A berlini fal

1961. augusztus 13-ra, egy kánikulai vasárnapra virradó hajnalon berliniek tízezrei ébredtek munkagépek zajára. Ablakaikon kinézve meglepő látvány szemtanúi voltak: egyen-kezeslábasokba öltöztetett (mint utólag kiderült, Szászországból erre a célre az NDK fővárosába különvonatokon és autóbuszok tucatjain szállított) munkások ezrei a Nationale Volksarmee teherautóinak százairól rakodták le a feltekert szögesdrót-hengereket, mások pedig a felsorakozó mintegy 15 ezer keleti határőr (és további 20 ezer katona) vigyázó tekintete előtt szorgoskodtak a demarkációs vonalon: a későbbi Berlini Fal építése elkezdődött.

Közel 22 évvel ezelőtt, 1989. november kilencedikén a már napok óta mozgolódó keletberlini polgárok, akiknek negyven év folyamatos szívás után már teljesen teleszaladt a zsákja a Honecker-féle bagázzsal, egy kommunista pártfunkci (Günter Schabowski) felkészületlenségének (no meg egy olasz újságíró talpraesettségének) köszönhetően meglódultak és cirka másfél órán belül elérték, hogy az egyik határátkelőnél a DDR egyre jobban elbizonytalanodó határrendészete megszüntette az útlevélellenőrzést és ossie-k ezrei tódulhattak át Nyugat-Berlinbe. A Fal (Die Mauer) – ha nem is fizikailag, de eszmeileg mindenképp – azokban a percekben kezdte el egyre gyorsabb ütemű agóniáját.
Hogy a mai évfordulót kellőképpen értékelni tudjuk, vessünk egy pillantást a szovjetunióbéli Pecsengától a bulgáriai Rezovóig húzódó politikai, ideológiai, gazdasági és katonai törésvonal mentén elterülő Vasfüggöny legkézzelfoghatóbb, legnyilvánvalóbb és legprecízebben kivitelezett szakaszának születésére és fennállása szűk három évtizedére.
Másnap, augusztus 14-én reggel a Brandenburgi kaput is lezárják; a gesztust az egész német nemzet (mínusz a kommunisták) úgy éli meg, mint egy, a gyomorszájra elhelyezett balegyenest.

A második világháborút követő békekötések után a Reich egykori fővárosának 46 százaléka maradt szovjet kézben, a három nyugati szövetséges (az USA, az Egyesült Királyság és Franciaország) a másik felén osztozott, mert Moszkva (úgymond jóindulata és együttműködési szándéka jeleként, minden bizonnyal vezetői pillanatnyi elmezavarában) az itteni megszállási feladatokat átengedte akkori fegyverbarátainak. Ily módon a berliniek (mint később kiderült: szerencsésebbik) fele a nyugati demokráciák által diktált szabályok szerint folytatta életét, míg a többiek a Vörös Hadsereg és a KGB (valamint később a Stasi) árnyékában próbálták feledni a Hitler-korszakot.

Itt balra Németország zónái, jobbra pedig Nagy-Berliné.

A Szovjetunió már a hidegháború első éveiben hatványozottan megbánta, hogy lemondott a csapatai által elfoglalt Berlin nyugati részéről. A város szektorai közötti életszínvonalbéli különbségek már Adolfék bukása után három évvel nyilvánvalóakká váltak (hogy a sajtó- és szólásszabadságról, valamint a gyülekezési jog érvényesüléséről ne is beszéljünk). Miután a nyugati városrész 1948 tavaszától – közel egy éven át – tartó blokádja sem hozta meg a Sztálin által remélt eredményt, a keletiek egyre nagyobb számban döntöttek úgy, hogy boldogulásukat az amerikai, a brit vagy (horribile dictu!) a francia szektorban keresik tovább: 1950-től kezdve átlagosan naponta (!) 550-600 keletnémet polgár sétált át a gyakorlatilag őrizetlen berlini zónahatárokon úgy, hogy esze ágában sem volt visszatérni az NDK-ba.

Amikor 1960 májusában Hruscsov Kelet-Berlinbe látogat, azt bírja nyilatkozni szaporán bólogató vendéglátói jelenlétében, hogy „Nyugat-Berlin olyan, mint egy rákos daganat, amely sebészeti beavatkozás után kiált.

