Az olasz ejtőernyős

Ahogyan azt olvasóink tapasztalhatták, az utóbbi hetekben meglehetősen elhanyagoltuk kedvenc  különlegeseinket. Nem magyarázkodunk;  tudjuk, hogy egyszerűen nincs mentségünk; a büntetést emelt fővel fogadjuk. Jelen posztunkban megpróbálunk köszörülni egy kicsit a csorbán, méghozzá nem is akárkik segítségével: mai főszereplőink a legendás olasz katonai virtus legfőbb képviselői, a talján ejtőernyősök.


Jobb körökben nevetgélni illik, amikor az olaszok katonai kvalitásairól esik szó; különösen így szokott ez lenni, ha német orientációjú hadtörténészekkel vagy focidrukkerekkel beszélget az ember. Mi sem tartjuk a taljánokat egy kifejezett Predátor-nemzetnek, de el kell ismernünk, hogy volt pár óra nap a hadtörténelmükben, amikor csapataik nem dobálták el a fegyvert és nem rohantak inukszakadtából a biztonságosnak vélt hátország felé. Blogunk objektivitásra törekszik ugyan, de ez sohasem
sikerül maradéktalanul; így lesz ez most is. Lássuk tehát a kivételt, amely erősíti a szabályt: az olasz ejtőernyősök rövid, és igazán komoly harci sikerekben nem kifejezetten dúskáló története következik.

1938 márciusában járunk, méghozzá a líbiai főváros melletti Castel Benito repülős laktanyába (Kadhafi ezredes későbbi országa akkoriban ugyanis Róma katonai igazgatása alatt volt, ami roppant büszkeséggel töltötte el az olasz kebleket). A Vezérkar körlevélben hívja fel a gyarmati hadsereg valamennyi katonájának figyelmét, hogy itt a lehetőség önkéntesként csatlakozni a hamarosan létrehozandó ejtőernyős alakulathoz, amit akkoriban még Battaglione Fanti dell’Aria-nak, vagyis Légi Gyalogos Zászlóaljnak hívtak.

A tényekhez még hozzátartozik, hogy egyetlen olasz sorozottnak sem mozgatta meg a fantáziáját ez az új fegyvernem, ezért nemzetiségi szempontból kétfelé szakadt az állomány: a közemberek echte líbiaiak voltak (az ő önkéntességükről azért vannak elképzeléseink), a tiszthelyettesek és a tisztek pedig olaszok. Itt balra alul a mérsékelt lelkesedést mutató líbiai katonák egy ugrás előtt; a hadsereg pszichológusainak tanácsára az előző ugrás áldozatait már elvitték a helyszínről.

A kiképzés március 22-én kezdődik, és az
olaszok nem szaroztak: az első éles ugrásra fix egy hét múlva sor is kerül. A líbiai sorállomány abban a ráadás-megtiszteltetésben is részesült, hogy valós körülmények között ők próbálhatták ki először az olasz gyártmányú D37 – Salvator fantázianevű ejtőernyőt. A poszt nem műszaki kritikára specializálódott, ezért elégedjetek meg annyival, hogy március 29. és április 16. között az egyre kevésbé vállalkozó kedvű katonák közül kilencen szörnyethalnak, huszonketten súlyos, további mintegy hatvanan könnyebb sérüléseket szereznek a tesztelések során.

Kérdem én: mi lett volna, ha az ernyő nem a Salvator, vagyis „Megmentő” nevet viseli?!

