Mészárlás Münchenben

39 évvel ezelőtt, 1972. szeptember 5-én,  egy keddi napon, hajnali négy óra körül a Fekete Szeptember nevű palesztin terrorszervezet nyolc fős kommandója átugorja a müncheni olimpiai falu alig 180 centis kerítését, egy nevetségesen egyszerű pótkulcs segítségével háborítatlanul behatol a Conollystrasse 31. szám alatti apartmanházba, ahol túszul ejt tizenegy izraeli olimpikont, akik a bajor fővárosban megrendezett játékokra érkeztek; két (határozottabban ellenálló) túszt már a helyszínen agyonlőnek. Elkezdődik a müncheni túszdráma.

A hatóságokat azok a sportolók értesítik, akiknek
az utolsó pillanatokban sikerült elmenekülniük; a bajor rendőrség körülzárja a helyszínt, de – enyhén szólva – nincs a helyzet magaslatán. Német fegyveres testületről sok rosszat leírtak már az elmúlt nyolcvan évben (sokszor teljesen indokoltan), de azt, hogy tehetetlen, rosszul megszervezett, kaotikus  teszetoszaság jellemezte volna őket – nos, ezt akkor is rögzíteni kell, ha azóta a felelősök egy része halott, másik része pedig legszívesebben kitöröltetné annak a 20 órának a történéseit nemcsak a saját, hanem az egész emberiség emlékezetéből.

Reggel fél hatkor a palesztinok írásban közlik feltételeiket: összesen 241 elv- és harcostársuk azonnali szabadonbocsátását követelik, akiket izraeli és német börtönökben tartanak fogva; közöttük van például Ulrike Meinhof és Andreas Baader is, akik alig pár hónapja ülnek a stuttgarti Stammheim Fegyházban. Bonn (azaz Willy Brandt) közvetlenül és soron kívül Tel-Avivhoz (vagyis Golda Meirhez) fordul, ahonnnan hat percen belül (!) megérkezik a válasz, melynek két része van, egy nagyon rövid és egy simán rövid:

1.) Izrael NEM tárgyal terroristákkal;
2.) A zsidó állam – német beleegyezéssel – haladéktalanul Münchenbe küldi „a hasonló problémák legrövidebb időn belüli megoldására specializálódott szakembereit”. Csak egy bólintás kell, s a „szakemberek kis csoportja” kilenc órára a bajor fővárosban lehet.

Remélem, a „szakemberek kis csoportja” szókapcsolat senkit nem tévesztett meg; egy diplomáciai jegyzékben mégsem lehet olyat leírni, hogy a Terminátor precizitásával, a Predátor könyörtelenségével, Mucius Scaevola elhivatottságával, továbbá a kor legkorszerűbb gyilkoló szerkezeteivel felruházott kommandó. Golda Meir pedig – noha biztosan nem nyerne szépségversenyt, maximum akkor, ha a másik induló Gobbi Hilda lenne – igazi államfér… izé, állami vezetőhöz méltóan cselekedett, akinek cipőfűzőjéhez utódai csak nagy-nagy igyekezettel tudnának felérni.

Brandt az órájára néz: reggel hat óra van. Röviden konzultál szövetségi belügyminiszterével, Hans-Dietrich Genscherrel, aki határozottan megrázza fejét, kidülleszti mellkasát és azt mondja: a kiválóan felkészült német rendőrség egyedül is képes megoldani a túszhelyzetet. Ez a kiválóan felkészült német rendőrség mellesleg órákon keresztül győzködi a palesztinokat, hogy nevezzék meg azt az összeget, amennyiért cserébe elengedik a túszokat, és a racionális gondolkodású germánok annyira nem értik, hogy erre az arabok miért nem hajlandóak, hogy eleinte a tolmácsok hiányos nyelvtudására fogták a kútbaesett alkut.

