A fekete Bercsényi-huszár története

Mai rövidhírünk olvastán (amelynek természetesen vannak magyar vonatkozásai, még akkor is, ha ez az első mondatok után még nem tűnik valószínűnek) az ember hajlamos lesz elgondolkozni azon, hogy a Jusztícia őnagyságát bekötött szemmel ábrázoló szobrok és más képzőművészeti alkotások tényleg semmi mást nem ábrázolnak, csak a valót: egy bekötött szemű és hisztis nőszemélyt.

De nem akarom befolyásolni az olvasók véleményét, amire – mint mindig – most is nagyon kíváncsiak vagyunk…

A történet szálai egészen az ötvenes évekig nyúlnak vissza, amikor is az akkori Francia Szudán (a mai Mali és Szenegál) kvázi gyarmati sorban tengődő lakosai közül sokszázezren az anyaországba (mármint Franciaországba) mentek dolgozni. Közöttük volt egy szenegáli úriember, is, bizonyos Daouda Guissé (ejtsd: Daúda Gisszé), aki népes családját (három feleség és nyolc gyerek az akkori állapotok szerint) hátrahagyva egy észak-francia hajógyárban helyezkedett el fizikai munkásként.

Amikor 1960-ban Szenegál elnyeri függetlenségét (akkor még Mali Államszövetség néven), a Franciaországban tartózkodó szenegáliak közül azok, akik „életvitelszerűen” a gallok földjén tartózkodtak, kérelmezhették (és meg is kapták) a francia állampolgárságot. Így tett Daúda barátunk is, aki 1962-ben büszkén lobogtathatta francia útlevelét. Hősünk azonban nem szakította meg kapcsolatát szülőföldjével, ahová hosszú éveken keresztül rendszeresen vissza-visszalátogatott. A látogatásoknak számos gyümölcse is lett, elvégre ha szeretetre éhes feleségek várják az embert, még az olyan kemény jellemek is hajlamosak a kompromisszumokra, mint Daúda: 1981-ben szám szerint negyedik felesége (odakint Szenegálban) életet ad egy egészséges kisfiúnak (ha jól olvastam, Daúda tizenkilencedik gyermekének), aki az Ounoussou (ejtsd. Unusszu) nevet kapja. A jus sangvinis (a vér joga) alapján a kölyök francia állampolgárként születik, elvégre édesapja akkor már 19 éve ezzel az állampolgársággal rendelkezik.

Unusszu szépen cseperedik, majd a kamaszkort éppen csak túlhaladva (1998-ban, tizenhét évesen) valami miatt úgy dönt, hogy szívesebben élne Franciaországban, mint Szenegálban. Kiváltja francia útlevelét, repülőre ül, majd megérkezik hazájába (?), ahol életében még sohasem járt. Hangsúlyoznám: nem bevándorló, hanem születése óta francia állampolgár, „csak” külföldön született.

Unusszu 2002-ben elhatározza, hogy katona lesz; hivatásos katona, aki felesküszik a trikolórra, és legjobb tudása szerint, becsülettel és fegyveresen fogja védelmezni francia hazáját és annak érdekeit. És itt jön a beígért magyar vonatkozás: Unusszu nem az az irodista-típus, szeret ott lenni a történések középpontjában, ezért nem a francia hadsereg méltán híres logisztikai szolgálatát választja, és nem is a műszaki karbantartókat erősíti. Nem bizony; Unusszu ejtőernyős lesz, méghozzá a Bercsényi-huszárok örököseiként számon tartott hírneves 1. Ejtőernyős Huszárezred (1er Régiment de Hussards Parachutistes) katonája (akikről mellesleg ebben a posztban külön megemlékeztünk). Itt fent a francia ezred jelvénye.

A francia hadseregben a huszár (hussard) napjainkban gyakorlatilag gépesített lövészt jelent, de amikor felvetődött, hogy az elnevezést korszerűsíteni kellene, a kezdeményezés olyan elemi katonai ellenállásba ütközött, hogy jobb nem is beszélni róla.

