Napóleon mesterkémje – Schulmeister

Szun Ce óta tudjuk, hogy egy-egy sikeres csata, hadjárat vagy akár háború hátterében az esetek többségében ott lapulnak az eredményes kémek (vagy ha sikertelen volt, akkor a másik oldalon). Azt, hogy Napóleon elsősorban hadserege, a híres Grande Armée segítségével taposta végig Európát és érte el azóta is riszpektet érdemlő katonai és politikai sikereit, mindenki tudja. Azt azonban, hogy nála (illetve neki) szolgált a 19. század elejének egyik legtökösebb hírszerzője, jóformán csak a frankofilek (és a kémiskolák oktatói) tartják számon.

Mai posztunk a geopolitikailag meglehetősen elfogult, és a német-orosz-angolszász háromszögön belül mozgó hírszerzéstörténeti kultúránk egyik fehér foltját szeretné beszínezni a korzikai mesterkémjének, Karl Ludwig Schulmeisternek a bemutatásával.

Nem kell ahhoz francia nyelvből szakmailag bővített, C típusú nyelvvizsgával rendelkeznünk, hogy rácsodálkozzunk mai főszereplőnk nevére és kicsit értetlenkedve felvonjuk szemöldökünket: mit keres egy Schulmeister nevű fószer a francia hírszerzés oszlopcsarnokában? Olvassátok tovább és megtudjátok.

Karl Ludwig Schulmeister (a továbbiakban KLS) 1770-ben született a Franciaország, Württemberg és Svájc közé ékelődött, akkoriban önálló hercegségként működő Baden egyik kisvárosában, Neu-Freistettben. Apja református lelkész volt, de úgy tűnik, a családban a spirituális irányultság nem vált egyeduralkodóvá, hiszen az iskolai tanulmányok befejezésével a kis Karl az egyik szomszédos elzászi huszárezredhez szegődik, mint hadapród-jelölt.

A katonai fegyelem azonban nem fekszik neki, ezért három év múlva (röviddel a tiszti vizsga előtt) leszerel, majd jogi alaptanulmányokat folytat. Húsz éves, amikor leteszi a segédközjegyzői vizsgát, s jó egy évig születési anyakönyvi kivonatokat meg halotti bizonyítványokat írogat, s ezzel párhuzamosan rettenetesen unatkozik. A sivár hétköznapokba csak házassága hoz egy kis változatosságot, na meg a (lokális hatásúvá még a franciagyűlölők által sem silányítható) francia forradalom, amelyek hullámai még a távoli vidékekre is elértek. KLS vére bizseregni kezd és felsóhajt: bármi jobb, mint ez a tespedés!

Amikor Franciaország 1792 tavaszán (egy kicsit átgondolatlan, valódi latinos hevességgel)  egy füst alatt hadat üzen Ausztriának és Poroszországnak, az akkor még mindig csak 22 éves hősünk rádöbben arra az alapigazságra, amire előtte és utána, Moszkvától Budapesten át Washingtonig sok-sok millió dörzsölt embertársa az emberiség történelmében: egy talpraesett, bevállalós alak háborús időszakban elég szép vagyonra tud szert tenni, ha vannak kapcsolatai, helyismerete és nagyvonalúan képes arra, hogy átlépjen az olyan nevetséges előírásokon, mint például az éppen hatályos büntető jogszabályok. Magyarán: KLS csempészésre adja a fejét.

És nem válogatós. A közeli országhatárokon bármit átjuttat (és bármelyik irányba), amiből pénz néz ki: ember, fegyver, élelmiszer, alkohol, dohány, állatok, sugárzó anyag, biodízel.

Szóval pörög az üzlet. 1797-re már több száz hektár földje van, s egy valódi vegyesbolt-hálózatot üzemeltet, ahol az éppen aktuális hiánycikkek maradéktalanul megvásárolhatóak. És ahogyan az egy ilyen alaktól elvárható, megint unatkozni kezd. Érdeklődéssel olvasgatja a francia és német nyelvű sajtót, és – mivel van hozzá szeme – feltűnik neki egy név, amely egyre gyakrabban kerül a címoldalakra, s egyre többször említik  jövőbeni tényezőként azok a kapcsolatok is, akikkel az elmúlt években nagyszerű üzletek lebonyolításában vett részt. Ez a név egy egykori tüzértiszté, aki – legalábbis minden jel erre mutat – hamarosan komoly szerepet fog vállalni Franciaország történelmének alakításában: Napóleon Bonaparte.