Teltek-múltak az évek, mígnem 1961-re a „német munkás-paraszt állam” olyan demográfiai katasztrófa szélére került, amiről mindenki elképedve beszélt, keleten és nyugaton egyaránt: tíz év alatt több, mint két és fél millióan hagyták el az országot, zömükben Berlinen keresztül. A vasfüggönynek nevezett műszaki zár már ott húzódott ugyan az NSZK és az NDK között, de a hajdani birodalmi fővárosban még viszonylag probléma nélkül lehetett átsétálni a szovjet zónából például az amerikaiba, amit munkavállalók százezrei nap mint nap meg is tettek, többek között a (már akkor is magasabb) nyugati bérek vonzerejének engedelmeskedve. 1961 júniusában már ott tartott a helyzet, hogy a DDR csak ebben az egy hónapban húszezer lakossal lett szegényebb.

Az abszolút menekülési rekordot a keletnémetek 1961 augusztusának első két hetében állították fel, amikor elsejétől tizenharmadikáig 48 ezren döntenek végleg az NSZK mellett.

Hja kérem, a zuhanyhíradó vagy ott is működött, vagy a kelet-berlinieknek volt egy sokadik érzékük…

Walter Ulbricht (a keletnémet kommunista párt keményvonalas, echte sztálinista főtitkára, s egyszemélyben az NDK államfője) 1961 nyarán egy részletes kimutatást kér az emigrálókról. Noha tudta, hogy a helyzet nagyon komoly, de a keletnémet állambiztonsági szolgálat által (valódi poroszos precizitással) összeállított értékelő jelentés olvastán még az ő sokat próbált gyomra is összerándult, akkorra ugyanis a napi átlagos berlini menekültszám jóval meghaladta az ezret. Gyors telefon Moszkvába, majd egy személyes konzultáció Hruscsovval, illetve a Varsói Szerződés tagállamainak többi vezetőjével a Kremlben, s az első látásra elég durvának tűnő ötletre végül mindenki rábólint: elkezdődhet a belberlini fal építése.

A szögesdrót-opciót csak átmenetinek szánták: augusztus 16-án elkezdődött a későbbi, három és fél méter magas, vasbeton-elemekből felhúzott klasszikus fal építése, amelyet az elkövetkezendő  hónapokban-években minden szempontból méltóvá tettek a világ egyik legjobban őrzött államhatárához: elektromos érzékelőrendszer jelzőrakétákkal, csúszópórázas kutyafuttatósáv (természetesen okos tekintetű német juhászokkal), homokkal beszórt és folyamatosan gereblyézett, 6-10 méter széles nyomsáv, 12 méter magas őrtornyok géppuskafészekkel, folyamatos megvilágítás, útakadályok, később mozgásérzékelők… A Berlini Fal harminc éven át nemcsak Németország, hanem Európa (és a világ) kettéosztottságának közhelyszerű szimbóluma volt. 1963. június 26-án a Nyugat-Berlinbe látogató Kennedy elnök megtartja történelmi beszédét, melynek egy mondata azóta is szállóige:Ich bin ein Berliner!” – mondta az USA első embere, hatalmas üdvrivalgást kiváltva az őt hallgató berliniek tízezreiből.
Az már csak népszerű és jópofa városi legenda, hogy JFK valószínűleg elmulasztotta a beszéd szövegét egy német anyanyelvűvel előzetesen lektorálni, ugyanis az általa németül elmondott mondat annyit tesz, hogy „én egy berliner vagyok!”, a berliner tudniillik egy süteményfajta. Az „ein” szócskát nem kellett volna odatennie – így a közkedvelt UL.

A város nehezen szokta meg a kettéosztottságot, hiszen a tömegközlekedéstől az elektromos hálózaton át a csatornázásig és a hulladékkezelésig (legalább részben) minden alrendszert meg kellett változtatni – mindkét oldalon. A fal által teljesen körbezárt Nyugat-Berlinben eleinte krónikus munkaerőhiány lépett fel és ellátási gondok mutatkoztak, míg az NDK fővárosában több tízezer családnak át kellett gondolnia a költségvetési tételeket, hiszen a nyugatnémet márka-forrás elapadásával komoly bevételektől estek el.

A keleti menekülőkről szép számban készültek felvételek, de a Hans Konrad Schumannt ábrázoló fotó méltán lett világhírű, és nem azért, mert az alany annyira fotogén lett volna. Az NDK Készenléti Rendőrségének (Bereitschaftspolizei) Szászországból származó, 19 éves tizedese két nappal a fal építésének megkezdése után, augusztus 15.-én dönt úgy, hogy a Keleten felvett szolgálatát már Nyugaton adja le: úgy ahogy volt, egyenruhában, fegyverestől átugrik a szögesdróton és átfut a francia szektorba; Peter Leibing sajtófotós meg elkészíthette élete fényképét. Innen is gratulálunk neki, no és a szerencséjének!

