Sehol nem írja, hogy időrendi sorrendben kellene előszedni a cuccost, nem is ez lesz a vezénylőelv, de most mégiscsak az ESIPN lesz az első a sorban. Hogy miért? Hát mert 1991/1992-ben itt, hivatalos nevén a Francia Nemzeti Rendőrség Bűnügyi Felügyelőképző Főiskoláján (2013 óta ENSP, mert központosítottak és most már egyetlen intézmény képzi a bűnügyes és az egyenruhás tiszteket) szereztem meg az első külföldi rendőri relikviáimat. Ja, ide jártam oskolába.

A franciák a rendszerváltás után az elsők között voltak, akik felajánlották a Magyar Rendőrségnek, hogy szívesen kiképeznek már gyakorló rendőröket arra, hogyan csinálják ezt a szakmát francia földön. Én bűnügyes voltam, tehát a bűnügyi felügyelőképzőre iskoláztak be. Szerencsémre már elég jól beszéltem franciául, úgyhogy egy hathetes szaknyelvi felkészítő után tíz kollégával együtt elkezdtük a sulit, mint legelső magyar kontingens. Bevallom, nem tudom százasra, hogy utánunk voltak-e mások is; úgy rémlik, hogy igen, még két vagy három eresztés, aztán bezárt a bazár. Biztos elfogytak a franciául beszélő magyar rendőrök.

Ez a Cannes-Écluse egy falu a Yonne folyó mentén, Párizstól úgy 60-70 kilométerre és a bentlakásos rendőriskola az egyetlen említésre méltó ojjektuma. A suli amúgy 17 hektáron terül el, minden van benne, ami egy ilyen iskolába kell, a sportpályáktól a lőtéren keresztül a kocsmáig és a flippergépekig, és ami nagyon fontos: már a kilencvenes évek elején egyszemélyes szobák voltak, nem kellett más lábszagát kerülgetnünk. Minket magyarokat jól szétszórtak, mindenki más-más szakaszba került (én a huszonhetesbe), úgyhogy kénytelenek voltunk franciákkal (és néhány afrikai országból érkező hasonszőrűekkel) haverkodni. Volt, akinek sikerült, s volt, akinek kevésbé volt erre ingerenciája, de nem is ez a lényeg. Szóval tanultunk, a végén levizsgáztunk, csak gépírásból, valami nemzetbiztonsági szarságból és angolból kaptunk felmentést, amúgy ugyanazt kérték számon tőlünk, mint a franciáktól. Én (ha memóriám nem csal) 78%-os lettem, ami azért nem rossz. Emlékszem, a diplomaosztó után külön bementem a titkárságra, mert elfelejtettek sorszámot tenni rá. Mondtam nekik, hogy az márpedig kell, mert én Kelet-Európából jöttem és ott az a hivatalos irat, amin nincs sorszám, pecsét és legalább két aláírás, az szart se ér, engem meg agyonlőnek, ha ezzel így megyek haza. Azt felelték, hogy sorszámot tudnak adni, de még egy aláírást az iskola igazgatójáé mellé sajnos nem, a pecsét viszont az ott van, remélik nem lesz bajom. Innen is látszik, hogy mennyire más a francia humorérzék.   

Persze sorszám ide vagy oda, idehaza a diplomámmal (amint Toborként szerepelek, de esküszöm, hogy én kaptam) fix kitörölhettem a seggem: senkit nem érdekelt, hogy hol voltam és mit csináltam egy évig. Írtam egy háromsoros jelentést, hogy elvégeztem a francia felügyelőképzőt, szolgálattételre jelentkezem, oszt jónapot. Senki soha meg nem kérdezte, hogy mégis mit tanultam, mi volt a jó, mit lehetne esetleg átvenni. Soha, senki. A személyügyes a BRFK-ról (akkor még a VI-VII. kerületi Rendőrkapitányságon dolgoztam) elhajtott, amikor be akartam mutatni. „Maga mit akar ezzel, mit csináljak vele?” – kérdezte felháborodottan a néni, aki ilyet még nem látott, pedig még a leckekönyv-kivonatot is kikértem a franciáktól és bevittem neki. Ezen a tantárgyakon és az óraszámon kívül (itt felül) látszanak a jegyeim is (itt alul), amik azért előrevetítették a majdani szakmai érdeklődésemet és pályámat: közigazgatásrendészetből például 13-ast kaptam (Franciaországban 1-től 20-ig osztályoznak, a 20-as a maximális jegy, a 9-es és ettől lefelé bukó), polgári jogból 15-öst, rendőri hírszerzésből viszont kétszer 18-ast. Ja, emberi szabadságjogokból egy 15-öst és egy 11-est osztottak ki, ez utóbbit gondolom azért, mert év közben vagy kétszer összevitatkoztam a külső előadóval, valami köcsög ügyvéddel: egy kicsit eltérően láttunk bizonyos szabadságjogi alapkérdéseket. Arra már nem emlékszem, hogy a legutolsó, „önvédelem” című tantárgyból miért szerepel jegyként 4,75 és 0,13. Szerintem valamit vagy elbasztak, vagy ezt másként osztályozták, de ez legyen a legnagyobb problémájuk nekik is és nekem is. Nem mondom, hogy én voltam a legnagyobb verekedős császár, de egy 1-től 20-ig terjedő skálán azért jobb voltam, mint 0,13. Amúgy ebben a self-défense-ban az úgynevezett „francia box” volt a fő csapásirány, olyasmi, mint a thai box, rúgni is lehet. Még kesztyűt is vettem hozzá, ma is megvan valahol.

Megkérdeztem az akkori főnökömet (Horváth Dénes r. alezredes, bűnügyi osztályvezető, ritka normális arc volt, nagyon kedveltem): főnök, tényleg totál elbasztam ezt az évet, nem érek vele semmit? Rámnézett és azt válaszolta: ne hülyéskedj, szerintem te két hónap múlva már nem itt fogsz dolgozni.

Mondjuk igaza lett.

Utána el kellett végeznem a Rendőrtiszti Főiskolát, de ez egy másik történet. A francia diplomámra soha senki nem volt kíváncsi (úgy értem idehaza, külföldön azért hálistennek jegyezték). Ja, azért ne legyek igazságtalan: valami oktatásügyi rendeletre hivatkozva végül elértem, hogy felsőfokú, szakmai anyaggal bővített C típusú nyelvvizsgának betudták, úgyhogy miután átkerültem az ORFK Szervezett Bűnözés Elleni Szolgálatához (1992 őszétől), ott erre hivatkozva már kaptam nyelvpótlékot (köszönet érte Vajda Évikének, anyagi tisztünknek és mindenesünknek, aki addig baszogatta az ORFK-t, amíg azok beadták a derekukat).