Eddie Chapman

Azt már eddig is elég sokan rebesgették, hogy a titkosszolgálatok (roppant felelősségteljes feladataik maradéktalan teljesítése érdekében) néha bizony köztörvényes bűnözők szolgálatait is igénybe veszik, noha ez természetesen csak a külföldiekre igaz; magyar gumitalpú cég SOHA nem tenne ilyet, ezzel mindannyian tisztában vagyunk.

Mai hősünk kétkezi zsebtolvajként kezdte, profi kasszafúróként folytatta, majd a sors úgy hozta, hogy a második világháborúban éveken keresztül az orránál fogva vezette a nagyhírű német katonai hírszerzést, az Abwehrt, és (nagyon nem mellesleg) ezzel egy szakajtónyi pénzt is keresett.

Edward Arnold Chapman 1914-ben született egy észak-kelet-angliai kis faluban, de gyermekéveit már Sunderlandben töltötte. Zsenge, sérülékeny és ártatlan gyermeki lelkét meglegyintette a bűnös nagyváros gonoszsággal telített légköre, melynek fertőző közelsége elől nem volt menekvés.

Abban, hogy szó szerint így történt, nincs okunk kételkedni; egy teljesen autentikus forrás, maga Eddie mesélte ezt el később a különböző bíróságok előtt, könnyekkel a szemében.

De ha röviden, büntetőügyi jegyzőkönyveken kívül akarnánk megfogalmazni, azt is mondhatnánk, hogy a kis Eddie már nyolcéves korában olyan intenzitással lopott, mint egy teljes parlamenti frakciónyi magyar politikus (csak sokkal kevesebbet), kamaszként pedig mestere lett a különböző (néha komoly intellektuális erőfeszítést igénylő) csalásoknak és átveréseknek. Édesanyja tüdőbajban meghal, amikor a srác 11 éves, s onnan távoli rokonok nevelik – mérsékelt sikerrel.

’32-ben eltöltött szűk fél évet a patinás Coldstream Gárdaezredben, de elég gyorsan rájött, hogy a klasszikus katonáskodást nem neki találták ki. Miután az egyik őrmesterét valami obskurus szerencsejátékban megvágta 30 fonttal, majd egy másiknak a feleségét és a lányát is… szóval elcsábította (látni fogjuk, hogy Eddie bolondult a nőkért), lába alatt olyan forró lett a laktanyai talaj, hogy egy éjszaka kénytelen volt úgy távozni, hogy többé vissza se nézett; azt hiszem, ezt hívják bétékáilag szökésnek (katonai szolgálatának teljesítése alól teljesen kivonta magát). Ebből az alkalomból adatik meg neki először, hogy belülről is szemügyre vehessen egy sittet: az Aldershot-i katonai börtönben tölt pár hónapot.

Szabadulása után Chapman barátunk beleveti magát a londoni éjszakába, és azzal foglalkozik, amihez a legjobban ért: bűnözik. És nem ám csak úgy tessék-lássék módra, hanem komolyan, már-már tudományos alapossággal képzi tovább magát egy olyan szakterületen, amelyen később igazi ász lesz.

A klasszikus magyar argó mackósnak hívja azokat az úriembereket, akik abban profik, hogy egy alaposan bezárt páncélszekrényből (széfből, trezorból, stb.) a tulajdonos távollétében (és akarata ellenére) eltulajdonítsanak mindenféle olyan tárgyat (készpénzt, nemesfémet, ékszereket, pikáns házi videófelvételeket, stb.), amihez a tulajdonos nagyon ragaszkodik. Ezekkel a dolgokkal később a mackós sajátjaként rendelkezik – hogy a jogászoknak is benyaljunk egy kicsit.

Igen, Eddie főállású kasszafúró lesz, s az elsők között alkalmazza ezen a területen a gelignitet, ezt a (robbanózselatinnak vagy zselatindinamitnak nevezett) viszonylag új robbantószert.

Ez a szakma csak látszólag való magányosoknak. Mert a mackó előtt térdepelni és fúrni-faragni (esetenként robbantani) persze lehet egyedül is, de a szajrét (a lóvé kivételével) általában oda kell adni valakinek, aki majd pénzzé teszi (ez a csákó az orgazda, avagy a kajfer). Nos, hiába volt Eddie osztályon felüli kasszafúró, ha a kajferei néha bizony feldobták a zsaruknak, s ebből kifolyólag olykor ült is a számos angliai börtön valamelyikében.

