A kaukázusi krétakör, avagy Grúzia és Góliát

Ez a poszt akkor keletkezett, amikor az ominózus orosz-grúz „háború” kitört. Noha annak már lassan négy éve (aki elfelejtette volna: 2008 augusztusát írtuk), a cikk alapkövetkeztetései, illetve az ebben rögzített tények a mai napig érvényesek.

Mivel úgy néz ki, hogy záros határidőn belül ismét meglátogatom a Dél-Kaukázust (s ezen belül Grúziát is), úgy gondoltam, hogy a posztot – egyfelől önmagam számára, mintegy emlékeztetőül, másfelől nektek, Tiborublog-olvasóknak (érdekességként) – ismét a nagyközönség elé tárom. Annak, akit érdekel a térség, ajánlom szíves figyelmébe az azeri-örmény konfliktusról szóló posztomat.

A Kaukázus és környéke sohasem nevezett a „béke, a biztonság és a nyugalom vidékei” versenyek egyikére sem; rosszindulatú elemzők szerint ezek a szavak minden ottani nyelvből (van vagy huszonöt) eleve hiányoznak. Ez persze erős túlzás, az viszont nem, hogy a Fekete- és a Kaszpi-tenger között húzódó hegylánc vonzáskörzetében nagyon nehezen lehet olyan törzset, népet vagy nemzetet találni, amely ne ellenségként tekintene szomszédaira.

A kül- és biztonságpolitika iránt (hivatásszerűen vagy csupán csak úri passzióból) érdeklődők szűk csoportján kívül Dél-Oszétiáról nem túl sokan hallottak; Abházia is csak azért cseng ismerősebben a magyar (és talán az osztrák-német, valamint az olasz) fülnek, mert volt nekünk (khm, khm) egyszer egy Abbáziánk ott lent, a tengerparton, másfelől ezzel a névvel napjainkban legalább ötven éttermet, kávézót, szállodát vagy panziót illetnek a történelmi Magyarország területén.

Lássunk akkor egy egészen icikepicike történelmi összefoglalót, ami nélkül a napokban kirobbant dél-oszétiai helyi háború nem lesz érthető. Persze arra sincs semmi garancia, hogy az összefoglalóval igen, de nincs unalmasabb, mint egy olyan fegyveres konfliktus, amelynek valamennyi összetevője érthető, minden lépés logikus és előrejelezhető, és ahol a ráció az alaptörvény.

Na, ilyen háború soha nem volt és soha nem is lesz, úgyhogy tessenek megnyugodni.

Ha nagyon vissza akarnánk nyúlni az időben, ott kellene kezdenünk, hogy valamikor időszámításunk előtt háromezer környékén a Kaukázus déli lejtőin gyakorlatilag a semmiből megjelent egy népcsoport, akik nyelvileg, etnikailag, repüljpávailag sem rokonai, sem ismerősei nem voltak senkinek, nem voltak senkinek. Még a később kialakult speckó ábécéjük is nemzeti specialitás, de ebbe most ne menjünk bele, mert rengeteg dologról kell beszélnem, és ez mégiscsak egy katonai-rendvédelmi blog, nem pedig kulturális misszió.

Tehát a grúzok (mert róluk van szó) elkezdték belakni a környéket: rengeteg szőlőt ültettek, rengeteg bort ittak, csinálták a jobbnál jobb filmeket és persze folyton harcoltak egyfelől azokkal a nagyhatalmakkal, amelyek (a fene se tudja miért) orrba-szájba rá akarták tenni a kezüket a Kaukázusra, másfelől azokkal a (hozzájuk hasonló) kisebb hegyi népekkel, amelyek (a fene se tudja miért) nem akarták szó nélkül eltűrni, hogy a grúzok rálépjenek a torkukra. Ideig-óráig hol a perzsa, hol a római, hol a bizánci, hol az oszmán, majd pedig az orosz birodalom (illetve jogutódja, a szovjetek) diktálhattak a vidéken.

Innen is látszik, hogy a kaukázusi nyelvek értelmező szótárából még egy szó hiányzik: az unalom.

