A kolumbiai UFEAU

Nem rendelkezem ugyan naprakész statisztikákkal, de nem hiszem, hogy nagyot tévednék, ha kijelentem: a civilizált és demokratikus országok döntő hányadában a hadsereg belföldi, rendészeti célú bevetését mindenféle törvény (sokszor maga az alkotmány) szigorúan tiltja. Az ok roppant egyszerű: a fegyveres erők arra valók, hogy az adott országot egy külső ellenségtől megvédjék, az olyan belső problémák kezelésére pedig, mint a bűnözés vagy a terrorcselekmények, az államnak ott vannak az erre szakosodott erőszakszervezetei: a rendőrség, a csendőrség vagy az elhárítás.

Nos, ma egy olyan alakulatot mutatok be röviden, amely látványosan szembemegy ezzel az alapelvvel. Tisztelt olvasók, a kolumbiai UFEAU következik.

1.) Egy kis országismeret

A világ egyik legveszélyesebb országának aposztrofált Kolumbia kétségkívül nem tartozik azon államok közé, amelyek az ember eszébe jutnak, amikor nyugdíjas éveinek (vagy akár csak egy laza családi nyaralás) helyszínéről álmodozik. Tudom, hogy sokan nem szeretik a számokat, de engedjétek meg, hogy egy bekezdés erejéig (mondandóm illusztrációjaként) mégis felhozzak egy párat:

A 46 milliós dél-amerikai országban a tavaly 15 ezer emberölést követtek el, de volt olyan év (2002), amikor 29 ezret (vagyis kétszer annyit, mint a 300 milliós USA-ban). Összehasonlításként: Magyarországon a gyilkosságok száma évek óta nem lépte át a kétszázat, jelenleg 130-140 körül mozog. A kriminálstatisztika a „százezer lakosra eső emberölések száma” paraméterrel operál. Nos, ez a mutató pár ország esetében így néz ki (2010-es adat):

Japán: 0,4
Magyarország: 1,3
Oroszország: 10,2
Brazília: 19,9
Kolumbia: 33,4

Még pár mondat, mielőtt rátérünk a lényegre.

Kolumbiában ötven éve gyakorlatilag polgárháborús viszonyok uralkodnak. Többtucatnyi fegyveres csoport módszeresen mészárolgatja egymást, továbbá az állami tisztviselőket (és a véletlenül a lővonalba eső kósza járókelőket) minden különösebb stratégiai cél nélkül, s a hangulatra csak ráerősíteni tud a hagyományos szervezett bűnözés (például a Pablo Escobar-féle alakok), amely – nagyon ravaszul – mindegyiket támogatja, mert köztudomású, hogy minél nagyobb a belpolitikai káosz egy országban, s minél gyengébb a jogalkalmazás, az annál jobb buli nekik. Az országban senki nem érezheti magát biztonságban, s ez most nem olcsó szónoki fogás. A legrövidebb belföldi utazások is felérnek egy életveszélyes kihívással (ha a közúti közlekedést választják, a kolumbiaiak konvojban és fegyveresek kíséretében utaznak), a turisták figyelmét felhívják, hogy a szállodán kívülre kizárólag saját felelősségre mehetnek, épeszű biztosító nem köt se élet-, se vagyonbiztosítást. Képzeljük el a nyolcvanas évek Kelet-Harlemjét egymillió négyzetkilométeren, és máris megvan Kolumbia.

Most, hogy megadtuk az alaphangot, lássuk az UFEAU történetét.

2.) Az alapítás

Amikor 2002 nyarán a kolumbiaiak megválasztották Álvaro Uribét (itt jobbra), olyan ember költözött a Casa de Nariño-ba (a bogotái elnöki palotába), akinek túl sokat nem kellett magyarázni a szervezett bűnözésről: Álvaro barátunk többek között a hírhedt Medellín polgármestereként, illetve az ezt a várost is magába foglaló Antioquia tartomány kormányzójaként is dolgozott, úgyhogy nem egy rózsadombi mentalitással látott neki a teendőknek (nem mellesleg medellíni születésű). Bel- és honvédelmi minisztereire támaszkodva már az első napoktól kezdve kiemelt prioritásként tekintett a rendvédelemre, s különleges rendőri, valamint katonai egységek felállításával próbálkozott megfékezni a teljesen kontrollálhatatlannak tűnő erőszakot.