Noha KLS német családból származik, nem okoz gondot neki az identitásváltás: 1797 végén családostól Strassbourgban telepedik le, házat vásárol és azzal a lendülettel francia állampolgárságért folyamodik, amit (bizonyos összegeknek a megfelelő zsebekbe történő csúsztatásával) soron kívül meg is kap: 1798 őszére Charles Louis Schulmeister elégedetten dörzsöli a markát, elvégre szülőhazáját, Badent sokan még a térképen sem tudják elhelyezni, ellentétben Franciaországgal, na meg ha külföldön zűrbe keveredik, egy francia útiokmány mégiscsak másként néz ki, mint egy noname hercegségi dokumentum.

KLS (aki mostantól CLS, kéretik odafigyelni!) egy további axiómát is felfedez magának: lovat, lőszert vagy pipadohányt szép nyereséggel lehet ugyan csempészni, de van egy árucikk, amely egyrészt jobban fizet, másrészt pedig nem kezd el nyihogni a legváratlanabb időpontokban és nem kell hórukkemberek tucatjait alkalmazni a fel- és lerakodáshoz.

Igen, kitaláltátok: ez az árucikk az információ.

Előttem továbbra is rejtély, hogy a lassan körvonalazódó, nagy európai háború majdani szereplői közül az echte német gyökerű Schulmeister miért az ősellenség franciákat tüntette ki lojalitásával, de tény: az osztrákokra, a poroszokra, a bajorokra és a többi germán államra vonatkozó hírszerzési értesüléseit szemrebbenés nélkül új, választott hazája hatóságai rendelkezésére bocsátja: katonai alakulatok mozgása, erődítések, utak állapota, ellátmány-útvonalak, felszerelés, fegyverzet, a katonák morálja, pletykák, hírek, dokumentumok: mind-mind olyan információk, amelyek a francia hadseregnek úgy kellettek, mint éhezőnek egy falat kenyér.

Mai szóhasználattal élve CLS kiterjedt rezidentúrát működtetett a badeni, württembergi, porosz, osztrák és bajor területeken. Emberei csak részinformációk birtokában voltak, gyakran azt sem tudták, hogy az általuk szolgáltatott híreknek ki lesz a végfelhasználója; sokuknak meggyőződésük volt, hogy CLS kizárólag a csempészútvonalak biztosítása okán mutat kiemelt érdeklődést például a csapatmozgások iránt, s ezt teljesen természetesnek is tekintették. Strassbourgi háza emeleti szobájában aztán maga Schulmeister rakta össze a mozaikdarabkákat, s elsőosztályú értékelő-elemzőként készítette el azokat a jelentéseket, amelyek aztán az egyre magasabbra kapaszkodó Első Konzul íróasztalán landoltak.

Egyes források szerint Napóleon külföldi hírszerző szolgálatának egyik elzászi tagja, a diplomáciai fedéssel először Svájcban, Olaszországban, majd különböző német államokban tevékenykedő Theobald Bacher figyelt fel a profi anyagokra, s ő hívta fel főnöke figyelmét az agilis önkéntesre. Mások szerint Napóleon szárnysegédje, Jean Rapp (bocsánat: eredetileg Johann Rapp, hiszen ez a fickó is elzászi volt, akárcsak sokan a Grande Armée ezredesei, tábornokai és marsalljai közül – ez is érdekes ám, de a jelenségről talán egyszer majd bővebben), szóval más források szerint Jean Rapp (itt balra) mutatja be 1804-ben a frissen császárrá koronázott Bonapartenak, aki rögtön meglátja CLS-ben a kakaót.

Azonnal katonai rendfokozatot ad neki (állítólag rögtön őrnaggyá lépteti elő a 34 éves ex-csempészt), majd közvetlenül René Savary tábornok (itt jobbra) alá rendeli, aki a Császári Testőrség parancsnokaként számos bizalmas feladatot hajtott végre odahaza, de több titkos külföldi akciót is ő koordinált. CLS jó kezekbe kerül, hiszen az addigi (olykor hályogkovács-szerű) kezdeményezései, módszerei és eszközei itt-ott azért csiszolásra, finomításra szorultak. Na és egy kiemelt császári kém azért mégiscsak más műfaj, mint egy jófej csempész, aki kocsmákban fülel és az út szélén hasalva húzza a strigulákat az elhaladó ágyúcsövek számának függvényében. Schulmeister elvégzi a hírszerző-tanfolyamot és készen áll.

Az első komoly, hivatalos és tényleg profihoz illő feladatot egy év múlva kapja meg, amikor a francia csapatok már Ulmnál járnak, és ostromolják az osztrákok által keményen védett várost. CLS magyar nemesnek (!) adja ki magát, s egy föld alatti folyosórendszeren át bejut a várba, ahol maga Karl Mack von Leiberich osztrák generális (itt balra) fogadja. Schulmeister olyan hitelesen alakítja a Napóleont, valamint a franciákat gyűlölő magyar báró szerepét, hogy az osztrák bedől neki és érdeklődve hallgatja a hírnök által felvázolt külső helyzetértékelést: a francia seregben hatalmas az elégedetlenség, kevés az élelem, a lőszernek is fogytán vannak, s a tábornokok államcsínyt készítenek elő Bonaparte ellen – állítja a “magyar”.

