Az igazi Trebitsch

Egy hajdani belső közvéleménykutatáson mai posztunk főszereplője toronymagasan végzett az élen, megelőzve három másik versenytársat. A név minden magyar irodalomkedvelőnek és Rejtő-rajongónak ismerős lehet. Ki ne tudná, hogy az igazi Trebitsch a méltán híres St. Antonio uralkodó főherceg kebelbarátja, s nem mellesleg a borneói Fahéj Tanya intézőjét tisztelhettük benne (már ha hiszünk neki). És csak az ellenségei híresztelték róla, hogy ő valójában Buzgó Mócsing…

Lássuk, miért is tételezte fel őfelsége az igazi Trebitschről, hogy a Secret Service embere, és hogy (vélelmezhetően) kiről mintázta Rejtő ezt a figurát. Ismerkedjünk meg tehát a valódi, a hamisítatlan, az utánozhatatlan Igazi Trebitsch-csel.

1879 tavaszán járunk, az Osztrák-Magyar Monarchiában, azon belül is Pakson. Egy helyi, ortodox zsidó gabonakereskedő (Trebitsch Nátán) családjában ünnepnap van, hiszen megszületett a harmadik fiúgyerek, aki az Ignác nevet kapja. Mivel az öreg Nátánnak elég jó fut a szekere (pontosabban a Dunán, egészen Bécsig és vissza közlekedő hajói termelik rendesen az extraprofitot), annak ellenére sem okoz gondot az iskoláztatás, hogy a három fiú mellé szép sorban további hat leány is megérkezik. Sőt, lévén hogy a monarchia gazdasága dübörög, mint a veszett fene, az egyre jobban megtollasodó Trebitsch család 1888-ban felköltözik Pestre, hogy a poros paksi viszonyokat felcseréljék a pezsgő, akkoriban (már? még?) minden ízében európai főváros atmoszférájával.

Hősünk viszonylag problémamentesen végzi el az iskoláit, noha későbbi énje már kamaszkorában is megmutatkozik: szédületes fantáziája, elképesztő szókincse, magabiztos fellépése és sármos viselkedése mintegy előrevetítik a kavargó jövőt. Mindenki meg is van ám rendesen lepődve, amikor (finom családi unszolásra) egy évvel érettségije előtt bejelenti, hogy a hamburgi rabbiképzőben kívánja folytatni tanulmányait (akkor már nemcsak németül, de franciául és angolul is tűrhetően beszélt, a magyar és a kötelező héber, illetve jiddis mellett).

Egy Ella (más források szerint Bella) utónevű, helyi érdekű színésznőcske domborodó bájai azonban megakadályozzák, hogy Ignácból a zsidó kultúrtörténet minden bizonnyal legszórakoztatóbb rabbija váljék. Az Úr 1897. esztendeje kora nyarának egyik verőfényes reggelén megköszörüli a torkát, apja elé áll és bejelenti, hogy átértékelte a dolgokat, s – noha biztosan roppant izgalmas lehet a Rumbach Sebestyén utcában a gyülekezet előtt levezetni a szédert -, ő inkább színésznek áll.

Az öreg Nátán nem igazán tudja értékelni ezt a pálfordulást, de nehezen tud észérveket felsorakoztatni az egyházi pályafutás mellett, elvégre azt ő is tudja, hogy egy harmadosztályú színházban is nagyságrendekkel több a jó nő és a kellemesebbnél kellemesebb hatású tudatmódosító, mint a legliberálisabb rabbiképzőben. Próbálkozik még olyan triviális meggyőzési módokkal, mint a zsebpénzmegvonás és az örökségből való kitagadás kilátásba helyezése, hősünk azonban kemény marad, mint a köbös bórnitrid.

Elvi határozottság ide vagy oda, az atyai apanázs (he-he) csökkenése Ella (vagy Bella?) Ignác iránti rajongásának mértékét is befolyásolja. Ne legyünk azonban igazságtalanok: akármilyen helyre legény volt is az ifjú Trebitsch, a művésznő mégiscsak a piacról élt. Amikor látja, hogy az aranyifjú oda süllyed, hogy sóherségében már nem tudja szemrebbenés nélkül megrendelni a harmadik üveg pezsgőt az aktuális premier utáni bulin, más gavallérok után néz. Ignác még próbálkozik apró stiklikkel (mesélik, hogy egyszer az egyik sógora arany zsebóráját nyúlja le és adja el negyedáron valamelyik szakosodott pesti kajfernek), de a románc lassan véget ér.

Azt, hogy a nemi hormonok bármire képesek egy fiatalember szervezetében, már száztíz évvel ezelőtt is tudták, ezért – biztos, ami biztos alapon – a család úgy dönt, hogy mindenkinek jobb lesz, ha Ignác egy kis időre elmegy világot látni, minél messzebb a pesti félvilági nőktől és a családi zsebóráktól. Az ötlet ellen ő maga sem berzenkedett, már csak azért sem, mert (legalábbis a rosszindulatúbb források szerint) ekkor már több nyomozás folyt ellene a Rudnay Béla főkapitány által vezetett fővárosi államrendőrség detektívtestülete jóvoltából, idegen értéktárgyak jogtalan eltulajdonítása (magyarán: lopások) miatt.

1898-ban tehát felkerekedik, és Bécs, Berlin, Hamburg, valamint Párizs érintésével meg sem áll Londonig. Nem kapkodta el a dolgokat, ezért a brit fővárosba csak három hónap múlva érkezik, jócskán megcsappant tartalékokkal, de annál nagyobb lelkesedéssel. Eltölt pár hetet a Sohóban, megismerkedik egy csomó jó arccal (és mellel), de az üres zseb elég nagy úr, ráadásul idehaza a fater már kifizette az összes károsultat, úgyhogy a büntetőeljárások intenzitása is alábbhagyott: Ignác pár hónapra hazatér.

