A brazil ejtőernyős

Ennyi poszt után eljött az ideje annak, hogy a különböző fegyveres erők különlegeseit bemutató sorozatunkban sort kerítsünk a brazil ejtőernyősökről szóló cikkre, hiszen Latin-Amerika (ahhoz képest, hogy a legszórakoztatóbb államcsínyek és a legjobb mellű szépségkirálynők kontinense) eddig meglehetősen alulreprezentált volt itt, a Tiborublogon.

Szóval ha karnevál- vagy szambablogot írnánk, sokkal könnyebb dolgunk lenne, na meg a téma kutatása is többet gyönyörködtetné a szerző szemét, de ugye tudjuk, hogy nem kell mindig kaviár (vagy ha kell is, nem jut). Következzék tehát egy viszonylag rövid poszt a brazil különlegesekről – csak az íze kedvéért.



A brazil ernyősök történelme az ország hadba lépésének évében, 1942-ben kezdődik, amikor is egy Roberto de Pessoa nevű felderítő százados (itt jobbra) azzal fárasztja elöljáróit, hogy kéthavonta letesz egy-egy többoldalas előterjesztést parancsnokai asztalára, amelyekben egyfelől beszámol az éppen folyamatban levő háború német és angolszász ejtőernyős műveleteiről, másfelől pedig (Cato késői rajongójaként) mindig úgy fejezi be írományát, hogy „a fentiekre való hivatkozással szükségesnek tartom egy hazai ejtőernyős alakulat felállítását.

A makacs kitartás 1944 decemberére hozza meg gyümölcsét: a riói hadügyminisztérium elhatározza, hogy – legalább ideiglenesen – megszabadul a szemmel láthatóan rögeszmés, ámde roppant lelkes tisztjétől, és megbízza, hogy ha már annyira rákattant az ernyőzés gondolatára, csomagoljon és utazzon az Egyesült Államokba (közelebbről Fort Benningbe) elsajátítani az új szakma alapjait.

Robertót a georgiai támaszponton a már négy és fél éves múlttal rendelkező jenki kiképzők várják, akik eleinte elnéző mosollyal elegyített szánakozással figyelik az izgága, angolul nagyon mókás kiejtéssel beszélő jövevényt, de nem kell hosszú időnek eltelnie ahhoz, hogy rájöjjenek: ez a srác nagyon komolyan gondolja. Az eredetileg három és fél hónapra tervezett kiképzési időből hatvan nap telik el, amikor be kell vallaniuk egymásnak, hogy bizony nem nagyon maradt oktatnivaló: a brazil kapitány mindent megtanult, amit csak lehetett.

De Pessoa olyan szakmai jellemzést kap a fort benningiektől, hogy hazatérését követően rögtön előléptetik őrnaggyá, majd ’45 tavaszán már miniszteri utasítás születik egy ejtőernyős kiképzőközpont felállításáról (nucleo de treinamento e formação de pára-quedistas). Ennek első körben még csak az a feladata, hogy további brazil katonákat válogasson ki, akik szintén Fort Benningben kapják majd az alapokat. 1945. december 21-én tizenöt tiszt és hét őrmester, 1946. március 28-án további tizenegy tiszt és két őrmester kapja meg a katonai ejtőernyős oklevelet. Ők 35-en (de Pessoával 36-an) lesznek a pioneiros, vagyis az úttörők, akik köré már életükben legendákat font a katonai szájhagyomány.

Az, hogy egy mai brazil ejtőernyősnek a nagyapja vagy a dédnagyapja a pioneirosok közé tartozott, olyan dicsfényt von az illető köré, mintha – teszem azt – korunk egyik berlini prostijának papírja lenne arról, hogy az ő üknagyanyja a Kitty Szalonban dolgozott. 2010-ben mintegy tucatnyi olyan brazil ejtőernyős szolgált, akinek férfiősei négy generációra visszamenőleg (egészen az úttörőkig) páraquedistas voltak… Ezt nevezem családi hagyománynak, riszpekt érte!

1947-ben (a Colina Longa-i laktanyában) elindul a legelső honi tanfolyam és kiképzés, melynek augusztusi vizsgaugratását a São Paolo melletti Cumbica fölött az egész brazil vezérkar végignézi; 225 ernyős dobja ki magát harminc másodperc leforgása alatt tizenhárom Douglas C-47-esből: a brazil ejtőernyős fegyvernem megszületett, a nap pedig (augusztus 23.) azóta is a fegyvernem napja.
És innen kezdve az építkezés folyamatos: 1953-ban már zászlóalj-nagyságrendűek, 1957-ben ezreddé, majd 1966-tól dandárrá nőnek.

