Kim Philby 3.0

November hetedikén (!) végül eljött az ideje a Philby-féle poszt harmadik részének. Kérlek, bírd ki és ne görgess most a cikk végére, hogy  megbizonyosodj arról, ez valóban az utolsó-e, vagy esetleg a szerző tényleg elvesztette józan ítélőképességét és dacolni mer a tömegekkel!

A szovjet hírszerzés egyik legfényesebb csillaga elérkezett pályája csúcsának közelébe: ugye emlékszünk az előző részből, hogy ő lett annak a IX. ügyosztálynak a vezetője, amely felelős volt a teljes, szovjet irányba megvalósuló brit kémkedésért?

Lássuk, hogyan boldogult a feladattal.

Ott tartottunk tehát, hogy Kim szembesül Volkov árulásával, s egyúttal farkasszemet néz önnön lebukásának veszélyével is.

A nagy beszélgetés után megígéri Menziesnek, hogy utánanéz ennek a Volkovnak a nyilvántartásokban és ha érdekest talál, soron kívül jelenti. Feláll, megkérdezi, hogy ki tud még az ügyről (a Cégnél csak mi ketten – mondja Menzies –, a külügynél további két személy), elbúcsúzik a főigazgatótól és (külsőleg legalábbis) nyugodt, kiegyensúlyozott léptekkel visszamegy az irodájába. A délután folyamán pedig egy hatalmas sétát tesz a  londoni Regent’s Parkban, galambokat etet, pár érmét dob az egyik koldusnak, elszív egy pipát az egyik padon, udvarias mondatokat vált az egyik rikkancs-gyerekkel, megiszik egy sört az egyik pubban, tüzet ad egy ismeretlennek, odébbrugdos pár kavicsot az egyik sétányon, újságot vásárol, tán még csónakázik is egyet, majd ruganyosan hazasétál. Egy külső szemlélő azt is mondhatná: mintegy megkönnyebbülve.

Hát igen, egy jó séta csodákat tesz az emberrel.

Mielőtt továbbmennénk, gyorsan elmondjuk, hogy Volkov tökéletesen ismerte az övéit, ezért a lelkére kötötte az isztambuli brit összekötőnek, hogy az ajánlkozását tartalmazó jelentést ne a megszokott, diplomáciai rejtjelzéssel továbbítsák Londonba (félő volt ugyanis, hogy az NKVD ismeri a kulcsokat), hanem rendkívüli futárral, hagyományos papíralapon. A brit válaszra (hogy akkor ez több napot is igénybe fog venni) azt felelte: annyira nem sürgős, neki még egy pár hét is belefér.

Ennek köszönhető, hogy Philbynek volt egy kis ideje gondolkozni.

Másnap visszament Menzieshez és azt javasolta, hogy Volkovot (akiről egyetlen mondatot sem talált az adattárakban) haladéktalanul el kell helyezni egy biztonságos helyen Törökországban és azonnal el kell kezdeni a részletes beszámoltatását. Nagyon óvatosan kell kiválasztani a kiutazó embert (mert ezt helyiek nem csinálhatják!), hiszen ebben az ügyben a legkisebb hiba is minimum Volkov életébe kerülhet – tette hozzá, szerényen a saját cipője orrát vizsgálva.

Nem húzom az időt, mert rengeteg mesélnivaló van még; a lényeg, hogy (Kairó érintésével) öt nap múlva Kim maga utazik ki Isztambulba, ahol bejelentkezik a brit nagykövetségen, majd a kinti hírszerzőn keresztül megpróbálja felvenni a kapcsolatot Volkovval. Mindenki (na jó, majdnem mindenki…) legnagyobb megdöbbenésére a lakókörnyezetében már két napja nem látták, sőt, amikor valami diplomáciai legendával a szovjet nagykövetségen érdeklődnek utána, megtudják, hogy „Volkov elvtársnak sürgősen Moszkvába kellett utaznia. Igen, családostól.

