Elijahu Kohen 2.0

Az első részben megismerkedtünk azzal az – egyhangúnak korántsem mondható – életpályával, melynek lokális végpontján, 1962 januárjában ott áll hősünk, Kamal Amin Saabet, Argentínából hazatelepült szír üzletember bőrében és fürkésző tekintetét Damaszkuszra veti.

Innen folytatjuk tehát Elijahu Kohen történetét – s hogy lesz-e harmadik rész, az csak a poszt írása közben fog eldőlni… bizony-bizony…


Hősünk készen áll tehát, de – amint azt olvasóink maguktól is tudják ennyi szakirodalom bebiflázása után – egy izraeli kémet nem lehet csak úgy simán átküldeni a szír határon, mint egy idióta öngyilkos merénylőt; ide rafkó kell. No meg pénz.

A Moszadnál egyikből sincs hiány. Először Münchenbe repül, ahol tetőtől talpig fel-, azaz visszaöltöztetik argentin cuccokba; innen Zürichbe autózik, ahol eltölt pár napot az értéktőzsdén, majd Genovába röppen, ahol is felszáll az Astoria nevű  luxushajóra, amely mediterrán utazásokra specializálódott. Itt (szinte csak sportból, hiszen tele van szír referenciaszemélyekkel) megismerkedik egy Magdi Al Ard nevű arab sejkkel, akinél totálisan bevágódik, s mire Alexandriában – illetve később Bejrútban – kikötnek, olyan országos haverok lettek, hogy a sejk Bejrútból a saját vadiúj, frissen becsempészett Peugeot-ján viszi Damaszkuszba a magában csak kuncogó Elijahut.

Igazságtalan és gondatlan voltam (elmulasztva a tőlem elvárható körültekintést), mert az előző posztban elhanyagoltam a romantikus, érzelmi vonalat, márpedig a teljesség, a tökéletesség és a harmónia iránti természetes igény bennem is munkálkodik.

Tehát Elijahu Kohen még 1959 augusztusának legvégén összeházasodik egy iraki származású zsidó lánnyal, Nadiával, aki – hozzá hasonlóan – alig másfél éve érkezett Izraelbe és ugyanolyan elveszve érzi magát a zsidó államban. Nadia az egyik tel avivi kórházban dolgozik nővérként, és van egy elképesztően jó tulajdonsága: egyszerűen nem tesz fel munkára, illetve munkahelyre vonatkozó kérdéseket Elinek.

Csak bólogat és mosolyog, amikor férje el-eltűnik napokra, később hetekre. Nem teszi csípőre a kezét és nem kérdezi sipító fejhangon, hogy „szívem, akkor most te hol a jó büdös francba’ is dolgozol?!”, és hisztizni sem hisztizik, amikor a beígért kedd helyett csak pénteken ér haza, hullafáradtan.

1960 nyarán Nadia egy egészséges fiúgyermeknek ad életet, ami – ha visszaszámolunk – arra enged következtetni, hogy örvendetes módon a hírszerzés azért legalább a mézeshetek alatt nem sajátította ki teljesen Elit. Először 1960 januárjában, majd 1961 decemberében elbúcsúzik Nadiától és az ifjú Saultól, s mindkét alkalommal csak annyit mond: pár hónapra Európába kell utaznom üzleti ügyben.

Nadia csak bólint, szeme könnybelábad, megfogja izgőmozgó fia kezét és egy csók után csak ennyit súg oda férjének: nagyon vigyázz ám magadra ott… Európában…

Később még két gyerek születik; Eli kihasználta a rövidke hazalátogatási időket.

Itt balra fent Nadia Kohen – 2008-ban. Fiatalon biztosan nagyon csinos volt.

Na, most, hogy adtunk az emberi érzelmeknek is, térjünk vissza a száraz tényekhez.

Hősünk az új haver (Magdi Al Ard) segítségével 72 óra alatt megszerzi argentin útlevelébe az állandó tartózkodási engedélyt (ugyanis turistavízummal érkezik Damaszkuszba), majd felkeresi buenos airesi főszerkesztő barátja fiát, Kamal Aliszán Latifot, akinek egyrészt átadja apja levelét, másrészt pedig segítséget kér tőle egy megfelelő ingatlan bérléséhez. Elinek már világos elképzelése van a majdani bázislakás helyszínéről: lehetőleg a diplomatanegyedben kell lennie, hiszen a Tel Avivnak majdan szóló rádióadásokat innen lehet a legkisebb feltűnéssel továbbítani. És az sem utolsó szempont (noha igazából csak lélektani szempontból fontos), hogy itt, az Abu Rumana negyedben van a szír hadsereg vezérkarának központi objektuma is.