Egy pillanatra még térjünk vissza 1957-re, amikor a teljesebb kiképzés és felkészülés érdekében meghívnak harminc amerikai Rangert, hogy mutassanak nekik egy-két műveleti és más fogást. Az ötlet beválik, úgyhogy az elkövetkezendő négy évben nemcsak amerikai, hanem brit, francia és portugál kollégákat is fogadnak, és rendszeresen küldenek tanulni két-három fős teameket szanaszét a nagyvilágba. Úgy tűnik, a befektetés megérte.

A bevállalósabb ernyősökből 2002-ben létrehozták a Különleges Műveleti Dandárt (állományjelzőjük itt a jobboldalon), a többieket pedig átnevezték Légiszállítású Gyalogos Dandárrá – velük a továbbiakban nem foglalkozunk.

Lássunk akkor pár érdekességet – kifejezett harci cselekményekről, háborús tapasztalatról nem tudunk beszámolni, hacsak a békeműveletek során szerzetteket nem számítjuk: Brazília fegyveres ereje ugyanis egyike a kéksisakosok legnagyobb utánpótlásának; egyidőben több száz katonájuk szolgál a nagyvilágban az ENSZ-lobogó alatt. Számos szempontból ideálisak, hiszen a konfliktuszónáktól (Afrika, Közel-Kelet, Ázsia) távoli kontinensről érkeznek, és politikailag nincs különösebb elkötelezett hírük egyik nagyhatalom vagy ideológia felé sem.

Nem tudom, ők találták-e ki, de tökélyre mindenestre ők fejlesztették az ejtőernyős szolgálati kutyák intézményét. A hetvenes évek közepe óta folyamatosan van negyven-hatvan kiképzett ernyős kutyájuk, „akik” – ember-kollégáikhoz hasonlóan – elvégeznek egy alaptanfolyamot, majd a szintentartó ugrások számát tekintve ugyanaz a szabály érvényes rájuk is: évente legalább nyolcszor kell elhagyniuk ernyővel a hátukon a repülőgépet, ebből kettőnek korlátozott látási körülmények közötti (szürkületi-esti), egynek pedig zord időjárási ugrásnak kell lennie. A kutya-állomány nyolcvan százaléka német juhász, de akad pár speciális, brazil kitenyésztésű harci kutya is. Szakképzettségüket tekintve vannak robbanóanyag-kutatók, holttest-keresők, nyomkövetők, de sima jelző- és őrkutyák is.

A másik brazilikum a különleges dandár saját zenekara.

[youtube=http://www.youtube.com/watch?v=b4aHZZatAB0&w=600&h=486]

Ez 1960 júliusában alakult, és azóta is féltékeny szeretettel tekintenek rájuk. Az itt zenélőket nem szabad ám valami elpuhult műkatonákak tekinteni,hiszen ők ugyanúgy végigszopják az ernyős alapkiképzés két hónapját, mint az összes többi, és bizony az ugrásokkal is naprakészek kell legyenek; ráadásul – és kéretik nem röhögni – hathavonta legalább egyszer a hangszerrel együtt ugranak, ami mondjuk egy fuvolás vagy triangulumos esetében nem nagy fegyvertény, de megnézném magamnak a bőgőst vagy a duplakürtöst.

Szerencsére zongoristájuk nincs.

És ne tessék valami vonósnégyesre vagy kamarazenekarra gondolni: 2008-ban például húsz őrmester, tizenhat tizedes és tizennégy közlegény alkotta, ami kereken ötven zenész jelent, a századosi rendfokozattal rendelkező karmesteren kívül.     

Aki akár csak egy kicsit is foglalkozott a dél-amerikai földrész történelmével, azt tudja, hogy kisebb csetepatéktól, na meg a már említett puccsoktól eltekintve ez egy viszonylag nyugodt kontinens – legalábbis Európához meg Ázsiához képest (hogy Afrikáról ne is beszéljünk). Az itteni hadseregek maximum a saját politikai elitjüket, esetleg lakosságuk egy részét szokták – két karnevál között – néha beterelni egy-egy nagyobb stadionba, hogy aztán egy olyan kormány vegye át az ideiglenes hatalmat, amely nevében előszeretettel visel olyan jelzős szerkezeteket, mint a Nemzeti Megtisztulás, Megmentés és Jólét Bizottsága, vagy a Nép Azonnali Boldogulásának Letéteményese  – hogy csak a legvisszafogottabbakról ejtsünk szót. De izmosabb, nemzetek közötti hadviselés nagyon ritka és az is hajlamos operettbe átmenni – gondoljunk csak a közép-amerikai foci-háborúra, amely tökéletesen illusztrálja, amit mondani akarunk.