Története alátámasztásául CLS még egy (természetesen általa hamisított) francia vezérkari jegyzőkönyv-részletet is fel tud mutatni, amelyből kiderül, hogy a széthúzás napokon belül tömeges dezertáláshoz vezet az ostromló seregben, s az is, hogy az osztrákok által nagyon várt orosz felmentő sereg már csak két napnyi járóföldre van Ulmtól. Schulmeister szövegének köszönhetően Mack – jóformán tétlenül – továbbra is az orosz csapatokra vár, ahelyett, hogy megkísérelné a kitörést. Az eredmény ismert: 1805. október 16-án a franciák beveszik Ulmot, 30 ezer osztrákot foglyul ejtenek, s a hadizsákmány sem rossz: hetven ágyú, több ezer ló, 50 ezer lőfegyver, 20 osztrák tábornok.

A Vincennes-i Katonatörténeti Levéltárban (SHD) a mai napig olvasható (persze a megfelelő engedélyek birtokában) CLS 1805. október 21-én Savary tábornoknak írt jelentése.

És akkor nyomjunk egy közhelyet az elé, ami ezután következik: ha egy üzlet beindul, ki állítja meg..?

Schulmeister vészemet kap és kikönyörgi Savarytól, hogy hadd csatlakozhasson a kelet felé visszavonuló osztrákokhoz. Az engedély birtokában elvegyül a vert sereg tagjai között, s október 23-án már Braunaunál jár, ahol Kutuzov (itt balra) és von Merveldt felütötték főhadiszállásukat. Ügyesen forgolódik, fontoskodik, számtalan osztrák és orosz tisztet hív meg egy-egy italra, rengeteg irányított beszélgetést kezdeményez, mígnem két nap múlva eléri, hogy bemutatják von Merveldt tábornoknak. Gyűlölettől izzó hangon számol be az ulmi csatában győzedelmeskedő Napóleonról, ráadásul elcsepegtet jó pár (valós, de stratégiailag jóformán hasznavehetetlen, azaz csak púdernek jó) információt a francia hadseregről. Az osztrák generális annyira beveszi az „elzászi németlelkű hazafi” szövegeit, hogy – és tessék megkapaszkodni – meghívja az éppen akkor este esedékes szövetséges  haditanács ülésére.

CLS kapva kap az alkalmon (naná…), s aznap este a lehető legautentikusabb forrásból (magától Kutuzovtól, akivel ugyancsak vált pár mondatot) megtudja többek között, hogy az orosz csapatok mindaddig nem fognak megindulni az előrenyomuló gaz franciák ellen, amíg Michelson marsall a további, több tízezres hadseregével meg nem érkezik Braunau mellé. Márpedig most érkezett a különleges futár, s tőle tudom, hogy az még legalább öt nap – tette hozzá sajnálkozva Kutuzov…

A mobiltelefonok korában az embernek azért csipkednie kellett magát, ha főnökeit áptúdét állapotba akarta hozni: ahogy a haditanácsról távozik, Schulmeister rögtön lóra is pattan, s az információt szó szerint lóhalálában továbbítja a megfelelő helyre; állítólag a közel 200 kilométert alig tíz óra alatt tette meg, ami alatt három ló dőlt ki alóla. Másnap délelőtt már a jelentését fogalmazza a francia tábor mellett az egyik fogadóban (Frédérik fedőnéven), délben konspirált találkozót bonyolít le Savary titkárával, majd délután Napóleon seregei folytatják nyomulásukat kelet felé, s természetesen az ellenséges orosz csapatoknak se hírük, se hamvuk…

Nem áll szándékomban minden fegyvertényéről beszámolni (ahhoz egy legalább 12 részes posztot kellene írnom), de ezt az első kettőt azért mutattam be ilyen részletesen, hogy lássátok, emberünk milyen erősen kezdett az új (immáron hivatásos) beosztásában.

CLS innen kezdve egyszerűen nem fér a bőrébe. Biztosan olvasóink közül is sokan ismerik azt az érzést, amikor gyors egymásutánban az embernek van pár sikerélménye, és akkor (minden bizonnyal valamilyen biokémiai agyi reakció eredményeként) tényleg azt hiszi, hogy konkrétan legyőzhetetlen; hogy ő a Superman, a Predátor és a viszkis rabló egyszemélyben, akinek senki nem tud ártani és semmi nem tud ellenállni…

Nos, Schulmeister pontosan ezt éli át: fogja magát és (további két ló élete árán) előrelovagol, messze megelőzve az amúgy sem rossz tempót diktáló francia csapatokat: november elején (negyedikén vagy ötödikén, a források nem egyértelműek) megérkezik a Napóleontól rettegő Bécsbe. Itt máris körülnéz az információ-piacon, felméri a lehetőségeket, ismerkedik a várossal, képbe kerül a legfontosabb helyi árak vonatkozásában (mennyibe kerül egy sör, egy schnaps, egy kurva, egy bérgyilkos vagy egy államtitok – ne nevessetek, fontos dolgok voltak ám ezek a kétszáz évvel ezelőtti Bécsben…), majd meghúzódik egy kis panzióban és várja a francia csapatok megérkezését.