Pár nap alatt ez a terve is megvalósul: a katonai objektumtól alig kétszáz méternyire sikerül találniuk egy ötszobás, minden kényelmi felszereléssel és berendezéssel ellátott lakást, ahol (egyszer élünk!) a kézi perzsaszőnyegektől kezdve a márvánnyal borított, 40 négyzetméteres fürdőszobán és a kristálycsillárokon keresztül a selyemtapétáig minden megvolt, amit a közel-keleti ízlésvilág a luxussal asszociál.

Itt jobbra Eli Kohen, damaszkuszi lakása teraszán.

Miután berendezkedik, elkezdi legendájának fényesítését. Apróhirdetéseket ad fel a helyi lapokban, amelyek értelmében a Saabet Export-Import professzionális módon, kiváló európai és dél-amerikai kapcsolatokkal vállalja különféle szír árucikkek külföldi terítését. Egyre barátibb viszonyba kerül Kamal Aliszánnal, főleg, amikor megtudja, hogy a vele nagyjából egyidős (a harmincas évei közepén járó), hozzá még fizikailag is hasonlító szír fiatalember környezetében és barátai között számos katonatiszt szokott felbukkanni. Egyre több időt töltenek együtt, és Elijahu (nagyon jó pszichológiai érzékkel) gyakran kér üzleti és magánéleti tanácsot újsütetű barátjától, aki ezt nagyon jó néven veszi.

Az első komolyabb áttörésre nem kell sokat várni: március végén, a szokásos heti összejövetelre Aliszán nem egyedül jön: magával hoz egy pasit, aki bemutatkozáskor (Eli megdöbbenésére) ugyanazt a családnevet mondja (Zaher El-Din), mint amivel a szíriai hadsereg vezérkari főnöke rendelkezik. Mint utólag kiderül, az ifjú El-Din nem esett messze a fájától: a tábornok kedvenc unokaöccseként maga is vezérkari tiszt (ahogy látjuk, az összeférhetetlenségi szabályok már akkor sem alkották szerves részét az arab közéletnek).

Szó szót követ, az illatos teákat tartalmazó csészéket felváltják a kicsit erősebb itókák (mint tudjuk, Allah néha nagylelkűen félrenéz, hiszen az igaz hitről számtalan módon lehet tanúbizonyságot tenni, s nem kell minden körülmények közepette görcsösen ragaszkodni ahhoz a nevetséges alkoholtilalomhoz). A beszélgetés során a Genezáreti-tó (Galileai-tenger, Tiberias-tó) mellett nemrégiben (1962. március 15-én) lezajlott izraeli-szír katonai csetepaté is szóba kerül. Mindhárman teli torokból szidják a zsidók anyját (a legjobban természetesen maga Elijahu), és El-Din százados azt is elpanaszolja, hogy amikor fél évvel korábban az egyiptomiak eltakarodtak (emlékszünk az első részből a körülményekre?), sajnos magukkal vitték a szír légierő vadiúj beszerzésű MiG-17-es vadászgépeinek jelentős részét is.

Önmagában már ez a hír is megért volna egy visszafojtott diadalüvöltést, de az izraeli hírszerző 19-re lapot húz: kifejti, hogy szír hazafiúi büszkeségének valami frenetikus módon jólesne, ha saját szemével megnézhetné a helyszínt, ahol alig egy hete a damaszkuszi csapatok „megsemmisítő csapást mértek a cionista kutyákra”.

  • Csak az objektivitás kedvéért: a „megsemmisítő csapás” azt jelentette, hogy azon a napon szír katonák tüzelni kezdtek a határvidéken, a Genezáreti tavon halászó izraeli hajókra és az azokat kísérő két határőr-motorcsónakra. Az izraeli határőrség a parton öt páncélozott járművel ellentámadott, s ezek közül a szírek kettőt kilőttek, nyolc zsidó katona halálát okozva. A két kiégett PSzH-t és a halott cáhálosoktól zsákmányolt lőfegyvereket aztán hatalmas csinnadrattával Damaszkuszba vitték és kiállították a főtéren.