Miért is soroltam fel mindezt? Hát azért, mert Brazíliának igazából nincsenek deklarált külső ellenségei – méretei és kiterjedése alapján bármelyik szomszédját zsebrevághatná a tíz közül. Csak példaként említem, hogy 17 ezer kilométer szárazföldi határral, továbbá 7500 kilométernyi tengerparttal rendelkezik. Éves védelmi költségvetése megközelíti a 28 milliárd dollárt (s mint ilyen, abszolút értékben a 11. legtöbbet költi a világon fegyverkezésre), és közel négyszázezer (!) embert tart fegyverben. Egy ilyen országnak csak egy elmebeteg üzenne hadat – igaz, kelekótyákból Latin-Amerika sose szorult importra.
A fentiek értelmében a brazil hadsereg (és azon belül a vörössapkás ernyősök) rettenetesen unatkozhatnának, de a politikusok és közigazgatási szakemberek találtak nekik elég sok elfoglaltságot. Egy  nyolc és fél millió négyzetkilométeres, 192 milliós országban mindig akad tennivaló a ejtőernyősöknek, még akkor is, ha területén az utolsó háború nagyjából a mi kiegyezésünk korában, tehát kábé 150 éve volt.

Rendszeresen részt vesznek például a katasztrófaelhárítási teendőkben, márpedig ezekből arrafelé sosincs hiány: vagy az Amazonas önt ki és tíz- vagy százezreket kell kimenekíteni az árterületről, vagy egy-egy járvány esetén kell leugrani az őserdő kellős közepére, ahol olyan bennszülöttek ezreit kell beoltani, akik ez ellen torkukszakadtából (és késük csorbultáig) védekeznének, netán eltévedt környezet- és esőerdő-védőket kell kimenteniük a felháborodott indiánok (vagy a még morcosabb nagyipari fakitermelők) fogságából – mindezekre a kellemetlen melókra ott vannak a különlegesek…

Akad azért katonásabb tennivaló is – például komoly belbiztonsági feladataik vannak. Gondolok itt a terrorelhárításra, valamint arra, amit a gyönyörű portugál brazil nyelv úgy fogalmaz meg, hogy Operações Contra Forças Irregulares, vagyis az Irreguláris Erők Elleni Műveletek egyfelől, illetve az Operações de Guerra Irregular, azaz az Irreguláris Háborús Műveletek.

Értjük, ugye: az egyiket leverik, a másikat meg folytatják, ha gáz van. Mindenesetre érdekes lehet, ahogy mondjuk nyolctól tízig azt tanulják, hogyan kell felrobbantani egy hidat, vagy elrabolni egy ellenséges tábornokot, cigiszünet, majd fél tizenegytől fél egyik azt, hogyan kell észrevenni és semlegesíteni az elrejtett robbanóanyagot a hídon, vagy megakadályozni, hogy a saját generálisodat a másik fél elvigye magával.

A dandár ökle egy 17. századi martalócról, bizonyos Antônio Dias Cardoso-ról elnevezett speciális zászlóalj. Őket 1968-ban hozták létre, tipikus brazil előjátékkal és körülmények között: egy polgári repülőgép zuhant le százvalahány utassal, valahol a Zöld Pokolnak becézett dzsungelban, majd az utánuk küldött mentőosztag is eltűnt. A mentőcsapat után küldtek egy másik (ezúttal katonai) mentőcsapatot, amelyikkel két nap után szintén elvesztették a kapcsolatot – na ekkor kapott hisztériás rohamot a tábornoki kar és elhatározták a különleges alakulat létrehozását. 1978-ig nagyvezérkari közvetlen alárendeltségben működtek, de ekkor az ernyősök lecsaptak rájuk és bekebelezték őket.

Ezekről a fiúkról csak annyit, hogy három századra vannak osztva (két SF-század meg egy kommandó); minden század hatfős modulokban dolgozik, de az igazi fenegyerekek ezek az utóbbiak. Itt (mármint a kommandó-században) vannak ugyanis a brazil fegyveres erők olyan specialistái, akik a dzsungeltől kezdve a hegyekig, a pampáktól a városi környezetig bárhol képesek borsot törni az ellenség orra alá. Kiképzésük 23 hétig tart, de az állomány jó negyede ezen kívül elvégezte még a speciális PsyOps-tanfolyamot is, amely további 16 hetet vesz el a srácok életéből.