A pesti tartózkodást anyagi tartalékai feltöltésére, valamint Ellával még egy búcsúkanyarra használja fel (ekkor az érzelmek már nem igazán játszottak szerepet a történésekben, csak a művésznő vitathatatlan technikai képességei), s amikor egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy atyja a gabonatőzsdén el fogja veszíteni minden vagyonát, Ignác ismét összepakol, és 1899-ben ismét Londonba utazik. Itt megismerkedik egy belevaló, Epstein nevű figurával, akiről a sokadik sör után kiderül, hogy foglalkozását tekintve zsidóból reformátussá lett életművész. Epstein elárulja Trebitschnek, hogy Angliában a lelkészi cím olyan, mintha valakinek platina hitelkártyája lenne (lehet, hogy nem pont így mondta, de ez volt a lényege), és mivel a refkók nagyon rugalmasak, ezt a célt irányozta elő magának, s Ignácnak is ezt ajánlja.

Barátunknak nem kellett sok noszogatás, ezért szorgalmasan elkezdi látogatni az egyik londoni missziósházat, amelyet kifejezetten azért hoztak létre, hogy kelet- és közép-európai zsidókat áttérítsenek keresztény (állítólag ír presbiteriánus) hitre; a szakértők majd megmondják, hogy van-e (volt-e) ilyen egyáltalán, vagy a források megint marhaságot írnak.

Akárhogyan is volt, az intézményben nem lehetett valami nagy tolongás, mert Ignáccal hamarosan többen is foglalkoznak (fő mentora egy ugyancsak KuK-származású, Lipschitz nevű neofita), s ami nem mellékes: ingyenszállás, ingyenkoszt, na és a kapcsolati tőke, amit később (ahogyan azt látni fogjuk) alaposan kihasznál.

De ne szaladjunk előre.

Pár hónapnyi intenzív vallásóra után Ignác úgy gondolja, hogy itt az idő emelni a téten: megpendíti pártfogóinak, hogy ő annyira el akar mélyedni a teológiába, hogy a legszívesebben egész életét lelkipásztorként szeretné leélni, s ehhez kéri a misszió teljes támogatását.

Hát, valószínűsítem, hogy nem az ír presbiteriánusokról fogják megmintázni a gyanakvás szobrát, tudniillik a szemük sem rebben a kérés hallatán. Beprotezsálják Ignácot egy északfríz papneveldébe, de arra azért megkérik, hogy ha nem okoz gondot, előtte azért keresztelkedjen már meg, legyen oly drága.

A szent keresztség felvételére 1899 karácsonyán sor is kerül, már a breklumi helyszínen (ahol Ignác felveszi a Timótheusz, angolosabban a Timothy nevet), s ugyanazzal a lendülettel elkezdi lelkészi előtanulmányait.

Nem rossz; olyan ez, mintha a frissen behívott rekrutát rögtön a vezérkari akadémiára irányítanák, nem?

Hogy miért nem a katolikusokkal kezdett? Hát hogy őszinték legyünk, a cölibátus annyira nem feküdt neki, ráadásul a rengeteg, viszonylag önálló református egyház sokkal nagyobb lavírozásai lehetőséget biztosított neki, mint a centralizált katkók, ahol ráadásul azokat a mindig gyanakvó jezsuitákat nem sikerült volna ám ilyen könnyedén az orruknál fogva vezetni.

Szóval ott tartunk, hogy elérkezik csendesen a századforduló. Igaz ugyan, hogy Ignác Timothy barátunk szorgalmasan biflázza a szent könyveket, de mégiscsak egy 22 éves fiatalemberről van szó, aki a spirituális élvezetek mellett a testi örömöket sem veti meg: a csöndes ájtatoskodás mellett szemet vet egy környékbeli hajóskapitány lányára, aki mögött egészen komoly hozomány körvonalai látszanak kibontakozni. Gretchen nem nyerne ugyan díjat még a schleswig-holsteini szépségversenyek nem túl erős mezőnyében sem, de a Természet kegyelméből mindennel bőségesen el van látva, ami egy papi szemináriumban élő ifjú pajzán álmaiban csak szerepelhet. 1900 nyarán megkéri a lány kezét, de mivel nősülésről csak a lelkészi felszentelése után lehet szó, beleerősít: Montreálba utazik, ahol (a McGill Egyetemen) rekordidő alatt sikeresen leteszi a szükséges vizsgákat, majd 1901 karácsonyán református pappá szentelik, s két napra rá elveszi a dúskeblű Gretchent feleségül.

Kérlek benneteket, ne nézegessétek az órátokat, mert biztosan tudjátok, hogy ez illetlenség. S ott, a hátsó sorokban ne kérdezgessétek suttogva egymástól, hogy lesz ebből a fasziból a Kémek és hírszerzők sorozat szereplője… Türelem, oda is elérkezünk hamarosan. Köszönöm.

Talán a zord éghajlat, no meg az a rengeteg, hülye akcentussal franciául beszélő tette, de Kanadában nem igazán érezte jól magát, ráadásul az ír presbiteriánusok hírhedtek voltak szűkmarkúságukról, főleg ami a lelkészi fizetéseket illeti. Körülnéz hát a református egyházak sokszínű palettáján, s kiszemeli magának az anglikánokat, akikhez egyre közelebb kerül. Finom tapogatózások után 1903-ban átigazol hozzájuk, s némi illetményemelkedést követően immáron anglikán (Church of England) papként folytatja evilági pályafutását. Még abban az évben egy roppant hatásos beszédet mond a Misszionáriusok Nemzetközi Kongresszusán, ahol maga a Canterbury érsek is felfigyel rá. 1904 húsvétján pedig családi hajójegyet hoz neki a nyuszi: újszülött gyermekével és Gretchennel karöltve otthagyják Québecet, s Angliába költöznek.

A nagyszerű érzékkel korábban már kialakított egyházi kapcsolatok elkezdenek működni: seccperc alatt munkát (lelkészi hivatalt) kap a délkelet-angliai Appledore település Szent Péterről és (ugyancsak Szent) Pálról elnevezett templomában.

Nem akarjuk mi bántani a párszáz lakosú kenti falvakat, de a legnagyobb rajongóik is el kell ismerjék, hogy nem a nyüzsgő társasági életükről és a nagyvilági hangulatukról híresek. Márpedig Timothynak leginkább ez hiányzott: egy kis pezsgés itt, egy kis klubélet ott, értelmes beszélgetések nagyvilági témákról egy szivar és egy portói mellett (Ignácot mindig is izgatta a külpolitika)… Ráadásul egy családi tragédia is arra készteti, hogy átértékelje addigi pályafutását: alig egyéves kisfia belehal egy fertőzésbe, amit a vidéki orvos nem tudott kezelni, de egy londoni szakember röhögve meggyógyította volna. Apósa ugyancsak megtér az örök vizekre, s Gretchen – vagyis egy komoly vagyon egyedüli örökösének – férjeként egészen új horizontok nyílnak számára.