1805. november 12-én délben a Grande Armée előőrsei behatolnak a császárvárosba, majd délután háromkor már maga Joachim Murat, Franciaország marsallja (nem mellesleg Napóleon sógora, Európa legjobb lovaskatonája, a későbbi nápolyi király, herceg, satöbbi, itt balra) lovagol be a Burg udvarára, s mögött (kicsit diszkrétebben, kevésbé csicsás egyenruhában) Savary, akinek fürkésző tekintete CLS után kutat a tömegben. És igen: a szemkontaktus megvan, enyhe bólintás, majd az egyezményes jel, amiből Schulmeister tudja, hogy azonnal találkozniuk kell.

A randira még aznap este sor is kerül, ahol hősünk egy kicsit büszkén (s ugyanakkor csalódottan is, mert az irodai munkát sose’ szerette) tudomásul veszi, hogy (a speckó neki kitalált különleges rang, a „commissaire général des armées impériales”, vagyis a császári seregek általános főbiztosa cím odaítélése után) ő lesz a frissiben meghódított osztrák főváros – ma úgy mondanánk – terrorelhárító parancsnoka.

A róla akkoriban készült képet láthatjátok itt a jobboldalon.

Hatalmas lendülettel lát munkának, annak ellenére, hogy a bécsiek egyáltalán nem mutattak terrorista-jellegű elkötelezettséget, legalábbis erről egyetlen videó sem maradt fenn, amelyen – teszem azt – az Osztrákok Nyilai robbantgattak volna valahol Wienerneustadt környékén. Ettől függetlenül Schulmeister olyan intézkedéseket tesz, amelyek akár napjainkban is megállnák helyüket bármelyik nagyváros illetékes hatóságainál: ügynököket toboroz például a bennszülöttek közül, akiket aztán speciális kiképzésben részesít.

Az általa irányított részlegnek volt egyenruhás (beavatkozó) állománya, akiket a hadseregből csábít át, s akik olyan dolgokat gyakoroltak napestig, mint a rajtaütések, elfogások és épületek elfoglalása. A második ügyosztályt manapság figyelőknek nevezhetnénk, hiszen ezek a rendőrök civilben, sima járókelőknek tűnve, vagy fiákeresnek, utcaseprőnek és csavargónak öltözve, egymást váltva megfigyelték vagy követték a célszemélyeket, majd megállapításaikról precíz jelentéseket készítettek. Aztán ott volt a harmadik alegység, akik folyamatos kapcsolatot tartottak a besúgókkal, szorgalmas méhecskeként gyűjtögették az információkat (legyenek ők a tartók vagy operatív tisztek), sőt, volt egy egészen kis csoport, akik maguk is bűnözőknek adták ki magukat és kvázi vevőként rendszeresen átverték például azokat a fegyverkereskedőket, akik puskákat és lőport árultak a feketepiacon. Kénytelen vagyok ezt a társaságot simán fedett (vagyis kilétét leplező) nyomozónak hívni. 

Ugye, milyen pöpec szervezeti struktúra..?

A terrorelhárítási munka olyan szépen beindult és alakult, hogy CLS már középtávú kiképzési tervet, valamint teljes bűnüldözési koncepciót is letett Savary asztalára, és nem értette, hogy főnöke miért bólogat ugyan, de az elképzeléseket tartalmazó előterjesztéseket miért nem szignálja ki például a gazdaságisok felé. Karácsony környékére végül lassan oszladozott a homály: Austerlitz után a franciák alkut kötöttek az osztrákokkal, s a pozsonyi békét követő két hónapon belül a napóleoni közigazgatás lényegében visszavonul Bécsből. Hősünk még engedélyt kér, hogy egy kicsit hátramaradjon, mert bizonyos szálakat ugye ilyenkor el kell varrni, irattári dossziékat elégetni vagy meghamisítani (ahogyan később ez más országokban és rendszerekben kísérteties módon megismétlődött, Bécstől nem is olyan túl messze), szóval ő még sertepertél egy kicsit az osztrák fővárosban.