Igen, srácokat mondtam, tudniillik arrafelé még nem igazán hallották hírét a nemek közötti egyenjogúságnak, ezért nők jelentkezését a különleges zászlóaljba nem fogadják, noha más fegyvernemeknél (akár a sima ejtőernyősöknél is) bizony felbukkannak a hölgyek is.

33 hozzászólás

 1. tib0ru — 2011-09-08 10:30 

Amint az a videóból látható, a brazilok igazi dél-amerikai könnyedséggel menetelnek. Gondolom, egyetértetek azzal, hogy masírozásban azért a németek vagy akár az oroszok pengébbek :-)

 2. stoppos — 2011-09-08 11:30 

Lehet náluk nem ez a pengeség fokmérője.

Viszont a zeneszerszámmal együtt ugráson felröhögtem. Előttem van a kép, ahogy kiugrik egy csóka egy varázspálcát szorongatva, talpig kommandósban, majd ezt követi sűrű egymásutánban a tubás a triangulumos és az üstdobos. Azért ez elég rajzfilmes. :)

 3. Kutyavr — 2011-09-08 11:54 

nem a brazilok ugrattak először kutyákat. a második világháborúban németek, oroszok, amerikaiak és az angolok is használtak többféle, a bejegyzésben is említett feladatokra kutyákat. De volt egy, a kor ejtőernyőinek adottságából eredő feladatuk is, az összeterelés. harci körülmények között már akkor sem volt ritka az éjszakai ugrás, ami deszant esetén, mikor nagyobb létszámban ugrottak a katonák, jól jött a századonként egy-egy juhászkutya, amelyik megkereste, összeterelte a századot. erre első sorban azért volt szükség, mert akkortájt irányítható ernyő gyakorlatilag nem létezett, így ugrás után csak a vakszerencse juttatott egy századot azonos ugrási területre. Arról meg ugye ne is beszéljünk, hogy ellenséges területen nincs is röhejesebb, mint mikor pár száz katona neveket kiabálva (gps, pmr rádió nem lévén) keresgéli egymást a sötétben. lazán kapcsolódik az a mókás adalék, hogy a második világháborúban rengetek, civil kutyát soroztak be, és amelyik túlélte, néhány hónapos rekreációs táborban tanulta újra régi képességeit, vagyis gyerekek nyalogatása, labda visszahozása, kockacukorért pitizni.

 4. tib0ru — 2011-09-08 12:33 

Köszi az érdekes kiegészítéseket! Gyere máskor is!

 5. focsevesz — 2011-09-08 14:32 

Kedves Kutyavér, félek, hogy még nem volt rajtad ejtőernyő, ugyanis minden ejtőernyő-melyik jobban, melyik kevésbé- irányítható, az 51 mintájú peremestől a PD47 szögletes lengyelen át a szovjet 82négyzetméter kupolafelületű D-1-ig.Próbáld majd ki egyszer. Az pedig-mint gyakorló ejtőernyős felderítő parancsnok- a legnyugodtabb szívvel állíthatom, hogy a földetért katonák kiabálva nem keresik egymást, hacsak nem hülyültek meg teljesen. Ha érdekel, majd elmondom, hogyan csinálják. A juhászkutyás terelést pedig a birkalegelőről adaptáhattad, mert ekkora cirmos baromságról sok évtizedes tapasztalat birtokában sem hallottam, de nem is olvastam soha. Nyilván mert nincs.Tiboru, Tiboru, nem hittem volna, hogy ezt beveszed… De azért kösz abrazil menetdalokat, érdekes volt a szambába hajló díszmenet.

 6. tib0ru — 2011-09-08 16:01 

Én nem ugrottam második vh-s ernyővel, úgyhogy nem tudok erről érdemben nyilatkozni :-)

Új kommentelőt amúgy se szoktam helyretenni, azzal meg te sem tudsz vitatkozni, hogy a kolléga kommentje igenis érdekes volt :-)

 7. szunditj — 2011-09-08 20:51 

Érdekes, a katonák forgolódnak, beszélgetnek a menetben, egy tiszt meg -ennyi esze lehet-, beáll a nézők és a menetoszlop közé, hagy kerülgessék. Ha mi annó még kezdő kopaszként is ezt mertük volna csinálni, a mai napig polírozhatnánk a szekrény tetejét. Jó, nekünk nem kellett ejtőernyővel ugrálni, pláne nem szaxofonnal (én rádiós voltam), de ez nem túlzás egy kicsit? Lehet hogy én rosszul gondolom, de egy hadsereg erejét a katonák fegyelme is jellemzi. Nem kívánom nekik, hogy egyszer valódi ellenféllel szembekerülve kelljen bizonyítaniuk. De óhatatlanul is eszembe jut Argentína példája. Büszkék voltak amikor lerohanták a Falkland-szigetek 22 fős angol védelmét, de aztán amikor jött a visszavágó, csúnyán alulmaradtak.