Nem szeretnék ideológiai állásfoglalást belecsempészni a posztba, de ugye a “liberális belügyminiszter” jelzős szerkezet kísértetiesen hasonlít a viccekből jól ismert “olasz szervezettség”, “svéd konyhaművészet” vagy “svájci könnyedség” poénokra…

Időközben (gyakorlatilag a helyszíni hatóságok egyetlen hatékony és eredményes tagjaként) a túsztárgyaló pszichológus kétszer is rá tudja beszélni a terroristákat, hogy módosítsanak az általuk megszabott határidőn: az eredeti 09.00 óra helyett először 12.00-re, majd (egyes arab államok, például Egyiptom közreműködésével) 17.00-re tolják a teljesítés időpontját. Az egész hercehurca alatt a palesztinok a helyszíni közvetítést adó tévében pontosan látják, hogy a környék háztetőin mesterlövészek bukkannak fel; ultimátumukra a legjobban a müncheni rendőrfőnök lepődik meg és nem érti, hogy ki az áruló a rendőrök között…

A német rendőrség végül beleegyezik, hogy a terroristák (akikről végig azt hitték, hogy csak öten vannak) a kilenc, még életben levő tússzal, két helikopterrel és négy német pilótával az egyik közeli katonai repülőtérre távozzon, ahol – úgymond – az a repülőgép várja őket, amellyel egy meg nem nevezett arab országba repülhetnek.

A helikopterek 22.30 körül megérkeznek a fürstenfeldbrucki reptérre, ahol (ha egyáltalán még lehet) a ballépések sokasodnak, a katasztrófa mélyül, a káosz kiteljesedik: a szinte találomra kiválasztott, és a tetőre felküldött öt rendőr (akik mesterlövész-puskát kaptak ugyan, de komolyabb kiképzéssel nem rendelkeztek) elképedve regisztrálja, hogy tűzparancsuk van, noha közöttük rádiókapcsolat nem volt, éjjellátó készülékkel, védősisakkal és speciális lövedékálló mellénnyel sem látták el őket.

Az összevissza lövöldözés (a helyszínen megfigyelői státusszal rendelkező Moszad-főnök, Cvi Zamir – itt jobbra felül – elképedt pillantásaitól kísérve, aki biztosan kitépte volna az összes hajszálát, ha lett volna neki olyan felesleges) közel egy órán át (!)  tart; a késve (28 kilométerről!) érkező, páncélozott járművekből álló erősítés például forgalmi dugóba keveredik, s a gépkocsivezetők nem vállalják, hogy egy közlekedésrendészeti korlátot áttörve, előzetes utasítás nélkül rövidítsenek az útvonalon… Hja kérem, a normakövetés nagyon fontos egy német rendőr életében.

Amikor a terroristák látják, hogy nincs esélyük, kézigránátot dobnak a még mindig a helikopterekben ülő túszok közé, majd Kalasnyikov-lövésekkel vetnek véget a kilenc izraeli sportoló (és egy német rendőr) életének, mialatt a németek valódi zárótüzet zúdítanak a helikopterekre. Nem vagyok terrorelhárítási szakértő, de annyi tölténnyel, amennyit a bajorok hiábavalóan elpuffogtattak, a zsidók egy hétig tartani tudták volna Jeruzsálemet a hatnapos háborúban.  

A lassan túlerőbe kerülő rendőrség végül öt palesztint agyonlő, hármat elfognak; a három foglyul ejtett terroristát később a nyugatnémet hatóságok elengedték, egy Lufthansa-gép eltérítését követő alku eredményeként, de közülük már csak egy él, természetesen mély illegalitásban. A másik kettőt – vélelmezhetően – a Moszad és a hadsereg közös egysége, egy sayeret kutatta fel és a titkosszolgálat kommandója, a kidon végezte ki a mészárlást követő hajtóvadászat során, további nyolc olyan terroristával együtt, akiknek közük volt a merénylethez.

  • Erről a komplex műveletről szól a magyar származású kanadai újságíró, George Jonas dokumentarista igényességgel megírt könyve, a Megtorlás. Minden érdeklődőnek ajánlom szíves figyelmébe, még akkor is, ha időről időre mindig akadnak fanyalgók, helyesbítők és kételkedők, akik szerint nem úgy, nem akkor és nem azokkal történtek a dolgok, mint ahogyan azt Jonas leírja. Spielberg filmjét (München) nem láttam, nem tudok nyilatkozni róla, de talán majd a kommentelők megteszik.

Az események tényleg alapjaiban megrázták az egész világ közvéleményét, különösen az olimpiai mozgalmat. Az illetékesek órákon keresztül tanakodtak, hogy mi a célszerűbb, illendőbb, ízlésesebb, korrektebb: megszakítani a játékokat vagy folytatni. Ha folytatni, akkor milyen formában?