Az eredmények nem szegik a döntéshozók kedvét, akik közül maga Italo Balbo marsall, Líbia katonai kormányzója (és nemzeti ikon) adja ki az utasítást egy második ejtőernyős zászlóalj soron kívüli megalakítására. Lehetne tovább poénkodni a helyzeten, de van még bőven mondanivaló a következő évtizedekről is, ezért csak annyit: a második zászlóalj első ugrása május közepén következik be (ők már hét nap helyett kilencet gyakoroltak!), ahol további nyolc halott és ötvennégy sebesült az egyenleg. És ez volt az a pillanat, amikor Prospero Freri hadnagy, a D37 tervezője megvakarja a fejét és – mint Stirlitz – érzi, hogy valami nem stimmel…

Az olaszok babonás népek: szerintük a rengeteg baleset nemcsak a néha kicsit nehezen (vagy olykor egyáltalán nem) nyíló ejtőernyő hibája volt, hanem az olasz léleknek oly idegen észak-afrikai környezet is hibáztatható; nosza, telepítsük haza az ejtőernyős iskolát! És lőn: 1939 kora őszén megnyílik a Tarquinia melletti létesítmény, ahová az addig furcsamód még mindig életben lévő pár líbiai közlegényt és a teljes hivatásos stábot is átköltöztetik, és az addigi kizárólag a hadsereg számára nyitva tartott lehetőséget (mármint a jelentkezést) a csendőröknek (carabinieri) is biztosítják. A parancsnok Giuseppe Baudoin de Gillette ezredes lesz, aki később olyan szerepet tölt be az itáliai ernyősöknél, mint Fred Geille a franciáknál (róla is megemlékezünk nemsokára).

A hazai viszonyokra történő átállás kicsit döcögősen megy: az első kurzusnak a változtatások nélküli líbiai anyagot adják le, a középolasz területekről (nagyrészt Rómából) verbuvált újoncok csak néznek, amikor például három órában tisztálkodni tanítják őket, valamint arra hívják fel a figyelmet az oktatók, hogy miért nem egészséges dolog döglött tevéből enni.

Akkor ezt nettó hülyeségnek tartották és sokat röhögtek, de csak azért, mert nem láttak a jövőbe és nem tudták, hogy nem telik el két év, és az olasz ejtőernyősök bizony visszatérnek Afrikába, ahol a líbiai sivatagban többek között a brit LRDG-vel kénytelenek farkasszemet nézni. És talán az a tevés dolog sem fog olyan elképzelhetetlennek tűnni.

’41-ben megszületik a Folgore Ejtőernyős Hadosztály (az olasz szó máskülönben villámot, villámcsapást jelent), amelynek oroszlánrész jutott volna a tengelyhatalmak Herkules hadműveletéből, vagyis Málta lerohanásából. Adolf ugyanis ’42 tavaszán meggyőzte Benitót, hogy ha Krétán a német ejtőernyősök és hegyivadászok olyan strammul teljesítettek egy évvel korábban (mint tudjuk, ott a partraszállók 25 százaléka elesik…), miért ne hozzanak össze egy dzsoint operációt pár szigettel arrébb?

Ahogyan azt a könyvekből tudjuk, Málta megszállása elmaradt, pedig a világ szakmai közvéleménye nagyon megnézett volna egy német-olasz közös ejtőernyős műveletet, amelynek során mondjuk Bruno Bräuer (emlékszünk rá? Remélem, igen…) az ellenséges tűzben arról próbálja meggyőzni Bixio Berdanetti őrnagyot, hogy hagyja a francba az egyenruha hajtókáján felfedezett pihéket és próbáljon inkább a tárcserére koncentrálni.

Azért ne legyünk igazságtalanok: a Folgore katonái a második el alameini csatában akkorát alakítottak, hogy napokkal később maga Churchill is elismerően nyilatkozott róluk, sőt, a BBC 1942. november 11-én ezekkel a szavakkal méltatta az olasz ejtőernyősök ellenállását:

The rests of the Folgore division have resisted beyond every limit of the human possibilities, vagyis „a Folgore hadosztály maradéka az emberi teljesítőképesség határain túlmutató mértékben állt ellen”.

Csak hogy világosabban értsük: a britek (két páncélos és négy gyalogos hadosztállyal!!!) többször bekerítették őket; krisztálytisztán látszott, hogy nincs értelme a további harcnak, hangszórókon keresztül vagy ötször felszólították őket a megadásra, de az olaszok válasza minden esetben a csatakiáltásuk volt: Folgore! S így történt, hogy a kezdeti mintegy 5200 főből a csata végére 379-en maradtak életben. Hogy ez hősiesség volt, vagy őrültség – ezen most ne nyissunk vitát. Tény, hogy azokban a napokban az olasz ernyősök védőszentje (Szent Mihály arkangyal, itt fent, sajátos grafikai megoldással) nem volt a helyzet magaslatán.