A kérészéletű, alig harmincvalahány hónapig tartó állami függetlenséget követően Grúzia 1921-ben „önkéntesen” csatlakozik a Szovjetunióhoz, s hetven év sarló-kalapácsos időszak következett. Hiába adott olyan kiemelkedő, érdemekben bővelkedő férfiúkat a szabaddá lett népek örök szövetségének, mint იოსებ ბესრიონის სტალინი, გრიგოლ (სერგო) ორჯონიკიძე vagy ლავრენტი ბერია, (e legutóbbiról van saját posztunk, úgyhogy érdemes ráklikkelni!) ugyanúgy szívott, mint a többiek, Észtországtól Kazahsztánig.

Bizony, még az a szovjet katona is grúz volt, aki (az Első Belarusz Front 3. Hadserege 150. Lövész Hadosztály 756. Lövészezredének őrmestereként) 1945. április 30-án kitűzte a vörös lobogót a Reichstag csúcsára. Úgy hívták, hogy Meliton Kantarija. Riszpekt neked és az emlékednek, Kantarija őrmester!

És volt neki egy Jegorov nevű cimborája, aki biztosította, nehogy lebucskázzon onnan; a Pravda, illetve a Vörös Hadsereg fotósai persze ott voltak és állítólag háromszor is elismételtették a jelenetet; ez azonban a katonák teljesítményéből egy mikrogrammnyit sem von le.

A mostani (és a majd még bizonyosan következő) kaukázusi háborúk magvait már a szovjet időkben elhintették, ugyanis a Grúz SzSzK területén (a mindenkori nagyhatalmak divide et impera alapelvének megfelelően) Sztálin (az elmúlt évszázadok alapjára építve) létrehozott három nemzetiségi közigazgatási autonómiát (már amennyire ennek a szónak a szovjet időkben bármiféle értelme volt): Abháziát, Adzsarisztánt és Dél-Oszétiát, a megfelelő kisebbségekkel, vallási és más különbségekkel. 

Ez itt fent balra a szovjetgrúz (vagy grúzszovjet?) fantáziadús lobogó; én mondom nektek, az a rendszer már csak azért is megérdemelte a süllyesztőt, mert ilyen egyenzászlókat kényszerített az emberekre…

Moszkva persze gondoskodott arról, hogy az etnikai oroszok betelepülését mindenhová szorgalmazza, illetve arról is, hogy a különféle nációk (nem is annyira egészséges) földrajzi rotációjával a lehető legheterogénebbé tegye a peremvidéket lakosságát. Sztálinék valódi penge mivoltát mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy Észak-Oszétia és Dél-Oszétia megmaradtak más-más tagállamban úgymond autonómnak: az északiak oroszföldön, a déliek grúzföldön. A szovjet idők hivatalos szimpátiáját úgy hetven évre meghatározta az a tény, hogy azokban az elég zavaros 1918-1920-as években az oszétok a lenini-sztálini bolsevik vonalat támogatták, míg a grúzok (kétségbeejtően rossz ütemérzékkel) a menysevikeket.

Az 1990-91-es nagy fordulatot követően Grúzia is kikiáltotta függetlenségét, s a szovjet idők örökségeként hurcolászta magával a fentebb említett három autonómiát is. Lássuk röviden, kik is ők és mi a baj velük.

A lenti térképet most ne fikázzátok, mert én magam színezgettem és rajzolgattam egy órán keresztül és ROPPANT büszke vagyok rá. Ami pedig az UNOMIG feliratot és területet illeti, ők az ENSZ grúziai megfigyelői. Hogy mit csinálnak a tisztes napidíj ellenében tizenöt éve?

Nos, megfigyelnek. Erősen.

És ha neadjisten elkezdenek a környéken lőni, akkor jól elbújnak majd a bunkerekben, vagy majd értük megy valamelyik nemzeti különleges egység és kimenekíti őket.