Nem telik el két hónap, és El-Din százados betartja ígéretét. A nagybácsitól olyan belépési engedélyt szerez Elinek, melynek birtokában gyakorlatilag az egész Golan-fennsíkot és a teljes – amúgy szigorúan ellenőrzött és civilek számára teljesen zárt – határszakaszt meglátogathatta, persze új barátja társaságában.
Katonai terepjáróba ülnek hát, és végigjárják a neuralgikus területeket. Szemügyre veszik az alig két hónapja, a legnagyobb titokban a Szovjetunióból érkezett 122-es tarackokat, amelyek lőtávolsága megközelíti a 20 kilométert, s mint ilyen, komoly veszélyt jelentenek a környék izraeli létesítményeire; megnézik a dombok tetejére frissen beásott lövegeket és megfigyelőállomásokat, ahonnan a szír csapatok könnyedén figyelemmel kísérhettek több száz négyzetkilométernyi zsidó területet: legalább tíz kibucot, további hat települést, utakat, a Jordánon átívelő hidakat.
Itt fent Eli és két arab haverje a Golan-fennsíkon, 1963-ban, illetve a színes képen: így néz ki a Golan most.

  • Egyes elbeszélők szerint ekkor történt az az eset, amikor Eli azt javasolja a szíreknek, hogy a hős szír katonák egészsége és komfortérzete érdekében telepítsenek az ütegek köré gyorsan növő eukaliptuszfákat, mert így legalább lesz egy kis árnyékuk a szerencsétleneknek. A szírek csont nélkül beszopták az ötletet (még álmélkodtak is, hogy mennyi mindenre odafigyel ez a Kamal), és valóban: a titkos ütegek köré fákat ültettek. Amikor 1967-ben izraeli gépek támadják a Golant, nem kell másra célozzanak, mint a zölden virító lombokra, hiszen az egész fennsíkon ezeken kívül nem volt más növény, ami nyolcvan centinél magasabbra nőtt volna…

Lakására visszatérve Eli soron kívül továbbítja a még meleg híreket Tel Avivba, ahol az üzenet dekódolása után intenzív szippantóskocsi-szag kezdett terjengeni a hadügyminisztérium és a miniszterelnöki hivatal környékén. Mivel egy bármilyen profizmussal megírt jelentés óhatatlanul hiányos, megszületik a döntés, hogy Kohennek a lehető leggyorsabban haza kell térnie egy debriefingre, ahol a nagyfejűek az utolsó információmorzsát is kipréselik az agyából.

Európai üzleti útra hivatkozva repülőre ül, majd (a körülbelül 250 kilométeres Damaszkusz-Tel Aviv utat egy kis kerülővel leküzdve), a már-már szokásos Zürich-München-Róma útvonalon hazatér. Izraelben több órán át olyan profik kezébe kerül, akik kihallgatás-taktikából és –lélektanból minimum nagydoktori fokozatra lennének jók; mindent bevetnek, még a hipnózist és más, szinte okkult technikákat is, hogy a legapróbb részletekre is vissza tudjon emlékezni. Az eredmény egy közel százötven (!) oldalas összefoglaló jelentés, amelyben olyan részletekre is kitértek, mint például hogy a 89-es magaslaton felépített szír határőr-bunkerben merre nyílik a WC-ajtó, vagy hogy az egyik főhadnagy Aludra nevű felesége április tizedikén egészséges fiúgyermeket szült.

Ezen a képen a szerző látható egy olyan golani erődítmény belső udvarán, amelyet a szíriaiak építettek ugyan, de Izrael 1967-ben elfoglalta. Most turistalátványosság.

És ez a kilátás nyílik a megfigyelő-falról. Ott, ahol már nem öntöznek (sárga a növényzet; a fotó készítésének helyszínétől mintegy 4-5 kilométerre észak-északkeletre), az már Szíria.

Damaszkuszba történő visszatérése után folytatta az addigi életvitelét: újabb és újabb barátokat szerzett (nem túl meglepő módon főleg katonák, rendőrök és más államhatalmi szervek és testületek állományából), akik kézről kézre adogatták a jókedélyű, pénz dolgában mindig jól álló, sikeres üzletembert, akiben ráadásul óriási hazafias lelkesedés lobog.