A Folgore (és egykori testvérhadosztálya, a Nembo – am. fátyolfelhő) igazi tragédiája a második világháborúban az volt, hogy ejtőernyősnek képezték ki őket, de olyan igazi, testhezálló eje-szakfeladatot egyet sem kaptak, s inkább gyalogosként, lövészként, utászként és – esetenként – felderítőként használták őket. Katonai körökben a probléma ismert, a tanulság változatlan: persze, lehet egy hatvantonnás harckocsival szántani és vetni, de nem biztos, hogy ez a legjobb és leggazdaságosabb megoldás.

A negyvenes-ötvenes évek nem voltak kifejezetten kedvezőek az olasz hadsereg (s ezen belül az ernyősök) számára; húsz éven keresztül mégiscsak volt egy fasiszta rendszerük, és hiába lőtték agyon, majd akasztották fel lábuknál fogva ’45 tavaszán gyorsan-gyorsan Benitót és imádott Clarettáját, a német kamerádokhoz hasonlóan el kellett telnie egy jó évtizednek ahhoz, hogy komolyabban mocorogni kezdhessenek. A Folgoret (mint minden épkézláb olasz alakulatot – vagyis mind a hármat) megszüntetik, s a díszes egyenruhák után áhítozó taljánokat azzal nyugtatják, hogy várjanak sorukra.

1947 legelején megalakul ugyan Rómában egy Centro di Paracadutismo-nak (Ejtőernyős Központnak) nevezett valami, de itt a srácoktól még a bicskájukat is elvették, nemhogy lőfegyvert adtak volna a kezükbe; olyan kiherélt MHSZ lehetett, ahol toronyból ugráltak ezerszám, hajtogatták a ronggyá mosott gyakorló ernyőket, majd félévente egyszer kaptak egy ócska repülőgépet, pár ejtőernyőt és mondjuk négyszer fél óra repidőt. Három kemény évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy a Központ nevébe bekerüljön a hőn áhított militare (katonai) jelző és újrakezdődhet a katonai ejtőernyősök kiképzése; 1950-ben kicuccolnak a fővárosból, de nem mennek túl messzire: Viterbo lesz a Centro Militare di Paracadutismo kiválasztottja.

A nyugis és nagyon patinás (állítólag maga Herkules kolléga által alapított), akkoriban alig 35 ezres, középkori hangulatot árasztó városka nem őrjöng a boldogságtól, hiszen a Központ rotációs alapon fogadja a katonákat, akik megkapják a kiképzést, majd mennek vissza az eredeti alakulatukhoz; a katonaember (egyenruhától függetlenül) amúgy sem arról híres, hogy szabadidejében múzeumokat és templomokat bújna (Viterbóban mindkettőből egyenként is több volt, mint kocsmából és altesti munkásnőből összesen), az olasz katona meg szereti a vidám és kulturált időtöltést, és ha ehhez hozzáadjuk még azt, hogy úgy három havonta lecserélődött az állomány 70 százaléka… Szóval nem lehetett egyszerű viterbói lányos apának lenni akkoriban, viszont egy italmérés nyereségéből évente lehetett venni három-négy Topolinót.

  A város elöljárói sokat vívódtak, hogy mi nyom többet a latban: az alkoholok eladásából, illetve a helyi iparűzési adóból szépen csordogáló lóvé, vagy az olasz átlagot négyszeresen meghaladó magzatelhajtások száma. Hét évig osztottak-szoroztak, mígnem 1957 nyarának derekán az olasz védelmi minisztérium megelégelte olvasgatni a valódi könnyekkel telesírt, illatosított leveleket, és elege lett az után nyomozni, hogy ki lehetett az a katona, akiről a friss kismama csak annyit tudott, hogy „magas, jóképű, gyönyörű barna szemei vannak, Giovanninak hívják és zöld ruhát szokott viselni. Ja, és nagyon szépen énekli a Bella, Ciao-t.”

