A víz háborúja

Az emberiség – tagjainak közismert egyéni, továbbá állítólagos kollektív bölcsességére támaszkodva – mindenért és minden miatt háborúzott már az elmúlt évezredekben, a termőföld és az altalaj ásványkincsei feletti rendelkezés jogától a melegvizű kikötőkhöz való hozzáférésen keresztül egészen bizonyos labdarúgó-mérkőzések eredménye miatt, a különösen visszataszító ideológiákról és a kevésbé visszataszító, de annál merészebb dekoltázsú nőkről nem is beszélve.

Senki nem lepődik meg tehát azon, hogy bolygónk egyik legegyszerűbb vegyülete, ugyanakkor a szerves élet nélkülözhetetlen molekulája, a humorosnak szánt, de kémiailag teljesen korrekt elnevezésű dihidrogén-monoxid már nagyon régen felkerült arra a méretes dicsőségtáblára, amelyen a hadtörténelem véres trófeái sorakoznak.

“Miért hoztatok el bennünket Egyiptomból, és miért vezettetek bennünket erre a rossz helyre, ahol nincs hely vetésre, és nincs füge, sem szőlő, sem gránátalma, még ivóvíz sincs?”

(Mózes negyedik könyve, 20:5)

Igen, eltaláltátok: a vízről van szó; közelebbről az édes- (azaz ivó)vízről. Miközben a Föld lakossága naponta mintegy háromszázezer fővel gyarapodik (innen is csókoltatjuk a születésszabályozás és a fogamzásgátlás esküdt ellenségeit, akiket tapintatból, valamint vallásos olvasóink érzelmeit tiszteletben tartandó nem nevezünk meg, úgyis mindenki tudja, kikre gondolunk), víztartalékaink mennyisége hellyel-közzel állandó (sőt: apad); óvatos becslések szerint a világon száz ember közül 42 nem jut annyi vízhez, amennyire egészséges életviteléhez feltétlenül szüksége lenne, s amit szakemberek naponta és fejenként minimum 100 literben állapítottak meg (a sör és a száraz fehérből készült nagyfröccsök nem számítanak bele!).

Ahogyan azt a mottóból is láthatjuk, a Közel-Kelet sosem volt az a kifejezett aquapark vagy élményfürdő-központ; nem kell meglepődni tehát azon, hogy a sok ideológiai, vallási, kulturális és egyéb hangzatos (nagyrész ordas módon hazug) köntösbe csomagolt lózung hátterében a Maslow-piramis alapjához sokkal közelebbi szükségletek kielégítése húzódik. Mivel arrafelé gyakorlatilag a Jordán (és földfelszín feletti, illetve alatti csatolt részei) jelentik az édesvizet, vízgyűjtő területének négy állama (Libanon, Izrael, Jordánia és Szíria) időről időre egymásnak feszíti izmait és megpróbálkozik a bibliai folyó felett elérhető maximális ellenőrzés megszerzésével.

És ugye az sem lehet véletlen, hogy a Közel-Keleten és nem Finnországban, ĺrországban vagy Venezuelában találták ki a csepegtetős öntözési módszert (amiről olyan sokat nem tudunk ugyan, csak annyit, hogy segítségével képesek tíz liter víz megfelelő adagolásával felnevelni egy egész pálmaligetet olyan talajban, ahol a rozsdás konzervdobozokon kívül más életformának nulla esélyt adnánk).
Az évezredek óta tartó számtalan oda- és visszavágóból álló meccsen jelenleg egyértelműen a zsidók vezetnek. A híres, hatnaposnak becézett háború (1967. június 5-10) egyik, szélesebb körben nem annyira ismert oka az volt, hogy Izrael az akkori szír határ melletti Kinnereth (klasszikus műveltségűeknek: Genezáreti) tóból (amely a Jordánon kívül Izrael egyetlen komoly felszíni édesvíz-tartaléka) 1964-ben suttyomban és módszeresen elkezdte kiszivattyúzni a vizet a Negev-sivatagban létesítendő telepek melletti őshonos homokot és importált termőföldet öntözendő, jelentősen csökkentvén ily módon az akkor még Szíriához tartozó Golan-fennsík alatt húzódó talajvíz mennyiségét.