Hogy nem félistenről vagy egy korai dzsekbauerről beszélünk, hanem egy gyarló, olykor tévedő emberről, azt onnan is tudhatjuk, hogy 1806 márciusában elkövet egy hibát, amiről csak annyit tudni (helyesbítek: amiről én csak annyit tudok), hogy a visszatérő osztrák hatóságok elfogják, amint pénzt ad át egy pasinak, akit holmi betörések miatt már köröztek. CLS későbbi védekezésén az sem lendített túl sokat, hogy egy zsákban megtaláltak nála alaprajzokat a Hofburgból kivezető (részben már létező, részben csak megvalósítani tervezett) menekülőútvonalakról – ezeket az alig két-három hónapos megszállás alatt nem sikerült előkeríteniuk a franciáknak.

Szerencséjére azért Párizsnak (és császárának) azért még maradt néminemű befolyása, úgyhogy száz nap vizsgálati fogság után Schulmeister szabadul. Visszatér Strasbourgba, ahol az időközben felhalmozódott pénzéből további földeket vásárol, majd Párizsba megy, ahol új feladatok várják a lassan, de biztosan körvonalazódó, Poroszország elleni hadjárat előkészítésében.

Egy érdekes adalék: első bécsi tartózkodásának idejére tehető az a döntése, hogy bizonyos irataiban megváltoztatja családnevét Schulmeisterről Schulmeister-Beniczkyre. Az egyik barátjának írt levelében pedig arról számol be, hogy a bécsi levéltárban rábukkant valódi történelmi gyökereire és őseire, az észak-magyarországi arisztokrata Beniczky család képében. Állítólag kiderítette, hogy egy kalandozó Beniczky volt az ő igazi nemzője, nem az a református pap, akit eddig apjának hitt és nevezett.

Barátjától diszkréciót kért és további érdekességeket ígért, de az ezeket tartalmazó levelek vagy elvesztek, vagy meg sem íródtak. Frau Schulmeistertől odahaza pedig – ezek szerint – senki nem merte megkérdezni, hogyan is történt valójában a dolog.

A rendőri feladatokat hátrahagyva ismét katonává vedlik át: Savary hírszerzési hadsegédjeként, „Charles százados” (fedő)néven az ő kezébe futnak össze a felderítési információk a porosz utakról, hadmozdulatokról, tervekről, valamint a porosz-angol-orosz szövetség elképzeléseiről. Emberei Szászországban és Thüringiában is kevernek, s CLS ismét bebizonyítja, hogy taktikai-hadműveleti értékelőként és elemzőként is megállja a helyét.

A (francia szempontból győztes) jénai-auerstadti csatát megelőzően egy olyan jelentést tesz le Napóleon és Davout marsall asztalára, amely részletes információkat tartalmaz az ellenség haditechnikájáról, hadrendjéről és a katonák moráljáról, s még arról sem feledkezik meg, hogy a várható időjárás és a környék talaj-összetétele közötti összefüggésekre rávilágítson. Ez utóbbi (tekintettel az előszeretettel akalmazott lovasrohamokra meg a vontatott ágyúk tömegére) egészen helyénvalónak, noha első tekintetre talán formabontónak tűnik.

November elején már a Frankfurt (am Main) környéki erdőkben vizslat a visszavonuló porosz csapatok után. Egy kis téli síszünetet engedélyeznek neki, majd februárban Kelet-Poroszországban bukkan fel, ahol egy ragyogó, beépülős művelet keretein belül (szakácsként helyezkedik el a poroszoknál, s belépése volt a nagyvezérkari konyhára, majd ott egy alkoholista kukta barátra tesz szert) megszerzi Theophil von Bennigsen (orosz szolgálatban álló német generális – itt jobbra) egyik bizalmas utasításának vázlatát. Ebben a dokumentumban a tábornok a Danzig melletti partraszállással kapcsolatos részletes terveit fejti ki a vezérkarának. Napóleon fel tud erre (is) készülni, s többek között ennek köszönhető, hogy a franciák diadalmaskodtak a jelentős túlerőben lévő porosz-orosz seregeken.

A Grande Armée gőzhengere végigdübörög Kelet-Poroszországon: májusban beveszik Danzigot, majd a friedlandi ütközetet követően (ahol Schulmeister nem fér a bőrébe, a tábornoki tiltás ellenére részt vesz egy lovaglós-kardozós jelenetben, s jól meg is sebesül a homlokán) Königsberg fölött is a kék-fehér-piros trikolór lobog, közepén a császári sassal. Savary tábornokot a város kormányzójává nevezik ki, s nem fogjátok elhinni, ő kit hoz magával rendőrfőparancsnoknak…

Jé, mégis kitaláltátok.