Egy másik területen viszont kapcsolatteremtési erényeit csillogtatta meg. Amikor ugyanis olyanja volt, szépen felöltözött, behintette magát valami illatos dologgal, virágot tűz a gomblyukába, drága szivarkákat vásárolt és a középső tízezer hölgytagjai által gyakran látogatott parkok valamelyikében sétálni indult. Jó kiállású, nagy dumás pasi volt, aki még viselkedni is tudott, ha nagyon kellett – nem csoda hát, ha elég sokszor és elég gyorsan sikerült összejönnie egy-egy unatkozó hölggyel. Önmagában ez még nem volna büntetendő, de ezeket az összejövéseket (ami néha csak egy-egy csók volt valamelyik árnyas sétányon, néha több is ennél a számtalan londoni garniszálló egyikében-másikában) Eddie egyik cimborája fényképezőgéppel rögzítette, majd a fotókért cserébe pénzt kértek a nőtől.

No, ez már csúnya dolog, tudniillik ezt hívják zsarolásnak.

De hagyjuk az erkölcsi megfontolásokat, s lássuk, hogyan keveredett hősünk a hírszerzés közelébe.

1938 őszén éppen Skóciát boldogította jelenlétével, amikor egy edinburghi páncélszekrényes affér kapcsán ismét lekapcsolják. Nagy nehezen – óvadék ellenében – kiengedik, s Eddie meg sem áll a Csatorna-szigetekig, még pontosabban Jersey-ig, ahol találkozik Betty Farmerrel (régi és igazi szerelmével), akivel már a házasságot tervezgetik. De a házassághoz pénz kell, és honnan szerezhetne Eddie pénzt..?

Kedves olvasó, Ön nyert. Eddie Chapman 1939 tavaszán éppen egy makacskodó postai páncélszekrényt próbál szóra bírni Saint Helier-ben, amikor lebukik. Gyorsított eljárással két évre ítélik, melynek letöltését azonnal meg is kezdi.

Vannak, akik szerint Eddie szándékosan buktatta le magát, mert Skóciából már megérkezett a kiadatási kérelem, márpedig ott fent északon 13 kemény év várt rá. A Csatorna-szigetek azonban csak brit koronafüggőség és jogilag nem részei az Egyesült Királyságnak, ami azt is jelentette, hogy Eddie-nek előbb le kell ülnie a Jersey-i büntetést, tehát nem adták ki, csak várólistára tették.

Ahogyan azt látni fogjuk: szerencséjére.

1940 júniusában a németek elfoglalják a Csatorna-szigeteket, és amikor bekukkantanak a helyi sittre, ott találják barátunkat az egyik zárkában. Eddie megérzi a lehetőséget, és azonnal kihallgatást kér egy „doktor Graumann” nevű századostól, akit (vérbeli csalóként) totál lúzernek szimatolt. Nos, a balekarcú, kerekfejű emberke igazi neve Stephan Albert Heinrich von Gröning volt, és az Abwehr azért küldte Jersey-re, mert ott viszonylag kevés kárt tudott okozni.

Innen is láthatjuk, hogy a Tirpitzuferen (vagyis az Abwehr központjában) nem lehettek valami nagy véleménnyel von Gröning Rittmeisterről, akit nem csak Chapman, hanem a teljes Canaris-bagázs született vesztesnek tartott, viszont kirúgni nem tudták, mert egészen jó kapcsolatai voltak az Oberkommando der Wehrmachtnál.

A beszélgetés eléggé egysíkú volt: Eddie a szó szoros értelmében lerohanta von Gröninget, s egy terjedelmes, szenvedélyes monológban felajánlotta szolgálatait a náciknak. Elmondta, annyira gyűlöli az Egyesült Királyságot, hogy bármit megtenne, csak hogy ártson Churchilléknek. Töredelmesen bevallotta a teljes előéletét, a rá leselkedő sokéves börtönbüntetést és kifejtette: hónapok óta várja, hogy a horogkeresztes lobogót végre felhúzzák a Saint Helier-i városházára.

A németnek első perctől kezdve szimpatikus volt ez az izgága, őszinte szemű, németül is egészen jól beszélő angol fiatalember, ezért a kérést (egy támogató kísérőlevéllel) felterjeszti az Abwehr II. központjába, Erwin von Lahousen irodájának. Ott megnézik a feladót („Ó, az az idióta bárócsemete a Csatorna-szigetekről…”), majd a levelet szépen irattározzák anélkül, hogy belenéznének.