Ez a fekete legény becsülettel szolgál négy évet; francia zászló alatt és francia egyenruhában megjárja Afganisztánt (több bajtársát kilövik mellőle), szolgál Csádban és Dzsibutiban, sorra kapja az elismeréseket, kitüntetéseket, a bajtársai kedvelik és elismerik, egyszóval fasza katona, amilyenről minden hadsereg álmodik. Rátermettségét előléptetéssel is honorálják, 2004-ben őrvezető (ott elsőosztályú közlegénynek mondják, de ez lényegtelen), majd 2006 óta tizedes (a francia elnevezés az ejtőernyősöknél és más elsőlépcsős alakulatoknál brigadier, de ez ne tévessze meg az angolszász műveltségű olvasókat; nem dandártábornokról van szó).

És eljött 2006, amikor a párizsi igazságügyi minisztérium archívumában valaki (?) elkezdte lapozgatni a régi okmányokat, és felfedezte, hogy az ötvenes évek végén, egészen 1962-ig, amikor is Unusszu apja megkapta a francia állampolgárságot, tán füllentett egy kicsit. És hogyan is érvelt a minisztériumi tisztviselő: hát ha ez a fickó hazajárt szeretgetni a feleségeit, akkor „életvitelszerűen” Szenegálban tartózkodott és nem Franciaországban, márpedig ez semmissé teszi az állampolgárságát, ergo a leszármazottaiét is.

Nem szaporítom a szót: 2006 decemberében a francia igazságügy elindít egy eljárást, aminek az (lenne) a vége, hogy Unusszutól is megvonják a francia állampolgárságot, elvégre ha apja csalással szerezte, a jus sangvinis nem játszik és neki sem jár. Unusszu három évig (!) jár tárgyalásról tárgyalásra (francia ejtőernyős egyenruhában, kitüntetésekkel a zubbonyán, ahogy illik), időközben járja meg Afganisztánt és kap több elismerést. 2008-ban (elsőfokon) az eljáró bíró olyan ítéletet hoz, mely szerint ha történt is csalás 1960-ban, a dolgok már rég elévültek, Unusszu tehát francia maradhat. Az ügyészség nem hagyta annyiban és másodfokra vitte, mondván:  csalással szerzett francia állampolgárság nem hagyható annyiban… A lényeg: 2009. november 18-án a roueni feljebbviteli bíróság is Unusszunak adott igazat, az ügyészséget és az igazságügyet meg elzavarta a francba a hülyeségeikkel együtt. A hírhez hozzátartozik, hogy az akkori francia védelmi miniszter (Hervé Morin) örömét fejezte ki az ítélet hallatán és személyesen fogadta Unusszut (és bátyját, aki ugyancsak katonaként szolgálta a Patrie-t évekig, s akinek állampolgársága ugyancsak veszélyben forgott…)

Ennyi a két és fél évvel évvel ezelőtti  történet. Jöhetnek a vélemények.

8 hozzászólás

 1. richvar — 2012-03-10 11:19 

Úgy tűnik győzött az igazság. Érdekes történet, és bár nem vagyok jogász, nem lett volna igazságos a srácot megfosztani az állampolgárságától. Még ha csalással szerezte is volna az apja (ami szerintem nem igaz), ő akkor sem tehet semmiről. Ezzel szemben, aki évekig szolgálja választott hazáját ellenséges tűzben, az a minimum, hogy nem hátbatámadást vár el cserébe.

 2. kszabo — 2012-03-10 12:42 

A gyarmattartók 500 éve nem az államuk erkölcseiről volt híres. Sokszor léptek föl neves francia állampolgárok a hasonló állami hülyeségek ellen. És akik ilyen szépen énekelnek magyarul a legnagyobb tiszteletet érdemlik tőlünk – http://www.youtube.com/watch?v=-bJeRuyIuIM Igaz a szlovákok már kezdeményezik az induló betiltását az EU által:)