1905 nyarán tehát felcuccolnak és először Hamptonba, majd London belvárosába költöznek, ahol az lesz az első dolga, hogy megváltoztatja nevét: Ignatz Timothy Trebitsch-ből a valamivel árjább (angolszászabb) hangzású és írásmódú Ignatius Timothy Tribich Lincoln lesz.

Pár tétova hónap elteltével a brit fővárosban (többek között) megismerkedik a nála alig nyolc évvel idősebb Benjamin Seebohm Rowntree-vel (itt jobbra), aki akkorra már szociológusként letette az asztalra első tanulmánykötetét a yorki szegénységről. Rowntree meggyőződéses liberális, kiváló politikai kapcsolatokkal (a későbbi miniszterelnök, Lloyd George például jó cimborája volt), és nem elhanyagolható magánvagyonnal a háta mögött.

Ma már tudjuk, hogy Rowntree meglehetősen közeli kapcsolatban állt a Birodalmi Védelmi Bizottságnak nevezett brit titkosszolgálat-kezdeménnyel, illetve a pár év múlva megalakuló Secret Service Bureau-val (amiből később az MI5 kódú elhárítás és az MI6 kódú hírszerzés is kinövi magát).

Száz szónak is egy a vége: Rowntree felkarolja a sziporkázó intelligenciájú, talpraesett Timothyt és először nyelvtanárként foglalkoztatja (németül akart ugyanis tanulni, micsoda véletlen…), majd 1906-ban magántitkárává fogadja. Miután kölcsönösen megismerik egymást, az angol üzletember roppant kényes feladattal bízza meg a titkárát: Belgiumba kell utaznia, ahol egy újabb szociológiai tanulmánykötethez kell anyagot gyűjtenie. Timothy egy eleinte ötven, majd később nyolcvan (!) fősre duzzadó stáb vezetőjeként közel három évet tölt el a kontinensen, s gyakorlatilag minden nyugat-európai fővárosban megfordul legalább egyszer, Madridtól Rómán és Párizson keresztül Berlinig és Bécsig.

És persze mindenhol gyűjti az anyagot… mihez is? Hát a felszínen Rowntree készülő könyvéhez, de valójában már teljes gőzerővel a brit katonai hírszerzésnek dolgozik. Az általa koordinált munkacsoportból csak kevesen tudták a helyszínbejárások, térképek, interjúk és megfigyelések valódi célját, de amikor esténként a pár kiválasztott összeült és rendszerezte az információkat, fotók százait, térképvázlatok tucatjait, összevetette az ugyancsak begyűjtött pletykákkal és a többi open source adattal, rendre kikerekedett egy-egy érdekes jelentés a német és osztrák-magyar mozgolódásokról, csapatösszevonásokról, hadgyakorlatokról, az általános hangulatról, amit aztán sürgősen eljuttattak Londonba.

Rowntree (illetve hogy egészen korrektek legyünk: a frissiben megalakult Secret Service Bureau góréja, Vernon Kell kapitány, itt balra) nagyon hálás tudott ám lenni, hiszen Trebitsch emberei hangyaszorgalommal gyűjtöttek össze olyan információkat, amelyek egyfelől Angliában dolgozó német kémek leleplezéséhez, másfelől pedig a világháború felé menetelő Németország egyes erőfeszítéseinek megismeréséhez vezettek. A hála 1909 végén, Timothy visszaérkezését követően egészen kézzelfogható formában nyilvánult meg: a politikai kapcsolatok mozgósításával.

És mivel a politikai kapcsolatok azért vannak, hogy (ki)használjuk őket, a teljes Trebitsch Lincoln család napok alatt megkapja az angol állampolgárságot, vagyis a brit alattvalói státuszt: választókká és választhatókká válnak…

A kulcs a második szóban rejtőzik: választhatókká.

Bizonyám, a mi paksi születésű Trebitsch Ignácunk (liberális színekben, Rowntree anyagi támogatásával) indul az 1910-es januári brit általános választásokon, és mindenki legnagyobb megdöbbenésére egy emberemlékezet óta konzervatív választókörzetben, az észak-angliai Darlingtonban el is nyeri a parlamenti helyet, s így az alsóház (House of Commons) teljes jogú tagjává válik. Igaz ugyan, hogy (mindenféle belpolitikai probléma miatt) tizenegy hónap múlva előrehozott választások következnek, ahol Herbert Pike Pease legyőzi őt, de a dicsőség (és a közel egy évnyi törvényhozóság alatt ki- és felépített újabb kapcsolatrendszer) megmarad.

1911-ben egy kicsit újságíróskodik, majd érzékeny szimata (és az MI6…) az egyre forróbb Balkán felé irányítja. 1912-ben még holmi romániai olajmezők és galíciai kőolajvezetékek kapcsán nemzetközi befektetésekkel zsonglőrködik (itt-ott még garancialeveleket is hamisít, ha a szükség és a műveleti érdek úgy hozza), de valódi érdeklődése az októberben megkezdődött első balkáni háború közelébe tereli, ahol annál a büdös, szennyező és gyúlékony kőolajnál sokkal érzékenyebb, de jobban fizető árucikkre cuppan rá: az információra.

Magyar zsidónak született, később kanadai református pappá vált egykori angol parlamenti képviselőként nem lehet azt mondani, hogy akár a törökök, akár a bolgárok, szerbek vagy görögök különösebben közel álltak volna a szívéhez (tudjátok még követni? Előre szólok: fog ez még komplikálódni…). Nyugodtan kimondhatjuk: Timothy – abszolút semleges kívülállóként – elhatározta, hogy mindkét félnek dolgozni fog, már ha megfizetik. Így történt, hogy 1912 novemberében a török, majd decemberben a (törökökkel hadban álló) bolgár titkosszolgálatnak is felajánlotta szolgálatait, európai (és azon belül balkáni) hely- és személyismeretét, létező (valamint kitalált) angliai politikai és gazdasági kapcsolatait.