Szóval összecsomagolják a cókmókot, és egy tartománnyal feljebb, Toszkánába költöznek, méghozzá Pisa mellé. Itt vagy a levegő volt más, mint Viterbóban, vagy a lányok csúnyábbak, esetleg a grappa gyengébb, netalántán a katonai rendészet fogalmazta meg markánsabban nemtetszését a rendbontások alkalmával, mindenesetre kevesebb cirkusz volt és a város megtanult együtt élni az ernyősökkel.

További tíz évnek kell eltelnie, míg 1967 júniusában a Katonai Ejtőernyős Központ visszakapja hőn áhított nevét és hadrendi besorolását: ismét Brigata Paracadutisti Folgore, vagyis Folgore Ejtőernyős Dandárként szerepel az olasz katonai nagykönyvekben. Tíz hónap múlva a dandár mellett kezdi el működését a Centro Addestramento Paracadutisti, vagyis az Ejtőernyős Kiképző Központ, ami 1983 januárjától a Folgore szerves részét képezi, a kilencvenes évektől pedig – visszakapva eredeti, ’39-es elnevezését – Scuola Militare di Paracadutismo-ként, azaz Katonai Ejtőernyős Iskolaként jegyzik.

Csak hogy egyszerűbb legyen, ha majd vizsgáztok belőle.

1986-ban a Folgore bekerül az olasz hadsereg gyorsreagálású alakulatai közé, és – a mesebeli kis gömböchöz hasonlóan – szép csendesen elkezd hízni: sorban egymás után bekebelezi a Csendőrség „Tuscania” ernyős zászlóalját, egy tűzszerész-századot, egy mélységi felderítő-zászlóaljat, kibrusztol magának egy könnyű tüzér-osztályt, taktikai támogató századot, híradós zászlóaljat és pár helikoptert; csodálom, hogy saját anyahajót még nem kérvényeztek.

Aki egy kicsit is ismeri az elmúlt húsz-huszonöt év olasz belpolitikai történéseit, nem fog azon csodálkozni, ami most következik, még akkor sem, ha tudja, hogy civilizált államokban a hadsereg belbiztonsági célú felhasználása enyhén szólva kiveri a biztosítékot minden alkotmányjogásznál. Valami azt súgja, hogy az olasz kormánynak sem volt könnyű dolga a sajátjaikkal.

Ebben a posztban nem célom elemezni a nyolcvanas-kilencvenes évek Szicíliájának közrendvédelmi helyzetét (talán majd egy másik alkalommal); elégedjetek meg annyival, hogy a palermói rabbi ezt úgy mondaná: gehákte córesz volt: a szervezett bűnözés ott figyelt minden utcasarkon, hetente lőttek agyon vagy robbantottak fel korrumpálhatatlan (esetleg – és ne féljünk kimondani – pont fordítva: telhetetlen étvágyúvá vált) rendőröket, ügyészeket és bírákat; az államhatalom gyakorlatilag megszűnt a szigeten… Szicília szinte idegen végtaggá vált az Olasz Köztársaság testén.

1992 májusában Giovanni Falcone bíró (plusz a felesége, plusz négy testőre) repül a levegőbe, majd két hónappal később Paolo Borsellino (szintén büntetőbíró) és öt testőre szakad apró kicsi darabokra egy-egy alaposan kitervelt robbantásos merénylet következtében. Mindketten becsületesek, megvesztegethetetlenek, eltökéltek és… idealisták voltak. Riszpekt nekik, illetve emléküknek!

Lássuk, mi is történt ezután. Hát röviden: betelt a pohár, teleszaladt a puttony, kicsordult a hócipő.