1940 őszén Eddie-t kiengedik a börtönből, majd engedélyezik neki, hogy egy fodrászüzletet nyisson, de ő folyton nyaggatja von Gröninget, hogy adjanak már neki valami komolyabb munkát. A német megint ír egy levelet Berlinbe, ezúttal azonban ráveszi főnökét, Rudolph ezredest (a párizsi Abwehr góréját), hogy az írja alá helyette, mert sejtette, mi lehetett az oka annak, hogy hónapok óta nem kap választ a fővárosból.

Innen is láthatjuk, hogy von Gröningnek volt önkritikája.

Eddie-nek szerencséje van: a német hírszerzés ’40 decemberében pont olyan szabotőröket keres, akik Angliában hajthatnának végre robbantásos merényleteket a szigetország hadiipari létesítményei ellen. Chapmant leellenőrzik, és rájönnek, hogy egyrészt igazat beszélt a bűnözői előéletéről (mintegy húsz év szigorított várta volna, ha elkapják; itt balra az egyik rabosítási fotója a sok közül), másrészt pedig egészen jól ért a robbanóanyagokhoz (említettük, hogy bizonyos széfeket csak ilyen módszerrel lehetett felnyitni). 1941 februárjában jön a hivatalos parancs, hogy emberünket át kell szállítani Franciaországba, Nantes mellé, ahol megkapja a további instrukciókat.

A jelzett helyszín (La Bretonnière) az Abwehr egyik kiképzőközpontja, ahol a beiskolázott (angolul tökéletesen beszélő) hallgatókat az Egyesült Királyságban végrehajtandó szabotázscselekményekre, illetve kémtevékenységre oktatták. A németek már akkoriban sem csapták össze a komoly odafigyelést igénylő dolgokat: a szabotázsiskola hat kerek hónapig tart, s Eddie mindent megtanul, amit egy kémnek tudnia kell: titkosírás, rádiózás, sifrírozás, ejtőernyős ugrás, közelharc, lőfegyverekkel bánás, tájékozódás, na és a tucatnyi fajta robbanóanyag, gyutacsok, időzítő szerkezetek – hősünk csak kapkodta a fejét, pedig őt aztán elég nehéz volt zavarba hozni.

Jó egy évet vár, amíg élesben is kipróbálják, de – amint azt látni fogjuk – megérte.

1942 decemberében kap egy olyan feladatot, amely még a megbízók szerint is határos volt a lehetetlennel: le kell ugrania Anglia fölött, el kell vergődnie a Hertfordshire-i Hatfieldig, ott be kell jutnia a helyi de Havilland repülőgépgyárig (ahol többek között a híres, többfunkciós DH98-Mosquito, a korszak leggyorsabb bombázógépe készült), s fel kell robbantania mindent, amit csak tud.

Eddie bevállalja a melót, és december huszadikán földet is ér valahol Littleport mellett. Itt (az előírásoknak megfelelően) elássa az ernyőt, leporolja magát, besétál a városba és felhívja a rendőrséget, akiknek csak annyit mond: sürgősen beszélnie kell egy elhárítási szakemberrel, mert érdekes mondanivalója van.

A zsaruk egy kicsit kételkednek, de végül beviszik Londonba, ahol Chapman az MI5-nél (itt jobbra a címerük) előadja a sztorit. Órákon keresztül tart a kihallgatása, végül a brit kémvadászokat meggyőzi arról, hogy nem egy elmegyógyintézeti ápolttal, hanem valóban az Abwehr „Fritz” fedőnevű ügynökével beszélnek. Eddie üzletet ajánl: ha az Egyesült Királyságban ejtenek minden múltbéli vádat, amit ellene valaha is megfogalmaztak (márpedig volt egy pár…), kettős játékot játszva hajlandó továbbra is a németek rendelkezésére állni – természetesen olyan információkkal traktálva Berlint, amelyek a briteknek megfelelnek. Ja: és azt is feltételül szabta, hogy minden pénzt megtarthasson, amit a náciktól kap.

Rövid hezitálás után végül Ronnie Reed, az MI5 egyik legfantáziadúsabb esettisztje rábólint az ajánlatra; Eddie megkapja a „Zigzag” fedőnevet, valamint egy pecsétes, fejléces papírt arról, hogy a régi rosszalkodások el vannak felejtve.

Kezdődhet hát a móka.