Háborús időszakban a katonai hírszerzés szerepe mindenhol megnő, s ezzel egyenesen arányos mértékben duzzad az ilyen célokra elkölthető kincstári lóvét tartalmazó buksza is; Trebitschnek Konstantinápoly ugyanúgy örült, mint Szófia, s mindkét titkosszolgálat busásan megfizeti egyrészt ugyanazokat az információkat (például a Romániával kapcsolatosokat), másrészt pedig az egymásról szólókat.

A hepiség jó fél év múlva, 1913 júliusában ér véget, amikor a bolgárok elvesztik ugyan a második balkáni háborúnak nevezett lokális csetepatét, de legalább az elhárításuk büszkén düllesztheti ki a mellkasát. Az egyik értékelőjüknek feltűnik ugyanis, hogy egy elfogott török hírszerzőnél nagyjából ugyanazokat a román anyagokat találták meg, amikért ők (mármint a bolgárok) egy valagnyi pénzt fizettek egy héttel korábban Trebitschnek. Mivel a háborús vereség és a területi veszteségek miatt Bulgáriában elég morcosak az egyenruhások, nem teketóriáznak túl sokat és a soron következő talin Ignácot jól arculcsapdossák, majd a legnyirkosabb szófiai tömlöcbe vetik.

Ki tudja, meddig nyalogatta volna a salétromos falakat, ha az események után alig két héttel meg nem jelenik a bolgár fővárosban egy Walter Nicolai nevű alezredes (itt jobbra), aki főállásban nem gyengébb szervezetet vezetett, mint az Abteilung III/B-t, vagyis a császári Németország katonai hírszerzését. Ő volt az, akit mellesleg Mata Harival is szóbahoztak (szakmailag és khm, emberileg egyaránt).

A jó három órán keresztül tartó csevely tárgyáról pontos információval nem rendelkezünk, de nem túl valószínű, hogy a nőkről vagy a török líra árfolyamingadozásairól cseréltek volna eszmét. Történt, ami történt, mindenesetre az őrizetest még aznap szabadlábra bocsátják, az Abteilung III/B góréja pedig markát dörzsölgetve utazik vissza Berlinbe.

Ignác (bocsánat: Timothy) farokfelcsapva, lóhalálában távozik a festői Szófiából, s amint hazaérkezett Londonba, meg sem állt a Secret Service Bureau-ig, ahol lelkendezve felajánlja további szolgálatait a világháború küszöbén toporgó Brit Birodalomnak. A kijelölt belső elhárító, bizonyos Peter W. Kenny százados azonban nem hülye: valami neszét vette ugyanis a szófiai Nicolai-féle afférnak, s Trebitschet megpróbálja távol tartani az érdemi titkosszolgálati melótól. Ennek érdekében nemleges véleményt fogalmaz meg Vernon Kell igazgató felé, aki egykori spionját a Brit Katonai Cenzori Hivatalnál helyezi el, méghozzá (nyelvtudására való tekintettel) a magyar és a román (!) csoport közös munkatársaként.

Mérvadó életrajzírói szerint ez az a pillanat, amikor kicsi szíve minden melegével meggyűlöl mindent, ami angol, s megfogadja, hogy ott fog ártani Britanniának, ahol csak tud.

1914. június 28-án egy egzaltált boszniai szerb ifjonc (Gavrilo Princip, itt jobbra) tesz egy óriási szívességet Bécsnek és Berlinnek (legalábbis akkor úgy tűnt), s egy hónap múlva elkezdődik az első világháború, amellyel különösebb mélységben nem kívánunk itt foglalkozni. Lényeg, hogy augusztus negyedikén hadiállapot lép életbe Németország és a Brit Birodalom, majd tizenkettedikén a Monarchia és a britek között, s a cenzori teendők megsokasodnak. Az igazi Trebitsch végtelenül unja magát az irodában, és a Nicolai-jal még bolgár földön megállapodott módon (konspiráltan persze) felveszi a kapcsolatot Berlinnel. A visszajelzés hatására december közepén eltávozást kér, arra való hivatkozással, hogy a Rotterdamban élő anyósát meglátogassa.

Egy hozzá hasonló kreatív fickó kitalálhatott volna valami hihetőbbet is, hiszen az ilyen anyóslátogatási dumák már száz évvel ezelőtt se nagyon jöttek be; a brit hírszerzés figyelői végigkísérik, és dokumentálják, amint Hágában találkozik von Ostertag tábornokkal, a német hírszerzés hollandiai rezidensével (akit még londoni attasékorából ismer). Ostertag aktuálisan konzuli fedéssel tartózkodik Hollandiában (Gneisst főkonzul helyetteseként), de ez olyan átlátszó és nevetséges, mint egy magyar parlamenti képviselő vagyonnyilatkozata; csak a nagyon hülyék (és a holland elhárítás) nem látják, hogy miről is van szó valójában.

Megisznak pár snapszot, beszélgetnek, sétálgatnak, még a szilvesztert is együtt köszöntik, majd pár nap elteltével Timothy visszatér Londonba és első útja a 39. szobába vezet (Room 39: a brit haditengerészeti hírszerzés beceneve, amit az Admiralitás épületében elfoglalt központi irodája után kapott). Itt egyenesen az igazgatóval, Sir William Reginald Hall commodore-ral [ezzel a rendfokozattal mindig problémám van: valamivel az ellentengernagy alatt van, de a sorhajókapitány fölött, talán flottillatengernagy. tiboru] akar beszélni, „igen fontos nemzetbiztonsági ügyben”.

Sir Reginald (itt balra fent látható) már hallott ezt-azt róla, de működik benne a hivatásos katona reflexe az egykori parlamenti képviselővel szemben, s (tanácsadói véleménye ellenére) pár nap várakoztatás után mégis fogadja. A kihallgatáson Trebitsch elővezeti, hogy fondorlatos módon sikerült megszereznie a német hírszerzés egyik rejtjelkulcsát, amit egy jelképes összegért (ötezer akkori fontért, ami nagyjából megfelel 35 millió mai forintnak) szívesen felajánl a brit illetékeseknek.