 8. matifou — 2011-09-08 21:07 

Én sem ugrottam második világháborús ernyővel, de úgy tanultam hogy tényleg nem nagyon lehetett őket irányítani. Maximum a hevedereken lehetett csimpaszkodni hogy megdőljön kissé a kupola, de az nem hiszem hogy nagyon hatékony lett volna. Viszont az az előnye megvolt, hogy mindenki egy területen ért földet.

Volt egy vicces eset katonakoromban, amit a földről figyeltem. Néztük ahogy ugranak a többiek, szépen kinyíltak az ernyők ( RS8 ), mindenki jött szépen a földetérési terület irányába, csak egyvalaki nem. Még nem tudtuk ki az, mindenesetre pont az ellenkező irányba ment mint a többség, kifelé a repülőtérről. Talán pont egy láp irányába, hiszen ott volt a holt-Tisza, de ez nem biztos. Kicsit izgultunk mi történhetett, elájult esetleg? Kimentünk érte autóval, mint kiderült Szabadkai honvéd volt a tettes, aki elég alacsony termetű volt történetesen. Ugrás előtt nem húzta meg a hevedereket, előtte meg biztos egy langaléta használta, szóval Szabadkai a nyílás után annyira mélyen lógott a hosszúra hagyott hevederben hogy nem érte el az irányítózsinórokat. Még fel se tudott nézni a kupolára, mert az ejtőernyő merev tokja is magasan ott volt a tarkója mögött, és nekifeszült a sisak ha fel akart nézni. Nem volt mit tenni, megvárta szépen míg leér oda ahova az ernyő vitte. Egy irányíthatatlan ernyővel ez nem fordulhatott volna elő, az egész brigád egyben maradt volna. Igaz valószínűleg a laktanyán kívül.

 9. focsevesz — 2011-09-09 09:15 

Kedves Kollégák, csak a rend kedvéért:az általam példaként felsorolt ejtőernyők közül egyik sem második világháborús. Az 51 mintájú (1951) ernyő elődje perem nélkül volt rendszeresítve a II.Vh. magyar ejtőernyős katonáinál. Ez perem nélkül igencsak kilengett, sok földetérési balesetet okozva. De irányítani (ahogyan íram melyik jobban, melyik kevésbé) valamennyire ezt is lehetett. Az irányítás:Amikor az első két hevedert egyszerre lehúztad, a kupola ellentétes felén levegő áramlott ki ami (akció-reakció) az ernyőt előre mozdította. Ez persze mint irányítás nem hasonlítható össze a mai ejtőernyők komplett aerodinamikai rendszerével. Az is kétségtelen, hogy a szovjet D1 légellenállását izomerővel legyőzni nem kis teljesítmény volt. Az RS8 viszont kiválóan irányítható ejtőernyő, persze csak akkor, ha a katona- ahogyan Matifou írja – nem kénytelen messziről szemlélni az irányító zsinórokat.

 10. BenczeZsolt — 2011-09-09 09:56 

Sziasztok!
Az akkori körkupolás ernyők siklószámait össze sem érdemes vetni a maiakkal, így aki nem tanult meg “kötéltáncolni” az tényleg úgy zuhant, ahogy a szél fújta. Az akkori hadászati elveknek megfelelő volt a nagy mennyiségben kiugrott emberek hada, ezért nem is rendszeresítettek olyan ernyőket, amelyekkel könnyen lehetett volna irányítani az ugrást, mivel az plussz zsoszó, amiből mindig kevés van a háborúban.
Ebben a pár percben minden benne van, ami az “irányíthatatlan” ernyővel történő ugrással együtt jár:
http://www.youtube.com/watch?v=Slspbq6pKAk&feature=related
A németek éppen ezért ugrottak alacsonyan Kréta után (bár ez sokkal rizikósabb volt), mert:
nem szóródtak szét
kevesebb ideje volt az ellenségnek konstatálni az eseményeket, és ezáltal
kevesebb ideje volt az ellentámadásra
vagyis a támadónak a meglepetésből származó taktikai előnye megmaradt.

De ezt a Tiboru blogjának olvasói mind tudják.