Igaz ugyan, hogy a bécsi két hónap nem volt valami sok, de a későbbi Kalinyingrádban még ennyi időt sem tölt: egy hónap sem telik el, s a tilsiti béke (1807. július 8.) következményekénti átrendeződés hatására CLS ismét hazamehet Elzászba (még mielőtt elkezdte volna érdemi rendőrfőnöki tevékenységét). Itt kiveszi rendes, három éve halmozódó szabadságát, és tényleg kikapcsolódik: meglátogatja régi csempészhaverjeit (már aki szabadlábon van), eliszogat velük, nosztalgikusan felelevenítik a régi szép időket, bejárja az immáron 2000 hektáros birtokot, bekéri az intézők jelentéseit – egyszóval a megtévesztésig úgy néz ki és úgy viselkedik, mint egy vidéki gazdálkodó; jó pár kilót fel is szed magára, arca kigömbölyödik, felborzolt idegpályái kisimulnak, nyugodtan alszik.

Eltelik egy jó év, s egy szeptember eleji délelőttön (már 1808-at írunk) hatalmas porfelhőbe burkolózó lovasfutár érkezik a Meinau-i birtok udvarháza elé. Schulmeister átveszi tőle a vöröspecsétes levelet, melynek aláírója a régi cimbora és parancsok, Savary tábornok (az osztrolenkai győző, Rovigo grófja, s legújabban a Francia Császárság szentpétervári rendkívüli és meghatalmazott nagykövete). A szöveg azonban nem az a redundáns, szófosós diplomataduma (Savary tudta, hogy CLS utálja a mellébeszélést), mert mindössze ennyi:

A Császárnak szüksége van Önre. Jelentkezzen.

Schulmeister orrcimpái megremegnek, légzése erőteljesebbé válik, szívdobogása felgyorsul, szemei kifényesednek, s magában ízlelgeti a mondatot: A Császárnakszüksége van Önre… Hát kell ennél kívánatosabb csali egy Napóleon-rajongónak?! Összepakol, s irány Párizs, ahol megtudja, hogy Bonaparte egy megahiperszuper konferenciát tervez Erfurtban az orosz cárral, valamint a Franciaországgal szövetséges összes (kisebb-nagyobb) európai játékossal, főleg a németekkel.

Mivel a britek vagy az osztrákok részéről nem lehetett kizárni egy terrortámadást vagy merénylet-kísérletet, na és Napóleon akkoriban nem nyert volna népszerűség-versenyt sem a spanyolok, sem az olaszok, sem más nációk körében, a találkozót biztonsági szempontból kiemelt fontosságúnak minősítették. Savary, mint Oroszországba akkreditált diplomata (és egykori testőrparancsnok) kapta a szervezési feladatokat, s ő (teljesen érthetően) CLS-re gondolt, mint biztonsági főnökre.

A feladat embertpróbáló volt, de Schulmeister kiválóan veszi az akadályokat; sikerül úgy lebonyolítani a háromhetes (!) megbeszéléssorozatot (amelyen még színházi előadások és költői felolvasóestek is voltak), hogy egyetlen főokos sem sértődik meg, ugyanakkor mindenki biztonságban érezhette magát. CLS több száz francia, orosz és egyéb nációjú katona, rendőr és testőr munkáját koordinálta, minden résztvevő legnagyobb elégedettségére.

1809 tavaszán a francia csapatok ismét Ausztria és Bécs ellen vonulnak; május 14-én az osztrák főváros újfent francia kézbe kerül, s CLS megint rendészeti feladatokat kap: egyik tagja lesz a bécsi rendőrséget irányító háromfős bizottságnak.

A helyzet azonban már nem olyan csendes és távolról sem kezelhető annyira könnyedén, mint három és fél évvel korábban. Közvetlen főnöke az a Theobald Bacher, akire talán emlékszünk még a poszt első feléből. A franciákkal szembeni ellenszenv számos merényletben és a megszálló csapatok tagjai elleni gyilkossági kísérletben testesül meg, amelyeket komoly megtorlások követnek: több tucat kivégzés, kijárási és gyülekezési tilalom, a besúgók csúcsra járatása, haditörvényszék, satöbbi.

Itt fent egy CLS által saját kezűleg készített, 1809. július huszadikán keltezett jelentés látható; egy fegyvercsempészési ügyről számol be, amelyben – természetesen – az angolok is részt vettek.


A rendőri-elhárítói tevékenységet szervesen összeköti a katonai hírszerzéssel: részben Napóleon utasítására, részben pedig saját kezdeményezésből augusztusban ügynököket küld Csehországba, akik azzal az információval térnek vissza, hogy a wagrami csata osztrák szempontból katasztrofális végeredménye ellenére Károly főherceg emberei elkezdték újraszervezni az osztrák hadsereget. Ezt a tudást, valamint a többi ügynök által hozottakat aztán a franciák felhasználják, amikor a soron következő béketárgyalások során a sógorok mogyoróit kell megszorongatni.