2005 késő őszén, egy szűkkörű kormányülésen megkérdezte Camilo Bernal védelmi miniszterét, hogy milyen további javaslatai vannak a kormányellenes felkelők és a köztörvényes bűnözők ellen bevetett katonák és rendőrök motivációjának és hatékonyságának növelésére. Camilo nem volt az a kifejezetten beszari alak, ezért vett egy nagy levegőt és fehéren-feketén kimondta: akármennyire is középkori a módszer, ő bizony amellett van, hogy vérdíjat kell kitűzni a gerillák, útonállók, gyilkosok és kábszerbűnözők fejére. Rövid hezitálás után Uribe rábólintott, s megszületett a 29/2005-ös számot viselő (természetesen titkos) miniszteri rendelet, amely egyrészt konkrét (kápéban kifizetendő) összegekkel honorálta, ha egy katona vagy rendőr foglyul ejt vagy, khm, megsemmisít egy legitim humán célpontot (vagy az általa használt hadianyagot), másrészt felsorolta, hogy mire van szüksége egy speciális katonai alakulatnak ahhoz, hogy ezt a feladatot lehetőleg zökkenőmentesen és hatékonyan tudja véghezvinni, s a kolumbiai városok bűnözési rátáját valamelyest csökkenteni tudják.    

A fenti rendelet számít az ennek alapján létrehozott különleges fegyveres műveleti alakulat, az UFEAU (Unidad de Fuerzas Especiales Accione Urbana, vagyis a Különleges Városi Akcióegység) születési bizonyítványának.

Ne kerteljünk: abban tényleg igazuk volt Uribe politikai ellenfeleinek, hogy még a zaklatott történelmű Dél-Amerikában is szinte példa nélküli, hogy demokratikus békeidőben egy katonai szervezet ilyen fokú hatalmat kapjon, de – ahogy az elnök is kifejtette – Kolumbia bizony hadban áll. Nem külső hatalmakkal ugyan, hanem a bűnözéssel és belföldi terrorista csoportokkal, de ez bizony nettó háború. S egy felelős államférfi a háborúban a hadsereget veti be, nem a rendőrséget.

2006 januárjában az UFEAU frissen felállított törzse megkezdi a kiválasztási procedúrát. Ebben az esetben nem működik a közismert (és globális jelenségként létező) fegyvernemi sovinizmus: a fegyveres erők mindegyik ágánál kiírják a pályázati felhívást, s rövid időn belül több ezer szárazföldi katona, haditengerész és légierős jelentkezik a felvételi vizsgákra, sőt, rendőröket is szívesen láttak.

Egy kis magyarázat: Kolumbiában a rendőrséget is a nemzetvédelmi miniszter felügyeli. Úgy látszik, arrafelé nem szeretik elaprózni a felelősséget, mert ugyancsak a védelmi miniszter irányítja a vám- és pénzügyőrséget, a csendőrséget és a titkosszolgálatokat is.

Hoppsz, remélem, most nem adtam ötleteket…

2006 februárjára a felvételi procedúra befejeződik, s az 5000 jelentkezőből kiválasztott első 1000 fő elkezdi a dolgos, lőporszagú hétköznapokat.

3.) A kiválasztás

Az azóta eltelt hat évben a kiválasztási alapelvek és próbák nem sokat változtak. Kétévente írnak ki új pályázatot, amelyre most már csak azok a katonák és rendőrök jelentkezhetnek, akik ezt megelőzően valamelyik különleges (katonai vagy rendészeti) egységnél  legalább három évet lehúztak, s lehetőleg nem ezredírnoki beosztásban. Így jöhetnek például az ejtőernyősök, harci búvárok, terrorelhárítók, tengerészgyalogosok vagy légikommandósok, s kiemelten számítanak azokra a katonákra, akik már elvégezték a híres lancero-tanfolyamot és megszerezték a hőn áhított felvarrót.

A lancero gyakorlatilag a kolumbiai ranger, egyfajta mélységi felderítő, akit speciális (nem-konvencionális) hadviselésre képeztek ki. Az elmúlt évtizedekben a kolumbiai lancero-tanfolyam szakmai ázsiója annyira megnőtt, hogy ma már az sem számít ritkaságnak, ha amerikai rangereket vagy brit SAS-eseket is beiskoláznak szopni egy kicsit.

