Bevallom, túl sok közöm nem volt a litván rendőrséghez, de mivel itt is lapul egy-két személyes történet, úgy döntöttem, hogy ezzel az országgal folytatom a relikviás sorozatot. Persze dolgoztunk velük is, ráadásul nagyon eredményes munkák voltak (ha jól emlékszem három, illetve kettő és fél), de ez pont az a terület, amiről inkább nem írnék, maradjunk meg a nyilvánosságra hozható topikoknál, az is jópofa.

Szóval úgy kezdődött, hogy valamikor 2005 tavaszán pont egy vidéki melón voltam, amikor csörgött a mobilom és a titkárnő-kolléga (aki ezerszer, de inkább kétezerszer több volt, mint titkárnő, Klári, ha ezt olvasod, innen is kétezerszer puszillak és mégegyszer köszönök mindent!), szóval a kolléganő felhív és a következőt mondja: nem tudom, mit csinálsz éppen, de gondoltam szólok: jött egy hivatalos boríték, neked van címezve és a feladó a belügyminiszter. Felbontsam?

Mondjuk szerencsére éppen ültem. Április elsején már túl voltunk, Klári amúgy se poénkodna ilyesmivel, az meg fogalmilag kizárt, hogy ő valamit félreolvasson vagy félreértsen. Ettől függetlenül visszakérdeztem: a belügyminiszter? A Mónika?

Tudniillik éppen Lamperth Mónikának hívták az ügyeletes miniszterünket, ha még emlékszik valaki rá. Ha nem, akkor se vesztett túl sokat, ültek nála jobbak és hülyébbek is abban a székben.

– Igen, a Mónika – válaszolta Klári – Kinyissam?

Már ez is furcsa volt, hiszen nagyon kevés kivétellel a központi postázóban felbontották a hivatalos (és nem minősített) leveleket, tettek rá bélyegzőt, számot meg minden szart, de ehhez – úgy látszik – nem mertek nyúlni. Azért visszakérdeztem:

– Titkos vagy valami?

– Nem, de futár hozta.

Nabazmeg – gondoltam -, Mónika most vagy felkér valami államtitkári beosztásra, vagy valami ítélet van benne (de akkor csak lenne valami előképem a dologról), esetleg meghív egy fogadásra (ennél többre nem is mertem gondolni). Szóval ott ültem valahol a Dél-Dunántúlon egy úttalan úton a kocsiban, művelet előtti feszültségben és halványlila fingom nem volt, hogy mit akarhat tőlem, egy mezei osztályvezetőtől a belügyminiszter, ráadásul úgy, hogy – telibeszarva minden szabályt a szolgálati útról – nem a főnökeimen keresztül keres meg, hanem közvetlenül levelet ír. Mondtam Klárinak, hogy ne bontsa ki, de rejtse el, amíg visszaérek Pestre. Ki látta rajtad kívül? – kérdeztem még óvatosan, mert ismerem én a rendőrök pletykás száját, de megnyugtatott, hogy tőlünk senki, a futár meg már elment.

Nem húzom tovább: lebonyolítottuk a műveletet, sikeres volt, délután visszaindultunk a fővárosba, én kábé 180-as átlaggal (elévült, most már viszem a balhét), Klári természetesen megvárt. Leültem, ideadta a borítékot (tényleg a belügyminiszter szerepelt feladóként), megtapogattam és nem úgy tűnt, mintha C4 vagy trotil lenne benne, úgyhogy – kicsit talán szaporábban szedve a levegőt – felbontottam. Közben persze megint átfutott mindenféle a fejemen, de mivel a bejáratnál nem tepertek le a kommandósok és nem vették el a szolgálati fegyverem (nehéz is lett volna, szinte sose hordtam, majdnem mindig ott volt a páncélszekrényemben, néha lefújtam róla a port), szúrós szemű katonai ügyész se volt a környéken, aki a jogaimat ismertetné, szóval olyan nagy baj nem lehet.

És kiszedtem a borítékból ezt a levelet, aminek a lényegi részét ki is nagyítom, hogy el tudjátok olvasni. A lényege, hogy a miniszter megbízott, hogy egy magyar-litván kormányközi bizottság tagja legyek.