A játékoknak folytatódniuk kell! Nem engedhetjük meg, hogy egy maroknyi terrorista megsemmisítse a nemzetközi együttműködés és jó szándék eme alapkövét.” – jelentette ki másnap Avery Brundage, a NOB elnöke. És a játékok folytatódtak, a pénztárgépek csilingeltek, pedig csak egy év múlva jelent meg a Dark Side of the Moon, rajta a halhatatlan “Money” című számmal, ami azóta is a Nemzetközi Olimpiai Bizottság nemhivatalos himnusza.

11 hozzászólás

 1. pobeda — 2011-03-20 19:03 

Minden államfőnek hasonlóan kellene döntenie.Liberális belügyminiszter tényleg hülyeség.
Most volt Spielberg filmje a München,már láttad?
A Money működő linkje, igaz nincs kép de szöveg van.
http://www.youtube.com/watch?v=JkhX5W7JoWI

 2. tib0ru — 2011-03-21 18:10 

A Spielberg-féle Münchent nem láttam, valahogy kimaradt…

 3. tib0ru — 2011-03-21 18:13 

A linket pedig javítottam, köszi – nem vettem észre, hogy a régi link közben megszűnt….

 4. piffta89 — 2011-04-10 00:27 

Öröm volt olvasni a cikket, néhány éve az egyetemen ” az 1972-es müncheni olimpiai mészárlás és az azt követő izraeli megtorlás” címmel írtam egy házi dolgozatot :))
A német hatóságok tökéletlen bénázása tényleg egy komédiába illő mozzanata volt az egész gyászos történetnek….

 5. tib0ru — 2011-04-10 00:37 

Tragikomédiába inkább… Azóta se igazán értem, mi lehetett ott a háttérben…

 6. piffta89 — 2011-04-16 18:23 

Valóban, így pontosabb… hát, igazából én se. Nehéz elhinni és elfogadni, hogy a kivezényelt egységek ennyire nullák és koordinálatlanok lettek volna. Egy világméretű esemény kellős közepén, ráadásul pont a németek…..

 7. tib0ru — 2011-04-17 20:28 

Hát igen, ide elférne lazán egy konteó…

 8. piffta89 — 2011-04-18 13:00 

Ha már szóbakerült a konteó, most írom a szakdogám, az pedig a Hadsereg és a titkoszolgálatok szerepéről szól a román rendszerváltásban :D

 9. Abatoire — 2011-04-23 18:34 

A München c. filmet jo szivvel tudom ajanlani es nem csak azer mert egyes jeleneteit Budapesten forgattak.
Depressziora hajlamosak azert esos napon ne nezzek!

 10. Varga István — 2011-05-21 18:00 

A müncheni mészárlás magyarországi vetülete:
A Fekete szeptember terroristái Magyarországon készültek fel Münchenre. Összekötőjök a magyar állam részéről Rajnai Sándor volt. Aki egyúttal Moszad-ügynök is volt.
Szóval Tel Avivban előre tudtak mindent.
Céljuk a zsidóság melletti szimpátia heyreállítása volt. Az akkori évek nyugat-európai közvéleménye – főleg a fiatalok, értelmiségiek – ugyanis erősen szimpatizáltak a palesztinok ügyével.

 11. zum trucc2 — 2011-05-23 20:53 

Konkrétan mindenben tévedsz.
Ezek a terroristák nem Magyarországon készültek fel. Vagy vmelyik arab országban, esetleg a SzU-ban, Bulgáriában, vagy Csehszlovákiában. De ez mindegy is. Rajnai Sándor ezidőtájt már rég nem összekötő volt, hanem moszkvai nagykövet, MSzMP KB-tag. Az illető, habár lehet, hogy amúgy zsidó származású volt, biztos nem volt Moszad-ügynök. Keményvonalas moszkovita, ex-ávós, és hát az ÁVO és Moszkva nem éppen a filoszemitizmusáról volt híres.
Akkoriban, az 1967-es hatnapos háború hihetetlen izraeli sikere után pont a fiatalok, és különösen értelmiségiek között a kisszámú nácin és neonácin kívül Izraelt világszerte rokonszenv övezte. A palesztin melléknévhez meg akkoriban, egyébként teljes joggal és magától értetődően dukált a “terrorista” főnév is. Ezt a vérengzésüket is “büszkén” vállalták.
Szóval Tel-Avivban, ha előre tudták volna, mit készítenek ellenük a terroristák, akkor aligha hagyják őket kibontakozni. Amúgy Izrael nem arról híres, hogy öldökli a sajátjait.

RSS feed for comments on this post. TrackBack URL

Szólj hozzá

Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.