A kiválasztás első köre a jelöltek anyaegységénél kezdődik. Az UFEAU kéttucatnyi toborzótisztje közül az egyik kimegy az anyaezredhez és elbeszélget a jelentkezővel, megnézi, hogy az mit és hogyan produkál az aktuális munkahelyén és beosztásában. Szót vált a jelölt kollégáival, parancsnokaival, de még a kantinoslányokkal és a laktanya felett átrepülő varjakkal is. Belenéz a dicsfeny-lapba, az elmúlt évek személyes értékeléseibe, egyszóval töviről hegyire megismerkedik az emberrel.

Ezt követően leül beszélgetni a fickóval (lányok nem jöhetnek szóba jelentkezőként). A beszélgetés iránya és témája leginkább a lebeszélés: a toborzótiszt korrekt módon felvázolja az UFEAU-szolgálat hátrányait, hátulütőit, negatívumat. Elmondja, hogy ez tényleg nem jutalomüdülés és nem is operetthadsereg; az elmúlt években nem volt olyan hónap, hogy legalább egy név ne került volna fel a Bogotá melletti laktanyájuk alakulóterén látható, és az alakulat hősi halottainak emlékére emelt obeliszk márványtáblájára. Ha a csávó továbbra is kitart (és az addigi eredményei is meggyőzőek), következhet a kiválasztás második lépcsőfoka, amire már az UFEAU-laktanyában kerül sor.

Itt a klasszikus (olvasóink által már az unalomig ismert) elemek következnek: hagyományos fizikai próbák, stressztűrési képességek tesztelése, fegyverhasználat, lövészetek (szituációs és klasszikus, lőtéri formában egyaránt), olyan alapos orvosi vizsgálat, mint a berepülőpilótáknál, 72 órás túlélési gyakorlat, pszichológiai felmérők és mélyinterjúk, váratlan helyzetek, rövid szerepjátékok, motivátorok feltérképezése, s mindez röpke két hét leforgása alatt. Ennek végén a jelentkezők körülbelül 40%-a marad talpon. A kihullottak visszatérnek egységeikhez, a talponmaradottak vállát megveregetik: ők elkezdhetik az igazi tréninget.

4.) A kiképzés

Kétévente úgy 60-100 új ember kezdi el a kereken egy évig tartó UFEAU-tanfolyamot. Ennek a fele – hogy úgy mondjam – a természetes lemorzsolódás miatt megüresedett helyekre pályázik (magyarul: az elődjük szolgálatteljesítés közben hunyt el), a másik fele pedig azokat hivatott pótolni, akik túlélték ugyan az elmúlt éveket, de időközben rájöttek, hogy valami nyugdíjbiztosabb állás inkább fekszik nekik, neadjisten olyan sebesülést, sérülést szereztek, ami a továbbiakban már nem teszi lehetővé a szolgálatot.

A kiképzés minden napja (mondom: minden napja, hetente hétszer) egy laza, 10-15 kilométeres reggeli futással kezdődik: az első négy hónapban 10 kilométer, a másodikban 12 kilométer, majd az utolsó évharmadban 15 kilométert tesznek meg a hallgatók reggel hat és hét között, éhgyomorra. A kiképző őrmesterek is emberből vannak, nekik is vannak érzéseik, ezért a reggeli futáshoz senkinek nem kell felvennie a teljes menetfelszerelést. A bőséges reggeli után a hétvégéken nyugi van (körlettakarítás, önképzés, levél a kedvesnek, satöbbi), de munkanapokon a ritmus még olvasva is elég durva: általában lövészettel kezdenek (egyéni, csoportos, gyors, szelektív, stb.), melynek során a maroklőfegyverektől a gépkarabélyokon át az aknavetőkig és a lángszórókig minden játszik. A lövészetek jelentős részét egy díszletvároskában bonyolítják le, amelynek hat utcáján és mintegy 120 épületében gyakorolják az utcai harcokat (elvégre ez a fő specialitásuk). A fantomtelepülés utcáin kétszáznál is több emberalak van elrejtve (úgymond járókelők, postás, benzinkutas, kisgyerekes anya, fegyveres terrorista, üveggel hadonászó hajléktalan, stb.), amelyek előre ki nem számítható módon, ütemben és helyekről bukkannak elő.