A Naval Intelligence Division bevonja az MI6 (akkor még Secret Service Bureau, Foreign Section) rókáit is az ügylet előkészítésébe; a két hírszerző szervezet szakemberei megvizsgálják a kódot és rövid fejvakarás után megállapítják, hogy valami van ugyan a dologban, de mivel nem zárható ki, hogy a németek által kezdeményezett dezinformációs játszmáról van szó, nem javasolják a lóvé kifizetését. És mivel időközben befutnak a hágai figyelési jelentések is, egyre több jel utal arra, hogy Ignác barátunk átveréssel próbálkozik.

A régi kapcsolatok azonban – szerencséjére – még mindig megvannak; 1915. január 28-án valaki (állítólag a miniszterelnök közvetlen környezetéből) finoman tudtára adja, hogy napokon belül vád alá fogják helyezni, méghozzá ellenséges hatalom javára végzett kémkedés miatt, ami háborúban bizony kötéllel (jó esetben golyóval) jár.

Trebitsch barátunk (itt jobbra) nem teketóriázik túl sokat: két nap múlva elvonatozik Liverpoolba és felül az Anglia és az USA között menetrendszerűen közlekedő Philadelphia gőzösre, majd február tizedikén már be is jelentkezik a new yorki német konzulátuson. Itt (mondjuk úgy) pszichológiai hadviselési feladattal bízzák meg: azt az utasítást kapja, hogy újságírói tapasztalatára támaszkodva kezdjen el olyan cikkeket írogatni az amerikai sajtóba, amelyek a jenki közvélemény szimpátiáját az európai háborúban egymással harcoló felek közül inkább a központi hatalmak (különösen Németország) felé irányítják.

Londonnak egyre  jobban csípi a szemét a britekkel szemben kifejezetten ellenséges publicisztikák megjelenése, amelyek olykor a londoni politikai és katonai elitre vonatkozó kínos intimitásokat is tartalmaznak. Pár bizalmas táviratváltás az angolok és kuzinjaik között, majd 1915. augusztus harmadikán Bruce Bielaski, a Nyomozóiroda (Bureau of Investigation, amúgy az FBI jogelődje) igazgatója (itt balra) kiadja az utasítást: Tribich-Lincolnt el kell fogni és ki kell adni az Egyesült Királyságnak, ahol „gazdasági bűncselekmények miatt” büntetőeljárás folyik ellene.

Őrizetbevétele után hősünk még vagy nyolc hónapig hitegeti az amerikaiakat, hogy értékes információi vannak a németekről és kiválóan tud német katonai kódokat fejteni (állítólag luxuskörülmények között tartják fogva, testőreivel elit éttermekbe jár vacsorázni és megírja önéletrajzi ihletésű könyvét, Egy nemzetközi kém vallomásai címmel), de 1916 tavaszának végén (miután egyszer megpattan az őrzői elől és kerek egy hónapig keresik Brooklynban) végül hajóra teszik és átadják a briteknek. A ráköltött többezer dollárt meg nagy nehezen elszámolják; gondolom, tanulópénznek.

Ezt követően Londonban elég furcsa dolgok történnek körülötte (ami nem túl meglepő): egy hosszú, informális beszélgetés után a koronaügyész ejti a kémkedési vádat, s az ominózus, három évvel korábbi garancialevél-hamisítás miatt kap három év letöltendőt; mellékbüntetésként megfosztják brit állampolgárságától. Itt jobbra fent ugyancsak ő, a sitt után egy kicsit meghízva.

1919 februárjának végén szabadul, s másnap „örök időkre” kitiltják Angliából. Nem esik kétségbe (nem az a típus), hanem azzal a lendülettel hazatér Magyarországra, ahol Kun Béláék egy kicsit bekavarnak terveibe. A bolsik nem voltak vevők egyetlen titkára sem, ezért megsértődik és odébbáll egy (két) határral: Németországba távozik.

Ha részletesen be akarnánk mutatni vaterlandbeli ténykedését, igencsak hosszú posztot kellene rittyentenünk. Mivel rengeteg még a tennivaló, csak a jelentősebb momentumokat emeljük ki.

1920 tavasza már az antirepublikánus Kapp-Lüttwitz-puccs szervezői mellett találja; Trebitsch izzó hangú szónoklatokon tesz hitet a monarchia mellett, és olyan barátokra tesz szert, mint Erich Ludendorff tábornok (a német császári hadsereg főszállásmestere, egyfajta logisztikai főgóré, itt jobbra), vagy Hermann Bauer tüzérezredes. Jó egy hónapig ő lesz az összeesküvők sajtófőnöke. Ebben a minőségében még magával Adolffal is találkozik, amikor a leendő Führer látogatást tesz doktor Kapp (úgymond kancellári) irodájában. A puccs bukása után Trebitsch közvetít a porosz militaristák és Horthy, illetve Prónay és Gömbösék között az egyre jobban körvonalazódó keleti veszély, Szovjet-Oroszország elleni közös fellépés érdekében. Olyan meggyőző a fellépése, hogy állítólag a kormányzó még fogadja is őket a budai várban.

Ez utóbbival (mármint a szovjetrendszer megbuktatásával és a cárizmus visszaállításával) kapcsolatban támad egy ötlete, aminek az volt (lett volna) a lényege, hogy Németország és Magyarország együttes erővel kezdjenek egy olyan gigantikus rubel-hamisítási műveletbe, amelynek kettős célja lenne: egyfelől a fedezetlen bankjegyek tízmilliói előbb-utóbb alapjaiban megrengetnék a szovjet gazdaságot, másfelől pedig (amíg a hamisítás ténye ki nem derül) ezekkel lehetne fedezni az összeesküvők mindenféle katonai kiadásait.

Itt balra Mrs. Tribich-Lincoln, aki négy gyerekkel Londonban maradt, s aki válásuk után is többször kijelentette: férjéhez fogható okos emberrel nemcsak hogy nem találkozott, de nem is hallott olyanról, sőt, elképzelni sem tud Timothynál eszesebb embert.