Válaszul az arabok eltérítették a Jordán egyik-másik mellékfolyócskáját, viszontválaszul az izraeliek még több vizet pumpáltak ki a Kinnerethből, viszont-viszontválaszul a szír csapatok lövöldöztek egyet-kettőt a tavon halászó izraeliekre, valamint a környék kibucnyikjaira, majd jöttek az izraeli ejtőernyősök és így tovább.

Három éven keresztül folytatódott az egyre fokozódó intenzitású adok-kapok, mígnem a már említett, egészen pontosan 134 órán át tartó háború végén az egész Golan izraeli kézbe került (hogy a teljes Sinai félszigetről és Jeruzsálemről most ne is beszéljünk; majd megtesszük egy későbbi posztban, ha jók lesztek).

Ha már a földfelszín alatti vízről és annak stratégiai jelentőségéről bátorkodtam szólni:

Lévén, hogy a kivonható talajvíz átlagos, teljes megújulási ciklusa a Közel-Keleten 1200-1300 év (tehát ennyi kell, hogy csapadékból, a beduinok és tevéik vizeletéből meg innen-onnan újratermelődjön azokban a föld alatti tározókban), nem nehéz prognózisokat felállítani: ha ennek a víztartaléknak a kinyerése és felhasználása a jelenlegi feszített ütemben folyik, nemcsak a természetes, föld alatti víztározók 30-50 éven belüli kiürülésével kell számolni, hanem például azzal is, hogy az üresen maradt, Gáza-övezet alattiakba be fog szivárogni a közeli mediterrán tengervíz – ami visszafordíthatatlanná teszi az ivóvízvesztés fájdalmas folyamatát.

Na nem mintha ez az izraeli katonaságot annyira foglalkoztatná – ez a konkrét probléma elsősorban a létező (?) palesztin államot fogja érinteni, már ha addig képes lesz valódi államként viselkedni. A zsidók meg majd kitalálnak valamit; arrafelé a zűrös időkben mindig születtek próféták, imádkozásban és az Istennel való veszekedésben meg amúgy is világbajnokok.

Az utóbbi 10 évben közhellyé koptatott, s a globális felmelegedés szókapcsolattal jelölt környezeti jelenség víztartalékokra gyakorolt negatív hatásával pedig még a legoptimistább előrejelzések is kénytelenek számolni (kivéve Michael Crichtont, akinek sajátos véleménye van a dologról, de ez itt nem a könyvajánló).

És hogy ne csak Izraelt simfeljük: Szaúd-Arábia (a térség többi államához hasonlóan) presztízskérdést csinál a saját vízből – már amióta (és ameddig) a kőolajból származó bevételei ezt megengedik. Mezőgazdászok, hidrológusok és katonák 1992-ben elszörnyedve mesélték egymásnak nemzetközi konferenciák szüneteiben a negyedik és a hatodik ital között, hogy a roppant konzervatív sivatagi monarchia rekordnagyságú, négy millió tonnát valamivel meghaladó gabonatermésének öntözését – a boldogult emlékezetű Fahd király személyes utasítására – hónapokon keresztül saját talajvíz-tartalékaikból fedezték.

A fúrások, a csőrendszerek lefektetése, az öntözőcsatornák megtervezése és kiépítése, a 40-45 fokos hőségben villámgyorsan párolgó víz folyamatos pótlása összesen 2,2 milliárd (olaj)dollárjába került az országnak, miközben a fenti, észveszejtő áron megtermelt gabonamennyiséget 650 millió dollárért bármelyik kanadai, amerikai vagy európai exportőr boldogan a rijádi raktárak kapujáig szállította volna, s nem utolsósorban megmaradt volna több tízmillió köbméter ivóvizük…
De a saját víz varázsa ugye…

150 évvel ezelőtt egy földlakóra 34 ezer köbméter édesvíz-tartalék jutott; napjainkra ez a szám kevesebb, mint az egynegyedére (8 ezerre) esett vissza. A biztonságpolitikai szakértők egy része mérget merne venni arra, hogy a következő (minimum regionális) háborúk egyik kirobbantója az édesvíz feletti rendelkezési jog lesz. Másik részük azt állítja, hogy a Közel-Keleten és Észak-Afrikában állandósulni fognak ugyan a víz miatti kisebb-nagyobb konfliktusok, de ezek eszkalációjától (legalábbis szerintük) nem kell tartanunk. Hogy valójában mi fog történni, meglátja, aki megéri. Engem például valószínűleg már nem fog érinteni és őszintén remélem, hogy egyetlen olvasónkat sem.

