Könyvajánló: Az amerikai polgárháború

Az egyik legtekintélyesebb magyar könyvkiadó illetékesei bátran vettek egy nagy levegőt, s a Tiborublog olvasói számára roppant csábítóan hangzó (és szellemes) „Hadiakadémia” címmel sorozatot indítottak.

A szóbanforgó kiadó volt olyan előzékeny, hogy mindenféle kötelezettség és előzetes feltétel nélkül rendelkezésemre bocsájtotta a (reményeim szerint nagyon hosszú életű) sorozat első két kötetét, amiért cserébe azt kívánom nekik, hogy a hadtörténészek istene vigyázza lépteiket.

Ha már ilyen jó fejek voltak, mai posztomban a (megjelenés sorrendje szerinti) másodikról szeretnék pár bővített mondatban beszámolni nektek, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy – blogunk ismeretterjesztő jellegének kihangsúlyozása mellett – egy kis reklámot is csapjak a kiadványnak.

Az egyik előző posztból hűséges olvasóink már tudják, hogy John Keegan a bloggazda egyik kedvence. A népszerű brit tudós az angolszász világban nagyjából olyan pozíciót tölt be hadtörténelmi területen, mint Lukács Béla (itt jobbra) a magyar elméleti fizikában: úgy tud közérthetően és szórakoztatóan beszélni komoly szakkérdésekről, hogy az ember szinte észre sem veszi, s máris bánja, hogy a jelenlegi szakmája helyett annó miért nem választotta vesszőparipául az előadó/szerző foglalkozását. Keegan professzor stílusa, a hadtörténelmi kérdéseken messze-messze túlmutató tájékozottsága és műveltsége, elképesztő hatékonyságú elemző- és szintetizálóképessége, továbbá (és nem utolsósorban) szikár és finom humora – szerény ismereteim szerint – példa nélküliek a hadtudomány aktuális művelői között. És hogy egy közérthető hasonlattal zárjam a laudációt, John Keegan úgy ír, ahogy (fénykorában) Maradona focizott, Leonardo rajzolt, vagy Ciceró szónokolt: olyan könnyedén és befogadhatóan, ahogy csak az igazi profik tudnak alkotni.

Keegan mester 2009-ben jelentette meg Az amerikai polgárháború című könyvét (amit az idén fordítottak le magyarra), amit már csak azért sem nevezek tanulmánynak, nehogy ezzel a komolykodó jelzővel elriasszam a potenciális amatőr érdeklődőket (a szakmabeliek már úgyis olvasták). Az elmúlt másfél évszázad alatt Amerika mindeddig legvéresebb háborújáról (másfélszer annyi amerikai halt erőszakos halált 1861 és 1865 között, mint a második világháborúban) több száz  kötet született, minden (de tényleg MINDEN) csatájáról és ütközetéről dolgozatok, disszertációk és esszék tucatjai jelennek meg évente (csak a gettysburgi csatát több, mint ezer tanulmányban elemezték eddig), ezért különösen figyelemreméltó, hogy egy brit történész veszi magának a bátorságot és 500 oldalba sűrítve úgy írja meg annak a négy évnek a történetét, hogy minden benne van, aminek benne kell lennie.

Amikor azt mondom, hogy minden, tényleg úgy is gondolom. Akiben egy hadtörténeti munka képe úgy él, hogy ez nem más, mint az összecsapások, csaták forgatókönyvének szolgai leírása, az alakulatok mozgásának, tűzerejének dokumentálása, a hadmozdulatok felidézése, a bekerítések, rajtaütések, offenzívák és védekezések, fegyverzetek, támadási irányok vagy létszámadatok rögzítése és megörökítése, nos, az óriásit téved. Keegan olyan kirakósjátékot tár elénk, ahol minden háttérinformációnak megvan a maga helye és szerepe. Megtudjuk például a polgárháború kirobbanásának teljes ok-okozati rendszerét, amely meglehetősen távol áll a közkeletű és széles körben elterjedt, roppant leegyszerűsített „rabszolgatartás: pro és kontra” magyarázattól. Összehasonlítja például Észak és Dél oktatási rendszerét, a külkereskedelmüket, az infrastruktúrák állapotát, az emberek mentalitásait, az ideológiai és vallási különbségeket, az urbanizációt, az adórendszert, s teszi ezt olyan olvasmányosan, hogy az ember csak bámul. Még arra is volt ideje és kedve, hogy – a tőle megszokott szellemességgel – összehasonlítsa a két korrajz-bestseller (a Tamás bátya kunyhója és az Elfújta a szél) keletkezésének történetét, társadalmi beágyazottságukat és szociálpszichológiai hatásait.