Több kérdése senkinek nem volt, elvégre profik voltak. Hazatérte után Philby a jelentésében szépen leírja a legvalószínűbb forgatókönyvet: a bejelentkezés óta eltelt három és fél hét alatt Volkov idegessége szemet szúrhatott, majd három udvarias kérdést követően biztosan összeomlott, elvitte a balhét és konyec filma. Mindenki nagyon sajnálja, de hát ilyen ez a szakma: emberek jönnek, emberek mennek, Volkov meg nyugodjék békében.

1946 elején az MI-6-nál új káderpolitikai szelek kezdenek fújdogálni. Valamelyik – háborút is megjárt, majd pozícióba került – veterán kitalálta, hogy a jövőben csak azok számíthatnak előléptetésre és vezetői beosztásra a Cégnél, akik legalább egy-másfél évig a terepen, a valódi életben (bevett szófordulattal: odakünn a hidegben) is bizonyítják, hogy megérdemlik az „Őfelsége hírszerzője” címet. Két kivétel van csak: maga a főigazgató és helyettese. Mindenki más (aki nem szagolt még puskaport) takarodjon és kóstoljon bele ideiglenesen a terepen mozgó hírszerzők hétköznapjaiba.

Csak úgy átfutott az agyamon, hogy vajon hány olyan vezető van mondjuk… mondjuk az albán vagy az izlandi titkosszolgálatnál, akik szakmai életük során húsz percre sem mozdultak ki az irodájukból, de észt osztani biztosan nagyon tudnak… Hát nem lenne parádés intézkedés egy ilyet náluk is bevezetni, 65 évvel a brit példa után..? Mondom: Albániában vagy Izlandon.

Philby sem kivétel: ott kell hagynia az általa már 110 fősre (!) duzzasztott IX. osztály vezetését (amit ’46 közepén átneveznek R/5 ügyosztállyá) és külföldre kell mennie. Mivel a műveleti főigazgató-helyettes, Sinclair tábornok (is) nagyon kedveli, megkapja az isztambuli főrezidensi beosztást. Sokkal rosszabb is lehetett volna, hiszen voltak osztályvezetők, akik valamelyik obskurus fekete-afrikai kváziország vidéki brit alkonzulátusán kellett azon spekuláljanak, hogy most a varázslót szervezzék-e be, vagy a vajákosasszonnyal lebonyolított beszélgetést számolják el operatív találkozónak.

Szóval a kötelező, háromhónapos tanfolyam után (mindenkinek el kellett ám végeznie a hírszerzői alaptanfolyamot, még Kimnek is, ami olyan lehetett, mintha Őszentségét, a pápát beiratták volna egy katekizmus-gyorstalpalóra) ’47 februárjában elfoglalja isztambuli irodáját és megkapja a BFX-51 fedőszámot.

Az ottani kalandjai külön posztot (mit posztot: külön blogot!) érdemelnének, de erre nincs időnk. Elégedjetek meg azzal, hogy a különösen érzékenynek számító török-grúz és török-örmény (más, korabeli szóval: a török-szovjet) határkörzeteket sikerült úgy feltérképeznie (az amerikaiak pénzén, technikájával és embereivel), hogy Moszkva mind a tíz ujját megnyalta örömében, ráadásul az ezen a szakaszon átdobott nyugati és török hírszerzők rövid időn belül valamelyik NKVD-börtön távolról sem napfényes cellájában várhatták a megváltó, mindent megoldó tarkónlövést.

1949 júliusában kódolt távirat várja az irodában. Megfejtése után arról értesül belőle, hogy a Központ új beosztást kínál neki: ha elvállalja, ő lehet a brit hírszerzés amerikai összekötőtisztje, akinek az lesz a feladata, hogy az alig másfél éve alakult Központi Hírszerző Ügynökség (CIA) és az MI-6 közötti műveleti információáramlást elősegítse, és finoman távolítsa el az FBI-t a buliból (addig ugyanis a britek főleg a J. Edgar Hoover-féle társasággal közösködtek, de azoknak külföldön nem nagyon volt kompetenciájuk, míg a CIA-t direkt erre találták ki). A kihívás akkora, hogy Kim még Moszkvától sem kér engedélyt, hanem gyorsan és lelkesen rábólint a felkérésre. Persze utólag az NKVD is örül, mint Michelle Wild az új vibrátorának és biztatja is Kimet, hogy húzzon bele!