Egy amerikai Közel-Kelet-szakértő kicsit merész, de elgondolkodtató szavaival búcsúzom: Aki a vizet ellenőrzi, ellenőrzi a területet; aki a területet ellenőrzi, ellenőrzi a kőolajat; aki a kőolajat ellenőrzi, ellenőrzi a világgazdaságot.

És aki ellenőrzi a világgazdaságot, az annyi fröccsöt ihat, amennyit akar – teszem hozzá bölcsen, mintegy rávilágítva a globális összefüggésekre.

Ha legközelebb, az ismét közelgő kánikulai napokon egy pohár jéghideg vizet isztok, egy futó pillanatra gondoljatok azokra a szerencsétlenekre, akik szomjukat ilyen körülmények közepette kénytelenek oltani.

Egészségetekre!

Kiegészítés: találtam egy másik térképet a globális vízproblémáról. Nem tudom, ez riasztóbb-e vagy biztatóbb, mint az előző.

14 hozzászólás

 1. Bencze Zsolt — 2011-04-08 08:39 

Sziasztok!

India és Pakisztán is a kasmíri édesvíz miatt feszült egymásnak ( a vallás, mint oly sokszor itt is csak alibi indok volt) . Itt egy cikk, amelynek képei egyértelművé teszik, hogy egy “physical water scarcity” területen mit is jelent ez az áldás/átok (nézőpont kérdése)
http://www.origo.hu/utazas/20100413-egzotikus-utazas-extrem-utazas-hegymaszas-india-kasmir-srinagar.html

 2. Bibó — 2011-04-08 08:52 

Üdv!
India, aki a Gangeszt a forrástól majdnem a torkolatig szennyezi, nem éppen mérvadó (és hiteles) forrás az édesvíz bizniszben. Itt visszautalnék a T. szerző szavaira a vallással kapcsolatban.

 3. Farkas János — 2011-04-08 10:13 

jó írás. A State of fear könyv miatt meg külön piros pont (épp most sikerült elolvasnom). Megjelent vajon magyarul is?

 4. tib0ru — 2011-04-08 10:40 

Igen, “Félelemben” lett a címe:

http://konyvar.hu/michael-crichton/felelemben/

 5. zum trucc — 2011-04-08 11:20 

Kedves Tiboru,
először is üdvözöllek, a Lemil azért belakottabb volt, ez itt még kicsit túl steril. De majd telepiszkítjuk. Meg várjuk az új témákat. Meg a Lemilen megcsodált, megszeretett, elvárt stiláris sziporkáid sűrítését.
A csöpögtető öntözés elég egyszerű. Mint a faék, csak sok rajta a luk, merthogy fekete csövekből és szorítós kötőelemekből áll, földbe ásva persze. Ahol van öntöznivaló, pl. gyökér, ott lukacsos. Ahol csak vezetnivaló víz van, ott remélhetőleg nem. A lukak meglepően kicsik.
Kézzel állítgatják, mikor, hol öntözzön. Ez gondolom előbb-utóbb netre kerül.
Ja és nyilván az egész lényege a párolgási veszteség felére-tizedére csökkentése. Egy néhány holdas birtok jó öntözése azért nem kis tudomány, meg viszonylag sűrűn érdemes állítgatni. Legalább naponta.
Ezzel együtt az a hatvanas évekbeli (és azóta csendben, de nagyon hátrasorolt) álom, illúzió, ideológiai gyökerű baromság, hogy Izrael mezőgazdasági cikkekkel taroljon a világpiacon, csak kis részben jött be, a sivatag gazdaságosan itt sem fordítható termőre, bár a Jaffa-narancs, avokádó, virág stb. jobban hoz, mint a búza. Izraelnek inkább a csúcstechnikai export jött be, de annyira, hogy, ha jól emlékszem, a legutóbbi válság, bár érintette őket, de azért végig fejlődött, növekedett a gazdaság.

 6. tib0ru — 2011-04-08 11:39 

Szia!