(Fúj, de rosszindulatú voltam…)

Adzsarisztán

Kezdjük a legkevésbé problematikus Adzsarisztánnal vagy Adzsariával. Az adzsarok török eredetű nép, akik a napi betevő birkahúsravalójukat úgy ezer éve csempészéssel, vámorgazdasággal és az adók módszeres, profi szintű elkerülésével keresik meg; sokáig úgy nevezték őket, hogy „muszlim grúzok”, mert a nyelvük a grúz egyik dialektusa. Kicsit talán erőltetett, de nagyjából úgy viszonyulnak a grúzokhoz, mint a bosnyákok a szerbekhez, csak ott (még…) nem ölik egymást. Jelenleg a lakosság fele muszlim, a másik fele keresztény.

A békénhagyásukért cserébe a mindenkori hatalomnak (törököknek, oroszoknak, grúzoknak, mikor kinek) megígérték, hogy – amúgy – kevés baj lesz velük és a belső rendet fenntartják. Ez az úriemberek közötti megállapodás úgy a XVII. századtól kezdve egészen 2003-ig működött, amikor is a rugalmas, ámde kicsit bolsevik-szagú Sevardnadze Edvárdot elzavarta a népharag, s az utána következő ifjú titán, Szaakasvili mester elhatározta, hogy megnyirbálja az autonómiájukat és visszaintegrálja az adzsarokat Grúzia testébe; hogy ez miért lenne buli Grúziának vagy akár az adzsaroknak, senki nem tudja, de a lényeg, hogy ez a folyamat még tart, s nagyobb balhéról eddig Adzsarisztánból nem jött hír (vagy én voltam figyelmetlen).

A Grúzia iránti lojalitásukat tükrözi a zászlójuk és a címerük is; mindkettő tartalmazza a grúz nemzeti szimbólumokat: a grúz ötkeresztes zászlót, illetve a Sárkányölő Györgyös központi boglárcímert.

Abházia

Aztán ott van Abházia. Na, ez már érdekesebb, tudniillik de jure egy, a Grúz Köztársasághoz tartozó autonóm respublikáról, de facto egy önálló országról beszélünk, ahol (mindenki tudja, de kevesen beszélnek róla) csak az történik, amit Oroszország Anyácska jóváhagy. Az eredetileg muszlim (most már 50%-ban ortodox keresztény) abházoknak a legnagyobb dilemmát évszázadokon keresztül az okozta, hogy nem tudták eldönteni, kit gyűlöljenek jobban: a grúzokat, az oroszokat vagy az örményeket (akik a legváratlanabb helyszíneken voltak képesek fel-felbukkanni).

Egy poszt keretei közé nehezen zsúfolhatók akár az elmúlt tíz év abház történései, de a lényeg a következő: most két abház kormány van; az egyik a kvázi nacionalista, amelyik Szuhumiból irányítja az ország úgy 82 százalékát (ezek cimborálnak ezerrel Moszkvával és Abház Köztársaságnak hívják magukat), a másik a grúzbarát együttműködő, melynek székhelye Chikhaltában van. Pillanatnyilag (még) nincs háború Abháziában, de békének sem igazán lehet nevezni az ottani állapotokat; az utolsó komoly összecsapás óta (1993) már tizenöt év telt el, s a kaukázusi szokások és viszonyok ismeretében ez felér másfél örökkévalósággal.

Dél-Oszétia

Na és elérkeztünk Dél-Oszétiához, ahol napok óta igazi háború folyik; hogy konkrétan kik is a hadviselő felek, azt szerintem még a helyszínen lévők sem tudják pontosan, innen pedig még nehezebb megmondani. A hegyek-völgyek között mindenesetre grúzt, oroszt, valamint grúzbarát dél-oszétet, oroszbarát dél-oszétet, oroszbarát észak-oszétet, igazi autonómiára áhítozó és égtájjelző nélküli oszétet lehet látni (mindenkinél persze fegyver van), de hébe-hóba felbukkannak kozákok, csecsenek, ingusok, na és természetesen örmények is (fegyvertelenül, mintegy bámészkodva és biztos, hogy üzlet után szimatolva); naná, majd pont ők fognak hiányozni. Abban is biztosak lehetünk, hogy a világ magára valamit is adó (katonai és polgári) hírszerző szolgálatai gondoskodtak arról, hogy szemeik-füleik legyenek a környéken; egy csomó helybéli szépen kereshet pár amatőr fotóval, helyi pletykák továbbításával, esetleg egy-két, több évszázados helyi legenda ápdétolt változatának eladásával a hírszerzőknek vagy a sajtónak.

