus következményként a népi Kína úszik be a képbe, mint távoli, de annál megbízhatóbb partner. A csókos albán-kínai viszony nagyjából másfél évtizedig tartott, mígnem a hetvenes évek közepétől kezdve Tirana Pekinggel is elkezdte összetépkedni a babaruhát, s 1978-ra totálisan elszigetelődött mindentől és mindenkitől; elkezdődött az abszurd, totális önerőre támaszkodás politikája.

Enver Hodzsa, az egykori partizánvezér a hetvenes évek legelején határozta el, hogy országában egy olyan bunkerrendszert épít ki, amely egy feltételezett külföldi támadás elleni többlépcsős, nemzeti védvonalat képezett (volna). Ennek érdekében 1972 és 1984 között mintegy 700–750 ezer, különféle nagyságú betonbunkert építtetett szanaszét az apró, egyharmad-magyarországnyi államban.

Igen, jól olvastad: hétszáz-hétszázötven ezer. Albániában több bunker van, mint lakás.

Ezek jelentős része egy teljesen egyszerű, klasszikus, gomba alakú géppuskafészek, ahová (a tervek szerint) egy imperialista invázió esetén egy-kétalbán hazafi bevetette volna magát és patrióta lendületével nemcsak feltartóztatta volna, hanem vissza is verte volna a gaz amerikai csapatok által vezetett NATO-erőket.

Az egy-két személy befogadására alkalmas bunkereken kívül készültek ám komolyabbak is, amelyek el voltak látva elektromos árammal, vízvezetékkel, szellőző-berendezéssel, sőt, még minden igényt kielégítő pottyantós vécével is; 12-15 centiméter vastagságú, zsilipezős rendszerű vasbeton- és acélajtóinak rendeltetése az volt, hogy ideig-óráig a gáztámadás és a nukleáris csapás elsődleges következményeitől is megvédje a bent tartózkodókat; vélelmezem, hogy addig, amíg Tiranából megérkezik a mindent elsöprő erősítés. Hasonló, óvóhely jellegű építmények a legváratlanabb helyeken bukkannak fel, a fővárostól egészen a hegyekig.
A hetvenes években különleges, kettős összetételű bizottságok (megbízható pártmunkások és még megbízhatóbb katonák) jelentek meg minden albán településen. Felmérték a környéket (ez Albánia jelentős részén azt jelenti, hogy felmásztak a hegyoldalra és diadalmasan körülnéztek), meghatározták a legvalószínűbb ellenséges támadási irányt és kijelölték a településenként átlagosan 15-20 darab bunker helyét (a 20-30 kilométeres határsávban ennek a többszörösét). Miután megérkezett a cement és a betonvas (olykor az előregyártott betonelemek), a falu lakossága – szigorúan önkéntes alapon persze – kommunista vasárnapokat tartott mindaddig, amíg a létesítmények el nem készültek.

Ezt követően minden bunkerhez kijelöltek egy-egy családot, amely tagjainak hazafias kötelessége volt ennek karbantartása. A konspiráció (vagy nevezzük inkább paranoiának?) működött ezerrel: senkinek nem volt szabad arról beszélnie, hogy a gondjára bízott bunker pontosan hol is van, mekkora, vagy hogy merre néz a lőrés. Aki nem tartotta magát ehhez a szabályhoz, és esetleg a harmadik raki rrushi után elkottyintotta a szomszédnak, hogy az ő bunkere az olajfaliget keleti oldalán van, már jött is érte a Sigurimi, vagyis a helyi ÁVH, és addig verték, amíg be nem ismerte, hogy közvetlenül a CIA igazgatójával és a US Army vezérkari főnökével áll napi kapcsolatban. Ezt követően gyorsított eljárással, egy teljesen független bíróságtól megkapta a 15 év letöltendő fegyházat, a bunker meg egy új gazdát, és az élet folytatódott; a teljes NATO pedig (vélelmezem) ott állt tanácstalanul, a fejét és egyéb nemes testrészeit vakargatva, s azon tanakodott, hogy az elemi erejű csapás kiheverése után akkor most hogyan tovább?