Az ötlet nemcsak a németeknek, hanem a magyaroknak is megtetszik (úgy látszik, nekünk különös érzékünk van az ilyesmihez; gondoljunk csak a két évvel későbbi frankhamisítási ügyre, amivel Franciaországon akartunk nemes bosszút állni…). Megteszik a szükséges technikai előkészületeket, tán már a nyomólapok is elkészülnek, de aztán az ígéretes antibolsevista kooperáció abbamarad, s a rubelhamisításból nem lesz semmi.

Trebitsch azonban nem is lenne igazán Trebitsch, ha nem próbált volna meg ebből is valami személyes hasznot húzni.

Mivel sem a monarchista poroszok, sem Horthyék nem voltak valami bőkezűek, úgy érezte, hogy ismét a saját kezébe kell vennie önnön boldogulását. Ennek érdekében felmarkolja a szervezkedés valamennyi dokumentumát, beballag a legelső Copy General szaküzletbe (vagy valami hasonlóba) és több példányban gyorsan le is másolja a teljes paksamétát. Ezeket szépen beborítékolja, beleteszi borjúbőr aktatáskájába és átugrik Bécsbe, ahol már akkoriban is annyi ország kémszervezete nyüzsgött, hogy az ember nem tudott úgy meginni egy wiener mélange-ot a Grabenen anélkül, hogy legalább öt különböző állam féltve őrzött titkának birtokába ne került volna.

Az egykori császárvárosban először a franciákhoz fordul, de azok a gaz csigaevők biztosan Trianon előkészületeivel voltak elfoglalva, mert nem érdekelte őket a cucc. Tesz még egy kört a svájciaknál, de ott sem találkozik nagyobb érdeklődéssel, míg végül a csehszlovákok felkapják a fejüket: érdekli őket az anyag, de az Ignác által kért félmillió koronát (kábé negyvenmillió mai forintot; Trebitsch nem szerette, ha aprópénz csörög a zsebében) csak két részletben voltak hajlandók kifizetni: a felét a dokumentumok átadásakor, a másik felét pedig akkor, ha az áru tényleg hasznosnak bizonyul. Az első negyedmillió koronát át is veszi, de a másodikra hiába vár.

Lehet találgatni, hogy simán átb… verte a cseheket, vagy azok voltak linkek és ők csapták be kedvenc kalandorunkat; valami miatt én az első verziót tartom valószínűbbnek; sőt, hogy őszinte legyek: remélem, hogy így történt.

1922-ben, sokak számára teljesen váratlanul (már ha ez a szó Trebitsch életében bír egyáltalán létjogosultsággal) Chilében (?) akar letelepedni, majd kicsit később Kínában bukkan fel. Itt először egy helyi hadúr, bizonyos Wu Pej-csu katonapolitikai tanácsadója lesz, majd Csang Kaj-sek tábornok hírszerzési tippadójaként ténykedik. Ebbéli minőségében többször is találkozik egy ugyancsak érdekes figurával, Morris Abraham Cohen-nel, akivel nagyszerűen megértették egymást.

Morris Cohenről csak pár szót, hogy kedvet csináljunk hozzá: Lengyelországban született, később Angliában nevelkedett, Kanadában felnőtt zsidó legény volt, aki később Szun Jat-szen alatt részt vett a kínai polgárháborúban, ottani tábornoki rendfokozatot szerzett (!) és hírszerzési műveleteket bonyolított le a Kuomintang érdekében, főleg Japán betolakodói és Mao komancsai ellen.

Ugye ti is érzitek, hogy Morris személyisége szinte sikolt saját poszt után? No, majd meglátjuk, ha a tavasz zsongása és a mandulafák illata beborítja lelkünket, és egészen rövid időre valamennyiünkből jobb embert farag.

Timothy rövid időre ismét Európában bukkan fel (Tolnai Lajos névre szóló papírokkal), isten tudja kinek a megbízásából.  Mindenesetre 1924-ben, az olaszországi általános választások után Rómában tűnik fel, ahol a győztes Mussolini feketeingeseinek sorába lép és (legalábbis látszólag) nincs is nála meggyőződésesebb fasiszta egész Itáliában. Rossz nyelvek szerint még a Benito által elkövetett választási csalásokat szóvá tevő baloldali képviselő, Giacomo Matteotti elrablásának és meggyilkolásának megszervezésében is részt vesz, de ez az erőszak annyira nem vall rá, hogy személy szerint ebben kételkedem.

Ha már Európában járt, bizonyos fegyvervásárlások kapcsán is felbukkan a neve; a fegyverekért a Kuomintang fizet, az ő részesedése pedig néha eléri a nem gyenge 10 százalékot is.

1925 ismét Kínában éri, ahol folytatja gyümölcsöző együttműködését Csang Kaj-sekkel, majd egy év múlva (a Fülöp-szigeteken, doktor Tandler Leó néven tett rövid látogatást követően, melynek során legalább öt európai ország, plusz az USA nagykövetségének közelében vélik látni) Ceylonba érkezik. Újabb érdekesség: noha a később Srí Lanka szigete akkoriban brit gyarmatként funkcionált, az angolok szemrebbenés nélkül beengedik, és az ellen sincs különösebb kifogásuk, hogy tartózkodási engedélyért folyamodik.

Itt a mi Trebitschünk (akiről – mintegy emlékeztetésül – ismét elmondjuk, hogy zsidónak született, majd ír presbiteriánus lelkész, később anglikán pap lett belőle) ismét vallást cserél: buddhista szerzetessé válik egy Colombo melletti kolostorban. És ezt sem akármilyen szinten űzi: hat hónap alatt olyan fokon sajátítja el a buddhista filozófiát, hogy becsületben megőszült és a vallásba beleszületett théraváda szingalézek már mesterüknek tekintik Anāgārika Pukkusāti-t (ez volt páli nyelven az itteni, ceyloni neve), illetve  Csao Kungot (ez utóbbi szerzetesi nevet veszi fel ugyanis később Kínában, ami roppant szerényen annyit tesz: Az Egyetemes Világosság).

1926-ban egyik fiát (John Tribich-Lincoln) Londonban rablógyilkosság miatt halálra ítélik; búcsút akar venni tőle, de a Ceylonból Velencébe tartó hajón egy izgalmas kártyacsatába keveredik és minden készpénzét (hatszáz fontot, vagyis úgy másfél millió mai forintot) elveszíti. Az északolasz városból már nem tudja megvenni jegyét Angliába, s mivel úgy tűnik, hogy a hóhérnak nem akartak készenléti díjat fizetni, a kivégzést végrehajtják, az összetört szerzetes pedig egy japán (!) üzletembertől kap kölcsön annyit, hogy visszatérhet Colombóba.

