A szerb hadsereg különlegesei

Az elmúlt századokban a Balkán mindig kitermelte magából azokat a kemény katonákat, akik a történelem viharai közepette gondoskodtak arról, hogy legyen elég baráti torok borral vagy pálinkával megöntözendő, és ellenséges, amely késsel átvágandó. Az egykori Jugoszlávia első számú, legnépesebb nemzetét lehet kedvelni vagy gyűlölni (szó ami szó: velünk, magyarokkal mindeddig olyan túl sok jót nem tettek), de azt, hogy ha muszáj, nagyon tudnak harcolni, senki sem vitathatja el tőlük.


A szerbek már az ötszáz éves török hódoltságuk alatt megszervezték a maguk kis  kommandóit, melyek tagjai előszeretettel ütöttek rajta a Fényességes Porta szanaszét kószáló csapatain, majd a jól végzett munka örömével (és a különféle levágott testrészekkel) visszavonultak az erdők mélyére, a hegyek közé, elfogyasztani az aznapra rendelt slivovicát és csevapot. Ezeket a 30-60-100 fős alkalmi alakulatokat nevezték csetnének (četne), ahonnan a második világháború szerb gerillái, a csetnikek kapták a nevüket. Az ő szép zászlójuk látható itt jobbra, felirata: A királyért és a hazáért – Szabadság vagy halál.

Mielőtt továbbmennénk, illendőségből meg kell említenünk Zsivojin Misics tábornok nevét (itt balra), aki az első világháború alatt a belgrádi Királyi Katonai Akadémián tanított, s aki 1915-ben két érdekes jegyzetet írt: az egyiket az ellenséges vonalak mögé történő beszivárgásról, a másikat pedig a gerilla-csoportok harcászatáról.

A Szerb-Horvát-Szlovén Királyságban az ejtőernyőzés iránti érdeklődés 1928-ban kezdődött, de akkoriban még csak sportolói szinten. A Fallschirmjägerek hollandiai és belgiumi sikerei hallatán Belgrádban a fejéhez kapott pár tábornok, és rögtön elrendelte a jugoszláv hadsereg első ejtőernyős alakulatának felállítását.

Mivel egy többnemzetiségű államban vagyunk, nem meglepő, hogy a vezérkar szerb irányultságú vezetői mellett a finoman (?) háttérbe szorított horvátok is mozgolódni kezdtek; 1941 tavaszán nyarán rögtön két katonai ejtőernyős tanfolyam is indul: az egyik negyven fővel a zimonyi légibázison (ide a kifejezetten szerb dominanciájú légierőből válogattak kemény legényeket), a másik kiképzés Pancsevó mellett kezdődik, ahová a horvát befolyás alatt lévő szárazföldi ezredekből jelentkeztek kétszázan; ötvenet fel is vettek.

Sajnos, Adolfnak kisebb baja is nagyobb volt annál, semhogy megvárta volna az első délszláv ernyősök kibocsátó ünnepségét, úgyhogy amikor 1941 áprilisában a német-olasz-bolgár szövetség megtámadja (majd sitty-sutty elfoglalja) az országot, a zimonyi és a pancsevói iskolában még csak a hajtogatásnál meg a másfél méteres emelvényről történő ugrálásnál tartottak (ami kétségkívül szórakoztató bír lenni, ha nem egy harminc kilós zsákkal a hátadon teszed, és nem ötvenszer egymás után).

A második világháborúban szépen erőre kapó (amúgy pedig egy horvát-szlovén vegyesházasság gyümölcseként megszülető) Richard Burtont Titót sem hagyták hidegen a különféle nációk ejtőernyős sikerei, de a végső lökést a D-Day értékelése adja a rutinos rókának: 1944 szeptemberében kikönyörgi a szövetségesektől száz jugó partizán beiskolázását az olaszországi Bari melletti kiképzőközpontba. Az akkor már marsalli csillagot viselő Tito katonai tájékozottságát jelzi, hogy kiköti: olaszok a közelébe se mehetnek a fiainak (még a Benito-ellenes ottani partizánok sem), az oktatást kizárólag brit katonák végezhetik angolszász metodika alapján, angol ernyőkkel és gépekkel. A tanfolyam október végén elkezdődik.