Nemcsak bunkerek álltak ám az albán nemzetvédelmi erők rendelkezésére. Az arrafelé igencsak bőven tenyésző hegyek természetes barlangjai mellé több száz mesterségeset is fúrtak-robbantottak, amelyekbe aztán mindenféle hadianyagot, tartalék élelmiszert és üzemanyagot akartak rejteni – ez csak korlátozottan valósult meg, mert negyven éven keresztül mindegyikből hiány volt, úgyhogy maradtak az óriási, nagyrészt üres lyukak a hegyoldalakban.

A Drino és a Vjosë völgyében (ez a két folyó Görögország felől lépi át a határt) a bunkerek sűrűsége minden előzetes várakozást meghalad; Gjirokastërtől észak-északnyugat felé a kettes főúton (SH2) haladva csak öt percig számoltam őket a völgy két oldalán a hegyoldalban és száznál (!) abbahagytam. Spillénél (Durrëstől kicsit délre) a tengerparton sétálva láttuk, hogy kilométereken keresztül, egymástól úgy 300-400 méterre találhatók a hármasával csoportosított bunkerek, amelyek látványa már önmagában is biztosan a szívszélhűdést hozta volna azokra a partraszállást megkísérlő hadakra, amelyek alávaló, gonosz szándékkal (például egy-egy ellenséges McDonald’s felépítésével) meg akarták volna kaparintani az albán fogyasztók összekuporgatott lekjeit.

Megjegyzés: Meki azóta sincs Albániában.

Noha ismerjük a magyar nemzeti ellenállás intenzitását mindennel szemben, ami akár csak nyomaiban is matematikát tartalmaz, végezzünk egy egyszerű számítási kísérletet.

Szándékosan mélyen alábecsüljük az albániai bunkerek számát és csak hatszázezerrel számolunk, ráadásul eltekintünk a nagyobbaktól; egy sima, két és fél méter magas és három méter átmérőjű, átlagosan 25-35 centiméteres falvastagságú, közepesen vízszigetelt építményhez (ez körülbelül három-négy köbméter készbeton) alsó hangon is szükség volt úgy tíz-tizenkét mázsa cementre (az adalékanyag-szükségletet most ne is vegyük figyelembe, noha a beépített vasrudak is tekintélyes tömeget tesznek ki).

Bunkerenként ez tehát – középarányost véve – 1100 kiló cement, és mivel a katonák ilyenkor szeretnek legalább 10 százalékkal fölétervezni (na meg azt senki nem kockáztatta volna meg, hogy elfogy az építőanyag, mert ez vegytiszta szabotázs és rossz esetben valószínűleg golyó vagy kötél járt érte), számoljunk 1200 kilóval. 600 ezer bunker esetében ez 720 millió kiló (720 ezer tonna) cement. Ez a teljes magyar építőipar jelenlegi kétéves felhasználása. Ismétlem: ha kizárólag apró bunkereket vettünk figyelembe…

Az albán roppant kreatív nemzet; az 1991-es fordulatot követően jó pár (merészebbnél merészebb) ötlet felmerült a bunkerek hasznosításával kapcsolatban. Voltak, akik múzeumokat, gombatermesztő pincéket, helyi zöldségraktárakat, mások nyilvános illemhelyeket álmodtak beléjük – jójó, de egy három és fél milliós országban hétszázezer közvécé?!

Pár tucatban tényleg működik egy-egy apró kávézó, szuvenírbolt, ilyesmi, de ez távolról sem nevezhető általánosnak. Szétverésük, lebontásuk ugyancsak pénzbe, energiába és időbe kerülne, na és akkor ott az új kérdés: mi legyen az elképesztő mennyiségű sittel, törmelékkel? Ha a helyszínen marad, az még rondább (és környezetvédelmi szempontból még károsabb), mint a kompakt bunker; elszállítani (hová?) döbbenetes üzemanyag- és szállítókapacitást igényelne.