A kutyákat is felhasználták akkoriban már erre-arra (pl SZATA – személyes antitank akna ;-( feladatokra a ruszkik) , de nem hinném, hogy az első lépcsőben ugrottak volna, mert az emberi adrenalin szint miatti testkipárolgás szagának változása jobban idegesítette a kutyákat, mint a gazdájukat, akik amúgy is görcsben ültek a gép gyomrában. A siklórepüléssel célba juttatás inkább eredményesebb, és a földet éréskor bekövetkező sérülés is kisebb arányú.
(plusz a kutya mivel vágja el a hevedereit, amíg nem ér oda valaki/gazdi – és mi van, ha másik század emberei próbálják meg kiszabadítani?
Ha kalitkában utazik, akkor nagyobb a sérülés kockázata.
A kutya kereső vagy őrző mentalitású/képzésű szóval nem egy egyszerű kérdéskör.
Biztosan megfordult egy-két őrült agyában az ókori nagycsoportos harci kutyás alakulatok újraélesztése, de szerencsére ezek nem kerültek bele az újkori hadtörténelemről szóló enciklopédia ezen oldalaira!

 11. focsevesz — 2011-09-09 10:10 

Igazán örömömre szolgál, hogy értesz ahhoz, amiről nyilatkozol. Köszönöm!

 12. ProfessorPizka — 2011-09-09 10:29 

Mint gyakorló (évek óta alig, hol vannak már a szép idők…) “duplakürtös” mondom, hogy van szétcsavarható kürt és kompakt tok, ebben egy kisebb hátizsák méretére összehozható a kürt, a korpusz (a “tölcsér”) lecsavarozva mint egy kalap pont ráillik a hangszerre. A sousaphone (a test köré csavart tuba) is szétszedhető, nem hinném, hogy egy 6/4-es Hirschbrunner zenekari tubával ugranának. Közben megnéztem a videót egy 3/4-es vagy slank 4/4-es méretű F-tuba lesz az, kb tíz kiló az egész csak hülye formája van. Van ott még egy euphonium, ami kb fél tuba méret. a többi hangszer szétszedhető, hajtogatható, vagy amúgy is kicsi. Ennek ellenére nem értem mi értelme van azzal együtt ugrani.

 13. tib0ru — 2011-09-09 10:33 

Örülök, mert végre kezd kialakulni egy szakmai beszélgetés (neadjisten vita), ami egy bloggazda álmai között előkelő helyet foglal el!

Elvégre a blogot (többek között) ez különbözteti meg a többi médiaműfajtól: beszélgetünk, vitatkozunk, eszmát cserélünk, kiegészítjük (esetleg helyesbítjük és helyretesszük) magát a posztírót.

Tényleg örülök és köszönöm nektek! Csak így tovább!

 14. ProfessorPizka — 2011-09-09 10:40 

A hazáért!

 15. tib0ru — 2011-09-09 11:02 

Ordem e Progresso!

 16. ProfessorPizka — 2011-09-09 11:04 

Marks and Spencer!

 17. walaki1980 — 2011-09-09 12:33 

E-mail címet sajnos nem láttam a blogban (a profil nem nyilvános), pedig ezt küldtem volna:

Kedves Győztesek!

Gratulálok a Goldenblog helyezésekhez a Szakértői Blogok kategóriában. Ez az e-mail a közönségszavazás első 10 helyezettjének és a zsűri szerinti legjobb 10 blog szerzőjének szól. Ez kifejezetten reklám célú e-mail, de nem spam, mert csak egyszer küldöm el. Együttműködést ajánlok, amivel erősíthetjük egymás sikerét.

A Felsőfokon.hu Magyarország legnagyobb szakmai blogmagazinja. Többféle szakterületen lehet nálunk blogot írni, mindenki a saját szakmájában publikálhat. Szakágaink folyamatosan bővülő listája itt található: http://www.felsofokon.hu/szakagak.

A bloggereinknek semmilyen kötelezettsége nincs, a blogok számát, terjedelmét nem korlátozzuk, a bejegyzések gyakoriságát sem írjuk elő. Egy szakmai blogban egy szakmai terület bármely szakágában lehet publikálni. (Én is élek ezzel a lehetőséggel, saját szakmai blogjaimban pl. a környezetvédelem szakterület többféle szakágában publikálok. Saját szakmai blogjaim: http://www.felsofokon.hu/blog/meszaros-andras-blogja, Goldenblogra nevezve, 160. hely 2 szavazattal, és http://www.felsofokon.hu/blog/kornyezetvedelmi-blog.)