Szeptemberben ki is utazik Amerikába, ahol fejest ugrik a munkába: rögtön sorra járja az összes területet és ügyosztályt, minden vezetővel ebédel, vacsorázik, iszik és kávézik legalább egyszer. Decemberre az a furcsa helyzet állt elő, hogy Philby összességében már többet tudott a CIA hírszerzési stratégiájáról és szervezetéről, mint bármelyik osztályvezető külön-külön, hiszen a jenkik (belső konspirációs megfontolásokból) azt az elvet követték, hogy a területek lehetőleg semmit ne tudjanak egymás melójáról. Kimmel viszont mindenki nagyon őszintén és nyíltan beszélt a saját szakterületéről, hiszen ő volt a brit titkosszolgálat főmegbízottja, akin világosan látszott, hogy nem csak mímeli az érdeklődést, hanem valódi tájékozódnivágyás is van a kérdései mögött…

Hogy őszinték legyünk, ehhez a sikerhez az is kellett, hogy akkoriban a CIA élén egy igazi tökfilkó állt: Roscoe Hillenkoetter ellentengernagy (itt jobbra felül), aki munkaidejének 80 százalékát azzal töltötte, hogy az UFO-kérdéssel foglalkozott és arról ábrándozott, hogy ő mutathatja be a nemzetnek az első földönkívülit. Állítólag tagja volt a Majestic-12 csoportnak, amelyet Truman elnök hözött létre a roswelli incidens tanulmányozására, de ez a konteóblog témája, úgyhogy hagyjuk is; ott egyszer majd talán beszélünk erről is részletesen.

Szóval Philby ragyogóan beilleszkedett Washingtonban. Hasznosságérzetét külön fokozta, hogy október második felében feltárják előtte a Venona művelet minden részletét (ez volt a fedőneve annak az akciónak melynek keretein belül az amerikaiak megfejtették a szovjetek titkosszolgálati kódjait és nagy érdeklődéssel olvasgatták a moszkvai Központ és amerikai ügynökei közötti üzenetváltásokat).

Ily módon Kim soron kívül tudja tájékoztatni at NKVD-t arról, hogy például Klaus Fuchs (itt balra felül), a Manhattan-projekten dolgozó, német származású, Moszkvának ügyködő tudós a lebukás szélén áll. A végső balhét ezért (mármint az atomtitok kiszivárogtatásáért) három év múlva a Rosenberg-házaspár viszi el, egy (azaz két) villamosszék erejéig. Fuchs később kilenc évet ült, majd a munkás-paraszt Németországba emigrál, ahonnan a baráti kínai atomfizikusoknak ad bölcs tanácsokat a nukleáris robbanóanyagok előállítása témakörben.

Hősünk nem hazudtolja meg önmagát és attól a természetes késztetéstől vezérelve, amelyet a Természet minden emberbe mélyen belekódolt, s amely úgy hangzik, hogy „ha van rá lehetőségünk, ne habozzuk összekötni a kellemest a hasznossal”, közelebbről is összeismerkedik egy vonzó, 37 éves kódfejtővel. Számos érdekes magánprogramot szerveznek egymásnak, ugyanakkor a nőnek (a, khm, kézzelfogható fizikai adottságain túl) van egy másik, legalább ennyire izgató tulajdonsága: ő a Venona-projekt egyik munkatársa.

Valószínűleg egy, a szóbanforgó kódfejtővel töltött tartalmas hétvégén értesül arról is, hogy egyik Cambridge-i társa, Donald MacLean (ugye emlékszünk rá? Ő akkoriban a washingtoni brit nagykövetség első titkári beosztásának előnyeit igyekezett az NKVD hasznára fordítani, itt jobbra), szóval hogy MacLeant már erősen figyelik az amerikaiak, mert nagyon gyanús nekik, de bizonyítékaik még nincsenek…Aztán ’51 májusában (amikor MacLean már a Brit Külügyben az Amerikai Főosztályt vezeti) ő figyelmezteti, hogy itt az idő dobbantani, Guy Burgess-szel (itt balra, elég szar minőségű fotón, bocs) együtt, amit a két brit diplomata meg is tesz, óvatos becslések szerint mintegy 24 órával a tervezett elfogásuk előtt.