Az oszétokról röviden még csak annyit, hogy állítólag a régi alánok leszármazottai, és mára döntő hányaduk ortodox kereszténnyé, valamint orosz anyanyelvűvé vált. Ettől függetlenül van még olyan, hogy oszét nyelv, kicsit módosított cirill ábécét használnak és az „országukat” úgy hívják saját nyelven, hogy Husszár Irüszton. Hát nem jópofa? Olyan görögös hangulata van, vagy csak nekem tűnik annak?

1989-ben az oszétok (oszétek?) megneszelték, hogy valami komoly változás van érkezendőben, mert egy laza kis fegyveres felkelés keretein belül jól elüldöztek vagy harmincezer grúzt Dél-Oszétiából és 1992-ben kikiáltották a saját köztársaságukat; a grúzok sem voltak restek, s ami őket illeti, úgy nyolcvanezer oszétet (oszétot?) elzavartak Grúziából; mindkét fél falvakat perzselt fel, persze öltek is (több ezer halott a két oldalon), volt nemi erőszak, rablás, fosztogatás gazdagon, felbukkantak fizetett zsoldosok mindkét táborban – egyszóval business as usual.

Az abházoknak és a dél-oszéteknek Oroszország természetesen állampolgárságot adott, a rubelt használják fizetőeszközként, a sajáton kívül hivatalos nyelv még Tolsztoj anyanyelve is, tíz- és százmillió dollárnyi ilyen-olyan segély érkezik az Anyácskától évente (ilyen-olyan = 70 százalékban fegyver, 20 százalékban energiahordozó, 10 százalékban vodka), egyszóval az Orosz Föderáció mindent megtett (és megtesz) annak érdekében, hogy a két közigazgatási entitást az ezrediken túl még az ezeregyedik szállal is magához láncolja.

2003 végéig viszonylagos béke uralkodott (Eduard Sevardnadze elég dörzsölt és öreg róka volt ahhoz, hogy grúz elnökként érezze: bizonyos húrokat meddig tanácsos feszíteni, na meg az a jó pár év a Szovjet Kommunista Párt Központi Bizottságának és Politbürójának fizetési listáján megtanította egyre s másra); 2004-ben viszont a már említett Mikheil Szaakasvili, az akkor még csak 37 évének összes lendületével elhatározta, hogy rendet csinál a szakadár területeken: megfékezi a csempészést, befizetteti az adókat és ismét kitűzeti a grúz lobogót az összes közintézményre.

Hát, szakértők azóta is vitatkoznak, hogy a fenti három célkitűzése közül melyik okozta a nagyobb felháborodást; szerintem az első kettőn az oszétek meg az abházok csak a térdüket csapkodva röhögtek volna, de az a szerencsétlen zászlós dolog felpiszkálta bennük a sohasem alvó hópárducot (avagy kaukázusi leopárdot).

Koncentráljunk akkor most Dél-Oszétiára, ahol – ismét elmondom – két napja háború van. Nettó háború.

Azt persze senki sem hiszi, hogy Oroszország a felségterületén kívüli, mindösszesen 4 ezer négyzetkilométeres régióban élő kábé 75 ezer dél-oszétért hajlandó lenne tartós háborúba keveredni egy NATO- és (kicsit távolabb) EU-aspiráns Grúziával (amelynek felvételi meghívása az észak-atlanti szervezetbe egy paraszthajszálon múlott az idén áprilisban, s ezt a paraszthajszálat Németország, Putyin és Oroszhon nagy barátja csempészte a közös levesbe). Persze van bizonyos stratégiai jelentősége is a tartománynak, de szerintem korántsem akkora, mint amekkorát egyes nagy nevek tulajdonítanak neki.