1930-ban felkerekedik és Sanghajba költözik, ahol saját kolostort és szektát alapít. Egy kicsit sajátosan értelmezve új vallása előírásait kihirdeti, hogy aki csatlakozni akar, annak teljes vagyonát a kolostorra (illetve hát annak vezetőjére) kell íratnia, mert a végső megvilágosodásnak ez az egyik alapfeltétele. Ellenlábasai még azt is pusmogták, hogy nem zárkózott el fiatal lányok segédszerzetesi (előimádkozói) státuszban történő foglalkoztatásától sem, akik csak azután nyertek felvételt, hogy az apát (az Egyetemes Világosság) személyesen győződött meg spirituális alkalmasságukról. Közvetlen környezetében (mondjuk úgy: a titkárságán) folyamatosan három – különböző munkaköri leírású – tapasztalt szerzetes, továbbá hat ifjú és kezdő bhikṣuṇī (buddhista apáca) állt a kolostor főpapjának rendelkezésére. Érdekes módon több európai apácája is volt; közülük is kiemelkedett Margot Marcuse, egy lett származású rajongója (itt balra), aki az utolsó percekig kitartott mellette.

Élni tudni kell! – állhatott kábé nyolc nyelven Trebitsch-Lincoln-Csao Kung nemlétező címerén a virtuális jelmondat.

Minden jel szerint a novíciák nem kötötték le minden idejét és nem vonták el (majdnem azt írtam: nem szívták le) összes energiáját, mert 1931 késő tavaszán leteszi a buddhista szerzetesek legszigorúbb (tízhetes böjttel, valamint egy dögös tűzpróbával súlyosított) vizsgáját és a legmagasabb papi kaszt tagja lesz. Gyakori látogatásokat tesz Tibetbe, ahol a 13. dalai és a 9. pancsen láma is többször fogadja, sőt, bizonyos ügyekben még a tanácsait is kikérik.

Ma már egyre biztosabbnak tűnik, hogy ez az ominózus sanghaji kolostor a japán katonai hírszerzés, a Kempeitai fedőszerve volt; japán pénzen működött, az ottani „szerzetesi oktatás” valójában kémtevékenységre történő felkészítés (is) volt, s a női szerzetesek gyakorlatilag olyan kiképzést kaptak, melynek birtokában leginkább a távoli, de szövetséges Kitty szalonban tevékenykedő kolléganőikéhez hasonló feladatokat lehetett rájuk bízni. Összekötője, illetve tartótisztje az a Kenji Doihara ezredes volt (itt balra), aki később háromcsillagos tábornok (Tai Sho) lett a második világháborúban, majd ’48-ban jól felakasztják háborús bűnök miatt, de ezt csak futólag említettem, nehogy túlságosan irigykedjetek rá.

Ha mindez igaz (márpedig úgy tűnik), akkor a Trebitsch speciális szolgáltatásait megrendelő államok hosszú sorába nyugodtan fel lehet vésni a Felkelő Nap Országát is.

A harmincas évek második felében nemzetközi felhívásokat tesz közzé a világbéke érdekében, Horthynak és Hitlernek is leveleket írogat, sőt, 1938-ban még a Magyarországra való visszatérés gondolatával is játszadozik. Buddhista kolostorhálózatot akart létrehozni Európában „az emberek megbékélését elősegítendő”, de mivel a japán hírszerzéshez való kapcsolata kezdett egyre nyilvánvalóbbá válni, egyetlen ország sem egyezett bele, hogy egy – vélelmezhetően tokiói érdekeket szolgáló – ázsiai vallási intézményhálózat az öreg kontinensen megvesse a lábát.

Ja és volt még egy kedves mondata, ugyanebben az évben: a finn (miért pont a finn..?) és a japán kivételével (oké, a japánt értjük) a világ összes kormányát lemondásra szólította fel, ellenkező esetben „a buddhista szerzetesek olyan természetfölötti erőket fognak szabadjára engedni, amelyekkel szemben minden politikai hatalom tehetetlen!”.

Ez az utóbbi produkció sajnos elmaradt, pedig a mai napig óriási az igény rá.

A háború kitörése után egy angol nyelvű, Indiának szóló japán rádióadóban kap állandó műsort, amelyben ékes angol nyelven ostorozza a briteket és buzdítja felkelésre az indiai hindukat és muzulmánokat, majd (egy nem várt fordulattal) a világ zsidóságának azt javasolja, hogy Sanghaj mellett kellene megalapítani az Új Izráelt – ehhez (igény esetén) rögtön felajánlja közreműködését.

Hát, el bírjuk képzelni.

1943. október hetedikén a tokiói állami rádió rövidhírben jelenti be „Csao Kung szerzetes, tanítómester és gyógyító” halálát, egy életmentőnek szánt műtét következményeként. A hírt október 18-án a Time magazin is átveszi. Állítólag bélcsavarodás volt az ok, de rutinosabb történészek inkább egy japán tőrre gyanakodnak, amivel Doihara ezredes egyik bérgyilkosa pontot tett Trebitsch fordulatos pályafutásának végére. Merthogy (így a történet) Ignác barátunk akkorra már rájött, hogy Japán el fogja veszíteni a háborút és hogy Kína valójában a jövő nagyhatalma. Fogta tehát magát és elkezdett ismét törleszkedni Csang Kaj-sek felé (itt balra), sőt, mások szerint még Maónak is üzent és felajánlotta szolgálatait a Nagy Kormányosnak. Minderről Doihara tudomást szerzett, s ezért kellett Trebitschnek meghalnia, alig 64 évesen.

Sanghaji temetésén félmillió ember vett részt, többek között az összes, még járni tudó buddhista főpap, a kínai japán expedíciós hadsereg vezérkara tokkal-vonóval, továbbá a teljes (japánbarát) kínai kormány. A sokszínű menetben pár kanadai és európai szabadkőműves is felbukkant, mert bizonyos források szerint québeci tartózkodása alatt belépett az egyik montréali páholyba, ahonnan aztán távozásakor értékes kegytárgyakat vett kölcsön, de a maszonok megbocsájtóak is tudnak lenni.