Ez az esemény azonban maradandó károkat okoz Kim amerikai (majd később britanniai) imázsán. Irodalmárok előszeretettel használják azt a fordulatot, hogy „innen kezdve semmi sem lesz olyan, mint ezelőtt”; igaz, ők általában nászéjszaka, vulkánkitörés vagy leánykérés kontextusában. Mi is kénytelenek vagyunk kimondani, hogy 1951. május 28-án valami visszavonhatatlanul eltört; innen kezdve semmi sem lesz olyan, mint ezelőtt Philby útja bizony lefelé vezet…

Mivel soha nem titkolta (nem is tudta volna), hogy mindkét áruló szökevénnyel ifjúkora óta ismerik egymást, sőt, az elmúlt években itt-ott még szakmai útjaik is keresztezték egymást (emlékszünk, hogy Kimet Burgess ajánlólevelével veszik fel a hírszerzéshez…), szóval elég cinkes helyzetbe kerül. Minden régi ügyét előveszi a belső elhárítás, átnyálazzák az összes olyan anyagot, ami az elmúlt tíz évben átment a kezei között, mindenkivel elbeszélgetnek, aki valaha is kapcsolatba került vele, összelövik a naptárát az érdekesebb, szovjet vonalon bekövetkezett eseményekkel…

Természetesen hazarendelik, felmentik a munkavégzés alól, majd 1952 és 1954 között számtalan esetben ki-, illetve meghallgatják. Állja a sarat, és az sem zavarja, hogy a nap 24 órájában figyelők egész hada izmozik azon, hogy minden lépését legalább három irányból dokumentálják. Telefonhívásait lehallgatják, a kukáját rendszeresen átnézik, postáját ellenőrzik, kutyájába belerúgnak.

Igazi titkos tárgyalást szerveznek az ügyében, amelynek az égvilágon semmi jogkövetkezménye nincs; a brit jogrendszer azt teszteli ilyenkor (főleg titkosszolgálati, katonai ás politikai ügyekben), hogy HA igazi bírósági eljárás lenne egy adott ügyben, a bíróság elítélné-e a perbe vontat. A „pert” az érdekes nevű Helenus Milmo vezeti (itt balra), aki egykoron kémelhárító volt, most pedig az Egyesült Királyság egyik legtekintélyesebb büntetőbírája.

Kim ezen a vizsgán is átmegy; egyetlen törvénytelen cselekedetet sem tudnak a nyakába varrni, ezért végkielégítéssel (négyezer fontot kap, ebből kétezret előre készpénzben, a többit kétszázas, háromhavonta utalandó részletekben) távozik a Cégtől. Munka után néz, és az újságírásra gondol. Régi hírnevére támaszkodva sikerül két tekintélyes lapnál (az Observernél és a The Economistnál) tudósítói állást megcsípnie. Főleg külföldön dolgozik (Libanon, Törökország, Ciprus, Irán), ahonnan ragyogó kül- és biztonságpolitikai elemzéseket küld Moszkvának – és persze nagyszerű cikkeket a lapjainak. 1956 és 1963 között Bejrútban építi ki főhadiszállását, s onnan utazgat szanaszét a világban.

Vannak vélemények, amelyek szerint valójában nem is rúgták ki, az egész csak egy maszkirovka volt, egy színjáték. Kim annyira megvezette a Secret Intelligence Service-t (azt ugye nem felejtettük el, hogy ez az idén százkét éves MI-6 mai hivatalos neve?), hogy elhitette velük: az a legjobb megoldás mindenkinek, ha őt kvázi eltávolítják, majd fedésben, újságíróként dolgozhat, magasan kvalifikált terepügynökként, függetlenül mindentől és mindenkitől.