Aztán ott vannak a szerepjátékos épületfoglalások az úgynevezett kill house-okban. Ilyenkor szimulációs lőszert használnak az éles helyett (a szerepeket játszó kiképzők legnagyobb megkönnyebbülésére), s különféle feladatokat kell megoldaniuk, amelyek végrehajtását éles szemű altisztek ellenőrzik. Vannak egyéni, kétfős és csoportos forgatókönyvek; a dramaturgiát nem lehet előre kisakkozni, mert a lehetséges szcenáriók száma bőven kétszáz fölött van, s a kiképzők a hallgatók személyisége, képzettsége és előrehaladása függvényében választják ki az éppen szükségesnek véltet.

Van persze közelharc, ereszkedés kötélen (helikopterből, emeletről, fáról, fregoliról), falon mászás, nyílászáró-robbantás, a szennyvízcsatornán keresztül történő megközelítés gyakorlása (az életszerűség és az őrmesterek hangulatjavítása kedvéért itt tényleg szennyvíz folyik; a gyakorló ruházat későbbi tisztítása ebben az egy esetben nem a hallgatók feladata), ejtőernyős ugrás helikopterből, s kiemelt jelentőséget kap a szúró-vágó-bökő-trancsírozó fegyverek kezelésének gyakorlása: kések, fejszék, bicskák, tőrök, dobócsillagok, de egyesek még a számszeríj és a bolas használatát is megtanulják.              

Bolas: a dél-amerikai tehenészek és vadászok által hagyományosan használt (amúgy indián eredetű) eszköz, ami két (vagy három), egymással hosszú (2-3 méteres) kötéllel összekötött nehezékből áll, amit a megfelelő szakértelemmel használva egy-egy tehenet (esetleg őzet vagy terroristát) akár 15-20 méterről is le lehet teríteni úgy, hogy az ember a futó/menekülő jószág lábaira dobja.

Az első hat hónap után egy közbenső (többnapos) vizsga következik, melynek során a jelöltek számot adnak arról, hogy 180 napig mi a fenét is csináltak az UFEAU-táborban. Itt dől el, hogy milyen specialitást választanak maguknak az általános ismereteken kívül, amit aztán a második félévben nyomatnak ezerrel. Van, akiből mesterlövész lesz, vannak, akik robbantási szakértőkké képzik magukat, de akadnak, akik késdobálásból, elsősegélynyújtásból, gépjármű-vezetésből vagy híradós ismeretekből lesznek nagyon büfék. Az viszont biztos, hogy a már említett lancero-tanfolyamot itt, a második félévben mindenkinek el kell végeznie.

Az UFEAU még egy dologban különbözik a többi hasonló kolumbiai különlegestől (akik mindannyian az AFEUR-nak nevezett központi parancsnoksághoz tartoznak): ahhoz, hogy náluk egy frissen kiképzett katona végleges beosztást kapjon, az egyéves kiképzés és a sikeres záróvizsga után el kell töltenie egy egyhónapos próbaidőszakot a majdani alegységénél. Csak abban az esetben véglegesítik, ha a próbaidő végén az adott alegység (általában egy 8-10 fős szakasz) minden egyes tagja ebbe beleegyezik. A módszer nem is annyira titkolt célja az, hogy olyan, tökéletesen homogén, egymásban száz százalékig megbízó egyénekből álló csapatok jöjjenek létre, ahol senki nem fog egyetlen pillanatig sem habozni, ha valamelyik társának kell segíteni, még a saját életének kockáztatásával sem.

5.) A meló

Per pillanat (2010-es adatok) minden tartományi székhelyen és minden nagyvárosban van legalább egy UFEA-század (a fővárosban mind a húsz kerületben). Egy átlagos UFEA-század 60 főből áll, amelyet egy őrnagy vezet, akinek egy százados a helyettese. A századon belül négy műveleti szakasz és egy törzs található. A hadnagyok által vezetett műveleti szakaszok teljesen egyenrangúak (legalábbis elméletben): mindegyikben van két mesterlövész-pár, két robbantási szakértő, egy-két profi gépkocsivezető, egy híradós, valamint egy olyan katona, aki túsztárgyalásból (is) kapott emeltszintű kiképzést. Aki feltenné a kérdést, hogy egy 8-10 fős szakaszban mit keres túsztárgyaló, annak gyorsan elmondom, hogy ebben az országban (mármint Kolumbiában) évente 2000-2500 olyan emberrablás történik, amelyből túsztárgyalás lesz.