Mindenki tudta, hogy Kamal Amin Saabet bármikor képes és hajlandó beszerzeni egy kis ír vagy skót whiskeyt/whiskyt, esetleg francia vörösbort, hogy szívesen kölcsönadja luxuslakását, ha egyik-másik barátja az éppen aktuális barátnővel háborítatlanul szeretne eltölteni pár kellemes órát, vagy ha bárki pillanatnyi pénzzavarba kerül, a legnagyobb örömmel megdobja pár száz kölcsönfonttal, s nem vág pofákat, ha a megígért két hét helyett esetleg csak hat hónap múlva kerül sor az összeg visszafizetésére. És – mint tudjuk – a hasonló, apró közös titkok kiválóan alkalmasak arra, hogy új barátságokat szüljenek, illetve elmélyítsék a már meglévőket.

Olyan jól mentek az ügyei és olyan népszerű alakja lett a damaszkuszi életnek, hogy a katonákon kívül mások is megkörnyékezték, barátságát és pénzét keresve; a szíriai politikusok – akiknek országát az Egyiptommal közös háztartásban eltöltött három év teljesen legatyásította – minden dollárnak úgy örültek, mint Hannibal Lecter egy új szikének, márpedig Saabet alkalmanként komoly összegeket áldozott „hazafias politikai célokra”.

Mi ezt itt Közép-Európában elképzelni sem tudjuk, de semmi mást nem jelentett, mint hogy olykor-olykor átadott egyik-másik politikusnak vagy társadalmi szervezet vezetőjének egy diszkrét borítékot, pár száz vagy ezer dollárral, azzal a kéréssel, hogy a megajándékozott fordítsa azt a saját belátása szerint „Szíria felemelkedésére”. Persze nem kért sem elismervényt, sem áfás számlát, úgyhogy Szíria emelkedett, mint a veszett fene, Elijahu Kohennek meg egyre több befolyásos barátja lett.

Valamikor 1964-ben még azt is megcsinálta, hogy visszautazott Argentínába, ahol az ottani arab kolóniában gyűjtést szervezett „az Izraellel bátran szembeszálló Szíria hős katonái és családjaik” számára. Össze is gyűlt vagy ötezer dollár, amit a Moszad aztán nagyvonalúan kiegészített tízezerre, amit Eli (visszatérte után) egy hatalmas házibuli fénypontjaként ünnepélyesen átadott egy – akkorra már szintén cimbora – tábornoknak. Ennek a húzásnak alsó hangon négy pozitív hozadéka is lett:

1.) Nagyszerű alkalom nyílt egy újabb tel avivi személyes jelentéstételre, hiszen Buenos Airesben csak egy hetet tartózkodott, de távolléte teljesen meg lett magyarázva;

2.) Erősítette argentínai legendáját, s közvetve a szíriai patrióta imázsát;

3.) Bebizonyította, hogy nemcsak a szája jár, hanem lóvét is tud szerezni a Hazának;

4.) Szerzett egy újabb tábornok havert (mint utólag kiderült, a tízezer dollárból az Izraellel bátran szembeszálló hős szír katonák és családjaik kereken nyolcszázat kaptak, gondolom, azt is üdülési csekkben vagy étkezési utalványban, amit kizárólag a tábornok húgának panziójában lehetett beváltani kuszkuszra vagy kicsit már szagot kapott birkakolbászra).


A Genezáreti tó partjára még legalább négyszer tért vissza, minden alkalommal értékes katonai információkkal gazdagodva: felvázolta az erődítmények teljes rendszerét, a fegyverzetet, a titkos hadiraktárak pozícióját, a földalatti vízvezetékek nyomvonalát, a rejtett bunkereket, egyszóval mindent, amit felvázolni csak érdemes volt.

Nemcsak a terepen, hanem a damaszkuszi hadügyminisztérium irodáiban is otthonosan mozgott. Megszerezte a mozgósítási terveket, a hadianyag- és fegyverzet-beszerzési jegyzőkönyveket és szerződéseket, s állítólag ő volt az első, aki a MiG-21-es szovjet repülőgép karakterisztikáit és műszaki adatait kiszedte egy – neki úgyszintén a végletekig lekötelezett – szír pilótából, aki nemrégiben tért haza Moszkvából.

Úgyszintén komoly része volt abban, hogy az izraeliek 1965-ben, a víz háborúja néven elhíresült összecsapás-sorozatban, nagyon jól megtervezett légitámadás-hullámokkal szétrombolták a Golan-fennsíkra tervezett szír öntözőcsatornát, amely (ha valóban megépül) komolyan veszélyeztette volna a zsidó állam északi és keleti területeinek vízellátását, és egyáltalán: a Jordán folyó vízhozamát.