És ha nem mondtuk volna elégszer, megismételjük: Kim Philby csak akkor fordult szembe szülőhazájával, amikor az (pontosabban annak politikai vezetése) szovjetellenessé vált; jelen poszt írója simán el tudja képzelni, hogy Philby ezalatt a hét év alatt kémkedett az Egyesült Királyságnak ÉS a Szovjetuniónak is a Közel-Keleten, meg még amerre járt.

1962-ben azonban az MI-5 elkezd vadászni rá; úgy látszik, ennyi időbe telt összerakni a mozaikdarabkákat. Valaki Londonból megsúgja Kimnek, hogy szorul a hurok és álljon készen a lelépésre.

Ennek a valakinek (lám-lám, mindig mondtuk, hogy az egykori szívességek előbb-utóbb kifizetődővé válnak!) 1963. január 22-én igaza lesz: Peter Wright, a londoni kémelhárítás egyik középvezetője utasítja Nicholas Elliottot, az MI-5 bejrúti irodájának góréját, hogy haladéktalanul vegye fel a kapcsolatot a libanoni partnerszolgálat parancsnokával, Dzsalbut ezredessel és kérje meg, hogy Kimet soron kívül tartóztassák le, mert többek között Libanon elleni kémtevékenységgel is gyanúsítható. Ez szemenszedett hazugság persze, legalábbis senki nem tudná bizonyítani, de Philby elég régóta él a Közel-Keleten, hogy tudja: a kihallgatása első három percében körömletépéssel fognak nyitni, majd a fogak módszeres kitördelését követően teszik csak fel az első kérdéseket, ennek elviseléséhez pedig az ötvenéves Philbyből már hiányzott a kellő mértékű vállalkozó szellem és a sportemberi dac.

A diplomáciai tilitoli még folytatódik két napig, de Kim már nem várja meg, hogy mi lesz a vége: valószínűsíthetően tengeri úton mentik ki Libanonból (bár olyat is olvastam, hogy Damaszkuszon keresztül menekül), s pár nap múlva Moszkvában bukkan fel.

’63-tól a moszkvai évek következnek. Természetesen itt is a véget nem érő kihallgatások, jelentésírások fémjelzik az első másfél évet; a szó szoros értelmében kicsavarják belőle az utolsó információmorzsát is. Mindenféle kitüntetést megkap (többek között a Lenin-rendet), öröklakást, kényelmes életjáradékot, sőt, egy Rufa nevű (félig tatár vagy kirgiz származású) feleséget is, akivel – noha mindenki tudta, hogy a KGB küldte – nagyszerűen megértik egymást. Philby megtanul oroszul, majd (Oleg Danyilovics Kalugin vezérőrnagy támogatásával) óraadó tanár lesz a szovjet titkosszolgálat akadémiáján és a moszkvai diplomataképző egyetemen.

Kalugin tábornok is egy roppant érdekes figura; olvassatok utána itt, esetleg itt, vagy nézzétek meg ezt, szerintem megéri…

1975-től kezdve interjúkat is ad, úgy szovjet, mint pedig külföldi lapoknak. Önéletrajza már 1968-ban megjelenik oroszul, később világnyelveken is. Édesanyját is többször fogadni tudja Moszkvában (itt jobbra fent látható vele), Angliában maradt (negyedik) felesége elválik tőle.

1988. május 11-én szívelégtelenségben és keringési zavarokban meghal. Végső akaratának megfelelően Moszkvában temetik el, a Novo Kuncovszkoje temetőben, noha angliai családja haza szeretné vitetni a hamvait.

Hogy valójában mit is érzett élete utolsó éveiben, s ideológiai elkötelezettsége megmaradt-e idős korára is – talán csak ő tudná megmondani. Mindenesetre halála előtt pár héttel egy utolsó interjút ad a Sunday Times-nak. Itt – kérdésre válaszolva – ezt mondja:

  • Hogy megbántam volna? Szó sincs róla. Ha újra kezdhetném, ugyanígy és ugyanezt tenném. Nem akarok máshol élni, csak a Szovjetunióban. Ez a hazám, amelyet ötven éven keresztül szolgáltam. És azt kívánom, hogy csontjaim ebben a földben pihenjenek, amelyért dolgoztam.

Borító_200
Hát, Kim Harriovics, te tudod….  Akárhogy is volt, nyugodjál békében.

