Gori: Sztálin-múzeum

A grúz történelem gazdagsága és fordulatai múzeumok sokaságának létrejöttét eredményezték a dél-kaukázusi országban, de ezek közül a legismertebb kétségkívül annak az embernek a nevéhez és személyiségéhez kötődik, akit egyesek az emberiség legnagyobb zsarnokának és tömeggyilkosának, mások a világtörténelem valaha élt legkiemelkedőbb államférfiának és Grúzia legnagyobb fiának tartanak. Én sem tudtam kihagyni a Gori városában található Sztálin-múzeumot, amely (műfajában és hangulatában) egyedülálló a világon.

A grúzok Sztálinhoz való viszonyulása enyhén szólva is kétértelmű. Mintha a mai napig nem tudnák eldönteni, hogy szégyellniük kell Joszif Visszarionovicsot, vagy büszkének kellene lenniük rá. Alapszabályként: amikor a disznóságairól esik szó, akkor szovjet volt, amikor meg az erényeiről (pl. megnyerte a háborút), akkor grúz. Egészen a 2008-as grúz-orosz háborúig Sztálin térnek hívták például a város főterét, s ott magasodott a világ akkor már egyetlen köztéri szobra a szovjet diktátorról (ha az észak-koreai hasonlókat most nem számítjuk). Amikor Dél-Oszétia kapcsán kitört a balhé, a hazafias grúzok rögtön eltávolították a szobrot és megváltoztatták a tér nevét, sőt, az is komolyan felmerült, hogy a Sztálin-múzeumot átalakítják, s átnevezikA Grúzia elleni orosz agresszió” emlékházává. Aztán – szerencsémre – erről letettek, mert belátták, hogy a nagy név azért még mindig mágnesként vonzza a turistákat, bel- és külföldről egyaránt.

A grúzok azért nem akartak bajuszt akasztani a totalitariánus rendszereket következetesen bíráló Nyugattal, ezért a bejáratnál egy viszonylag friss, angol nyelvű felirat figyelmezteti a tájékozatlan (és ezért talán lelkesedő) betérőket, hogy a múzeum “a szovjet propaganda és történelemhamisítás tipikus példája”. Grúz verziót ebből a figyelmeztetésből nem láttam, de ami késik, nem múlik. Ettől függetlenül az idegenvezetők közül az idősebbeknek azért a mai napig elcsuklik a hangja, amikor kiejtik a Sztálin szót. Nekünk sajnos egy plázacica típusú huszonéves csajszi jutott, akin érezhető volt, hogy szeretne minél gyorsabban túlesni ezen az egész, számára minden bizonnyal unalmas procedúrán. Viszont úgy beszélt angolul, ahogy én csak szeretnék.

Maga az alapkiállítás 1937-ben keletkezett (állítólag Berija ötlete volt, aki ezzel is be akart nyalni a Gazdának), a mostani (egy nagyon szépen parkosított közterület közepén álló) épületet az ötvenes években emelték, eredetileg egy helytörténeti múzeumnak szánva, majd 1957-ben véglegesítették, kifejezetten az 1953-ban jobblétre szenderült Generalisszimusz emlékének szentelve. Tőle nem messze áll az a kis ház, amelyben 1870-től a Dzsugasvili család egy szobát bérelt, s ahol a kis Jóska élete első négy évét töltötte. A házacska fölé-köré egy – kicsit görög szentélyre hajazó – épületet emeltek, abból a célból, hogy a régi házat megóvják az utókor számára. Ha a szegényes bútorozottságú szobát belülről is meg akarod szemlélni (szólok, hogy nem egy nagy durranás), jelezned kell a recepciónál; egy szigorú tekintetű őr kinyitja neked, s árgus szemekkel figyeli majd, hogy az áhítattól félájultan nehogy zsebrevágd valamelyik bútordarabot (amelyek mellesleg nem az eredetiek, csak azokkal egykorúak), vagy a túlzott demokratikus elkötelezettségtől vezérelve, tiltakozásod jeleként nehogy odapisilj a padlóra.

A múzeumi termekbe felvezető lépcsőfordulónál egy – fehér márványból készült – Sztálin-szobor köszönt. A két szint számos teremből áll, amelyeken végigsétálva a látogató megismerheti a szovjet állam egykori első emberének életútját, a kezdeti lépésektől kezdve egészen a legvégéig. Itt döbbenhet rá az ember arra, hogy (így utólag bármennyire hihetetlennek tűnik is) ez a mészáros ugyanolyan ártatlan csecsemőként született, mint bármelyikünk. Láthatók fotók a szülőkről, az iskolai bizonyítványokról, s a fiatalkori képek közül (például ezen itt alul) kifejezetten jóarcú fazonnak néz ki, aki bármelyik mai, nőknek szóló képesújságban alkalmas lenne arra, hogy megdobogtassa a gyengébbik(nek hazudott) nem képviselőinek szívét. Kifejezetten macsós, divatos borostával, s még a művészies frizurája is olyan, hogy manapság csak drága pénzért lehet ilyet rendelni valamelyik menő fodrászüzletben.