A szakmai bloggal pénzt is lehet keresni, érdemes minden bejegyzés végére kulcsszavakat írni, mert a kulcsszavak alapján lesznek hirdetések a blogban, és ha valaki rákattint egy hirdetésre, akkor a bloggernek jár kattintásonként 0,25 Ft. Távlati tervünk a blogmagazin akkreditációja, így néhány év múlva akár tudományos fokozatszerzéshez is elismerhetik publikációnak az itt megjelent blogbejegyzéseket.

A bloggerek hozzászólhatnak egymás blogjához, így értékes szakmai információkhoz juthatunk bloggertársainktól. Egymás blogjából is sokat tanulhatunk. Szeretném, ha minl több győztes, díjazott blogger csatlakozna hozzánk, és kölcsönösen növelnénk egymás színvonalát és hírnevét.

A kezdetekhez hasznos lehet ez a néhány oktatóvideó a regisztrációról és a blogindításról: http://www.felsofokon.hu/felsofokonhu-fejlesztesi-blog/2011/06/14/regisztracio-blog-inditas-es-csatlakozas-szakmai-terulethez, de a szerkesztőség tagjai is mindig szívesen segítenek. További részletek: info@felsofokon.hu. Remélem, hogy találkozunk a blogmagazinban és a szeptember 24-én 9-14 óra között, Székesfehérváron a Hotel Magyar Királyban megrendezendő Felsőfokon Kick-off Konferencián.

Üdvözlettel:
Mészáros András
szakmai blogger
andras1980@mailbox.hu

 18. tib0ru — 2011-09-09 14:33 

Kedves András!

Gondolkodtam, hogy töröljem-e a kommentnek álcázott üzleti ajánlatot, de végül úgy döntöttem, hogy nem törlöm, hadd maradjon. Ennek viszont az az ára, hogy válaszként leírom a véleményem.

A Felsőfokon.hu (dr. Ónódi Szabó Ádám személyében) már nálam is bepróbálkozott úgy fél évvel ezelőtt, de mivel a megkérdezésem nélkül átvették (és tragikus szerkesztési baklövésekkel, szétcsúszó sorokkal, félresikerült illusztrációkkal) újraközölték pár posztomat, úgy döntöttem, hogy semmiféle közösséget nem vállalok az oldallal.

Ha már szakmaiság: nem értek a többi területhez, de a “Hadászat és rendészet” szakterület ott publikált anyagai (ahonnan – nyomatékos felszólításomra – végül ímmel-ámmal törölték a posztjaimat) szerintem inkább a tragikomédia, semmint a szakmaiság példái (lásd Az oxfordi egyek című folytatásos opuszt, hogy többet ne mondjak). MTI-anyagok, újsághírek és Wikipédia-szócikkek kicsit kibővített verziója pedig szerintem nem minősül saját szakmai anyagnak, legalábbis nem az én fogalmaim szerint.

Amúgy meg nem ártana egy nyelvi lektor-korrektor szolgálatait is igénybe venni, mert ráférne az oldalra. Ott, ahol az éjszakát éjjszakának, a súlyt sújnak, a kisebbet pedig kissebbnek írják (és mindezt egyetlen, találomra kiválasztott poszton belül), úgy érzerm, nekem nincs keresnivalóm.

http://www.felsofokon.hu/dr-onodi-szabo-adam-blogja/2010/12/03/gepard-m1-helyett-tkb-022pm

Nos, röviden ennyi.

És őszintén kívánom, hogy minél több győztes, díjazott blogger csatlakozzon önökhöz és “kölcsönösen növelnénk egymás színvonalát és hírnevét” – hogy önt idézzem…

Üdvözlettel,

tiboru
(aki simán csak blogger, “szakmai” jelző nélkül)

 19. ProfessorPizka — 2011-09-09 14:58 

Té, én ezt nem hiszem el :-D

 20. tib0ru — 2011-09-09 15:06 

Én is csak pislogtam és azt hittem, káprázik a szemem :-)

 21. tib0ru — 2011-09-09 15:07 

És csak úgy hemzsegnek ott a jogi doktorok :-P

 22. stoppos — 2011-09-09 17:28 

Akármelyik blogodra megyek fel ma, belefutok valaki nagyon furcsába. :)

 23. Tudi — 2011-09-09 19:44 

Nem semmik ezek a brazilok, egész szép kis csapatot hoztak létre. Roberto de Pessoa büszke lehet a fiaira, persze ha még él. Azt a lengén öltözött szamba táncos a brazil különleges dandár PsyOps egységének a tagja?:)