Ápdét: jelen poszt kibővített verzióját elolvashatod a 2015. október 13-án a könyvesboltokba kerülő Kémek krémje című kötetben, további izgalmas hírszerző-életrajzokkal és kémszervezet-ismertetőkkel együtt.

26 hozzászólás

 1. Bib — 2011-11-07 10:04 

Jelentem, kibírtam, csak akkor lapoztam a végére, amikor az olvasásban is oda jutottam. Szép egy életpálya, ráadásul nem is unalmas, de nem tudom elképzelni, hogy annak ellenére, hogy -bizonyára ismerte az oroszok módszereit- a végsőkig kitartott az ideológia mellett. Nyilván nem a legszegényebb réteg életét kellett élnie “hazájában”, de azért láthatott, hallhatott furcsa dolgokat. Nem lehetséges, hogy szépen visszafordították, és szorgalmasan jelentett vissza az angoloknak?

 2. Bib — 2011-11-07 10:23 

Az albán és/vagy izlandi példához azt szeretném hozzátenni, hogy pl. az én kedves elöljáróm volt terepen, mielőtt főnök lett, de attól nem lett jó főnök. Megállapítható tehát, hogy a tapasztalat az szükséges, de nem elégséges feltétele a jó vezetőnek. Sajnos Albániában vagy Izlandon ezt bizonyára máshogy tudják. Továbbá szintén a fent említett két ország sajátossága, hogy a nem alkalmas emberektől (nemcsak vezetők, de bárki) nem tud megszabadulni. Ha megpróbálják, akkor minden esetben a “felfelé bukott” jelzővel látják el a delikvenst, nem éremtelenül sajnos. Pedig a mi cégünk 1848-ban alakult, mi ehhez képest a MI5-6?

 3. BenczeZsolt — 2011-11-07 11:45 

Sziasztok!

Kim nem volt hülye és vak. Tudta jól, hogy mi zajlik a vasfüggönyön túl. De az alternatíva, amit az innenső oldalon látott még jobban meggyőzte arról, hogy a nép szempontjából a szovjet megoldás az előnyösebb. (és valljuk be tényleg az – mert ennyi embert egy cél érdekében együtt tartani csak így lehet – a kivitelezés minőségében voltak problémák, de ez másik poszt trágya lehet) Ebből az életpályából is kiderül, hogy a szovjet vezetésnek nemcsak a Gestapo legfelső vezetésébe, hanem az angolszászokéba is sikerült beépülnie – és ezzel egy olyan legendát építtek a hírszerzésük köré, amelyben szinte eltörpülnek/kuriózumok (a nem kívánt rész törlendő) az olyan bakik, mint Anna (sexy) Chapman története.

 4. stoppos — 2011-11-07 12:50 

A Cambridge-i ötökről mindig jó olvasni. :)

Teljesen náculásmentesen, de nem sok kicsit a zsidó a történetben?
Orlov (szül: Feldbin),
Lizzy,
Péter Gábor (szül: Eisenberger Benjámin),
Krivickij (szül: Ginsberg)

Meg úgy általában a szovjet kommunista vezetésben is sokan voltak. Fel is tenném technikai kérdésként a miértet a Lemilen, csak félek, hogy esetleg bekeveredik valaki az indexről és akkor a komment törlés lesz a fő elfoglaltság.
Szal a teljesség igénye nélkül: Kamenyev, Zinovjev, Trockij, Szverdlov, Jagoda.

 5. GloriaMundi — 2011-11-07 14:00 

Köszönjük a mesternek a mesterkémről szóló 3részest :-)
Hát, ő ügyesen megúszott mindent, csak azt nem, h Moszkvában kelljen élnie, de lehet, h neki nem volt annyira rossz ;-) Mindenesetre akinek a szívében a SZU ilyen forró érzelmeket tud kelteni, az vagy rajongó, vagy nem egészen normális, mert hogy nem tudta volna, mi folyik, az értelemszerűen abszurd. Sztem…