Gyarmati Úr (akinek pár előadását volt szerencsém élőben is meghallgatni) szerintem egy picikét elfogult, ami nem biztos, hogy abban (ebben?) a szakmában hasznára van az embernek. Természetesen szíve joga magánemberként is kiváló kapcsolatokat ápolni a grúz elnökkel, amit különben nemhogy titkolna, hanem büszkén is hangoztat (tehát nem éltem vissza egyetlen bizalmas információval sem), de úgy vélem, ez egy kicsit (?) befolyásolja az ítélőképességét az egész kaukázusi helyzetről alkotott véleménye hangoztatásában. 

Nem, az újraébredő öntudatú, katonailag és gazdaságilag egyre jobban álló Moszkva egyszerűen demonstrálni akarja a világnak (és főként a grúzok nagy barátjának, az USA-nak), hogy azért a Kaukázusban még neki is van szava, ráadásul a fene sem tudja, hogy ha mondjuk két hónap után megszünteti a dél-oszétek nyílt katonai támogatását, ezért cserébe talán egyszer majd kérhet egy szívességet akár Grúziától, akár a NATO-tól, akár Törökországtól vagy Azerbajdzsántól (akik egyértelműen Szaakasvili mellett állnak). Érdekes módon, amikor a kilencvenes években a dél-oszétek csatlakozni akartak északi testvéreikhez és ezzel együtt az Orosz Föderációhoz, Moszkva roppant határozottan elzárkózott még a gondolattól is.

Amikor a pekingi olimpia nyitónapján a grúz csapatok nagy dérrel-dúrral nekiláttak a szakadár tartomány visszafoglalásának, arra számítottak, hogy a dél-oszét fegyveres erőkön (mintegy 3200 katona, 85 harckocsi,  négy helikopter, száz tüzérségi eszköz és hetven PSZH) kívül csak azzal a körülbelül ezrednyi orosz „békefenntartóval” kerülnek szembe, akik évek óta ott állomásoznak, s akik „ésszerűen” majd jól visszavonulnak a határ túloldalára.

Hát, nem pont így történt: grúz jelentések szerint 150 orosz tank máris átlépte a határt és harcállást vett fel a tartományi főváros, Tsinvali közelében. A helyzet óráról órára változik, ebben a posztban nem is áll szándékomban az eseményeket nyomon követni. Az biztosnak tűnik, hogy túl hamar sem Oroszország, sem Grúzia sem adja fel, és az is tuti, hogy Dél-Oszétia csak szimbólum; távolról sem csak róla szól a történet.

Szóval – olvasóink tájékoztatását és érzelmi döntésüket elősegítendő – a felek szubjektív álláspontjai nagyjából a következők:

1.) Oroszország: ott van mintegy ötvenezer orosz állampolgár és ezer orosz békefenntartó katona, akiket alattomos fegyveres támadás ért; az Orosz Föderáció (amelyről minden jószándékú ember tudja, hogy máskülönben a nemzetközi béke elkötelezettje) nem nézheti tétlenül, hogy állampolgárait, katonáit legyilkolják. Melyik állam asszisztálna karba tett kézzel ahhoz, ha egy másik állam hajtóvadászatot indítana polgárai ellen csak azért, mert azok élni szeretnének a nemzetközi jog által is garantált autonómia és önrendelkezés eszközeivel? Koszovó bezzeg elszakadhatott Szerbiától és a nemzetközi közösség felállva tapsolt nekik…

2.) Grúzia: Dél-Oszétia (Abháziához hasonlóan) évszázadok óta a grúz állam szerves része, ahol az utóbbi húsz évben köztörvényes bűnözők és politikai kalandorok ragadták magukhoz a hatalmat, és élvezik a szomszédos nagyhatalom katonai és erkölcsi támogatását. Grúzia kis ország ugyan, de nemzeti büszkeségünk nekünk is van, ráadásul a nemzetközi jog is az oldalunkon áll. Melyik állam asszisztálna karba tett kézzel ahhoz, hogy egy másik állam támogatásával közönséges, senki által el nem ismert bűnözők próbálják a lakosság megtévesztésével megcsonkítani a nemzeti területet és ily módon elszakítani ezt az anyaországtól? A baszkok megpróbálták, s az egész civilizált világ terrorcsoportként tekint rájuk.