A fal teljes hosszúságában, fennállása egész ideje alatt a keleti oldalon szigorított tűzparancs volt érvényben, s a kommunista rendszer minden alkalmat, eszközt és módszert megragadott, hogy állampolgárait elriassza a disszidálásnak még a gondolatától is. Ennek ellenére 1961 és 1989 között összesen 268-an kísérelték meg a szökést, s minden második próbálkozás sikerrel is járt; a különböző források kicsit bizonytalanok a számban, de kijelenthetjük, hogy 125-en biztosan  életüket vesztették, közöttük nyolc NDK-határőr, illetve kilenc olyan nyugat-berlini, akik a szökni vágyókat segítették és eközben elővigyázatlanul áttévedtek keleti területre.

Az itt fent látható NDK határőr-állományjelzőt erről a honlapról vettem kölcsön. Nézzetek körül ott, mert érdemes!

A berlini hidegháború legfeszültebb napja 1961. október 27-e volt, amikor 16 órán keresztül a Checkpoint Charlie határátkelő két oldalán 10 amerikai Patton és Sherman, illetve 15 szovjet T-34-es és T-54-es harckocsi néz farkasszemet egymástól nyolcvan méterre, járó motorokkal és (nem feltétlenül a meleg miatt) verejtékező katonákkal. Az idegek párharcát végül a szovjetek veszítik el, amikor este nyolc óra körül egyoldalúan visszavonják a harckocsikat.
Az előzményekhez hozzátartozik, hogy pár nappal korábban egy szakasznyi, kimenőn lévő amerikai katona át akart menni Kelet-Berlinbe, de visszautasították, hogy az őket igazoltatni szándékozó keletnémet határőröknek felmutassák okmányaikat.

A belnémet határ körülbelül százhetven kilométer hosszúságú berlini szakaszán 25 határátkelőhelyet alakítottak ki, amelyeket – talán mondanunk sem kell – csak az NDK oldaláról őriztek; nyugati részen az ott szolgálatot teljesító amerikai, brit vagy francia katona, esetleg a nyugat-berlini rendőr maximum statisztikai célból kérdezte meg az utazás célját, de útlevélellenőrzés nem volt. Számos honfitársunk emlékeiben él az imént már említett, a Friedrichstrassenál található Checkpoint Charlie átkelőhely, melynek nyugati oldalán húsz évig látoghatható volt a fal (és a menekülések) múzeuma, ahová (nagyon stílszerűen) Vasfüggönyön túli útlevéllel a belépés ingyenes volt…

Itt fent: ennyit lehetett látni a falon keresztül; egy barátom két évvel ezelőtti fotója.

A fal mentén a nap minden percében 3700 keletnémet határőr volt szolgálatban, közülük napközben hatszáz fő civilben. Ez utóbbiak úgynevezett mélységi, operatív határvédelmet láttak el. Az a határőr, aki megakadályozott egy szökést, 100-200 keletnémet márka pénzjutalmat és három-hat nap rendkívüli szabadságot kapott. Akinek mulasztása miatt azonban bizonyíthatóan valaki átjutott a falon, azzal számolhatott, hogy katonai bíróság vár rá, letöltendő szabadságvesztéssel.

Az első, akit a tűzparancs értelmében agyonlőnek menekülés közben a Falnál, Günter Litfin 24 éves berlini szabó volt, aki 1961. augusztus 24-én hal meg, az utolsó
pedig Chris Gueffroy 21 éves mecklenburgi pincér; őt 1989. február hatodikán hajnalban érik a végzetes lövések; az őt leterítő határőr 150 DDM pénzjutalomban részesült (ez nagyjából ezer akkori forintot ért…)

A Berlini Falat 1989 novemberének közepén, a határnyitást követő napokban kezdték el bontani a berliniek, mintegy magánszorgalomból. A megszüntetéséről szóló hivatalos döntés 1990. július elsején, a német valutaunió életbelépésének napján vált hatályossá, s az akkor még létező NDK hadseregének és határőrségének műszaki alakulatai folytatták a spontán, állampolgári bontást. Hat (egyenként pár méteres) szakaszát kegyeleti és históriai megfontolásokból, mementóként meghagyták; valódi (vagy ennek vélt) darabjait a mai napig meg lehet vásárolni a berlini bolhapiacok valamelyikén…

Az Alexander Platz – Checkpoint Charlie – Potsdamer Platz – Brandenburger Tor – egyéb falszakaszok: tipikus és kötelező berlini turistakörutazás, és nem több. Gondolnánk mi. De a turisták felszállnak a buszra, a fanatikusok és a berliniek pedig a Fal helyét jelölő kettős macskakövet járják be (nagyjából 500 méterenként van currywurstos, éhen- vagy szomjanhalástól tehát nem kell félni).