A tervgazdaság előszele meglegyinti az újoncokat, mert novemberben megjön az ukáz Belgrádból: Titót nem érdekli az aprólékosan kidolgozott kiképzési terv; december végére mindenkinek – kiképezve! – haza kell érnie, tudniillik januárban állnia kell a frissiben megalakuló jugoszláv hadsereg első ejtőernyős zászlóaljának.

A brit kiképzők először hőbörögnek („Majd anyádat képezd ki hat hét alatt, motherf*cker!” – üzente Jones őrmester a marsallnak), de a politika hatására (morogva bár) folytatják az oktatást és új, gyorsított tanmenetet vezetnek be. A délszláv harcosok (Tito odafigyelt, hogy a nemzetiségi arányok nagyjából megfeleljenek az országra jellemző összetételnek, úgyhogy a hatvan fő szerb mellett horvátok, szlovének, montenegróiak és macedónok is ernyőhöz jutottak), szóval a jugoszláv katonák az eredetileg betervezett tizenkettő helyett már a nyolcadik ugrást követően megkapják a hőn áhított ejtőernyős könyvecskét, egy-egy hátbaveregetést a még mindig kicsit durcás brit kiképzőiktől, majd átrepülnek az Adrián és stílszerűen egy ugrással térnek haza.

1945. január hatodikán (vízkeresztkor, az ortodox karácsony előnapján), szombat reggel nyolc órakor felolvassák a napiparancsot, amellyel hivatalosan is megalakul az első jugoszláv ejtőernyős zászlóalj. Ebben a Bariban kiképzett 100 partizánon kívül helyet kapnak azok az egykori hivatásos tisztek és tiszthelyettesek, akik a királyi hadsereg megszűnését követően csatlakoztak a németellenes szövetségesek különféle alakulataihoz (britek, szabad franciák, páran még a szovjetekhez is) és ott tanulták meg az ugrástechnikát. A teljes felszerelést (a fegyverektől az ernyőkön keresztül a gulyáságyúig) a britek és a jenkik együtt dobják össze – akkor még reménykedtek, hogy Tito megmarad félúton Moszkva és London között.
1947-ben minden angol kézikönyvet és a brit-amerikai felszerelés 70 százalékát kidobják, mert a zászlóaljhoz megérkeznek az első, szovjet cuccot tartalmazó konténerek; ahogyan azt olvasmányainkból tudjuk, bizonyos Winston Churchill szerint ekkor már holmi vasfüggöny szelte ketté Európát.

1949-ben a zászlóaljat felduzzasztják ezredszintre, majd egy évre rá megalakul a 63. Dandár, ahová bezsúfolják mindazokat az alakulatokat, amelyekkel általában csak a problémák vannak: ejtőernyősök, mélységi felderítők, magashegyi vadászok.

Az ötvenes-hatvanas-hetvenes évek nem hoznak semmi komoly újdonságot a jugó ernyősök életébe. Annak függvényében, hogy éppen melyik országgal volt feszült Belgrád viszonya, mindig más-más határ közelébe vezényelték őket és mindig más-más nemzetiségű katonák kerültek úgymond feketelistára: amikor velünk volt problémájuk (pontosabban nekünk velük, lásd még láncos kutya-effektus és a híres békaemberes affér), akkor a vajdasági és bácskai srácok jelentkezését utasították el (ez a fegyvernem ott is önkéntes alapon válogatta embereit); amikor Enver Hodzsa feszegette a pofonosláda tetejét, a szkiptárok nem jöhettek szóba, illetve azokban az időszakokban, amikor Zsifkov Tódor ideológusai erőltették a macedónok bolgár identitását, akkor Szkopje környékén szüneteltették a toborzást. De nincs ebben semmi meglepő.

Talán csak az, hogy a románokkal mindig jóban voltak – de ez már a balkáni lélek rejtélyei közé tartozik: vajon miért pont a románokkal nem anyáztak soha egy jót?

Remélem, senki nem bánja, hogy a délszláv előzményekkel is foglalkozom – furcsa lett volna kihagyni az 1929 és 2003 közötti időket csak azért, mert szerb hadsereg (a szó szoros értelmében) csak
ez előtt, illetve ez után létezett.

A nyolcvanas évek egy kicsit megmozgatták (az akkor még egyedüli) déli szomszédunk belső életét. 1980 májusában megszűnik Tito marsall szúrós és mindent látó tekintetének fürkészése, és a délszláv népek testvérinek kikiáltott szövetségén mutatkozni kezdenek az apróbb, majd egyre nagyobb repedések. A hadsereg sokáig a föderáció utolsó bástyájaként működött, de az élesebb szemű megfigyelők már látták és érezték, hogy nem lesz ennek jó vége.