3.) Dél-oszét átlagpolgár mondja: eddig frankó királyság volt errefelé; a grúzok nem nagyon pofázhattak bele a dolgainkba, mert ugye elszakadtunk tőlük. Az orosz gáz, fegyverek meg ez-az jól jött ugyan, de Oroszország sem ismerte el az államunkat, úgyhogy a nyílt színen olyan nagyon nem ugathatott. A kereskedelem meg jól megy, hála Istennek; orosz fegyvert grúz borért, örmény konyakot azeri kaviárért, amerikai cigarettát orosz benzinért, na és… khm… különféle tudatmódosító szereket bármiért, de főleg fegyverért, aranyért és dollárért mindig lehet cserélni és… izé… export-importálni. Nekünk ez a háború nem hiányzott kifejezetten, de mindenki tudja, hogy ilyen időszakban mindennek felfelé kúszik az ára, úgyhogy majdcsak megleszünk valahogy. Az meg, hogy milyen zászló leng (és meddig) a polgármesteri hivatalon… de őszintén: ki nem szarja le?

4.) A „civilizált világ” hivatalos képviselői, élükön az ENSZ-szel: ez nem mehet így tovább, ez tűrhetetlen! Mindent meg kell tenni a konfliktus eszkalációjának megakadályozása érdekében! Háromoldalú tárgyalásokat javasolunk, bizottságok felállítását, szakértők delegálását, nemzetközi békefenntartók telepítését, a térségben semmiféle módon nem érintett nemzetek katonái segítségével!

5.) A „civilizált világ” átlagpolgára: micsoda? Dél-Oszétia? Dél-micsoda?! Eh, ezek az afrikaiak megint nem férnek a bőrükbe. Szívem, bonts kérlek még egy sört és kérem a sportújságot!

Számtalan kérdés marad a levegőben, de az elsődleges továbbra is az: vajon itt is a brechti forgatókönyv érvényesül, és a valódi anyának nem lesz szíve ráncigálni a gyereket? Na és persze: ki a valódi anya? És talán a legizgalmasabb: ki lesz Acdak bíró, aki azt az ősi, kaukázusi igazságot képviselte, hogy azoké legyen, ami van, akik jól bánnak vele.

Kíváncsian várjuk. És mivel ez nem on-line közvetítés, azt is ideírom, hogy a lapzártánk (vagyis a cikk végleges formába öntése) szombaton, augusztus kilencedikén 23.00 óra körül volt; azóta biztos egy csomó minden történt, de arról számoljanak be az olyan karakán zsurnaliszták, mint [moderálva]. Vagy olvasóink a kommentekben.

24 hozzászólás

 1. Rókakígyó — 2012-04-01 05:58 

A háború véget ért, az oroszok lenyomták a grúzokat nagyon gyorsan (szerintem egy hét alatt), azóta szinte semmi hír a környékről.

 2. Rókakígyó — 2012-04-01 06:03 

Illetve Dél-Oszétiát és Abháziát az oroszok kvázi megszállták, emiatt a grúzok nem állnak velük szóba. Magyarországot pedig megkérték a grúzok, hogy ne Grúziának hívjuk őket, hanem Georgia-nak. Mi ennek eleget tettünk, bár kíváncsi lennék az átlag magyar ezután mit gondol az országról, szerintem Afrikából áttették Amerikába a helyet. Ha nem a tagállamra gondolnak egyből.

 3. rdos — 2012-04-01 08:31 

Kitűnő ismeretterjesztő írás a témáról, a szokásos könnyed stílusban. Köszönet érte.

Egy személyes adalék Dél-Oszétiához. Ha jól rémlik 1982 nyarán volt szerencsém Észak-Oszétiában egy hetet eltölteni diákként. Orosz – szojvet kőolaj geológusokkal volt nyári gyakorlatra csere megállapodásunk. Mi az alpi hegységképződést láthattuk élőben (Kaukázus bár messzebb van mint az Alpok, de az átkosban az ideológiai „egy akolba” tartozáson túl az is számított, hogy transzferábilis rubellel fizethettünk, az osztrák valuta helyett), az orosz diákok pedig a Balaton geológiáját tanulmányozhatták.