Alig öt hónap telik el a régi-új beosztásában, amikor a schönbrunni kastély kertjében Napóleon szárnysegédje, Jean Rapp (akinek a figyelmét személyesen CLS hívja fel két nappal korábban, hogy valami készül) észrevesz egy gyanúsan lődörgő fiatalembert, aki egy furcsán összehajtogatott papírcsomót szorongat a kezében, miközbe egyre közelebb kerül a császárhoz. A testőrséggel elfogatja, s a 18 éves Friedrich Stapsnál egy méretes, éles kést találnak. Személyesen Schulmeister hallgatja ki a kicsit egzaltált ifjoncot, aki egy percig sem titkolja, hogy meg akarta gyilkolni Európa legnagyobb uralkodóját. Megpróbál vele vádalkut kötni (a srácról bebizonyosodik, hogy egy német nacionalista fegyveres csoport tagja, s a halálbüntetés elkerüléséért cserébe CLS a cinkosok nevét és elérhetőségét kéri), de Staps hajthatatlan; szemében a mártírkomplexus lángja lobog.

Hát ha már annyira akarja, eléri, amit szeretne: október 17-én hajnalban még kap reggelire egy bécsi tejeskávét, majd hat golyót a mellkasába és a végén egyet a bal fülébe.

Schulmeister bécsi tartózkodása megint rövidebb lett, mint amire eredetileg számított: a schönbrunni békét követő
egy hónapban ismét fel kell cuccolnia, s 1809. november 16-án ismét búcsút int az osztrák fővárosnak. Egyenesen Strasbourgba megy és újabb fél év kikapcsolódás vár rá, mígnem 1810. júniusában a már ismertetett lovasfutáros jelenet szinte mozdulatról mozdulatra megismétlődik. Az aláíró személye változatlan (Savary tábornok), de a szöveg kicsit módosult:

Nekem van szükségem Önre. Jelentkezzen.

Az információ még bizalmas ugyan, de hamarosan megtudja, hogy Párizsban Napóleonnak teleszaladt a zsákja rendőrminiszterével, Fouchéval, akiről kiderült, hogy saját kezdeményezésből, a császár háta mögött titkos tárgyalásokat folytatott a britekkel, spanyolokkal és osztrákokkal. A két (azaz inkább sok)színű Fouchénak mennie kellett, s helyére Savary, a hűséges és ezerszer kipróbált tábornok került. Ő viszont automatikusan CLS-re gondolt, mint főtanácsadóra és nagyszerű szervezőre, műveleti emberre és lojális, minden szempontból megbízható beosztottra.

Természetesen Schulmeister elfogadja a felkérést, és minden tehetségével, energiájával az új rendészeti miniszter rendelkezésére áll.

Érdekes módon akkoriban a francia állam legnagyobb kriminalisztikai problémája a tiltott szerencsejátékok szervezése, valamint a pénzhamisítás volt, ezért CLS-t erre a vonalra állítják rá. A tőle megszokott módszerekkel (informátorok toborzása, kvázi fedett nyomozók és agent provocateur-ök bevetése, vádalkuk, zsarolások, fenyegetések, továbbá az egymással szemben álló bűnszervezetek egymás elleni kijátszása, bomlasztása, stb.) két év alatt az egyharmadára, négy év alatt az egyötödére csökkentette az engedély nélküli játékbarlangok számát, illetve a forgalomban levő hamispénz mennyiségét.

Innen is látható, hogy
sem Savary, sem Schulmeister nem kísérték el Napóleont az orosz hadjáratra, hanem otthon maradtak és köztörvényes bűnözőket hajkurásztak. Amikor a lipcsei csatát követően a császár napja leszállóágba kerül, mindketten kitartanak mellette.

A franciaellenes koalíció csapatai 1814 tavaszán bevonulnak Párizsba, és senki nem lepődik meg, hogy Schulmeister neve ott van az általuk (egészen pontosan az osztrákok által) legkeresettebb tíz elfogandó között. CLS azonban nem csak a csataterek és az erdők nyelvén tud beszélni; nagyvárosi körülmények közepette is nagyszerűen felszívódik, s annyi esze is van, hogy ne menjen haza Elzászba (ahol – mint utólag kiderült – már vártak rá).

Napóleon visszatértének nagyon örül, s a dicsőséges Száz Nap alatt ismét külföldi feladatokat hajt végre, amelyekről nincs konkrét információm, csak annyi, hogy belga és holland területen kavart valamit. Waterloo után kedélybeteg lesz, s amikor a császár hajója elindul Szent Ilonára, formálisan összeomlik. Talán ezzel is magyarázható, hogy elmulaszt bizonyos óvintézkedéseket, minek következtében 1815 júliusának végén porosz kémeknek sikerül becserkészniük és foglyul ejteniük. Öt kemény hónapot tölt el a weseli várbörtönben, de végül az eljárást megszüntetik ellene  és december végén szabadítják – igaz, erre rámegy tekintélyes vagyonának közel a fele, de jut is, marad is.