Először is bemutatják Jasper Maskelyne-nak, aki a kor egyik legnagyobb bűvésze volt, s aki a kamuflázs és a fizikai maszkirovka mestereként Őfelsége gumitalpúinak szolgálatában állt. Eddie és Jasper közösen meglátogatják a de Havilland műveket, jól körülnéznek, majd kidolgoznak egy olyan látványtervet, amely (a levegőből nézve) pont azt a benyomást kelti, mintha a repülőgépgyárat komoly robbanások érték volna. Ezt követően (december 23-án) Eddie rádión bejelenkezik az Abwehrnél és elmondja, hogy feltérképezte a gyárat, hamarosan robbanóanyagot is be fog szerezni egy bányából, az időzítőszerkezet pedig már készen is áll.

December 27-én diadalittasan jelenti az izzadó, pánikrohamokkal küzdő von Gröningnek: a feladat végrehajtva, a célpont komoly károsodásokat szenvedett, a legnagyobb szerelőcsarnok és az áramfejlesztő üzemen kívül!

A németek először igen szkeptikusak, de másnap két felderítőgépet vezényelnek a kérdéses terület fölé, amelyek több tucat felvételt készítenek a szóbanforgó területről. A fotók előhívása után pezsgőspalackok dugóinak pukkanása hallatszik a Tirpitzuferen: a fényképeken világosan látszanak a „robbanások” által okozott károk, a bedőlt falak, a leomlott kerítések, a szanaszét szóródott, megfeketedett és itt-ott még mindig füstölgő alkatrész-maradványok.

Pár, nemrégiben nyilvánosságra hozott második világháborús dokumentum szerint Eddie Chapman arra is vállalkozott (volna), hogy a Németországba való visszatérését követően egy öngyilkos merénylettel felrobbantja Hitlert. Állítólag maga Churchill is foglalkozott az ajánlattal, amit végül (ki tudja, miért…) elutasított. Lehet találgatni a kommentek között; ezért most nem kell a konteóblogra kattintani…

Mialatt barátunk arra várt, hogy a sikeres akció után a németek „kimentsék” Angliából, az MI5 (még pontosabban John Masterman alezredes, a dezinformációs részleg egyik főnöke) bőven ellátta olyan katonai információkkal, amelyekről (az Enigma-kód megfejtésének köszönhetően) a britek tudták, hogy a németek már tudják. Ezeket az értesüléseket Eddie úgy adta tovább Berlinnek, mintha ő szerezte volna be őket, az Abwehr pedig megbizonyosodhatott arról, hogy lám, „Fritz” teljesen megbízható, hiszen az általa hozott infókat más források is megerősítették.

Amikor 1943 januárjának közepén (egy tengeralattjáró segítségével) Eddie távozik Angliából és megérkezik Berlinbe, hatalmas (szakmai) ováció és egy valódi németes parti fogadja: folyik a sör, az asztalok roskadoznak a savanyúkáposztás csülkök alatt, s von Gröning büszkén düllesztheti ki mellkasát: lám, mekkora embert sikerült beszerveznie a Reich érdekei mentén!

Londonban is akad legalább egy ember, aki ugyancsak kidüllesztheti mellkasát: ő Thomas Argyll Robertson ezredes, a brit titkosszolgálaton belül működő speciális különítmény, a Double Cross (Dupla Kereszt) parancsnoka. Ennek az ügyosztálynak volt a feladata a kettős (olykor hármas) ügynökök kiképzése, irányítása, futtatása a németek által ellenőrzött Európában.

Egyszer kéne egy poszt a Double Crossról…

1943 áprilisában Eddie Norvégiába utazik, mert a nácik vendégelőadónak delegálták egy kémiskolába, ahol megismerkedhetett tucatnyi olyan norvéggal, akiket később Angliában vetettek be. Mivel barátunknak kiváló memóriája volt, el bírjuk képzelni ezek későbbi angliai sorsát…

Oslóban megismerkedik egy Dagmar Mohne Lahlum nevű (természetesen nagyon vonzó és elsőosztályú dekoltázsú) nővel, a norvég ellenállás tagjával, akivel egészen közeli barátok lesznek. Mivel Dagmar (öntudatos hazafiként) eleinte húzódozott összejönni egy németbérenccel, Eddie bevallja neki, hogy valójában a briteknek dolgozik. A pár eltölt együtt néhány szép hónapot, Chapman még azt is elintézi, hogy barátnője rendszeres fizetéskiegészítést kapjon az Abwehrtől, de első a kötelesség: 1943 őszén Eddie-t ismét visszaküldik Angliába, ahonnan további „értékes” információkkal látja el az Abwehrt. Annyira ráért, hogy (Dagmar emléke ide vagy oda) összejön egy Freda Stevenson nevű csajjal, akit el is jegyez. Aztán – mielőtt ismét lelépne – Fredát az MI5 gondjaira bízza: kijár neki egy életjáradékot és extra adag élelmiszerjegyet (már csak azért is, mert Freda gyermeket várt tőle).