Csak ültem és néztem ki a fejemből, szerintem nagyon ostobán. Magyar-litván. Odafordultam Klárihoz:

– Te Klári, mijafasz közöm van nekem a litvánokhoz?

– Na épp ezt akartam kérdezni én is tőled – jött a logikus válasz.

Már jó késő volt, minden főnök hazament, ezzel a hülyeséggel nem akartam baszogatni őket, majd holnap. Még ott morfondíroztam egy kicsit magamban: mondjuk egy magyar-francia, magyar-belga, magyar-kanadai, magyar-román, magyar-amerikai vagy magyar-ír kormányközi bizottságban el tudtam volna képzelni magam (ezekkel az országokkal vagy volt konkrét együttműködésem, vagy ott képeztek ki, vagy beszéltem a nyelvet, vagy mindhárom), de mindez talán logikus lett volna, úgyhogy el is hessegettem magamtól a gondolatot, csak az motoszkált továbbra is bennem: mi a rézporos tekintetű isten csodáját (csúnyábban fogalmaztam, de azt nem akarom itt reprodukálni) fogok én ebben a bizottságban csinálni és egyáltalán: hogy kerültem én ide?

A valóság gyakran izgalmasabb a képzeletnél, néha azonban kiábrándítóbb annál. Másnap tisztázódott: egy hónappal korábban kijött egy ORFK utasítás arról, hogy (központi szerv lévén) nekünk is kell delegálnunk osztályvezetőket vagy ennél magasabb beosztásúakat mindenféle kormányközi szervezett bűnözés elleni bizottságba (volt ilyen vagy száz, nem túlzok). Természetesen a listán a jó helyek már rég elkeltek, a Teve utca lenyúlta őket, nekünk maradt a reszli, amin vagy olyan országok voltak, amiket egyetlen tábornok se talált meg a térképen, vagy olyanok, ahová egyetlen nagyfőnök se akart utazni (mert elvileg ezek a bizottságok évente-kétévente tartottak egy-egy ülést, felváltva a két országban). Naná, hogy a nyugati partnerek keltek el első körben, nekünk maradtak az ex-szoci barátok, közülük is azok, amelyek messze vannak és talán az afrikai ébredő nemzetek.

Hogy a magyar-románba ezek után miért nem kerültem be (nem hinném, hogy közelharc folyt volna érte az ORFK-n), ez nagy kérdőjel, hacsak nem attól féltek, hogy román kém vagyok és pont a bizottsági ülésen fogom elárulni a magyar államtitkokat. Ne röhögjetek, ilyen hírek is voltak rólam :-) Vagy lehet, hogy simán kizáró ok volt, ha valaki beszéli az adott nyelvet és ismeri a kultúrát, nem tudom. De nem lepne meg.

És mivel a feladat (maga a kijelölés) azonnalos volt, telefonon kellett bediktálni, én meg pont a fene se tudja, hol voltam (talán épp csúsztattam az elmúlt évi túlóráimat, mert nem nagyon fizették ki), hát gyorsan beírtak a magyar-litván bizottságba, engem meg valahogy elfelejtettek értesíteni, Klári se tudott róla, szóval elsikkadt az információ.

Hát így lettem a Magyar-Litván Szervezett Bűnözés Elleni Kormányközi Közös Bizottság magyar tagozatának a tagja.

A folytatás nem érdekes: valamikor 2005-ben volt egy ülés itt Pesten (aminél hiábavalóbb szócséplést én keveset láttam, pedig akkor már nem voltam kezdő), ahol legalább megismerkedtem jófej litván rendőrökkel (tőlük kaptam a midus balsamast, amiről itt írtam, na meg ezt a zászlót és kulcstartót, amit itt felül láthattok, a kulcstartó közeli fotója szarul sikerült, elnézést, de a litván rendőrcímert ábrázolja), aztán amikor Vilniusba kellett volna menni, én már átkerültem a Tanúvédelmi Szolgálathoz és nem is kaptam értesítést arról, hogy buli lesz. Vagy valaki beugrott helyettem, ezt se tartom kizártnak; legyen boldog és hosszú életet kívánok neki.

Szóval ez az én litván sztorim, remélem nem untátok. Ja, litván rendőrzászlóból van cserém is, érdeklődők érdeklődjenek..