Innen kezdve tényleg már csak a dolgos vidéki hétköznapok jellemzik: visszatér elzászi birtokára, ahol csendes vidéki gazdálkodóként éli a nagybirtokosok (nem mindig eseménytelen) életét. Néha hintóba ül és elkocsikázik Párizsba, megnéz egy-egy színházi előadást, bekukkant valamelyik menő bordélyba, bevásárol pezsgőből és más ínyencségekből, már csak rutinból is belefülel a kocsmai beszélgetésekbe, majd hazatér. Helyi mecénásként rendszeresen szponzorálja a környék műkedvelő színjátszóit, festőit és más művészeit, sőt, a jótékonykodás sem áll messze tőle: komoly összegekkel száll be például a strasbourgi szegénykonyhák üzemeltetésébe és visszatérően támogatja az egyházak karitatív tevékenységét.

1853. május nyolcadikán, tiszteletreméltóan idősen (83 éves korában) saját birtokán hal meg, ágyban, párnák között. Strasbourgban temetik el az idős kémet, aki egyetlen dolgot nem bocsájtott meg soha az általa máskülönben istenként tisztelt Napóleonnak: azt, hogy a komoly eredményeket produkált szolgálatai ellenére nem kapta meg a Becsületrendet, amire pedig titkon nagyon-nagyon számított…

A francia hírszerzés emlékplakettet és díjat nevezett el Charles Louis Schulmeisterről, amelyet (közelebbről meg nemBorító_200 nevezett) kiemelkedő érdemek elismeréseként adnak át minden év augusztus ötödikén (hősünk születésnapján) az azt kiérdemlőknek.

Ápdét: jelen poszt kibővített verzióját elolvashatod a 2015. október 13-án a könyvesboltokba kerülő Kémek krémje című kötetben, további izgalmas hírszerző-életrajzokkal és kémszervezet-ismertetőkkel együtt.

7 hozzászólás

 1. GloriaMundi — 2011-08-24 12:13 

Megint nagyon élveztem, főleg a régebbi korok kémeit szeretem :-) De a franciák se tartanának sehol, ha (tág értelemben vett) német és korzikai meg egyéb nációk nem keverednének közéjük :-P
Schulmeister meg nevéhez híven leiskolázta a többieket. Szóval, szép volt :-)

 2. Bib — 2011-08-24 12:27 

Ismételten egy érdekes és olvasmányos poszt, köszönöm szépen.
@Gloria Mundival egyetértve, jók ezek a gumitalpas sztoryk, még, még, még!
Azért az elszomorító, hogy a francia hírszerzés nem nevezi meg közelebbről a kiemelkedő érdemeket.

 3. megyesz — 2011-08-25 02:04 

Tiboru! Nekem olyan kerdesem lenne, hogy milyen forrasokbol dolgozol? Nagyon reszletesek a posztok, ami nagyon jo, viszont gondolom ez eleg sok munkaval jarhat…. Feltetelezem1-2-3 idegen nyelv ismeretet is, mivel nem hiszem, hogy tul sok magyar forrast lehetne talani pl. ehhez a poszthoz.
Mindenestre koszonjuk szepen, ismetelten egy tartalmas irast olvashattunk!

 4. Mindcrime — 2011-08-31 10:57 

Tortentetett vmi, mert tobb gepelesi hibat is talaltam. “Lasan”, “Nerm”, es meeg egy, de most nem ugrik be. Leirom ha eszemebjut.

Amugy nagyon jo poszt, tartalmas, erdekes, nem hallottam volna errol az emberrol nelkuled, es azert nem volt kismiska a tortenelemben. Koszonjuk!

 5. tib0ru — 2011-08-31 11:45 

Forrásaim elsősorban a saját könyvtáramban megtalálható könyvek, folyóiratok, jegyzetek, illetve cikkgyűjtemények, amelyeket lassan 25 éve gyűjtögetek azokról a témákról, amelyek érdekelnek. És igen, van köztük idegen nyelvű is – ehhez a poszthoz elsősorban franciául olvastam utána dolgoknak.

És köszi az elismerést; igyekszik az ember :-)

 6. tib0ru — 2011-08-31 11:47 

Jogos; javítottam, amit észrevettem…

Az ember úgy van vele, hogy a saját szövegében nehezebben veszi észre az elgépeléseket. Ezért is szükséges az éles szemű olvasók visszajelzése! Köszönöm.

 7. cseko46 — 2014-07-13 14:20 

No ez egy igazi feltürt ingujas történet.

RSS feed for comments on this post. TrackBack URL

Szólj hozzá

Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.