Pár hónappal később újabb feladatot kap: Lisszabonba kell utaznia, hogy ott felrobbantsa a The City of Lancaster nevű brit kereskedelmi hajót. A németek egy széndarabnak álcázott pokolgépet adnak neki, amelyet fel kellett (volna) juttatnia a fedélzetre, hogy az aztán (a kazánba kerülve) gyakorlatilag kettészakítsa a hajót. Eddie és a Duble Cross látványtervezői ismét csak óriásit alakítanak: a nácik olyannyira elégedettek „Fritz” tevékenységével, hogy 10 ezer Reichsmark (10 millió mai forint) pénzjutalmat és egy Vaskeresztet nyújtanak át neki, amikor legközelebb Berlinben jár.

Állítólag ő az egyetlen brit, aki megkapta az Eisernes Kreuz-ot. Nájsz.

1944 kora tavaszán ismét Angliába utazik azzal a feladattal, hogy puhatolja ki a szövetséges partraszállás helyszínét és időpontját. És itt következett ismét a britek egyik merész húzása.

Mivel az MI6 már tudta, hogy Hitler kizártnak tart egy normandiai akciót, Chapman hitelességét erősítendő azt az utasítást adják neki, hogy a Berlinnek szóló üzeneteiben Normandiát erőltesse, mint potenciális partraszállási helyszínt. Veszélyes akció volt, de London kockáztatott és bejött: az Abwehr (amely ekkorra már eléggé másodhegedűsi szerepet játszott a német titkosszolgálatok részvételével lezajló hírszerzési hangversenyben) egyszerűen nem tudta elhitetni az OKW-vel (vagyis a legfelsőbb hadvezetéssel), hogy „Fritz” értesülései helytállóak.

Aztán június hatodikán Chapmanről ismét bebizonyosodott, hogy a Vaterland igazi katonája; lám, micsoda hírei voltak, csak nem hittek neki… Ekkor születik meg a döntés, hogy (mindenféle speciális engedéllyel) főhadnagyi rendfokozatot kap az Abwehrnél, tehát már nem sima téglaként, hanem hivatásos kollégaként tekintenek rá.

Egy visszaemlékezés szerint valamelyik MI5-ös főgóré egyszer személyesen gratulált Eddie-nek:

– Mister Chapman, maga olyan hőstetteket hajtott végre a Brit Birodalom védelme érdekében, hogy fel fogjuk terjeszteni egy kitüntetésre.

Hősünk (aki nem diplomaták között csiszolta modorát, viszont már túl volt pár poháron) kortyolt egy nagyot a pezsgőből és állítólag ezt válaszolta:

– Tudja mit, Főnök: leszarom én azt a kitüntetést, inkább fizessenek be még 25 ezer fontot a számlámra!

Eddie utolsó angliai bevetésére 1944 nyarán, közvetlenül a partraszállás után kerül sor, amikor a németek rajta keresztül is megpróbálták felmérni, hogy a V1-es szárnyasbombák milyen károkat okoztak Londonban, és a helyszíni visszajelzései alapján módosították a kilövési adatokat. Talán mondanunk sem kell, hogy Eddie olyan jelentéseket adott, amelyek egyfelől teljesen megnyugtatták a nácikat, másfelől pedig ezek hatására a becsapódási helyszínek szép lassan inkább London melletti, gyéren lakott területeket érintettek.

A németek 1944 augusztusában látták utoljára, amikor megjelent Berlinben és aranyban (naná, majd Reichsmarkban…) felvette az összes összegyűlt járandóságát (ami állítólag meghaladta a 250 ezer birodalmi márkát, vagyis jelenlegi vásárlóértéken kábé egymillió eurót), tartott egy orbitális bulit valamelyik bordélyházban (kár, hogy a Kitty-szalont akkorra már bezárták…), majd végleg búcsút intett a birodalmi fővárosnak. 

1953-ban brit lapok folytatásokban kezdik el közölni önéletrajzát (The Eddie Chapman Story). Az MI5 bepereli államtitoksértésért és jó hírnév megsértéséért, merthogy a titkosszolgálatot érintő, kínos részleteket is megoszt az olvasóival, de amikor az eljáró bíró megtudja, hogy ki is ez a Chapman és mi mindent tett az Egyesült Királyságért, személyesen gratulál neki és mindössze egy jelképes pénzbüntetéssel sújtja. Eddie viszont megértőnek mutatkozik és az 1954-es könyvkiadásból már kiveszi a titoksértés-gyanús sztorikat.