Továbbsétálva újabb termekbe lépünk, amelyekben a főszereplő életének valamennyi jelentősebb állomása felbukkan. Talán mondanom sem kell, hogy kizárólag a dicsőséges állomásokról van szó: beszédek a különböző pártkongresszusokon, gyáravatók, tanévnyitók ünnepségek, na és persze a Nagy Honvédő Háború. A kiállítás szervezői diszkréten megfeledkezni látszanak a hírhedt munkatáborokról, a politikai tisztogatásokról, a Cseka és az NKVD által végrehajtott tömeges kivégzésekről, az etnikai alapú, milliókat érintő kitelepítésekről, az ukrajnai éhínségről, vagyis összességében arról az alsó hangon is harmincmillió áldozatról, akik a Kobe Koba barátunk által fémjelzett 31 év alatt vesztették erőszakos módon életüket (és ebben a számban nincsenek benne a világháborús közvetlen, katonai emberveszteségek!). És persze egyetlen szó sem esik a Molotov-Ribbentrop-paktumról sem, hogy a katyńi vérengzésről végképp ne is beszéljünk.

.Itt látható az a híres fotó is, amely egyedülállóságát annak köszönheti, hogy ez az egyetlen olyan hivatalos fénykép, amelyet nem retusáltak a szovjet Sztálin-imázs Központ lelkes munkatársai. Ha jól emlékszem, egy brit fotoriporter készítette valamikor a háború után, s magától a Főnöktől kapott engedélyt arra, hogy ilyen kozmetikázatlan formában publikálhassa (pedig tényleg agyon is lövethette volna – és ez most abszolút nem vicc). Lám, a legnagyobb gazfickóknak is vannak néha gyenge pillanatai. Még megnéztük a Sztálin Kreml-béli irodájából származó íróasztalt és ülőgarnitúrát (rá is csodálkoztunk, hogy milyen kicsi, de aztán rájöttünk, hogy ez a legelső irodájának bútorzata 1918-ból, amikor még nem volt akkora csávó), továbbá az egyik tárolóban a kedvenc  cigarettamárkáját (ő pipázott ugyan, de azt mondják a szakértők, hogy pipáját mindig cigarettadohánnyal töltötte meg, szigorúan hazai márkával, a Hercegovina Flor-ral), majd az utolsó terembe léptünk, ahol – egy méltóságteljesnek szánt díszlet közepén – az összesen hat hitelesített halotti maszkja közül az egyik (állítólag a kettes számú) látható. Ne kérdezzétek, mitől “hitelesített”. Lehet, hogy ő írta alá?

Kint, a parkban még két látnivaló figyel. Az egyik a főtérről négy évvel ezelőtt eltávolított szobor kicsinyített mása (valami azért azt súgja, hogy az eredeti is megvan valahol, s ha rendeződik a grúz-orosz viszony, elő fog az még kerülni), a másik pedig a híres sztálini páncélvagon, amivel Joszif a vidéki turnékat abszolválta évtizedeken keresztül (állítólag nagyon félt a repüléstől, autózni nem szeretett, s ezért ahová lehetett, vonattal ment). Az oroszországi távolságokat ismerve bátran kijelenthetjük, hogy a vagon megtérülő befektetés lehetett. A berendezése elég spártai, tehát ne tessenek aranyozott francokra és rokokó ágyakra gondolni; az egyedüli luxust a kezdetleges, jégtömbökkel működő légkondi jelentette.

Távozás előtt még visszanéztünk a főépületbe, megtekinteni a szuvenyírsop választékát. Túl nagy meglepetés nem várt ránk: egy stilizált világháborús egyenruhába öltözött eladó csajszin kívül az ilyen helyeken szokásos cuccok várták a vevőket: öngyújtók, golyóstollak, kitűzők, hamutartók, söröspoharak, pólók, borok (mindegyik természetesen sztálinos felirattal, illetve címkével). Na és persze minden igényt kielégítő Sztálin-mellszobrok üvegből, bronzból, fából és hőre keményedő műanyagból, 20-200 lari közötti összegekért (1 lari kábé 140 forint). Utánanéztem: a név idehaza nem számít önkényuralmi jelképnek, úgyhogy most bevallhatom, hogy én is vettem pár apróságot, de a következő Békemeneten biztosan nem ilyen öngyújtóval fogok rágyújtani.