Hadd írjam ide a könyvből származó kedvenc idézetem, amely egyetlen mondatban (!) összefoglalja a polgárháború legfontosabb okát és következményét:

A háború előtt Amerika ország volt, nem állam.

Az egyik legtökéletesebb és legtalálóbb hadtörténeti zanza, amit valaha olvastam.

Mégiscsak egy háború krónikáját olvassuk, ezért természetes, hogy végigveszi a legfontosabb ütközeteket is. Ezek leírásában, s főként a következtetések levonásában azonban végig ott lebeg Keegan talán legfontosabb katonapolitikai és hadtörténészi ars poeticája, amit (kicsit leegyszerűsítve) így lehetne a legérthetőbben megfogalmazni: egy hadsereg sikereiben és kudarcaiban a mindenkori parancsnok személyiségének, egyéniségének nagyobb szerepe van, mint bármely más összetevőnek. Ennek fényében nem is meglepő, ha Lee, Grant vagy McClellan tábornokokról olyan lélektani profilt kapunk, hogy ha hinnénk az időutazásban vagy a reinkarnációban, meggyőződésünk lenne, hogy Keegan – egykori katonapszichológusként – biztosan ott sertepertélt a generálisok körül, de legalábbis a gyóntatójuk volt.

Ne feledjük azt se, hogy Keegan (a többi angolszász szerzőhöz hasonlóan) elsősorban az övéinek ír. Nekünk, az átlagos (közép-kelet)-európai műkedvelő olvasónak (aki egy amerikai vaktérképen el tudja helyezni mondjuk Kaliforniát vagy Floridát, oszt’ ennyi) ezért nem árt, ha a könyv böngészése közben a kezünk ügyében van egy részletes USA-térkép, lehetőleg korabeli csatamezőkre (de legalább államokra) lebontva. Nem biztos ugyanis, hogy kapásból magunk elé tudjuk képzelni – teszem azt – Richmond és Washington egymáshoz viszonyított helyzetének geostratégiai jelentőségét, a Shenandoah-völgyet a Blue Ridge hegységgel összekötő katlant, netán a Chattanooga-Atlanta vonal kettévágásának taktikai előnyeit. A könyv tartalmaz ugyan 12 áttekintő térképet, de ezek korrekt és gyors értelmezéséhez – tapasztalatból mondom – nem árt egy kis katonaföldrajzi előképzettség.

Nem akarom az időt húzni, no meg sose szerettem azokat a didaktikus hangulatú könyvismertetőket, amelyek (a filmtrailerekhez hasonlóan) előre lelövik az összes poént, utólagos csalódást okozva a jegyet megvásárlónak, mert már mindent látott és olvasott, amit érdemes. Keegan professzor könyvét (ezt is, de az összes többit is!) érdemes elolvasnotok. Riszpekt a fordítónak, dr. Molnár Györgynek, aki szuper munkát végzett, és Sisák Gábornak, aki – felelős szerkesztőként – felkarolta ezt a kezdeményzést.

És még egy mondat: az Akadémiai Kiadó már említett Hadiakadémia sorozatának már megjelent másik kötete ugyancsak kapcsolódik az amerikai polgárháborúhoz: Vida István Kornél művéről van szó, amely a Világostól Appomatoxig címet viseli, és (nem túl meglepő módon) azokról a magyarokról szól, akik az 1848/49-es forradalom és szabadságharc után kitántorogtak Amerikába, majd – ki ez egyik, ki a másik oldalon – részt vettek az ottani polgárháborúban.

Interaktív blog a miénk, tehát nem hagyhatom ki az olvasókat sem a projektből: azzal a kéréssel fordulok hozzátok, hogy ha van ötletetek, kit vagy mit olvasnátok szívesen a Hadiakadémia sorozatban, ne fogjátok vissza magatokat és kommenteljétek ide! Hátha olvasnak bennünket, s így mi (is) alakíthatjuk a jövőbeli profiljukat.

23 hozzászólás

 1. siridar — 2012-07-21 17:58 

na megvan, hogy mivel lepem meg magam a szulinapom alkalmabol, koszi!

 2. siridar — 2012-07-21 18:07 

Tippkent meg csak annyit, hogy igazan szivesen olvasnam vegre magyarul Peter Paret barmelyik konyvet, de kulonosen a The Cognitive Challenge of War cimut (nem is tudom hirtelenjeben magyarra forditani a cimet).