Szóval ott áll Albánia a háromnegyed millió bunkerével és eltekintve attól, hogy az alulírotthoz hasonló idióta külföldiek vadul fényképezik őket, nem tudnak mit kezdeni velük, túl azon, hogy gumiból, műanyagból, márványból, fából és cementből mindenféle apró, bunker-kinézetű ajándéktárgy (hamutartó, papírnehezék, tolltartó, miegymás) kapható pár száz lekért.

Ha van ötleted a hasznosításra, írd meg a kommentekhez, és mi gondoskodni fogunk arról, hogy az éceszt eljuttassuk az albán illetékesekhez. Ha beválik, levédetjük a forgatókönyvet és egy csomó lóvét legombolunk Tiranáról, amit aztán majd jól eliszunk a következő közös bulin.

7 hozzászólás

 1. Gagyimami — 2011-07-02 15:06 

Emlékeim szerint nem csak az albánok voltak, akik gazdasági lehetőségein túlnyujtozkodva, bunkererdőt épitettek ki. :-)
A néhai Jugoszláv határon mi is a szicialista jövőképet nem kimélve épitettünk ki egy ungarise maginot-vonalat. Amikor az országban csak a népmesékben fordult elő a cement szó, akkor a néphadseregnek százszámra készültek a kisebb nagyobb fedezékek.
Jó a cikk, gratula.

 2. tib0ru — 2011-08-16 12:57 

Köszi! És igazad van: az egykori jugó határral párhuzamosan elég érdekes építmények lapulnak az ősi magyar kukoricaföldek mélyén…

 3. hutp — 2012-10-08 15:44 

Nekem az első, ami eszembe jutott, a turisztikai felhasználás. Néhányat át lehetne alakítani apró szobácskának, kicsit felújítva és berendezve, (akár így: http://blog.hotelcalculator.com/pl/wp-content/uploads/das-park-hotel-linz-austria.jpg) a nagyrészüket pedig ki kéne takarítani és túrázók, sátrazók spontán igénybe vehetnék valami díj ellenében. Lehetne kempingágyakat beléjük tenni, meg ellátni őket napenergiával melegített zuhannyal, WC-vel. Albánia úgy tudom, gyönyörű természeti értékekkel bír, csak kicsit ki kéne törnie az elszigetelődésből.

 4. tiboru — 2012-10-09 08:46 

@hutp:

Ó, az elszigeteltség már a múlté: szerencsére egyre több turista (és örvendetes módon egyre több magyar) jár arra. Még nincs tumultus ugyan, de nyaranta bizony egyre jobban hasonlít a már felkapott idegenforgalmi célországokhoz.

 5. pereces — 2014-05-31 20:36 

A tengerparton öltözőnek, illemhelynek, találkahelynek is használják a bunkereket, állapotuktól függően.
Talán két évvel ezelőtt volt, hogy az árvíz lerombolta a gátakat, amiket szemétből, többek között PET palackokból (!) építettek. A bunkerek szétbontásából származó betontörmelék talán jobb lett volna.
Amúgy az ország nagy baja, hogy roppant szemetes, láttunk az autóból menet közben is kidobni méretes szemeteszsákot, meg olyat is, hogy az utca egyik oldaláról a zsákot jól megforgatva csak átdobták a szemetet a másik oldalra.

 6. cseko46 — 2014-06-06 20:00 

Ezek partra szálási malőverre játszotak . Magaslatok távcsöves dió verők kereszt tüz vezetés. Ilyen sok.(És csak jönnek és csak jönnek.)HU HA.

 7. rjozsi — 2015-05-08 16:39 

Nem ötletekben van ott sem hiány, hanem a pénzből. Amit egyébként nemzeti pilótjátékkal söpörtek ki tőlük. A pilótajátékról:http://steksz.blog.hu/2010/02/06/piramisjatek_albania

RSS feed for comments on this post. TrackBack URL

Szólj hozzá

Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.