1992. július 25-én, egy csöndes szombati hajnalon három katonai szállítógép landol a palermói Punta Raisi repülőtéren (amit nem mellesleg 1995 óta úgy hívnak, hogy Falcone e Borsellino…); a gépekből háromszáz vörös barettes, szép szál legény szállt ki, majd a kicsit régimódi, de jól bevált Beretta BM59 Parával olasz módra a karjukban siettek a rájuk váró terepjárókhoz, s két óra múlva Palermo valamennyi, jelentősebb közintézménye és nagyobb közlekedési csomópontja az ellenőrzésük alatt állt. Elkezdődött a szellemes (és egy kicsit vészjósló) módon „Szicíliai vecsernye” fedőnévre keresztelt komplex művelet, melynek célja a rend megteremtése, körözött bűnözők elfogása, a közbiztonság helyreállítása volt a szigeten.

Még aznap délután további C-130-asok és G-222-esek érkeztek, fedélzetükön további 700 ejtőernyőssel, majd a következő napokban 1800 hegyivadásszal, 800 bersaglierevel, 2200 gépesített lövésszel és 1500 tengerészgyalogossal. Szicíliában gyakorlatilag bevezették a katonai közigazgatást…

Itt és most elégedjetek meg még annyival, hogy a művelet hat (!) éve alatt az olasz hadsereg mintegy 140 ezer katonája fordult meg Szicíliában rotációs alapon (egyidőben 7-8 ezer volt jelen); 14 különböző dandár küldte oda katonáit, akik több százezer igazoltatást, harmincezer házkutatást folytattak le, a 72 hónap alatt több, mint 800 kiemelt körözöttet fogtak el, pár tucat bűnözőt tűzharcban semlegesítettek, és jelenlétük okán a kriminálstatisztikák 30-40 százalékos csökkenést mutattak, szinte minden kategóriában…

Mai árakon számolva körülbelül 800-850 millió euróba került.

2002 márciusában a Tuscania csendőrzászlóalj leszakad a Folgoreról és ezred-szinten önállósodik az immáron negyedik haderőnemként funkcionáló carabinieri vasökleként.

Amint az itt oldalt is látható, már nők is tagjai lehetnek az olasz hadsereg krémjének. Ne! Kérlek titeket: NE mondjátok ki, amit most erről gondoltok!


Az utóbbi harminc évben a livornói központú Folgore fő szakosodása a nemzetközi műveletek, s ezen belül főként a békefenntartás, -megteremtés, -kikényszerítés irányába mutat (ami nem meglepő ebben a szakmában). Tényleg csak példálózva említek pár helyszínt, ahol az olasz ejtőernyősök békét tartottak fenn, ha nem volt, teremtettek, de a legrosszabb esetben is ott posztoltak két (esetenként három-négy), egymást nagyon nem kedvelő fél között és igyekeztek szégyent nem hozni a zöld-fehér-piros trikolórra:

Libanon, Namíbia, Kurdisztán, Szomália, Kambodzsa, Bosznia, Albánia, Kelet-Timor, Koszovó. És persze ott voltak (vannak) Afganisztánban és Irakban is, ahol… hát, mit is tehetnek? Megpróbálnak életben maradni, és ez egy nagyon igényes célkitűzés.

Valamilyen (előttem kicsit homályosan maradt) oknál fogva az olaszokat előszeretettel alkalmazzák nemzetközi szinten VIP-k személyes biztosításához; számos ENSZ-diplomatának talján a testőrsége. Ebből kifolyólag a Folgore-nak (katonáktól egy kicsit idegen módon) vannak olyan szakemberei, akik kifejezetten badigárd-szerepre gyúrnak, és hivatalból megkapják a legtrendibb sötét szemüvegeket.

És persze külön tanórákon sajátítják el, hogyan kell rettenthetetlen arckifejezést ölteni.

Most pedig – jobb későn, mint soha – végre beteszem a Folgore karjelvényét; nem szoktam megfeledkezni az ilyesmiről, de itt valahogy kimaradt.

Szóval a villám és a stilizált szárnyak egészen esztétikusra sikerültek, noha az alap kékje lehetne vagy két árnyalattal sötétebb – szerintem.