1963 második felére Kohenből a szír hadügyminisztérium külkereskedelmi konzultánsa, és a kormányzó Arab Szocialista Újjászületés Pártjának (Baath párt) kiemelt főtanácsadója lett, akinek mindig voltak jó ötletei, de legfőképpen kapcsolatai. Amikor jó cimborája, Amin El-Hafiz (itt jobbra lent) ’63 novemberében Szíria miniszterelnöke lesz, Eli szóba kerül, mint potenciális hadügyi államtitkár, és egy paraszthajszálon múlt, hogy nem rá esett a választás…

Bármilyen ízletes legyen is, minden lakomának egyszer vége lesz; a legjobb film vagy szivar sem tarthat örökké – vannak még hasonlataim, de ezeket erkölcsrendészeti okokból nem tárom a nyilvánosság elé.

Elijahu Kohen minden elővigyázatossági intézkedést betartott és mindenre gondolt. Majdnem mindenre.

Ahogyan azt írtuk is, amikor 1962 februárjában a diplomatanegyed közepén bérel lakást, többek között arra is gondol, hogy a számtalan, környékbéli rádióadás között az övé (amivel Tel Avivot kisebb-nagyobb rendszerességgel tájékoztatta a helyzetről) simán elsikkad. Hellyel-közzel még igaza is volt, de…

De tőle mintegy 200 méterre, az indiai nagykövetségnek volt egy mániákus rádiósa, aki az átlagnál is többet töltött szeretett szerkentyűje előtt; a legváratlanabb időpontokban adott, illetve vett, és egy idő után feltűnt neki, hogy a környéken van egy adó, amelyik néha-néha bizony bezavar a Delhinek szánt közlésekbe. Az indiai nagykövet először körbeérdeklődött a közeli diplomáciai objektumoknál, de mindenki tagadott, mint a gép. Mivel a rögeszmés hírközlési beosztott továbbra is rágta a fülét, káromkodott egyet és fejléces, dombornyomott levélpapíron panaszt tett a damaszkuszi külügyben, akik az illetékes minisztériumnak továbbították a beadványt. Itt megállapították, hogy a zavar egy underground adótól származik.

Innen már csak egy ugrás volt a szír hírszerzés bevonása, illetve – mivel megszimatolták, hogy ide nem elég a hazai technika, profikat kell hívni – a KGB segítségét kérték. Egy speciális bemérőkocsi a teljes személyzettel három napon belül megérkezett Moszkvából, és Szerjózsáék munkához láttak…

1965. január 21-én reggel fél nyolckor – miközben Kohen egy rádiós visszaigazolásra vár Tel Avivból az adóvevő mellett kuporogva – rátörik az ajtót, s még arra sincs ideje, hogy a (később a lakás négy különböző helyén elrejtett és a házkutatás során megtalált) ciánkapszula valamelyikét előkapja és lenyelje. A behatolók élén maga Ahmed Szuajdani ezredes, a szír katonai elhárítás első számú embere áll, a háttérben Ivánék már csomagolnak.

Első körben tagad (noha az in flagranti elég beszédes helyzetet eredményezett); tartja magát a sztorijához, hogy ő Kamal Amin Saabet, szír származású argentin állampolgár, üzletember, ismert közéleti személy, továbbá – nem utolsósorban – a Baath párt kiemelkedő tagja és szponzora. Az első pár kihallgatáson keményen tartja magát, de időközben a lakását darabokra szedik és a rádión kívül megtalálják a már szóba került méregfiolákat, robbanóanyagot (amivel rendkívüli esemény bekövetkezésekor az adóvevőt kellett volna megsemmisítenie), illetve elkezdik felgöngyölíteni a múltját.

Az egész buenos airesi arab diaszpóra vadul elkezd nyomozni, és pár nap elteltével (valamint tekintélyes mennyiségű, az argentin népességnyilvántartó alkalmazottainak szánt csúszópénz kifizetése után) megállapítják, hogy Saabet nem tizenakárhány éve él Argentínában, hanem csak 1961 februárja óta.

A visszatérő módon megkínzott, naponta félholtra vert Elit 1965. január 25-én szembesítik az ellene szóló bizonyítékokkal, s ekkor dönt úgy, hogy részéről ennyi. Mivel van stílusérzéke, kéri, hogy Szuajdani ezredes jöjjön le hozzá a pincébe. Amikor a főelhárító megérkezik, a szemébe néz, kihúzza magát és kicsit rekedten (akkor már 16 órája nem kapott inni) ezt mondja:

– Nevem Elijahu Kohen, izraeli állampolgár és zsidó katona vagyok. Ezredes úr, most ön nyert.