Ismételten hangsúlyozom, hogy ezek a specialitások az általános kiképzésre épülnek rá, tehát a túsztárgyaló srác is 3 másodperc alatt lazán eltörné bármelyik menő ketrecharcos figura nyakát, s a híradós se jönne zavarba, ha egy 6 méter magasban levő szellőzőnyíláson kéne bemásznia egy olyan szobába, ahol két kiéhezett rotweilertől kéne elvennie egy háromkilós, véres bélszínt.

Az UFEAU értelemszerűen szoros kapcsolatban áll a többi különleges egységgel, a rendőrséggel, illetve a titkosszolgálatokkal (noha ez utóbbiaknál volt egy kis zavar, amikor kereken egy évvel ezelőtt szétzavarták a teljes Departamento Administrativo de Seguridad-ot, vagyis a kolumbiai központi gumitalpú céget, tudniillik mindenféle disznóságok derültek ki róluk, de ez nem a jelen poszt témája…)

Összefoglalva: az UFEAU illetékes a nagyvárosi környezetben elkövetett terrorcselekmények, túszejtések és emberrablások felszámolásában (nyomozni nem nyomoznak!), ők veszik fel a harcot a szervezett alvilág (különösen a kábszerbűnözők) fegyveres csoportjaival, illetve minden olyan esetben intézkednek, amit az illetékes szakmai (és politikai) vezetők számukra kijelölnek. Vagyis ha a főnökség úgy akarja, bizony egy autótolvajhoz vagy egy piti dílerhez is kiküldhetik őket (ismerős, nem..?). Az UFEAU-s srácok nem igazán hagyják el a városi környezetet. Ez nem amiatt van, mert imádnák a benzingőzt és a zsúfolt köztereket, hanem mert a nagyon szigorú illetékességi és hatásköri szabályozás kifejezetten megtiltja nekik, hogy saját kezdeményezésből átlépjék a nagyvárosok határaikat. Vidéken és a dzsungelekben egy másik csapat az illetékes (a GALOEO), de lássuk be: túszejtés elleni fellépésre és épületharcászati ismeretekre azért egy hétmilliós Bogotában gyakrabban van szükség, mint mondjuk egy ezerfős községben vagy az esőerdő kellős közepén.

Ezzel nem akarom lebecsülni a vidéki lét kockázatait (pláne nem a kolumbiai vidéki létét), mindössze arra akartam felhívni a figyelmet, hogy emiatt a nagyvárosi korlátozás miatt nem fogják szétunatkozi az agyukat, másfelől pedig – vidéki felkérés esetén – bármikor felkerekedhetnek és mehetnek segíteni falusi környezetbe is. Persze ha ráérnek.

Ebben a szakmában sem lehet bezárkózni a nemzeti határokon belülre. Talán senki nem lepődik meg azon, hogy kolumbiai barátaink elsősorban a jenkikkel alakítottak ki nagyszerű szakmai kapcsolatokat. Rendszeresen felbukkannak amerikai vendégjátékosok (DEA, FBI), de a dolog katonai vonulatát erősítendő a Navy SEAL és a Delta Force is tiszteletét szokta tenni, amikor közös műveletekkel szórakoztatják egymást. A környékről a szomszédokkal (Brazíliával, Peruval, Panamával és Ecuadorral) vannak professzionális viszonyban, Hugo Chávez elnök Venezuelájával már nem ilyen felhőtlen a nexus, de geopolitikai és elmekórtani összefüggéseket most nem taglalunk.

És még egy megjegyzés: az UFEAU-s srácok rendszeresen dobogós helyet szereznek a latin-amerikai kommandós találkozókon, amire roppant büszkék, s ezt teljesen meg tudom érteni.

9 hozzászólás

 1. Rókakígyó — 2012-11-12 21:00 

Szimpatikus fiúk…. elolvastam, majd gyorsan elmentem én is harcművészeti edzésre…. már én is lancero-nak érzem magam.