11 hozzászólás

 1. kullancs — 2012-10-04 15:33 

Elég érdekes ez a grúz Sztálin-imádat(?) olvastam valami életrajzát (nem tudom ki írta, angol volt ha jól emlékszek) ott elég bőven kitértek Sztálin grúzgyűlöletére, ami még a saját legidősebb (100% grúz) fiára is kiterjedt… Kicsit olyan, mintha Adán lenne Rákosi-kultusz, nem?
Az iskoláskori képéről csak annyit (ami a művészi frizurás és divatos borostás fölött van) hogy kiskoromban nagyon nem szerettem volna egy ilyennel találkozni az iskolaudvaron. Tipikusan az a mindenkibe belekötő, és kisebbek uzsonnáját elszedő feje van, megintcsak szerintem…

 2. Bigjoe(HUN) — 2012-10-04 16:18 

Ez mind nagyon szép, de bennem kérdések és kételyek merültek fel.
Most akkor büszkék, vagy szégyenlik Jósskabát?
Aki közel akkora nagy mészáros volt, mint egykori haverja csak az barnában futott, nem pirosban.
Nem tudom, hogy a németeknek van-e Hitler múzeumok, az olaszoknak Duce múzeumuk, de remélem nálunk a “mi szégyenfoltjainkra” nem költenek ennyit.

Bár elrettentő példa azért kell………….

 4. ruba — 2012-10-04 22:28 

Én csak kívülről láttam az épületet, mert korán reggel voltunk Goriban (aprópó nem tudom ti láttátok-e, de a városban nincs közvilágítás :)), aztán ment tovább az elektricskánk Tbiliszibe. Érdekes volt, amúgy az állomástól az épületig vezető utat ma is Sztálin sugárútnak hívják.

 5. Rókakígyó — 2012-10-05 21:20 

Nekem is itt figyel Lenin bácsi az asztalomon, de csak a kkuk (káli kommunisták underground klubja) iránti lelkesedés miatt. A klub nagy erénye, hogy november 7-e alkalmából egy szocializmusos bulit megszégyenítő összejövetelt szoktunk tartani, ahol hudba, tanec, tombola rogyásig, plusz a relikviamúzeum megtekintése. Ahogy Pelikán elvtárs mondta: a rossz emlék is emlék.

 6. minorkavidor — 2012-10-06 19:42 

@Bigjoe(HUN): Miért ne lennének rá büszkék? Tény sok honfitársát is kiirtatta, lágerbe küldte, de 1939-től haláláig egy szuperhatalom vezetője volt. (AZ 1939 nem elírás: igaz, hogy már ténylegesen 1922-től irányította a SZU-t (Lenin 1924-ben halt meg hosszas betegség után), de 1939-ig kutyába sem vették az ország, de mivel jött a II.vhb. kellett a ruszki vér). Gondolj bele -mi is kisnép vagyunk, mint a grúz- a nemzeti ébredésünk korától (nacionalizmus) a hajdani “birodalmi” nagyságunkról ábrándoznak sokan. Hogyne dagasztja sokuk keblét az a tudat, hogy”az ő fiúk” a világpoltika egyik irányítója volt.

 7. Rókakígyó — 2012-10-06 23:16 

Nem szeretnék trollkodni csak azt kérdezném, hogy a madách téri molinón feltűnő Górki városnak van ehhez a helyhez köze. Persze tudom, hogy senki sem tudja:) ráadásul gori a neve, lehet, hogy csak a hegyekhez van köze:)

 8. tiboru — 2012-10-07 08:25 

@Rókakígyó:

Hát figyelemmel arra, hogy a molinót kihelyező srác lengyel, továbbá arra, hogy Lengyelországban van vagy ötven Górki nevű település (asszem a szó lengyelül hegyes-t jelent), nem valószínű, hogy Grúziában szerettek volna építkezni :-)

 9. Rókakígyó — 2012-10-07 10:06 

@tiboru: Azért ez a srác pontosíthatott volna:)

 10. gyrgyvrs — 2012-10-07 10:56 

A beceneve szerintem helyesen Koba volt (Kobe helyett)

 11. tiboru — 2012-10-07 13:46 

@gyrgyvrs:

Jajj, persze, igazad van, máris javítom! Japán sztékről olvastam éppen, biztos az kavart be :-)

RSS feed for comments on this post.

Szólj hozzá

Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.