Másnap a Washington Postban megjelenik egy rövidhír, amelyben a tényközlésen kívül (mármint hogy Szíriában izraeli kémet lepleztek le) semmi más nem szerepel. Az izraeli újságok persze egy szót sem közölnek az ügyről, de a háttérben Tel Aviv minden formális és informális követ megmozgat Kohen megmentése érdekében. Több százezer dollárt ajánlanak fel Szíriának, ráadásul tíz, Izraelben fogva tartott arab foglyot (katonákat, hírszerzőket vegyesen), de Damaszkusz nem tárgyal.

Az Eliért feldobott összeg két héten belül kétmillió dollárra ugrik, és már nem tíz, hanem harminc, kicsit később ötven arab foglyot is kínálnak érte. Megígérik, hogy (harmadik ország bevonásával) Szíria gyógyszereket, öntözőrendszert és (haditechnikán kívül) bármit kérhet és kaphat, ha átadják Kohent. A világlapokban megkezdődik a közvélemény befolyásolása, külföldi politikusok (többek között VI. Pál pápa, Baudouin belga uralkodó, De Gaulle tábornok) kérik Szíriát, hogy ne szabja ki a – már az őrizetbevétel napján kilátásba helyezett – halálbüntetést. Mindhiába.

Nem egészen négy hónapnyi tárgyalás után megszületik az ítélet: Elijahu Kohen izraeli hírszerzőt (aki – csak emlékeztetek – másfél évvel korábban majdnem szír hadügyi államtitkár lett…) 1965. május 18-án hajnali fél négykor, nyilvánosan (mintegy 10 ezer érdeklődő, öklét rázó, átkozódó helybéli előtt) felkötik Damaszkusz főterén. Holttestét azóta sem adták át Izraelnek, noha mindazt, amit Tel Aviv az élő hírszerzőért adni akart, a földi maradványaiért is felajánlotta. Damaszkusz szerint már nem is tudják, hová temették…

Meg nem erősített hírek szerint Izrael eddig kétszer küldött különleges egységet egy-egy feltételezett szíriai elhantolási helyre, de végül egyiken sem találták meg.

Akárhogyan is nézzük, Elijahu Kohen hazafi volt, aki közel négy éven keresztül vezette az orruknál fogva a szír elhárítás embereit. Esküt tett és ahhoz tartotta magát – akárcsak számos kollégája addig és azóta, Oslótól Budapestig, Washingtontól Kairóig, Moszkvától Rio de Janeiróig.

Azt mondom, nem a hírszerzőkre kell haragudni, nem őket kell gyűlölni. AzBorító_200 is egy szakma, akárcsak a kórboncnoké vagy a szemeteseké, és valakinek bizony ezt a szar melót is meg kell csinálnia…

Nem tudom, a zsidóknál ér-e ez a mondás, de ezzel zárom a posztot: Elijahu Kohen (Eli Cohen), nyugodjál békében.

Ápdét: jelen poszt kibővített verzióját elolvashatod a 2015. október 13-án a könyvesboltokba kerülő Kémek krémje című kötetben, további izgalmas hírszerző-életrajzokkal és kémszervezet-ismertetőkkel együtt.

31 hozzászólás

 1. Bibó — 2011-04-06 08:09 

Sajna úgy látom, mégsem lesz harmadik rész.
Így kénytelen vagyok a következő posztra várni, bármi is legyen az.
Minden esetre élvezetes 15 perc volt, így munka előtt!

 2. tib0ru — 2011-04-06 08:41 

Köszi!

Lesz még kém is, különleges alakulat is, úgyhogy térj vissza gyakran és hozz magaddal még egy olvasót :-)

 3. Vén betyár — 2011-04-06 09:42 

Másodszor olvasom, de most sem jut eszembe, hogy melyik film kezdődik az akasztás képsoraival?A Gideon kardja?

 4. Kárpáthy — 2011-04-06 10:08 

Az előadásmód lekörözte a hálivudi filmeket, köszi!