Egy napra „átugrottunk” Dél-Oszétiába. Idegenvezetőink jó előre mondták, minden körülmények között maradjunk együtt. Valamiért vissza szaladtam az autóbuszunkba (csőrös kekizöld teherautó alvázra húzott rövid, gömbölyített konténer, ablakokkal, fapados ülésekkel). Hatalmas csattanásra lettem figyelmes. Két 6-8 éves forma fiúcska szaladt el a busz mellől, akik egy féltéglát vágtak a busz fémlemez oldalába (tégla tört, lemez horpadt). Ez csattant akkorát. Kísérőnk mondta, valszeg a rendszám alapján kispekulálták, hogy odaátról, északról jött a járgányunk. Ja, és így üdvözöltek.

Visszatérve tiboru írásához. Mindennél árulkodóbb, hogy az Oroszországi föderációhoz csatlakozást nem támogatja az orosz medve, de azért a Dél-Oszétiaiaknak (nemzetiségüktől függetlenül ha jól rémlik) ad orosz útlevelet? személyit?.

Tiboru térképén ugyanaz látszik, mint Közép-Európa térképén. Szétaprózott, sok kis állam.

Ahogy az azerbajdzsáni hozzászólásomban is említettem, nekünk, szétaprózott közepes – kis népeknek nem a szomszédaink az ellenfeleink. Kevesebb mint 100 év és két? világháború kellett ahhoz, hogy Európából eltűnjön az Osztrák-Magyar Monarchia, a Török Birodalom, Németország gyarmatait, majd keleti tartományait vesztette, Franciaország és Nagy-Britannia pedig győztesként kapták azt, amit a vesztesek (gyarmatbirodalmuk elveszett).

Bár a hajdani szovjet, ma orosz „szláv imperializmus” nemzeti, erősen nacionalista érdekek mentén fogalmazza meg önmagát, ugyanakkor az eredmények mintha a szétaprózódás irányába mutatnának (Ukrajna, Belarusz, „isztánok”, Kaukázus és Baltikum formai függetlenedése).

Kevesebb mint 100 év alatt, pedig az USA vitathatatlan és egyetlen? nagyhatalom lett. Érdekes egybeesés?

 4. Bagoly — 2012-04-01 08:51 

Georgia on my mind! :) Tiboru, mit csinálsz a Kaukázusban? Turistáskodsz?

 5. ruba — 2012-04-01 10:52 

Én tavaly nyáron voltam Grúziában. Azt nem tudom, hogy a háború mekkora pusztítást végzett a grúz területeken, de sok nyomát nem láttuk, egyedül Zugdidiben (70ezres nagyváros az Abbáz határtól kb. 10km-re) láttunk egyetlen kiégett, szétlőtt épületet. Helyiekkel nagyon nem akartunk aktuálpolitikai beszélgetésbe elegyedni, de azt megkérdeztük, hogy hogyan lehetne utaznunk Dél-Oszétiába, vagy Abbáziába. Ők azt mondták, hogy Dél-Oszétia felé a határ teljesen le van zárva, semmi átjárás nincs, vagy ha valahogy véletlenül át jutnánk, akkor sem valószínű, hogy visszaengednek. Abbáziába már viszonylag könnyebben át lehet jutni, mert üzemel egy határátkelő, de ott is mondták, hogy ne kíséreljünk meg átkelni, mert előfordulhat, hogy a grúzok nem engednek vissza. Így aztán (bár eredetileg sem volt tervbe véve) nem mentünk se Dél-Oszétiába, se Abbáziába, pedig mindkettőtől volt hogy kevesebb mint 10km választott el.