Néhol meghagyták a nyugati falat (ezek már védelem alatt állnak) és
a két oldalukon más a gyalogosok piros jelzése. Ahová az ezüstszínűre befújt ruhájú katonák látványától ittas turista nem jut el, na az a Platz der Luftbrücke (itt fent); itt a légihíd alatt balesetekben meghalt 72 (más források szerint 83) embernek állítanak emléket. Közelben a bezárt Tempelhof reptér (18 hónap alatt húzták fel az 1,4 km-es fél- vagy negyedkört a 30-as(!) években), 3 órás német nyelvű túravezetés van, bunkerrel, ami kell. Továbbá repülősbolt (magyar felségjelzésű(!) Mi-24-es modellt vettem), és Berlin 2 legjobb currywurstosa egymástól 10 méterre. Feledhetetlen.

A kelet-berlini oldalon lévő piros gyalogos jelzés itt jobbra, nyugaton a miénkhez hasonló.

És a magyarázat az “ezüstszínűre befújt” katonákhoz:

A Brandenburgi kapunál az egyik nagy turistalátványosság (vagy legalábbis annak hiszik), hogy különböző egyenruhákba (második vh: angol, amerikai, szovjet, német, francia, olasz; első: francia, német, angol) bújtatott emberekkel lehet fotózkodni. Viszont ezek az egyenruhák is át vannak fújva ezüst- vagy bronzszínűre, így szobros hatásuk van. Máshol is láttam már ilyet, de egy téren ennyit még sosem. El is tűntem onnan gyorsan.

(a poszt végén sárgával kiemelve LWG olvasónk helyszíni tudósítását olvastátok )

8 hozzászólás

 1. IJB — 2011-08-14 18:20 

Szavaztam rád Tiboru :)
Akit meg érdekelnek a harci szekerek jöjjön el a találkozóra: http://komlomedia.hu/hir.php?hir=320

 2. tib0ru — 2011-08-14 18:44 

Szia!

Köszi a szavazatot! A találkozót pedig meghirdetem a Fészbúk-oldalon!

 3. IJB — 2011-08-14 22:13 

Köszönöm szépen! Ha jól látom, tettek ki elérhetőséget is ha valakinek még lenne kérdése a rendezvénnyel kapcsolatban :)

 4. Bib — 2011-08-15 10:24 

Nagyon szépen köszönöm a pontos és részletes tájékoztatást.
Szerencsére még fiatal vagyok, de volt lehetőségem a falat látni. Azt akkor még nem értettem, hogy miért lőnek minden este, erre később jöttem rá, amikor olvastam is a történelmet, nemcsak megéltem. Akkor nekem nem volt nagy élmény (9 éves kölyök) a fal, de most örülök, hogy elmondhatom: még -éppen hogy- láttam egyben.

 5. Bib — 2011-08-15 10:28 

És még egy: a JFK elszólásának sztoriját a Discovery is úgy fordította, hogy kolbász. Ti. állítólag a Berliner kolbászt (virslit) is jelentett arra felé.
A süti téma nekem tök új, de ez semmit nem von le az élvezeti értékéből.

 6. tib0ru — 2011-08-15 10:33 

A falat én először 1989 nyarán láttam mindkét berlini oldalról… Soha nem fogom elfelejteni az érzést, ami akkor lett úrrá rajtam, amikor keletről (hosszas procedúra után) átjutottunk nyugatra, s amikor odaátról is megnézhettem az összegrafittizett falat… Na és a szökések múzeuma…

Aztán négy hónap múlva a tévében megnézni, hogy a berliniek hogyan tépik-szaggatják-vésik-rombolják, olyykor puszta kézzel… Hátborzongató volt.

 7. tib0ru — 2011-08-15 10:34 

Nekem meg ez a kolbászos az újdonság :-)

Ezért is jó az olyan interaktív médium, mint a blog: a szerző is tanul!

 8. Bib — 2011-08-15 10:53 

Akkor rakjuk össze a kettőt, és legyen kolbászos sütemény :-)
Ezennel elindítjuk a legújabb JFK UL-t: Azt találta mondani, hogy Ő egy HotDog, bár még nem is tudott róla, hogy létezik ilyen. Egy ilyen elszólásból eredeztethető a debreceni is, ami még Árpád apánk mondott honfoglaláskor, midőn meglátta a pusztát: Én egy debreceni vagyok. Aztén jött a közismert Kecskemét sztory.
Szóval valóban JFK Árpád vezértől lopta az ötletet, hogy valami keleti behatást is vigyen a beszédébe, ezzel is szimpatikusabbnak tüntesse fel magát a népes hallgatóság előtt. Jó volt a PR szakembere az biztos.

RSS feed for comments on this post. TrackBack URL

Szólj hozzá

Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.