 5. Gozal — 2011-04-06 13:13 

Nagyon klassz! Remek stílus….igazán szórakoztató olvasni…
Kis kiegészítés csak így a végére: Tesvére és szintén Moszad ügynök, Maurice Cohen(elhunyt 2006-ban) szerint, amikor lebukott, a harmadik volt a sorban hogy Szíria elnöke legyen!
Na, az tényleg komoly lett volna, de így is minden elismerésem Elinek, aki kiemelt személy lett aNemzetközi Kém Múzeumban Washingtonban (International Spy Museum in Washington, D.C.).

 6. tib0ru — 2011-04-06 14:32 

Hm, nem rémlik…

 7. tib0ru — 2011-04-06 14:33 

Hm, nem rémlik…

 8. tib0ru — 2011-04-06 14:34 

Köszi; már csak a szerződést kéne aláírnom valamelyik filmstúdióval :-)

 9. tib0ru — 2011-04-06 14:36 

Köszi a kiegéászítést (is); a washingtoni Kémmúzeumban én is jártam, onnan van a kedvenc pólóim egyike a “Deny everything!” (Tagadj mindent!) felirattal :-)

 10. Gloria Mundi — 2011-04-06 16:04 

Tegnap hiába próbáltam kommentelni …
Szóval, nagyon szomorú a vége. De persze az ő lelkén is jópár ember halála száradt, az eukaliptuszok miatt például. Az egy genya dolog volt. Egyébként tény, hogy ezt a szar munkát is el kell valakinek végeznie … Szóval, tisztelet neki. Meg neked, mert ez is nagyon penge 2 poszt volt.

 11. tib0ru — 2011-04-06 16:31 

“Az egy genya dolog volt.”

Ha úgy vesszük, minden háborús és hírszerzési dolog genya. De egy katonának és/vagy hírszerzőnek többek között az áll a munkaköri leírásában, hogy legyen genya az ellenséggel…

És köszi a pengeséget :-)

 12. hallari — 2011-04-06 22:35 

Fontos különbség, hogy Izrael fennállása során minden esetben REAGÁLT az őt ért támadásokra, nem agresszorként lépett föl. Így Elijahu Kohen a népét védelmezte, nem ártatlan szírek halálának okozója volt.

 13. hallari — 2011-04-06 22:45 

Ha pedig az arab országok veszteséglistáját hozná valaki példának, minden esetben nézze meg, hogy az adott ország vezetői milyen propagandával hajszolták bele saját népüket olyan háborúkba, amikről eleve lehetett tudni, hogy borzalmasan fájdalmas lesz. Nálunk is így volt ez egyébként, amikoris a II. vh. elején közös japán-magyar(!) határról cikkeztek magyar újságok (mondván, hogy a Szovjetúnió megszűnik), aztán a Don-kanyarnál már csak szörnyülködtek, hogy micsoda csapás.

 14. Bibó — 2011-04-06 23:07 

Mester!
Azért mert most szólaltam meg, nem azt jelenti, hogy új olvasód vagyok. Csak hallgatag. És leszek is hallgatag, magamat ismerve, de most írhatnékom van, így néha írok. Attól függetlenül a még egy olvasót már hoztam, nejem is megfertőződött nemrég, Tell Vilmoson (illetve a sztorin) együtt szakadtunk a röhögéstől. A többit majd meglátjuk.

 15. tib0ru — 2011-04-06 23:26 

Megtiszteltek, komolyan! És köszönöm.

Remélem, nem fogok csalódást okozni.

 16. tib0ru — 2011-04-06 23:30 

Azért fennállása óta Izrael is követett el kapitális taktikai hibákat (stratégiait még nem, hiszen létezik…), no és bűnöket is; az a helyzet, hogy ott a Közel-Keleten egyik fél sem totálisan ártatlan.

 17. tib0ru — 2011-04-06 23:32 

Persze Eli dolgában teljesen egyetértek veled: zsidó (izraeli) hírszerzőként és katonaként azt tette, amit tennie kellett.

 18. Vén betyár — 2011-04-07 07:18 

“Nekem nem azért kell mindent elkövetni, hogy a katonáim hősi halált haljanak a hazáért, hanem hogy az ellenség közül minél több nyomorult meghaljon a sajátjáért.”
Patton

 20. Copfos — 2011-04-07 20:08 

Remek írás. Ha ez az eukaliptuszfás történet igaz, akkor a szírek jó nagy barmok voltak. :-) Ez már megmosolyogtató. Egyre jobban tetszik ez a blog. Cs. í. t.