 6. norbi — 2012-04-01 11:48 

Érdekes iromány tetszett, csak így tovább. Az állapotomon sokat rontott, a legutolsó fotó.. Az ideg állapotomon.. Egyébként csípem a grúzokat,(legalább is,ha azt a tényt vesszük,hogy neki ugrottak a medve torkának,egy kávéskanállal,hogy elvágja azt)nem az a beszari banda. (most vonatkoztassunk el az elmeállapotuk megfelelő állapotától,mert ugye az oroszokkal szívózni nem egészséges,és mindig is egészségre ártalmas volt…)

 7. igazitrebics — 2012-04-01 11:52 

Minden világos!
Ami megmagyarázhatatlan, ez a kaukázusi rasszhoz szemmel láthatóan nem tartozó, viszont vitathatatlanul Közép-Európa legszebb férfi felsőtestével rendelkező macsó , miért került a poszt végére? :-)

 8. igazitrebics — 2012-04-01 11:56 

Upsssz!
Most látom, hogy még téli időszámítás van! :-)

 9. norbi — 2012-04-01 18:52 

Pontosan! Rátapintottál,a mozgásérzékelőre :D Én is ezen a vitathatatlanul megfejthetetlen kérdésen rágódok egész nap:) Egyébként szerintem a válasz eme rettentő filozofikusan feltett kérdésedre az az lenne(szerintem),hogyaszongya… Elrettentő példa gyanánt….

 10. feketelaszlo — 2012-04-01 21:28 

S mi lesz velünk, belgákkal?

 11. tiboru — 2012-04-02 11:31 

Ő testesíti meg az átlagpolgárt, legalábbis olyan szempontból, hogy mennyit tudunk Dél-Oszétiáról :-)

 12. Rogal Dorn — 2012-04-04 13:45 

Ez már sértésszámba megy…

(egy átlagpolgár, aki tud egy-két dolgot a világról, nem úgy mint a képen szereplő egyén….)

 13. tiboru — 2012-04-04 16:35 

Szerintem te nem vagy átlagpolgár :-)

 14. Rogal Dorn — 2012-04-06 19:57 

Pedig az lenne a jó, ha átlagpolgár lennék…:D Azért jól esett.. :)

 15. rdos — 2012-04-09 14:26 

A 60 éves Tibilov a szovjet időkben lépett be az Állambiztonsági Bizottság (KGB) állományába, majd a kilencvenes években a szervezet dél-oszét részlegét irányította. Dél-Oszétia, akárcsak a másik szakadár grúz terület, Abházia, már a kilencvenes évek elején kinyilvánította elszakadását Grúziától.

http://index.hu/kulfold/2012/04/09/volt_kgb-s_a_del-oszetiai_elnok/

A látszatra sem adnak az oroszok. Azt már tudjuk, tudni véljük, mikor lépett be az új elnök a kágébéba. És mikor lépett ki belőle? Egyáltalán. Ki lehet abból lépni?

 16. tiboru — 2012-04-10 13:52 

Más értékrend van arrafelé, és ez tényleg nem duma…

 17. norbi — 2012-04-13 11:04 

Helló Tiboru! Találtam egy filmet az 5 napos háborúrol! Nem kisebb nevekkel,mint Val Kilmer, Al pacino,val a főszereplők között! Szerintem jó,de propaganda szagú :) ez van.. Ajánlom figyelmedbe! ” Az öt augusztusi nap”-cimű filmet.

 18. tiboru — 2012-04-13 16:21 

Köszi, utánanézek!

 19. outatime — 2013-03-28 04:33 

kantarija cimborajanak mindket kezen van ora – tudom nem ez a lenyeg a posztbol csak feltunt :)

a poszt super!

 20. outatime — 2013-03-28 04:53 

kevesebb nagyobb hulyeseget tudok igy hirtelen minthogy egy nep harckocsikkal vonuljon Oroszorszag ellen / Oroszorszag erdekei ellen. Ez meg az almoskonyvekben is rosszat jelent :)

 21. tiboru — 2013-03-28 11:46 

@outatime:

Köszönöm!

 22. gacsat — 2013-04-06 19:03 

Ezen az 500 rubelesen van egy árbócra akasztott ember.

 Visszajelzés24. Az ártatlanság virágai (გრძელი ნათელი დღეები/Grzeli nateli dgeebi/In Bloom, 2013) | asanisimasa — 2014-03-06 09:01 

[…] is támogatta, minek következtében ez az egész terület puskaporos hordó a mai napig. (Itt olvasható sok minden erről a témáról.) ’92-ben is az volt, a grúz férfiak vagy háborúban, vagy […]

RSS feed for comments on this post. TrackBack URL

Szólj hozzá

Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.