 3. Bigjoe(HUN) — 2012-03-11 10:19 

Némely ráérős ügyvéd/ügyész/szakértő/”aktahuszár” annyira ráér, hogy összekeveri a barát/ellenség képet a butus fejében.
A per és egyéb költségeket ki kellene fize…, nem le kellene egy só/urán/réz-bányában dolgoztatni a kiérdemesült igazságügyes-ügyetlen közszolgával.
Nem hiába mondják: az a legveszélyesebb, ha a hülyeség szorgalommal párosul.
Különben a történt akár itthon is megeshetett volna, sok hasonló “szakértő” van a parlamentben/minisztériumokban/közhivatalokban……………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………

 4. marcipan — 2012-03-11 14:24 

Nem mintha oda lennék a női szolidaritásért, de végső soron mégsem a jog, hanem az igazság győzött. Ne bántsuk Jusztíciát :)
Az persze érdekes, hogy hogyan fedezték ezt fel. Rendezgették az irattárat, benéztek pár aktába és lőn? cöcö.

 5. rogaldorn — 2012-03-12 11:59 

Bercsényi biz Isten, forog a sírjában….

 6. tiboru — 2012-03-12 13:16 

Feltételezem, ott is vannak jóindulatú ismerősök…

 7. ender — 2012-03-14 13:21 

Állam bácsi, pláne nyugaton nem túl nagylelkű, ha állampolgárságot kell osztogatni.
Pár éve a Blair kormány állított fel olyan szabályozást, hogy amelyik alapján a seregből 1997 előtt leszerelt ghurkáknak öt feltételnek kellett megfelelniük, ha végleg le akartak telepedni Nagy-Britanniában.
A számítások szerint összesen 100-an feleltek volna meg a feltételeknek, miközben körülbelül 50 ezeren vesztették éltüket az elmúlt kétszáz évben a birodalom szolgálatában.
A többieket ki akarták kiutasítani, köztük több második világháborús veteránt.
Amikor kitört a parasztgyalázat, elindult egy petíciógyűjtés, aminek egy Joanna Lumley színésznő, egykori Bond lány lett az arca. Emellet a brit liberálisok benyújtottak egy törvényjavaslatot a ghurkák mellett.
Végül az ellenzéki összefogással és néhány munkáspárti átszavazóval, szűk többséggel átment a javaslat, hogy minden ghurka kérvényezhesse és megkaphassa a jogot a letelepedésre.
Óriási győzelem, az összes brit médiumban vezető hír, virágeső, pezsgődurrogás. Állampolgárság viszont továbbra sem jár nekik, csak letelepedési jog.

 8. toldimiklos — 2012-04-19 21:12 

Az afrikaiaknak életfontosságú az idegen állampolgárság,hiszen érthetően meneküllnek a világ talán legszörnyűbben kirabolt,és tönkretett gyarmat-kontinenséről. (Nem tudják szegények,hogy itt se tart már sokig a “jó világ”)
A nyugati migrációs politika igen ellntmondásos.Egyrészt a bevándorlókat ezrével befogadják,de nem kapkodják el hogy munkát adjanak nekik,vagy asszimilálják őket. Ugyan milyen okokból cselekszik így az állam?
A szerencsétlenek megpróbálnak valamilyen módon megélni,de többnyire,csak illegális tevékenységekből tudnak pénzt szerezni,mivel sem az állampolgárságukat,sem a munkavállalási engedélyüket nem kapják meg egyhamar. Ez asztán súlyos társadalmi konfliktusokhoz vezet,és kitűnő eszköz a nemzetállamok gyengítésére. A feketék buknak a fehér nőkre,azok meg a feketékre ismert okok miatt. A szépen szaporodó keverék lakosság nem azonosul egyik nép kultúrájával sem,hanem a városok peremén növeli a gettók lélekszámát.
A fenti eset érdekes ugyan,és tükrözi a zavaros viszonyokat. Az európai kormányok belülről pusztítják nemzetüket,hogy aztán néhány generációval később a kinevelődött multi-nix vegyes társaságot egy államba tömörítve megszülessen álmaik netovábbja,a primitív rabszolgák Európája.

RSS feed for comments on this post. TrackBack URL

Szólj hozzá

Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.