Nem politológiai vagy történelmi posztot írunk, tehát Milosevics 1989-es szerbiai hatalomra  kerülését és ennek belpolitikai következményeit itt nem fogjuk taglalni; legyen elég annyi, hogy 1990-től a jugoszláv különlegesekhez már csak szerbek jelentkezését fogadták el (persze kellőképpen megideologizálva és lépcsőzetesen), s elkezdődött a hivatásosként már/még ott szolgáló más nemzetiségűek kiszorítása.

A szlovén, illetve a horvát függetlenségi háborúk során a hivatalos jugoszláv (de facto a szerb) különlegesek tevékenységéről nem sikerült konkrét adatokat szereznem, pletykákat és városi legendákat pedig nem szeretnék terjeszteni. Számos katonai vagy félkatonai alakulat lépett fel „különleges”-ként, elég ocsmány dolgokat vittek végbe, de őket ne tévesszük össze az akkor még létező 63. Ejtőernyős Dandár profijaival – ha valakinek vannak rájuk vonatkozó információi az 1991-1992-es időszakból, ide velük a kommentekbe!

A szerb katonai vezetők is előfizetői voltak a szakfolyóiratoknak, ezért belátták, hogy új (koncepcionális és szervezeti) alapokra kell helyezni a különleges erőket. Ennek érdekében 1992. június 12-én a belgrádi Hivatalos Közlönyben megjelenik a 27-11-2. számot viselő törvényerejű rendelet, melyben az illetékesek elrendelik a szárazföldi erők (Kopnena Vojska) keretein belül megalakuló különleges magasabbegység létrehozását. Az alakulat a 72. Rohamdandár nevet kapja s feladatai között kiemelt helyen szerepelnek a különleges műveletek, továbbá a nem-konvencionális hadviselés.

Ugyanebben az évben – bevallottan amerikai mintára – létrejön a Különleges Műveletek Főparancsnoksága, amely alá az alábbi csapatok tartoztak:

– az  1. számú Gépesített Gárda-Dandár;
– a már említett 72. számú Rohamdandár;
– és az akkor még külön konyhán lévő 63. Ejtőernyős Dandár.

A 72-esek hamarosan nevet is választhatnak maguknak. Aki ismeri az elit katonák lelkivilágát és legendás szókincsét, egyáltalán nem fog meglepődni azon, hogy szerb barátaink nem hezitáltak túl sokat és (a roppant csábító, és legalább annyira releváns Sljivovica vagy Sopszkasaláta helyett) a Sokolovi (Sólymok) elnevezés mellett voksoltak.

Csak egy kicsit off: elképesztő, hogy a szláv nemzetek (és főleg a kollégák) mennyire odavannak a sólyomért. Mindenféle előzménykutatás nélkül séróból tudok legalább öt olyan szláv katonai (vagy speciális rendőri) alakulatot mondani, amely a Sokol szóból képezte nevét, az ukrán BM Szervezett Bűnözés Elleni Főcsoportfőnökség beavatkozó egységétől kezdve több orosz nagyváros terrorelhárítóin keresztül a Specnaz nemtudomhányas ezredéig. És akkor a méltán híres táskarádióról nem is beszéltem.

A Sólymok nem úszták meg a horvát, illetve a bosnyák bevetéseket. Ezekről (nem voltak ám olyan túlságosan régen, számos résztvevő még életben van, sőt, talán ugyanabba a pancsevói vagy nisi laktanyába jár be nap mint nap), szóval ezekről csak annyit lehet tudni, hogy esküjüknek megfelelően tették a dolgukat, és bizonyára egy csomó olyan tapasztalatot szereztek,  amelyekre csak igazi háborús körülmények között lehet szert tenni. És most minden olvasó döntse el, hogy ezekért sajnálni, vagy irigyelni kell őket; én ebben nem akarok állást foglalni. Tény viszont, hogy 1993 és 1998 között a szerb katonai ejtőernyősök száma megháromszorozódott. Ez a részlet önmagáért beszél.