És nem lenne igazi Trebitsch, ha ezzel befejeződött volna a története.

1947 áprilisában a londoni lapok napokon keresztül cikkeztek arról, hogy brit újságírók Tibetben, egy kolostorban találkoztak vele. Továbbra is világmegváltó tervei voltak, s a buddhista filozófia egyedül üdvözítő voltáról tartott nekik előadást, természetesen ékes angol nyelven, továbbá célozgatott arra, hogy évek óta egyike az akkoriban csak kiszemelt (de trónra még nem lépett), a beszélgetés pillanatában alig 12 éves, 14. dalai láma tanítómestereinek.

Borító_200Ez volt hát röviden az Igazi Trebitsch élettörténete Pakstól Sanghajig. Most már szabad a gazda, sőt: egyenesen kérek mindenkit, akinek ismeretei vannak a főszereplőről, hogy az általam (gondatlanságból avagy szándékosan) kihagyott, és szerinte érdekes részleteket ossza meg a többi olvasóval.

Ápdét: jelen poszt kibővített verzióját elolvashatod a 2015. október 13-án a könyvesboltokba kerülő Kémek krémje című kötetben, további izgalmas hírszerző-életrajzokkal és kémszervezet-ismertetőkkel együtt.

20 hozzászólás

 1. sirdavegd — 2012-02-10 19:07 

Köszönöm Tiboru és gratulálok az új bloghoz :)

 2. marcipan — 2012-02-10 19:53 

elsőre is oda voltam ezért a posztért :)

 3. marcipan — 2012-02-10 19:55 

te előmoderálsz té??

 4. bibo65 — 2012-02-10 22:27 

A Mester etet minket, hogy szerverek, meg új felület, így nincs ideje semmire, aztán hirtelen megjelenik egy 5000 szavas mesterművel. Ez is megérne egy konteó posztot :D
Szép életpálya volt az övé, de magamnak valahogy nem kívánom annak ellenére sem, hogy voltak benne mellek meg pénzek, meg utazások, mivel a gyomrom máshogy működik, mint főhősünké.

 5. kszabo — 2012-02-11 07:18 

Nagyszerű írás, a főszereplőnek sok szellemi hasonmása volt eddigi történelmünkben. Becsületesebb témákban is sok embert idézhetnénk fel, aki nevet szerzet magának a híres mondással: Nem elég nagynak látszani, annak is kell lenni. Valószínűleg uralma alatt egyesült volna a két Kína, ezért ölték meg (látszólag) a japánok. Tibetben fázott, ezért Vietnámba tette át székhelyét. A vietnámiak sikerrel forgatták könyveit – amikor az egyesítésről tárgyaltak. Minden este szeansz volt: mit lépne erre Trebitsch? Az USA érezve a háttérből Trebitsch spirituális erejét, csapot, papot otthagyva kihátrált. Üdv

 6. zigzag — 2012-02-11 09:34 

jó volt ismét elolvasni

 7. tiboru — 2012-02-11 09:46 

Köszi!

 8. tiboru — 2012-02-11 09:47 

Nem, nincs előmoderáció, de bizonyos kommenteket automatikusan várólistára tesz és nem mindig értem, miért… Mert azok, amelyekben 4+ link van, oké, de pl. a tiéd..?

Majd utánanézek.

 9. tiboru — 2012-02-11 09:51 

Megvan a megoldás: úgy volt beállítva, hogy egy-egy blogban a kommentelő legeslegelső hozzászólása várólistára kerül. De kivettem…

 10. tiboru — 2012-02-11 10:05 

OFF:

Beállítottam, hogy a kommentek mellett a Gravatar-logót hívja be. Úgyhogy nincs más hátra, mint csináltatni egyet, akár cipőset is :-)

http://en.gravatar.com/

 11. igazitrebics — 2012-02-11 14:14 

Ez nagy meglepetés!! A családunk is sorra került. :-))
Mikor beléptem és megláttam az ajánlóban, elkezdtem nyeríteni!
Gratulálok! Igazán tetszik.

 12. kszabo — 2012-02-11 16:49 

 13. tiboru — 2012-02-13 11:24 

Köszi :-)

 14. zuza — 2012-02-14 13:23 

éppen mostanában olvastam RJ idevonatkozó könyvét újra, tehát “boldog örömmel” böngésztem soraidat tiboru.
köszi.

 15. csuri — 2012-02-14 14:13 

Jajj, ez nekem is az egyik kedvencem!!!
És végre be tudtam jelentkezni, és kommentelhetek. Juhéééé.

 16. tiboru — 2012-02-14 19:18 

Nagyon szívesen; Trebitsch nekem is régi, nagy kedvencem…

 17. tiboru — 2012-02-14 19:19 

Köszönjük; be is linkelem a beköszöntőbe!

 18. geza2 — 2012-02-16 13:37 

Olvasnivaló:
Revelations of an international spy (1916)
by : Ignatius Timothy Trebitsch-Lincoln.

http://www.archive.org/details/revelationsofint00treb

 19. lilith18 — 2015-10-08 00:30 

„a buddhista szerzetesek olyan természetfölötti erőket fognak szabadjára engedni, amelyekkel szemben minden politikai hatalom tehetetlen!”.

Talán nem véletlen, hogy Hitler a Himalájában keresgélte a szent antiochiai kézigránátot.

 20. gacsat — 2016-05-15 18:51 

Ez igazán érdekes poszt volt. Buzgó Mócsing és bizonyos gróf st.Germain gróf között észre vélek venni bizonyos hasonlóságot. A jeles grófot vagy 150 éven kersztül látták itt-ott Európában.
Trebics úrra nem volt jellemző méltatlan halála. A sittet se volt képes elkerülni. Csak ez vet némi árnyékot pompás karrierjére. Életútja amúgy Vámbéri Árminéra is emlékeztet. Ő is ortodox zsidóként született és szorgalmas tanulással lett minden vallás kiváló ismerője és gyűlölője.

RSS feed for comments on this post.

Szólj hozzá

Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.