 3. josziip — 2012-07-21 20:37 

Angol nyelven nem lehet Magyarországon megvásárolni?

 4. josziip — 2012-07-21 22:00 

Bocsánat az offért, de hol tudom megváltoztatni a profilképemet?

 5. tiboru — 2012-07-22 08:51 

A BlogRepublik a Gravatar-profilképet veszi át. Itt készíthetsz magadnak egyet, majd ha készen vagy, a rendszer egy rövid idő elteltével összekapcsol vele:

http://hu.gravatar.com/

 6. tiboru — 2012-07-22 08:53 

Nem valószínű; én nem láttam.

 7. tiboru — 2012-07-22 08:56 

Az az igazság, hogy egyik sem igazán regény, noha a Keegan-könyv van annyira olvasmányos (már ha az ember gerjed a hadtörténeti munkákra). A Vida-kötet (bocsánat a szerzőtől) szárazabb és dokumentaristább, ezt inkább kutatóknak és/vagy szakmabelieknek ajánlom.

 8. josziip — 2012-07-22 13:45 

Köszönöm a választ! :)

 9. molnibalage — 2012-07-22 16:05 

A csatás térkép az ami meglepett. Ennyi nyugaton is voltak csaták / csetepaték..?

Az egymondatos idézetet abszolút nem tudom értelmezni…

 10. tiboru — 2012-07-23 11:27 

Azért azt vegyük figyelembe, hogy az amerikaiak a polgárháborúval kapcsolatos MINDEN csetepatét nyilvántartanak. Tehát – enyhe túlzással – ha mondjuk Észak-Dakotában vagy Idahóban egy kocsmai verekedés közben kétszer elhangzott a „you confederate bastard!”, esetleg a „damned yanks!” kiáltás, az már ütközetnek számít :-)

 11. molnibalage — 2012-07-23 15:12 

Az odáig OK, de hogy az államok területén kívül is üttötték egymás messzire. Mi volt ott egyáltalán akkor arrafelé? Most is csak hatalmas megőzgazdasági terület vagy puszta az egész. Hát még akkor…

 12. tiboru — 2012-07-24 09:38 

A könyvben erre is van magyarázat: a kormányzati „Go West!” politika, az indián háborúk, a területfoglalások, a Vadnyugat lassú (de módszeres) betelepítése, a vasútépítési láz… Mindezek következtében északiak és déliek (a friss bevándorlókon kívül) az akkori határoktól több ezer kilométernyire is fel-felbukkantak, s vitték magukkal a polgárháborús érzelmeket.

 13. bedivere — 2012-07-24 20:39 

Köszi az ismertetőt Tiboru, aktualitása miatt is, a polgárháború 150 éve zajlott. Mondhatni történelem mániás vagyok, de a hadtörténetben kevéssé vagyok otthon, meg is van pótolandó anyag :)
John Keegantől még nem olvastam, de ez csak érv a könyv mellett. Az általánosabb történelem kedvelőinek A. J. P. Taylor könyveit ajánlanám. A szerző szintén brit történész, a munkáiban közérthetően írja le a bonyulultabb összefüggéseket is. Magyarul megjelent művei pl. A második világháború okai, A Habsburg monachia.

 14. hrzsolt48 — 2012-07-25 09:39 

Sziasztok!
Kedves tiboru

Gratulálok! nagyon tetszenek a bejegyzéseid.
A közeljövőben várható-e a magyar rohamlövészekről vagy az orosz specnazról bejegyzés? remélem igen :)

További sok sikert kívánok a blogodnak.
Szép napot mindenkinek!

 15. tiboru — 2012-07-25 16:11 

Köszi az elismerő szavakat! Magyar különlegesekről elég sok helyen lehet olvasni, ezért nem tervezek hasonló posztot, a Specnaz pedig már régen érik; előbb-utóbb (a nyári szünet után) talán sort kerítünk rájuk is.

 16. recruit01 — 2012-07-26 23:53 

Üdv!

A könyvajanló kivaló, maga a könyv is kivaló.
Igazaból egyetlen megjegyzésem lenne a cikkhez, ami nem kötözködés, de tiboru-tól szakmailag elvarom. :)

Magyarorszag
NEM „(közép-kelet)-európai”
hanem kelet-közép-európai.
azaz Közép-Európa keleti részén fekszik.
(én is kaptam ezért anno a vizsgakon érte :P)

by Rec

 17. tiboru — 2012-07-27 08:37 

Hehe, annó nálunk is volt vita az elnevezésről. Aztán testületileg áttértünk a „Köztes-Európa” kompromisszumos megoldásra :-)

 18. tiboru — 2012-07-31 11:55 

Most beszéltem az egyik brit haverommal, akinek elmeséltem a közép-kelet-európai elnevezés körüli hazai vitákat. Ő rámnézett és annyit mondott: jó az a Közép-Kelet-Európa, mert szerinte még Ausztria is bőven a kelethez tartozik :-)

 19. tiboru — 2012-08-03 18:02 

Most érkezett a hír: a tegnapi napon, 78 éves korában elhunyt John Keegan…

Nyugodj békében, Mester!