 2. Kószák Egyike — 2012-11-14 17:53 

Nagyon jó kis írás, mondhatnám, de csak a szokásos, megszokott színvonal…;) Köszi!

Összevetve a többi spec. egységgel akár rendőri akár katonai, feltűnt a komoly(abb) előképzettség feltétele valamint az amúgy magas fizikai léc még magasabbá tétele.

Amúgy érdekes lenne egy olyan statisztika ami megmutatja hány ilyen ultra spec. srác ment el a másik oldalnak dolgozni, gondolom baromi sokat érnek.
Gondolom az aktívak jól megvannak fizetve, hogy ne korrumpálódjanak, valamint eltudok képzelni egy erős becsület kódexet amolyan BOPE módra. Vajon ez kitart az után is, hogy elmennek az egységtől és nem mennek a drogbáróknak melózni?

A másik tippem, hogy biztosan van vérdíj a fejükön a drogbárok “wanted dead or live” listáján. Éppen ezért fura a nyílt látható arc a képeken.

 3. Kószák Egyike — 2012-11-14 18:01 

Tiboru

“s megszületett a 29/2005-ös számot viselő (természetesen titkos) miniszteri rendelet, amely egyrészt konkrét (kápéban kifizetendő) összegekkel honorálta,”

Mivel titkos nem akarjuk tudni honnan jutottál hozzá jegyzőkönyv másolatához mert akkor meg kell, hogy ölj minket…:)))

 4. minorkavidor — 2012-11-15 17:01 

Pedig Uribe könnyen kivédhette volna pol.ellenfelei jogos vádját: az elnevezés módosításával: Rendőrség Különleges Városi Akcióegysége.
Jogilag: módosítom azt a §-t amelyik az egység nevét tartalmazza. Majd egy újabb§-sal hatályba léptetem a módosítást.
Formailag: új -rendőri- egyenruha
Pénzügyileg: nem “honvédségi”, hanem rendőrségi szakfeladaton történik egység bevételeinek és kiadásainak könyvelése.

 5. kullancs — 2012-11-15 17:19 

A hadsereg belföldi bevetésének tilalma nagyon jól hangzik és logikus is, csak senki nem veszi túl komolyan. Az olaszok is küldtek katonákat rendfenntartani, a brit SAS-nek is van belföldi illetékessége, de még az USA is a tengerészgyalogságot vetette be az 1992-es Los Angeles-i zavargásoknál. És lássuk be, ezek a kolumbiai helyzethez képest kifejezetten piszlicsáré ügyek… Magánvélemény, de szerintem ilyenkor bízzák inkább a katonákra a dolgot, mint hogy a rendőrségből próbáljanak egy második hadsereget fabrikálni.

 6. ender — 2012-11-21 13:40 

Előre is mosakszom, ha valamit nagyon benéznék, mert nem igazán értek a latin-amerikai különlegesekhez (sem). Kolumbiában én csak az AFEUR-ról (Agrupación de Fuerzas Especiales Antiterroristas Urbanas) hallottam, mint a városi keménylegényekről.
A cikk elején is az AFEUR jelvénye látható illusztrációként.
Most nem tudom, hogy elírás, vagy valamelyik valamelyiknek az alegysége, kistestvére, jogutódja akármi.

 7. tiboru — 2012-11-21 22:50 

@ender:

Ahogy a posztban is szerepel:

“Az UFEAU még egy dologban különbözik a többi hasonló kolumbiai különlegestől (akik mindannyian az AFEUR-nak nevezett központi parancsnoksághoz tartoznak) ”

tehát az UFEAU az AFEUR egyik összetevője (ha jól tudom, per pillanat van vagy hat), csak sajnos nincs saját jelvénye, ezért használtam nyitóképként a nagytesóét :-)

Az AFEUR a nyolcvanas évek óta létezik, az UFEAU alig hét éve.

 8. ender — 2012-11-26 14:15 

@tiboru: A leírtak alapján pedig megérdemelnének egyet.
Egyébként köszönöm és bocs az okvetlenkedésért.

 9. tiboru — 2012-11-27 18:11 

@ender:

Semmi probléma, nem tekintem szőrszálhasogatásnak :-)

RSS feed for comments on this post.

Szólj hozzá

Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.