 6. tib0ru — 2011-11-07 14:01 

A kérdésnek jelentős irodalma van – és én sem a náci eszmefuttatásokra gondolok…

A zsidók elég sokat szoptak a cári Oroszországban (is) – gondoljunk csak a galíciai pogromokra, no meg arra, hogy nem véletlenül az Ohrana találta ki a Cion bölcseinek jegyzőkönyvét. Szóval ha valaki, akkor a zsidók abszolút érdekeltek voltak egy új (reményeik szerint igazságosabb és korrektebb) társadalom létrehozásában, ezért sokan közülük fejest ugrottak a kommunista forradalomba. Pechjükre (és további jó pár tíz- és százmillió nem-zsidó ember pechjére) ez a társadalom se váltotta be a hozzá fűzött reményeket…

Mindegyik nemzeti kommunista mozgalomban felülreprezentáltak voltak a zsidók, Szófiától Bukaresten és Budapesten át Moszkváig, ezt kár tagadni, (talán csak az ázsiaiaknál nem :-), de a magyarázat nem csak az lehet, amit a szélsőjobb állít (nb. hogy genetikusan gonoszak)…

 7. Bib — 2011-11-07 14:26 

“Mindegyik nemzeti kommunista mozgalomban felülreprezentáltak voltak a zsidók” Kuba? Ott is, tényleg? A világnézetem kezd alapjaiban roskadozni. Grat a címlaphoz!

 8. tib0ru — 2011-11-07 14:50 

Dél-Amerika azért egy kicsit más szerintem (lásd még az argentin Che esetét a kubaiakkal), no meg odaát a zsidók szerepét elég sokszor a szabadkőművesek vették át a különböző forradalmakban…

 9. tib0ru — 2011-11-07 14:51 

Dél-Amerika azért egy kicsit más szerintem (lásd még az argentin Che esetét a kubaiakkal), no meg odaát a zsidók szerepét elég sokszor a szabadkőművesek vették át a különböző forradalmakban…

 10. Bib — 2011-11-07 14:57 

Na én is valami ilyesmire gondoltam. A szabadkőműves utalás után meg megyek át a másik blogra, hogy elolvassam, mi is az :-)
Kőműves inasok, akik felszabadultak, és később mesterek lettek , egy csoportba tömörülve?
Sajnálattal látom, hogy a motor nemcsak engem viccel meg néhanapján…

 11. stoppos — 2011-11-07 15:32 

Az is lehet, hogy a nem okos zsidók lette komancsok. Tudod, zsidó van okos és van szegény. :)

A CCCP-ben meg jött Kova és szépen leépítette őket a mozgalomól. Meg úgy általában mindenhonnan.
Lehet Sztálin et. nem is volt antiszemita, csak mikor nekiállt írtani hirtelen kiderült, hogy rajta kívül szinte mindenki zsidó a mozgalomban? :)

Viszont az a probléma az eszmefuttatással, hogy a zsidók általában sokat szoptak mindefele. Odamentek, pénzt kerestek, az uralkodónak pénz kellett, hát elvette a zsidóktól, akiket elkergetett. De aztán megint pénz kellett. Előrelátó uralkodó először betelepítette a zsidókat, és kezdődött minden előről.

 12. stoppos — 2011-11-07 15:54 

Egyébként a szélsőjobbokokra meg még annyit pluszban, hogy a kommunizmus maga nem lett volna rossz ötlet, csak sajnos teljesen ellenkezik az emberi természettel.

Egyszer játszottam egy netes játékkal, ahol a meccsek végén mindenféle extrákat felsoroltak. Legkeményebbm legügyesebb, legjobb stb. Na ott egyszer láttam a nevemet, Legnagyobb kommunistává kitűntetve. A deffiníció szerint én költöttem a legtöbbet a közösből, anélkül, hogy beadtam volna. :)

 13. Bib — 2011-11-07 15:54 

Valóban, már az ókori Egyiptomban is megvolt a recept. Kérdezem szerényen, hogy Izraelben, ha pénz kell, kitől vesznek el? Keresztényektől? Vagy ott a fán terem, mint a rózsaszní párduc (terem-terem, terem-terem)?

 14. stoppos — 2011-11-07 16:01 

Izrael az amcsikhoz megy sírni.