 20. tiboru — 2012-08-07 19:16 

Egy olvasó szavait idézem:

„Érdekesnek tűnnek, szó mi szó, főleg az első. Mivel nincs felhasználóm a blogrepublikon, csak ide [Facebook] kommentelek, hogy az Ian Heath-féle Wargames Research Groupos könyveket szívesen olvasnám magyarul is (bár inkább az újrakiadásban bízom, eredetiben mocskosul drága).”

 21. zigzag — 2012-08-08 13:11 

vettem egy pld-t a polgárháborús könyvből

 22. tiboru — 2012-08-08 16:44 

Jó döntés :-)

Majd kíváncsi leszek a véleményedre.

 23. neozsivany — 2017-04-24 10:43 

Azzal akartam kezdeni, hogy Keegan polgárháborús könyve kibaszottul szar, de aztán meggondoltam magam. Valójában csak nem jó. A mester több szempontból is hátrányban játszott ekkor már, egyrészt nem szakterülete a téma – ami egy polgárháborúval képben lévő, amerikai szakirodalmat (nem a hobbitudóst, hanem a valódit) ismerőnek azonnal lejön -, másrészt meg hát nem is volt már túl fiatal ekkor, mivel ez az utolsó könyve. Ilyenkor feledékeny lesz az ember és hajlamos ocsámnyakat hibázni, a szakmai lektornak meg nem volt elég töke szólni a nagy John Keegannak, hogy a fejezetek előrehaladtával sokszor a saját korábbi állításaiba köt bele és szélmalomharcozza össze őket. Ennek egyik legjobb példája, amikor Keegan elmeséli, hogy az Ohio és annak oldalágai a Tennessee és a Cumberland által képzett árkokkal szabdalt terület a Dél felső vidékét védelmezték a behatolókkal szemben, míg a Mississippi, melybe a fenti cuccok belefolynak, meg a délebbi területeket tette megközelíthetetlenné. Nos hát kérem, ez nettó faszság, ugyanis a fent említett folyókon oly gyönyörűen csorogtak le a szövetségi hadihajók, hogy öröm volt nézni. A vicc az egészben, hogy ezt később Keegan is kijelenti a könyvében…

A mestrenek azért sem ártott volna pár korabeli térképet megnéznie, mert a területtel kapcsolatos földrajzi tudása vastagon hagyott kívánnivalót maga után. Teszem azt az Ohiot és a Tennessee-t fel lehet cserélni, csak az olyan lesz, mintha én a Maros partján lévő Szolnokról értekeznék. Így kerül rossz helyre a háború elejének meghatározó erődítménypárja a Henry & Donelson.

Ezek tűnhetnek szőrszálhasogatásnak, de ha hozzávesszük, hogy egy rahedli dátum szarul szerepel a műben, továbbá, hogy alaptalan mendemondákat terjeszt (mint, hogy az északi katonák egy részét Shilonál a takarójukba burkolózva szuronyozták meg) de ez csak egy a sok közül. Az még hagyján, hogy azt írja, hogy Lincoln nem látogatta meg a csapatokat, mert nem érezte fontosnak (faszt nem, 11-szer járt a seregnél, összesen 42 napot töltve különböző katonai táborokban), arra is csak legyintenék, hogy szerinte a háború elején nem voltak modern hadihajói az USA-nak (faszt nem, 23 ráadásul már gőzhajó volt), de az bassza meg, amikor egy brit történész leírja a kezével, hogy az országa miniszterelnöke a polgárháború alatt Disraeli volt, egyértelműen jelzi, hogy a bácsi kurvára nincs képben.

És akkor a személyes kedvencemről még nem is beszéltem, amikor azt írja a mester, hogy Lincoln jobban értett a katonai ügyekhez, mint Jefferson Davis. Pedig mintha mégis csak az előbbi rendezte volna meg a hadtörténelem már-már börleszkbe fordulóan legsiralmasabb hadvezér castingjainak egyikét…

RSS feed for comments on this post.

Szólj hozzá

Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.