Az is természetes, hogy 1997-től kezdve ott téblábolnak Koszovóban, illetve az albán határ mellett, és csupa olyasmit csinálnak, ami tényleg megérdemli a nem-hagyományos hadviselés, illetve a különleges műveletek címkéket. Pontos számokat nem ismerünk, de különböző források „több tucat” elesett különlegesről tudnak; az általuk megölt UCK-sok száma – megkockáztatom – ennek a többszöröse. Kevés dologban lehetünk teljesen biztosak ebben a földi létben, de arra, hogy ezek a srácok egyhamar nem fognak a Pristina környéki Goljak hegyekbe menni sítúrára a családjukkal, nos, arra mérget vehetünk.

2002-ben elkezdődött a szerb hadsereg totális reformja, ami a mai napig tart. Ennek keretében 2006 szeptemberében egy ismételt, a speciálisokat érintő erőkoncentrációra kerül sor: szervezetileg is összevonják a 72-eseket a 63-asokkal (lásd fentebb), és még hozzájuk csapják a kumbori 82. Tengerészgyalogos Zászlóaljat (Montenegró öt évvel ezelőtti kiválásával tengerük már úgysincs, úgyhogy ez egy kivételesen értelmes, sőt: logikus cselekedet volt), továbbá a katonai rendőrség „Kobra” nevű terrorelhárító szolgálatát. Központi bázisuknak a pancsevói Rastko Nemanjic laktanyát jelölik ki.

Ez a „Kobra” név is megérne egy misét, de talán majd máskor.

Az újonnan létrejövő dandár nem kap hadrendi számot. Ekkortól tehát – abszolúte hivatalosan – a Szerb Hadsereg Szárazföldi Erőinek Különleges Rendeltetésű Dandárjáról (a továbbiakban: KRD) beszélhetünk. Parancsnoka Ilija Todorov, aki három évvel ezelőtt, a KDR második születésnapja alkalmából szervezett szűkkörű ünnepségen vette át vezérőrnagyi vállapját a Szerb Köztársaság elnökétől. Utána szerintem nagy buli lehetett, olyan igazi szerbes: férfias nótázás, pohártörés, levegőbe lövöldözés (aki volt már igazi szerb esküvőn vagy keresztelőn, az tudja, miről beszélek).

A KRD szervezeti felépítése a következőképpen néz ki:

– Törzs
– Terrorelhárító Zászlóalj (ők a Kobrából lettek; fekete barett)
– Az 1. és a 2. Felderítő-diverzáns Zászlóalj (ők a 72-es Sólymokból lettek; bordó barett)
– Ejtőernyős Zászlóalj (ők a 63-asokból lettek; bordó barett)
– Logisztikai-támogató Század (vegyes)

A felderítők alapesetben ötfős teamekben tevékenykednek (egy parancsnok és két darab, egyenként két fős mikrocsoport), de ha muszáj, szakasz- vagy századszinten is bevethetők, noha ez utóbbihoz minimum a ljubljanai kormányépületek visszafoglalása kéne legyen az elérendő cél.

A támogatókhoz tartoznak például a lélektani hadviselés szakértői (PsyOps), de – számomra kicsit furcsán – itt vannak az egykori tengerészgyalogosoktól átvett katonai búvárok is, akik – tenger hiányában – maximum bányatavakban vagy folyóvizekben tudnak merülni (legalábbis addig, amíg vissza nem foglalják Montenegrót).

Munkaköri leírásaik kitalálásához nem hiszem, hogy túlzott szaktudás vagy képzelőerő kéne, s ugyanez elmondható a felszerelésükről is. Azt mindenesetre érdekesnek tartom, hogy feladataik között olyan (szerintem inkább rendőri, mint katonai) tevékenységek is szerepelnek, mint a túszhelyzetek megoldása, VIP-k őrzése és védelme, utcai zavargások megfékezése, fegyveres bűnözők és fegyveres felkelők (!) semlegesítése. Nem tanulmányoztam át a szerb alkotmányt, mindenesetre nehezen tudom elképzelni, hogy egy olyan országban, amelyik (igaz, egyelőre elég messziről) erősen ácsingózik az EU felé, egy bankrablót a hadsereg különlegeseivel tétessenek el láb alól.

Helyesbítek: azt el tudom képzelni, hogy megcsinálják, csak azt nem, hogy mindez törvényes lenne.