 15. zumtrucc — 2011-11-07 16:31 

Ismered a Mórickás viccet ugye, akinek mindenről az jut az eszébe? Talán arra is rájössz, miért jutott eszembe hozzászólásaidat olvasgatva pont ez.

 16. zumtrucc — 2011-11-07 16:34 

“Telefonhívásait lehallgatják, a kukáját rendszeresen átnézik, postáját ellenőrzik, kutyájába belerúgnak.” És ami a legszomorúbb: kertjének gyepére rendszeresen hasmenéses macskákat engednek,

 17. stoppos — 2011-11-07 16:42 

:)

Szal ha már vicc, én eredetileg inkább így képzeltem a hozzáállást:

Rabinovics beadja a kivándorlási kérelmét Izraelbe.
– Rabinovics elvtárs, dehát maga párttag, kíváló munkája van, megbecsülik, minek magának elmenni egy messzi országba, aminek a nyelvét sem ismeri?
– Bevallom, én sem akartam nagyon menni, de a feleségem nem hagy békén, ő nagyon menni szeretne.
– S mint férfi nem tud ellentmondani a feleségének?
– A feleségem egész családja is nagyon mondogatja, hogy mindenképpen menjünk.
– Hát akkor miért nem mennek ők, ha annyira akarnak, s maga miért nem marad?
– Sajnos nem lehet, én vagyok az egyetlen zsidó a családban.

 18. GloriaMundi — 2011-11-07 20:15 

Én se értem, hogy jöttek elő ebből a posztból pont a zsidók… Egyébként Kubában is ott voltak, csak sok nemzetiség óta rejtőzködtek conversókként vagy xuetákként :-)

 19. Tudi — 2011-11-07 20:31 

Szép volt, jó volt, köszönjük. Ennyi. Elég nagy mázli kellett neki, hogy ennyi ideig megússza, bár az elvtársak kémei elég általában elég sokáig húzták.
Ez a Verona művelet nem az volt, mikor Berlinben a földalatti kábeleket hallgatták le, vagy az más volt.

 20. stoppos — 2011-11-07 22:37 

Így járok, ha csak olvasok és nem magyarázok el semmit. Elnézést, november hetedike lévén egyfolytában Szovjetunióról szóló cuccokat olvastam. Itt tört ki belőlem a meglepődés. Ha örmények lettek volna, ugyanígy meglepődök. :)

 21. tib0ru — 2011-11-07 22:54 

Nem; a berlini alagutas lehallgatás a Venona után jó pár évvel következett és a Stopwatch (illetve Gold) fedőnévre hallgatott. Mellesleg a szovjeteknek egy George Blake nevű (ugyancsak brit illetőségű) arc árulta el már a kezdeteknél, úgyhogy Moszkva az eleitől kezdve tudta, hogy a nyugatiak lehallgatják őket – és ennek megfelelő infókat adott :-)

Érdekesség: ha jól tudom, George Blake a mai napig Oroszországban él, közel a 90-hez és köszöni, jól van.

 22. tib0ru — 2011-11-07 22:56 

Conversókról már hallottam valahonnan :-), de ez a xueta, ezmiez?

 23. Tudi — 2011-11-08 18:18 

Akkor ezt rosszul tudtam, ez a “baj” a demokráciákkal, Blake a börtönből szökött meg tudtommal, az Egységbe forrt Szabad Köztársaságokban már régen golyót kapott volna a tarkójába egy “szökés” során, vagy rádőlt volna egy fa a Szibériai munkatáborban, hisz balesetek ugye mindenkit érhetnek, vagy csak simán halálra ítélik.

 24. outatime — 2013-03-27 05:48 

erdekessek ezek a nepi demokraciak…

– az elvtars mar ketszer ongyilkos akart lenni, de csak most talaltuk otthon…

apropo: a magyar olajos dolgokban nem volt benne kulfodi “harombetus?”

 26. tiboru — 2016-04-05 17:00 

@outatime:

Szerintem az 100%-ban magyar meló volt.

RSS feed for comments on this post. TrackBack URL

Szólj hozzá

Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.