 21. tib0ru — 2011-04-07 22:15 

Hát valóban nem nyerhettek volna IQ-vetélkedőt :-)

És ha tetszett, térj vissza a többi posztnál is és kommentelj!

 22. Vén betyár — 2011-04-08 03:43 

Köszönöm!
Erre gondoltam.

 23. Vén betyár — 2011-04-08 06:30 

“A kémek felhasználása a leglényegesebb a háborúban, ez az a támpont, amelyre támaszkodva működik a hadsereg.”
Szun Ce
/ XIII.r.13.p./

 24. horijoe — 2011-04-09 17:27 

Nagyon érdekes – és remekül megírt – sztori! Erre mondják, hogy az élet írja a legjobb regényeket. De, hogy majdnem hadügyi államtitkár lett?!! Erről azért szívesen megkérdezném a volt moszados főnökét is! A filmet megnézném.
Köszönöm

 25. tib0ru — 2011-04-09 18:25 

Köszi!

És igen, igazad van; arra gondolok ilyenkor, hogy ha ez a sztori regény lenne, az első 50 oldal után felsóhajtanék, hogy a szerző fantáziája igencsak elvetette a sulykot :-)

 26. hallari — 2011-04-09 21:19 

@tib0ru /nem akar működni a válasz gomb/: Izrael bűnei gyakorlatilag úgy néznek ki, hogy a palesztinok, ha támadtak, kórházakba és más civil létesítményekbe telepítették az ütegeiket. A pár évvel ezelőtti libanoni háborúból is tudósítottak ilyen képsorokkal. Ez persze a nyugati civilizáció sokkolására lett kitalálva, amely érzékenyen reagál, ha betegek vagy gyerekek körül zajlik a háború és áldozatául esnek a harcoknak. Nem véletlen, hogy rendszeresen tudósítanak arab országokból gyerekkatonákról. Sajnos gyakran a szüleik(!) szemében sem képviselnek védendő értéket. Olyan eset is történt, hogy francia forgatócsoport adott egy kis pénzt palesztin gyerekeknek, hogy kővel dobálják az izraeli katonákat, hogy legyen a tévébe anyagjuk. És ez még csak a felszín, ha mélyebben is bele akarsz nézni a háttérbe, ajánlom olvasásra Abádi Ervin: A csodák hat napja c. könyvét (hazánkból települt át Izraelbe és az 1967-es arab-izraeli háborút írja le testközelből diplomáciai és propaganda hátteret is elemez rendkívül olvasmányos stílusban). Pont olyan, mint ahogy írtad: ha regény lenne, az első 50 oldal után fikciónak gondolná az ember (nekem első olvasáskor úgy is tűnt, de mivel később még mélyebben belenéztem a háttérbe, láttam, hogy nem túloz). Mindenesetre köszi a remek, elfogulatlan posztot és további jó munkát!

 27. tib0ru — 2011-04-10 00:39 

Köszönöm! Térj vissza a további posztokhoz is!

 28. joszipovics — 2011-04-10 14:35 

Példát lehet venni az izraeli patriótákról. :)
Nagyon tetszik a stílusod tiboru, mindegyik blogod olvasom. :)

 29. tib0ru — 2011-04-10 14:46 

Köszönöm, és tartsd meg ezt a jó szokásodat :-)

 30. ramatgan — 2012-12-16 20:19 

Mint új olvasó, habár valamikor… egy két éve olvastalak már valamilyen blogon, szóval az első részben leírtakhoz reagálva, a szeletelt disznóhússal kapcsolatban igaz, vannak olyan orosz-zsidó kézben lévő bolthálózatok, mit pld. a “TIFTAM”, magyarul “JÓ ÍZ” , amely boltoknak nincs kosérigazolásuk, és szombaton is nyitva vannak, én személy szerint sokszor jártam ilyen boltokban Tel-avivban és peremvárosokban, ott tényleg van minden ami disznó, és az a szembetűnő ezekben a boltokban, hogy a mennyezetet fonott kosarakkal díszítik, ami szerintem bazira nem higiénikus. Nem lehet takarítani.
Megjegyzem, ezekbe a boltokba az ortodox zsidók be sem tennék a lábuk.
Nagyon jó, dicséretes a blogod!!!

 31. tiboru — 2012-12-17 09:20 

@ramatgan:

Üdv itt is! És köszönjük az elismerést, valamint az érdekes kiegészítéseket!

RSS feed for comments on this post. TrackBack URL

Szólj hozzá

Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.