1966-ban „Triple Cross” címmel bemutatnak egy brit játékfilmet, amely nagyvonalakban Chapman életéről szól. Utólag a németek is megbocsájtanak neki; von Gröning báró például részt vesz Suzanne Chapman (Eddie és Betty Farmer közös gyermekének) esküvőjén, valamikor a hetvenes évek közepén.

Mai főszereplőnk (akiről a fenti fotó is elárulja, hogy szeretett és tudott is élni) 1997 decemberében hunyt el Brickett Woodban, London Borító_200mellett. 83 éves volt. 2005-ben az összes, rá és ügyére vonatkozó aktáról leveszik a minősítést; a mintegy kétezer oldalnyi anyag ma szabadon kutatható.

Eddie, nyugodjál békében. Szép munka volt.

Ápdét: jelen poszt jelentősen (több, mint 20%-kal) kibővített verzióját elolvashatod a 2015. október 13-án a könyvesboltokba kerülő Kémek krémje című kötetben, további izgalmas hírszerző-életrajzokkal és kémszervezet-ismertetőkkel együtt.

32 hozzászólás

 1. kisfiu333 — 2012-03-07 09:43 

Szokás szerint kitűnő poszt! Köszönjük!
Egyszer szívesen olvasnék egy posztot a Double Crossról…
Valószínűleg az egyetlen angol aki főhadnagyi címet kapott, nem?

 2. rogaldorn — 2012-03-07 10:53 

Érdekes, hogy szinte az egész II. vh alatt a németek a pojáca szerepét alakították. Kicsit egyoldalú a történetírás… :(

 3. jgrg — 2012-03-07 11:03 

Elvben azt megkaphatta más is, bár inkább az amerikaiak és a franciák közül kerültek ki olyan népi németek, akik Adolf hívó szavára hazamentek erősíteni a Vaterlandot.

 4. jgrg — 2012-03-07 11:04 

Nehezemre esik nem válaszolni erre…

 5. kisfiu333 — 2012-03-07 13:59 

A beépült emberekre gondoltam de köszi :)
Kíváncsi lennék hányan mentek haza..

 6. kisfiu333 — 2012-03-07 14:08 

Szerintem nem volt egyoldalú bár ez nézőpont kérdése.. Meglátásom szerint egy ilyen történettel nehéz lenne a németek “felsőbbrendűségét” bizonyítani, bár nem igazán értem,h mire gondolsz..

 7. rogaldorn — 2012-03-07 15:16 

Itt nem a “felsőbrendűségre” gondolok, hanem egyszerűen a Piszkos 12 meg hasonló történetekre, ahol idióta és ná(r)cisztikus hajlamokkal megáldott nácikat kell halomra mészárolni, pl. akár a Kelly hősei.

Persze lehet, hogy nem éppen ehhez a történethez kapcsolódik a legszorosabban, de ha sértő volt bárki számára, akkor már most elnézést a kedves olvasótársaktól és Tiborutól. :D

 8. rogaldorn — 2012-03-07 15:17 

? Megkérnélek…

 9. jgrg — 2012-03-07 16:07 

Na most bocsi, de a Piszkos 12 és a Kelly hősei olyan távol állnak a hivatalos történetírásról, mint Matolcsy gazdaságpolitikája a jelenleg elfogadott közgazdaságtani nézetektől.
Nyilván, mivel a világon 90 millió német él és sok száz millió amerikai és angol, a Hollywood-i filmgyártás nem öket fogja hőssé emelni, ahogy a ruszkik és évtizedek óta játszák a rossz fiúk szerepét. De ennek ehhez az íráshoz semmi köze.
az egy másik kérdés, hogy joggal vetheted fel, hogy írjanak német hősökről, zsenikről és nagyszerű emberekről akár a II. VH idejéről. Mert vannak ilyenek is. (egyébként volt is ilyen írás, pl O. Skorzenyről). De te is írhatsz bárkiről, és ha a minőség megfelelő lehozzák.
Az én ismereteim szerint, nem nagyon volt német ügynök Angliában és az USÁban a háború alatt, aki ne lett volna megfordítva nagyon hamar (talán egy-kettő), ezért inkább más területen érdemes keresgélni (de pl a repülők között elég nagy ászok voltak).
Végezetül, baklővések (mint a Maginot , az MarketGarden, Emanuel erőd vagy Dieppe) votlak bőven szövetséges oldalon, és ha valaki erről ír, hát ott az illetékes szövetséges koponya ritkán tündököl jó fényben.