5 hozzászólás

 1. sznar10 — 2011-06-08 20:52 

Eloszor is jo hallani rolad ismet Tiboru!
Ami a tema valasztast illeti, nem gondoltam, hogy valaha is az olaszokrol fogok olvasni a blogodban akarmilyen formaban is:-)
Volt szerencsem veluk eltolteni kb masfel honapot a Bakonyban, majd szolgaltam veluk Koszovoban is. Hat …..
A lazasaguk, nemtorodomseguk, es legfokepp a tudatlansaguk alapjan tovabbtenyesztesre alkalmatlannak itelnem oket. Az biztos hogy katonanak teljesen alkalmatlanok.
Persze mint mindenhol, itt is lehetnek kivetelek, Te is talaltal egy ilyet, talan erre az alakulatra egy kicsit ok is buszkek lehetnek. Ha nem masert, akkor az Afrikai kamikaze akciojukert.
Oszinten engem mar az is meglepett, hogy kepesek voltak megszervezni hogy ennyi gep egyszerre a levegoben legyen es senki se kesse le azokat. Well done Italy!!
Ja es bocs hogy ekezetek nelkul irtam, de Angliaban elek es nem volt kedvem atallitani a billentyuzetet. Bocsi.
Remelem minel elobb jon a kovetkezo cikk, mar alig varom.
Udv
Lacika

 2. richvar — 2011-06-08 21:05 

Azt hittem nyaralni mentél (a másik blog alapján) :) Szerencsére úgy tűnik ezt a jó cikket még összehoztad. Nagyon érdekes volt, számomra különösen a szicíliai epizód. Ha már olaszok, talán a haditengerészet az ami még érdekes lehet. Laikusként azt gondolnám, hogy abban nem lehetnek rosszak. Jó pihenést!

 3. Bibó — 2011-06-09 09:34 

Nem szívesen vizsgáznék az ejések történelméből, és előd szervezeteiből, mert nemhogy kimondani, (ki) elolvasni is alig tudom a nevüket egyes esetekben. Miért nem lehet nekik is ilyen egyszerű, szép magyar nevük, mint MH 5. BI LDD, vagy MH 34. BL KMZ, vagy mittudomén?
Komolyra fordítva a szót köszi, hogy még nyaralás előtt toltál egy posztot, remélem, van még vagy 20 ilyen időzítve, hogy amíg az alkotó pihen, az olvasó művelődhessen. És ez nem bohóckodás ám a részemről :-)

 4. Bencze Zsolt — 2011-06-16 11:04 

Sziasztok!

Én nem szólnám le az olasz katonákat csak azért, mert a germánok a vereségüket valakire átbeszélték (erre célzott Tiboru is). Ha kitekint az ember a rózsaszín Rommel fátyol mögül akkor láthatja, hogy a (fő)tiszt(ki)képzéssel volt probléma na meg azzal, hogy megint csak a politikusok akarták megmondani a Frankót. Csak míg az utóbbi katona volt, akárcsak a übervezér, ezért könnyebben megértették egymást a hadműveleteket kidolgozó vezérkarral. (miután kitette a csodacsapat vezetőit Adolf, már nehezebben ment a gépezet – és az egyértelmű politikai célok vezettek oda, hogy bukták a dolgot) Az egyszerű gyalogos nem hülyegyerek. Ha látja, hogy balfékpofára ül az akció az elindítása előtt, akkor nem csoda az „Avanti! Avanti! – Bravo!Bravo! klasszikus vicc felállás. (pl görögök, franciák megerősített védművei vagy etiópiában az angol rajtaütések)

 5. Gagyimami — 2011-07-02 15:25 

Biztos van köztük jó katona is, de ismerjük azt, hogy az olasz katonaság mesterfokon üzte a megadás művészetét. Akár a szabadságharcban a budai vár visszafoglalásakor már jó elöre beszerezték a fehér zsepit, vagy észak afrikában az első tevés beduinnak is képesek voltak megadni magukat tömegesen…

RSS feed for comments on this post.

Szólj hozzá

Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.