Az amerikai Szövetségi Nyomozó Iroda talán a világ legismertebb bűnüldöző szervezete. Sokak szerint méltán vívta ki magának ezt a renomét, mások szerint jelentős púder takarja a látszatnál szikárabb valóságot, de ez a poszt most nem vindikálja magának a jogot, hogy ebben a kérdésben egyértelmű állást foglaljon, csak egy-két emléktárgyat és szubjektív történetet szeretnék nyilvánosan megosztani veletek, amelyek az FBI-jal (FBI-vel?) kapcsolatosak.

Az elmúlt 25 évben egy magyar rendőr számára igazán nem volt kihívás valódi, hús-vér FBI-ügynökkel találkozni: jó húsz éve rendszeresen megfordulnak az ORFK környékén, ők üzemeltetik a budapesti Nemzetközi Rendészeti Akadémiát (ILEA), amiről külön poszt is lesz, na és az én időmben a Szervezett Bűnözés Elleni Igazgatóságon (ez volt a jelenlegi Nemzeti Nyomozó Iroda jogelődje) külön szervezeti egység is volt, ahol 4-5 amerikai kolléga is dolgozott, hivatalosan a „nemzetközi szervezett bűnözés elleni koordinált, magyar-amerikai rendőri fellépés” elősegítése érdekében. Hogy a derék jenkik úgy igazából mit (és miért) is csináltak, most ne feszegessük, nem vagyunk konteósok.

Ez itt felül nem söröskupak, noha erősen úgy néz ki (és milyen kúl lenne, ha tényleg az lenne), hanem egy apró kitűző, csak kinagyítottam.

Idehaza is dolgoztam velük, elég sok sört megittunk együtt, sokat beszélgettünk és azt kell mondanom, hogy összességében (sok kollégámmal ellentétben) nem volt semmi bajom a srácokkal. Persze egészen más szakmai srófra jár az agyuk, mint nekünk. Nyomulósak, határozottak és kategorikusak voltak, minden megnyilvánulásukból sütött az, amit csak az idióták vehettek rossznéven: az amerikai (értsd: FBI) érdekek abszolút és megkérdőjelezhetetlen prioritást élveztek, minden más csak ezután jött. 

Jártam Washingtonban a híres Hoover-épületben (itt van a főhadiszállásuk, úgy egy kilométernyire a Fehér Háztól) és a legalább ilyen híres quanticói kiképzőbázisukon is, mindkettő igazi élmény volt. Quanticóban például találkoztam a túszmentő teammel (róluk itt írtam) és meghallgattam az egyik viselkedéskutatójuk előadását, ami arról szólt, hogy miben hasonlítanak a szervezett bűnözői körökbe beépült mélyfedésű ügynökök a bűnözőkhöz. A központjuk tetőteraszáról meg (ahová még mindig ki lehet surranni cigizni, noha nekem úgy tűnt, hogy az itt dolgozó mintegy kétezer FBI-alkalmazottból maximum tucatnyian dohányoznak és vagy mindegyikük családneve magánhangzóban végződik, vagy a keresztnevük José) ritka látványos kilátás nyílik az amerikai fővárosra, ahol még mindig hatályos az az 1910-ből származó városrendezési szabály, amely szerint egy épület maximum 20 lábbal (kábé 6,5 méterrel) lehet magasabb, mint annak az utcának a szélessége, melynek telkére építik.

A Hoover Buildingen belül egy pillanatra se maradhattam egyedül; amikor budira mentem, az ajtóban várt Charley. És még csak nem is panaszkodhattam (ami amúgy eszem ágában se volt), mert a státuszom szerint „egykísérős látogató” voltam; Charley elmondása szerint vannak országok, amelyek állampolgárainak fejenként minimum két kísérő jár, amíg az épületben vannak. Ez nem feltétlenül udvariasság és nem is a vendégek biztonsága miatt van (lássuk be, nem túl valószínű, hogy a világ egyik legjobban őrzött, legsűrűbben bekamerázott épületében bárki rátámadna mondjuk egy kínai vagy orosz rendőrtisztre és elvennék a pénztárcáját), hanem úgy vannak vele, hogy barátság ide vagy oda, az ördög nem alszik.

Az FBI 35 ezer alkalmazottjára évente 8-9 milliárd dollárt költenek, a 45 ezer fős Magyar Rendőrségre nem egészen egymilliárdot (260 milliárd forintot). Hogy ne kelljen mindenféle hármasszabállyal bajlódnotok, gyorsan elárulom, hogy egy FBI-munkatársra tízszer több lóvé jut, mint egy magyar rendőrre. Így könnyű – mondhatná bárki és majdnem igaza is lenne. Azért csak majdnem, mert – ahogy én láttam – a pénzbőség egy kicsit elkényelmesíti az embert, ellustítja az agyát. Ezzel nem azt akarom mondani persze, hogy az ügynökök szakmailag gyengébbek lennének nálunk, csak azt, hogy (véleményem szerint) kreativitás és ötletek tekintetében a kelet-európai zsaruk jobbak, mint a Hoover-fiúk. Hogy úgy mondjam: gesztenyepürét nem nagy kunszt készíteni, ha van szelídgesztenyéd, de erre mifelénk a szüleink még tudták, hogy pépesített babból, két krumpliból és néhány dióból is megcsinálható. Sorry guys, ti sose tudtatok finggal pirostojást festeni.

De térjünk vissza a relikviákhoz, elvégre ezért vagyunk itt. Kaptam tőlük emlékérmet, apró kitűzőket, nyakkendőtűt, matricákat, golyóstollat, bögrét, kulcstartót és pólót is; a bögre már eltört, a kulcstartót elvesztettem a kulccsal együtt, a pólót rég elviseltem. Na és persze okleveleket is adtak, az egyiket most be is mutatom. Az egyik cimborának, akinek pont akkoriban született gyereke (konkrétan a feleségének, de ez sejthető volt), hoztam egy partedlit, amit a Hoover szuvenyírshopjában vettem (az is van benne), s amin az FBI címere alatt az volt olvasható, hogy FBI agent in progress, vagy valami hasonló.

Nem hagyhatom szó nélkül az FBI által előszeretettel osztogatott gyűrűs-kapcsos jegyzetfüzeteket és csiptetős felírótáblákat, amikkel csak az a gond, hogy az amerikai szabványméretek eltérnek az európaitól, ezért ezekkel az idehaza kapható A4-es papírok nem használhatóak.   

Amikor hazajöttem és kialudtam magam, a főnököm (egészen pontosan: a főnököm főnöke, aki akkor még nem volt tábornok) azonnal hívatott. Na – gondoltam -, végre valaki, akit érdekel, hogy szakmai szempontból mivel lettem gazdagabb és kíváncsi arra, hogy milyen amerikai módszereket lehetne esetleg átvenni, ilyesmi. Hát innen is látszik, hogy milyen balfasz voltam: a góré arról faggatott, hogy mennyi zsebpénzt adtak a jenkik és hogy hol lehet olcsón bevásárolni Washingtonban, ugyanis egy szakmai delegáció tagjaként éppen egy amerikai hivatalos útra készült.