 10. Bigjoe(HUN) — 2012-03-07 16:18 

Ennek az embernek mindene volt, csak lelkiismerete nem.
Tisztára, mint napjaink politikusai – nem számít melyik oldalon ül/áll, csak a zsebe legyen tele.
Bár mentségére legyen mondva háború volt, és végül is a hazája oldalán (is) harcolt.
Ja, gondolom főként csak az MI5 forrásaiból tudunk amit tudunk, és mi van akkor, hogy ha az OKW-nél a “Friztünkre” nézve hátrányos dokumentumokat elvitte a cica.
Érthetőbben, Chapmann úr a belé vetett német bizalmat csak a kamu robbantásokkal és a D-napról, stb. átadott adatokkal vívta ki?
Lehetnek olyan magánakciói a németek javára elkövetve amit a MI5 nem tud, vagy másnak tulajdonít.
Nem volt esetleg titokban mégis német kém-angol kém-német kém……ajaj,hogy is van ez?
Érdekes, hogy Göring báró elment a lánya esküvőjére, pedig ha valaki német oldalról foghatja a fejét Chapmann miatt, az elsősorban Ő lehet.
Ez már konteo?!

 11. Bigjoe(HUN) — 2012-03-07 16:20 

Különben meg most jöttem rá:
Sztálinnak kémkedett csak jól leplezte, mindent kiadott a SZU-nak, amíg a britek meg a németek egymást ölték.

 12. rogaldorn — 2012-03-07 16:54 

Természetesen maximálisan tiszteletben tartom a véleményedet, de szeretnék rámutatni arra, hogy a háború utáni szövetséges propaganda mennyire szélsőséges nézőpontból láttatta az ellenséget..
A P12 és a K. hősei tiszta propagandafilmek. És még jó pár. Mr.Chapman pedig egy gerinctelen féreg volt, bár persze a háború nem feltétlenül a tisztességről szól.

 13. gyepmester — 2012-03-07 20:02 

Óh szabotázsiskola! Mi folyhatott ott a gólyabálon… Rémes hogy Magyarországon olyan kevés a hajlamaimnak megfelelő oktatási intézmény.

Tiboru a “az asztalok roskadoznak a savanyúkáposztás csülkök alatt” sor alatt egy nagyobb üres foltot jelenít meg a böngészőm. Nem kéne ott fotónak lenni?
Csak kérdezem, nekem így is tetszik.

 14. tiboru — 2012-03-07 21:15 

Hm, ma reggel ott még egy guszta csülök képe volt… Nem tudom, hová tűnhetett…

 15. kszabo — 2012-03-08 18:09 

Tulajdonképpen a háború így néz ki http://www.youtube.com/watch?v=F7ZN9nFBvIY&feature=related
http://www.youtube.com/watch?v=gQagyq1IHUM&feature=related
És ez volt az utolsó film, amit volt értelme megcsinálni.

 16. bibo65 — 2012-03-08 21:31 

Ha hiányolod a másik oldal véleményét, nyugodtan olvasd el a “Dóra jelenti” c. könyvet Radó Sándor tollából. Vér komancs a szerző, a vörös hadsereg az isten, meg az orosz titkosszolgálat, és a németeket Ő is igen fikázza. De az angolokat is.
Mindezeken túlmenően meg tudod: a győztes igazsága az egyetlen igazság…

 17. tiboru — 2012-03-09 00:37 

Amúgy pedig tényleg érdekes, hogy német hírszerzési bravúrról nem nagyon tudunk a második világháborúban… Vagy olyan jók voltak, hogy a mai napig sem lehet megismerni a sikereiket, vagy nem ez a terület volt az, amelyiken brillíroztak…

 18. rogaldorn — 2012-03-09 10:17 

A Radó könyvet nem fogom elolvasni, az saját egészségem érdekében. Viszont a “győztesek igazsága” annyira érték mint a bolondok aranya (pirit). Előbb, vagy utóbb minden homályos részletre fény derül, és akkor kiderül valójában ki is a győztes.

 19. stoppos — 2012-03-09 11:19 

Naujocks? Biztos volt/lesz poszt róla. :)

 20. condottiere — 2012-03-09 17:08 

Üdvözletem Sire!