Kiképzésükről ezt érdemes tudni:

A KDR-be jelentkezhet minden hivatásos vagy szerződéses katona (esetleg nagyon bevállalós civil), aki 18 és 27 év közötti szerb állampolgár (férfiak vagy nők, nincs nemi diszkrimináció; itt oldalt látható egy ejtőernyős kislány). Arra kell számítaniuk, hogy egy három hetes kiválasztási-szűrési procedúra vár rájuk (ilyet évente kettőt szerveznek, egyet tavasszal és egyet ősszel), melynek keretein belül tesztelik a fizikai állóképességet, lélektani jellemzőiket (különös tekintettel arra, hogy csapatjátékosok-e vagy Rambók), van persze egy igen alapos orvosi vizsgálat és számtalan, stressz- (és bizonyos beosztásokra monotónia) -tűrést mérő teszt.

Igen, monotóniát. Törzsolvasóink annál sokkal profibbak, semhogy azt képzeljék: a különlegesek élete merő pörgés, habzás és csillogás-villogás. Van ám egyhangú taposómalom ott is rendesen, teszem azt annál a mesterlövésznél, aki kedden beássa magát egy trágyadomb közepébe azért, hogy szombat délelőtt kilőhessen egy ellenséges tábornokot.
Akik fennmaradnak a rostán (általában a jelentkezők 20-25 százaléka), azok elkezdhetik a KDR alaptanfolyamát, amely (a szakiránytól függően) 10-12 hónap, s amely három, egymástól viszonylag jól elkülönülő szakaszból áll:

1.) Az első az egyéni felkészítés, ami három hónapig tart (itt történik meg az, amit a hasonló élményeket kipróbáltak egyszerűen csak úgy írnak körül, hogy „vért hánytam”, „egy darab nyers hús volt a talpam”, „az összes körmöm letört vagy beszakadt”, „miközben a sár befolyt a számon, sírtam és anyámat szólongattam”, satöbbi. És ezek az emberek nem túloznak).
Az egyéni felkészítési periódus egyúttal további szelekciós funkciót is betölt; itt is előfordul, hogy mondjuk a negyedik hét egyik rigófüttyös hajnalán, a reggeli torna előtt kilép Jovanovics szakaszvezető, és pattogó hangon jelenti: tisztelettel kéri magát vissza előző szolgálati helyére, a pihentető aknaszedői beosztásba.

A három hónap kétharmadánál sort kerítenek egy vizsgára, melynek keretein belül a hallgatók többek között az alábbi teszteken vesznek részt:

– teljes felszereléssel (kábé 15 kiló) 5 kilométeres menetgyakorlat 24 percen belül;
– teljes felszereléssel + 10 kiló bónusszal egy 12 kilométeres kommandó-menetgyakorlat egy órán belül;
– teljes felszereléssel + 15 kilós bónusz-hátizsákkal egy 30 kilométeres menetgyakorlat (plusz némi célbalövés a huszadik kilométernél) négy órán belül.

Az első fázis során minden nap lefutják a maguk 1600 méterét, s aki három egymás után követő napon meghaladja a táv során a hat percet, a harmadikon csomagolhat.

Aki túlélte és nem küldték vissza az előző alakulatához, megkapja az alszakaszvezetői/főtizedesi (?) (mlađi vodnik) rendfokozatot és besorolják a KRD valamelyik harcoló zászlóaljába vagy a támogató századba.

2.) Az alapkiképzés második részében a jelöltek a jövendőbeli spanjukkal, esetleg a rajukkal kerülnek szívóágra. Itt megtanulnak csapatban (vagy párosban) érezni, gondolkodni, cselekedni, enni, inni, lélegezni, pihenni – és remélem, itt meg is áll a felsorolás. Értelemszerűen a jövendőbeli mesterlövészek a társukkal, a terrorelhárítók a munkacsoportjukkal közösen gyakorlatoznak, satöbbi.

Az ejtőernyősök, a felderítők és a támogatók itt hat hónapot töltenek el, a terrorelhárítók nyolcat.

3.) A harmadik, egy hónapig tartó rész a szintézis szakasza, ahol szerepjátékokon, komplex kiképzési gyakorlatokon, életszerű jeleneteken keresztül mutatják be a jelöltek, hogy méltók a bordó vagy a fekete barettre (a bordóról majd még lesz egy érdekes infó a poszt végén).