Igen, itt a kommentelés nem akkora divat, mint odaát, de én is remélem, hogy ez változni fog. Új írásokra egy picit még várni kell, eléggé el vagyok havazva, de ígérem, hogy csipkedem magam…

Amikor pár éve Izraelben jártam, én is rácsodálkoztam azokra a fekete, mindenfelé kanyargó csövekre, és nem hittem a szememnek, amikor a sivatag kellős közepén egyszer csak belefutottam egy kéthektárnyi méregzöld avokádóültetvénybe…

 7. sanyandy — 2011-04-08 13:37 

Rajtam nem múlik a kommentelés! Viszont ahhoz sok-sok minimum Tell Vilmos-i sziporka kell. :) Sárkányost is olvastam, de az visszafogottabb. Meg persze szorgalmasan olvasom a többit is sorban. Meg persze azt is leveszem, hogy a hadtudományi történetekben a hadtudomány a lényegi pont, de érdekes módon ilyen könnyed stílusban az is ragad rajtam. Szóval napi látogató lettem. :)

 8. tib0ru — 2011-04-08 17:08 

Örülük, hogy sikerült egy újabb törzsolvasót szereznem!

 9. tib0ru — 2011-04-08 18:13 

Izé: örülÖk :-)

 10. Lucius Flavius Arrianus — 2011-04-16 16:50 

A kis fekete-fehér képen balról jobbra az alábbi uraságok szerepelnek: Uzi Narkisz (akkoriban) dandártábornok, a Központi Parancsnokság vezetője (később az izraeli Idegenforgalmi Hivatal igazgatója, lol), Móse Dajan és Jichák Rabin. A kép közvetlenül a jeruzsálemi Óváros bevétele után készült, 67-ben.

 11. tib0ru — 2011-04-17 20:27 

Köszi a kiegészítést, tudtam, hogy számíthatunk rád ;-)

 12. rdos — 2011-04-20 15:55 

Igen, afféle félig “vizesként” magam is úgy vélem, talán a legfontosabb stratégiai kincs az édesvíz. Amíg az olcsó, hatékony tengervíz sótalanítást meg nem oldjuk mindenképpen. Ezt a jó írást mintha már olvastam is volna korábban, de nem itt. Pár kiegészítéssel élek csak.

A konkrét számokat nem tudom, de a Közel-Keleti 1200-1300 éves “talajvíz” megújulási ciklus csakis egy átlag érték lehet. Ugyanis a talajvíz (a felszínhez legközelebbi első vízadó) megújulási ciklusa 1200 évnél sokkal rövidebb (mondjuk 1 év). Ahogy egyre mélyebb rétegvizeket, karsztvizet találunk és termelünk, ott a mélységgel exponenciálisan növekvő ciklus időket, “vízkorokat” kapunk.

Elsőre furcsa, de ebből az következik, ha nagy mértékű szivattyúzással csökkentem a talajvíztartó és mélyebb víztartók vízszintjét, akkor kissé megnövekedik a nettó utánpótlódás (mélyebb talajvíz tartóból kevesebb felszín alatti víz tud a felszín felé elpárologni). Ezzel együtt a túltermelés, a készlet fogyás veszélye természetesen nagyon is valós!

TibOru két világtérképéhez adnék újabb szempontot. Az alábbi link

http://h2o.ingyenweb.hu/tema/66.html

alapján kiderül, hogy az országok rangsorában, az ország saját területén belül megújuló (egy főre eső) vízkészletben Magyarország nagyon rosszul áll!

 14. outatime — 2013-03-27 07:16 

en olyan helyen lakok ahol piros zona van, ide epitettek egy kb 300miles hosszu csatornat, a vege LA ben van, ez a Delat Mendota Canal ( http://en.wikipedia.org/wiki/Delta%E2%80%93Mendota_Canal )

egyszeru a dolog igy: ott zold a videk ahol ontozes van, az ivoviz meg helyileg megoldja mindenki. ( Alhambra a ceg neve aki nekunk hoz vizet, szep zold teherautoval hoznak minden petenken 5gallonos ballonban amennyi kell kovetkezo pentekig )

felremlenek a regi Magyarorszagon toltott idok mikor hetvegen lemostam a kocsim fel kobmeter IVOVIZZEL!!! Hiaba, gazdag orszag a mi kis langoktol oleltunk.

RSS feed for comments on this post. TrackBack URL

Szólj hozzá

Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.