 24. tib0ru — 2011-09-09 22:28 

Igen, a külső jellemzői alapján legalább őrnagy kell legyen :-)

 25. sznar10 — 2011-09-09 23:27 

Hat akkor eloszor is udvozlom az Ornagy Asszonyt, vagy ahogy nalunk mondjak Urholgyet! Ha a cime is megvan Tiboru, eskuszom, hogy nagy duzzogva elfogadnam!:-)
Ami a brazil ejeket illeti, szamomra egy ujabb ekes bizonyiteka, hogy miert erdemes a Tiboru blogot olvasni. Almomban sem gondoltam volna, hogy ezt mar ott is felfedeztek.
Az alaki fegyelem meg nem az erosseguk, de legyunk oszintek, nem is ezert vannak. A harcolo alakulatoknal ,minden orszagra jellemzo, nem ez a fo szempont. A vedelmukre legyen mondva, a helyszin sem volt a legalkalmasabb ilyesfele katonai paradekhoz. Ami viszont az alaki fogasokat illeti, hat en bizony ujra irnam a szabalyzatukat.
Volt szerencsem egyutt dolgozni jo par brazillal, es mondhatom ok a vilag egyik leglazabb nepe. Ugyhogy ha csak az alaki fegyelmezessel ennyit haladtak mar, akkor elhiszem, hogy ok valojaban tokos legenyek.
Ja es eskuszom, ha legkozelebb megyek haza, veszek egy magyar billentyuzetet. Ez szornyu igy olvasni :-)

 26. tib0ru — 2011-09-10 00:03 

Nem akarlak elkeseríteni, de az őrnagy kollegina előjegyzési naptára szerintem csurig be van töltve, alsó hangon úgy 2015-ig :-)

 27. ProfessorPizka — 2011-09-10 15:37 

ingyenélők :-D

 28. Kutyavr — 2011-09-12 12:16 

valamivel több, mit 300 ugrásom van, e mellett másfél évet húztam le az akkor még Fürst Sándor Laktanyának (MN3100), ma már MH 34. Bercsényi László Különleges Műveleti Zászlóaljnak nevezett műintézményben.

 29. witchp — 2013-03-16 21:13 

Eddig nem fedeztem fel ezt a blogot, bár a konteónak és a gasztroblognak is lelkes olvasója voltam.
Most azonban úgy alakult, hogy elkezdtem sorban végigolvasni itt is a posztokat – és nagyon szórakoztatónak és érdekesnek találom őket, annak ellenére, hogy kevés téma áll messzebb ennél tőlem.
(Persze ez a szerző stílusának köszönhető, de most nem udvarolni szeretnék, hanem kérni valamit:)
Tiboru, ha lehet, légyszi-légyszi írj egy posztot az ejtőernyős kutyákról!:-)

 30. tiboru — 2013-03-19 18:46 

@witchp:

Hm, ejtőernyős kutyák..? Utánanézek, milyen anyagaim vannak :-)

 31. kirmoka — 2015-11-20 21:27 

Tiboru, nagyszerű írás ez is, mint az összes tőled, miket eddig olvastam. :)
Van még bőven lemaradásom, de igyekszem behozni szép lassan. Egy kérdésem lenne, ha már a brazilok: a B.O.P.E.-ról nem írsz egy jól összeszedett cikket? Szerintem mindenki örülne neki. :)

 32. tiboru — 2015-11-22 13:07 

@kirmoka:

Örülök, hogy tetszett, köszönöm!

A B.O.P.E.-ről tucano barátom írt néhány évvel ezelőtt egy klassz posztot, merem ajánlani!

http://lemil.blog.hu/2010/01/12/b_o_p_e_es_a_verben_furdo_nyomornegyedek

 33. kirmoka — 2015-12-12 21:54 

Bocsánat, hogy csak most válaszolok,de hűtlen persze nem voltam. :)
Tucano cikkel valóban jó, színes és mélyen szántó. Nem véletlenül jutott egyébként eszembe, ugyanis a Tropa de Elite c. filmet láttam nem olyan rég…pontosabban már régebben, de a másodikhoz most jutottam el.
Ez a film pedig úgy kerek szerintem, ha az ember csak pár napos különbséggel látja e nagyszerű film mindkét részét. Lenyűgöző, mindenkinek merem ajánlani, de felirattal, igaz, a második részhez amúgy sem készült szinkron.

Tökéletes érzelmi és adrenalin bomba ez a két film!! :)

RSS feed for comments on this post. TrackBack URL

Szólj hozzá

Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.