Teljes harcértékű különlegessé még további egy év után válik a katona; csak ekkor, illetve ez után bíznak rá egyéni (vagy komoly döntést igénylő) harci feladatot.

Az eredeti jelentkezők 8-12 százaléka „éri meg”, hogy a KRD belső beavatási szertartásán rész vegyen; erről semmiféle információ nem szivárgott ki, csak annyit lehet tudni, hogy utólag mindenki „felejthetetlennek” minősítette. És közben nagyon furcsán rángatózott az arcuk, de vigyorogtak, mint a tejbetök.

Furcsa népség ezek a különlegesek.

A KRD éles bevetéséhez a vezérkari főnök utasítására van szükség, a honvédelmi miniszter előzetes hozzájárulása mellett. Innen is látszik, hogy nem fogják őket piszlicsáré ügyekben felhasználni. Egyes belgrádi elemzők szerint Karadzsics mester kézrekerítésében is vállaltak néminemű szerepet, de a politika úgy kívánta, hogy a szerb titkosszolgálat arassa le a babérokat (a háttérben tevékenykedő brit és amerikai „szakértőkről” meg senki nem akar beszélni…).

Feladataik közé az utóbbi időben felvették a nemzetközi béke-műveletekben történő részvételt is. Nem tudom, ez csak nekem tűnik egy kicsit mulatságosnak: szerb különleges erők, amint békét tartanak fenn bárhol a világon?!

Jó, elismerem: cinikus és igazságtalan voltam. Na und?

A képeken látszik (és említettük is), hogy a szerb különlegesek is a bordó barettet választották, sok más külföldi kollégájukhoz hasonlóan. És nagyon zavarja őket, hogy a szerb BM beavatkozó egysége is ilyet visel – Todorov tábornok állítólag többször anyázott már emiatt (egyszer azt találta mondani, hogy ez sértés az egész KRD-re nézve; azóta persona non grata a belgrádi Belügyminisztériumban), de megoldás még nem született: mindkét csapat nagyon ragaszkodik ehhez a színhez.

5 hozzászólás

 1. GergoV — 2011-08-01 12:37 

A Wikipédiáról szerzett felületes ismereteim alapján rémlik, hogy az ezredforduló után ismét életre hívott szerb csendőrségnek is vannak terrorelhárító és a, khm, megzavart államrend helyreállítására vonatkozó kötelezettségei.

Azt nem tudom, hogy ők a már említett BM-es beavatkozó egységek, vagy az megint más? Esetleg lehet tudni valamit a feladatkörök konkrétabb megosztásáról? Vagy csak simán minden lehetséges ezredjelvény és -zászló alatt készülnek az újabb polgárháborúra? ;)

 2. tib0ru — 2011-08-01 13:31 

Amennyire én tudom, a szerb csendőrség szinte betűre olyan feladatokkal rendelkezik, mint a mi Készenléti Rendőrségünk: tömegoszlatás, karhatalmi fellépés, kiemelt rendezvények közrendvédelmi biztosítása. És jól tudod, a Црвене беретке (vörösbarettesek) is hozzájuk tartoznak már jó pár éve, amikor kiszervezték őket a Rendőrségből (volt is emiatt komoly belső acsarkodás a BM két szerve között…)

Ha nálunk is létrehoznák a Csendőrséget (amit középtávon nem tartok kizártnak), simán le kéne cserélni a feliratot a Kerepesi úti laktanya kapuján, és gyakorlatilag semmi nem változna, maximum a mostani Készenléti Rendőrségnek létre kellene hoznia több területi szervet.

 3. GergoV — 2011-08-01 16:54 

Köszi, így már tisztább a kép.

Gondolom, nálunk már csak történelmi okokból nem hívják Csendőrségnek a készenlétiseket (még ha sokaknak tetszene is ez az elnevezés). Egyébként ahogy nézem, az ortodox Balkánon szeretik így hívni a belügyi karhatalmi erőket: hasonló szerepet tölt be a román és a bolgár csendőrség is. Bár ezzel már kicsit elkanyarodtunk a témától.

 4. GloriaMundi — 2011-08-01 18:15 

Grat a címlaphoz. A békefenntartás tényleg nagy kihívás lehet nekik … :P

 5. tib0ru — 2011-08-02 12:34 

Hát ha odahaza nem sikerült, majd talán külföldön :-)

RSS feed for comments on this post. TrackBack URL

Szólj hozzá

Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.