Az ember nem figyel oda egy kicsit, és mi minden történik a világban… :-)

Sok sikert az új oldalhoz.

 21. rdos — 2012-03-09 17:48 

Jó fej volt ez az Eddie, úgy megnéztem volna a főnök arcát:

“Tudja mit, Főnök: leszarom én azt a kitüntetést, inkább fizessenek be még 25 ezer fontot a számlámra!”

Német hírszerzési bravúr hiányát magyarázhatja az is, hogy a Németek nem is akartak (2.) világháborút. Miből gondolom? A “történelmet” a győztesek írják. Attól szerencsére a tények még tények maradnak.

1939-09-01. Németország megtámadja Lengyelországot. Rá két napra Anglia, Franciaország hadat üzen a németeknek.

1939-09-17. Szu. megtámadja Lengyelországot. Anglia és Franciaország 1,5 évet “gondolkodnak” azon hogy hadat üzenjenek-e a Szu-nak? Végül nem tették. Franciaország kissé kevesebb ideig filózik ezen a problémán, mert hogy a németek úgy leverik őket, mint vak a poharat.

1939-10-06. Németország békeajánlatot tesz Angilának, Franciaországnak, hiszen az I. vh-ban elvett területeit visszaszerezte. Franciaország 4, Anglia 6 nap gondolkodás után NEM köt békét Németországgal.

forrásom:
http://www.masodikvh.hu/index.php?option=com_content&task=view&id=57&Itemid=190

 22. rogaldorn — 2012-03-09 18:04 

@kszabo
“- 2012-03-08 – 18:09 szerint:
Tulajdonképpen a háború így néz ki http://www.youtube.com/watch?v=F7ZN9nFBvIY&feature=related
http://www.youtube.com/watch?v=gQagyq1IHUM&feature=related
És ez volt az utolsó film, amit volt értelme megcsinálni.”

Igen ez valóban a háború igazi arca. Talán még a Sztálingrád ami realista film. De a többi jórészt propaganda anyag. Szerény véleményem szerint

 23. tiboru — 2012-03-09 19:44 

Lesz :-)

 24. tiboru — 2012-03-09 19:45 

Hohó, még egy régi harcostárs :-)

Üdv, érezd jól magad!

 25. tiboru — 2012-03-09 19:47 

Azért innen, Kelet-Közép-Európából is összejött pár népi német SS-hadosztálynyi, a más nemzetiségű szimpatizánsokról nem is beszélve…

 26. rdos — 2012-03-09 21:05 

Megnéztem a linkelt filmet. Nagyon durva. Német tudásom ugyan töredékes, de szerintem így is bőven érthető volt.

 27. bibo65 — 2012-03-12 21:18 

@rogaldorn
Lehet, hogy a győztesek igazsága annyit ér, mint a pirit, de erről kérdezzük meg Teslát például. Miért tanítják még mindig szinte mindenhol, hogy Marconi volt a rádió feltalálója, mikor 1943-ban az Amerikai Legfelső Bíróság hivatalosan is Teslának tulajdonította a rádió feltalálását? Szerencsétlen Tesla ezt nem élte meg. Ha meg az oroszokat kérdezzük erről a témáról egy harmadik név ugrik be, bizonyos Popov. Akkor hogy is derül fény minden homályos részletre?

 28. outatime — 2013-03-27 06:16 

az mindenesetre teny hogy a nemetek 6szor akartak beket kotni 39-44kozott, a szovetsegessek minidg elutasitottak. Most akkor ki akart haboruzni?

minden mashogy volt mint ahogy tudjuk, es egesszen mashogy volt ahogy tanitjak. Erdemes megkozeliteni kozgazdasagtani szempontbol a harmincas eveket, a nemet gazdasagi csoda miben allt, ez kinek nem allt erdekeben.

a tortenelmet a gyoztesek irjak – ez arany igazsag.

 29. csuuzlee — 2015-11-17 14:49 

@tiboru:

Tessék elolvasni Canaris életrajzi könyvét!

Ő például a spanyolok háború alatti semlegességét a saját érdemüknek tudja be.

 31. tiboru — 2015-11-18 20:35 

@csuuzlee:

Te mit mondtál volna az ő helyében?

:-)

 32. tiboru — 2015-11-18 20:37 

@csuuzlee:

A Melnyikov-Csornaja kivételével olvastam a másik hármat, még a Niemayert is, ezt mondjuk kár volt :-)

RSS feed for comments on this post. TrackBack URL

Szólj hozzá

Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.