Lavrentyij Pavlovics Berija

Brutálisan számító, kegyetlen és skrupulusok nélküli emberek tekintetében a szovjet/orosz történelem tényleg nem szorul importra; a Rogyina históriájának évszázadai során a Nagy Földön bőven termettek olyanok, akik – mindössze egy emberi élet időtartama alatt – annyi keserűséget, nyomorúságot és halált szórtak szerteszét, amennyivel egy átlagos ország évszázadokig ellenne.

Közülük is kiemelkedni látszik Lavrentyij Pavlovics Berija, a szovjet NKVD (a Belügyi Népbiztosság) talán leghírhedtebb főnöke, a Kreml házőrző ebe, Sztálin földije, akinek állítólagos vérszomjasságánál (ha hinni lehet a visszaemlékezéseknek) csak szexuális étvágya volt nagyobb.

A kis Lavrentyij egy jobb sorsra érdemes vidéken, Nyugat-Grúziában látta meg a Kaukázus mögül felkelő Napot, 1899 tavaszán. A család a helyi mingrél kisebbséghez tartozott, akik akkor már csak hagyományaikban különböztek az őket a kora középkorban meghódító és beolvasztó grúzoktól. Apja földművesként dolgozott, s vágyai netovábbja az volt, hogy fia elvégezze a szuhumi műszaki szakiskolát, s az abház termőföld túrása helyett mezőgazdasági gépek javításával foglalkozzon.

A nagykorúvá váló fiatalembert 1917-ben behívják katonának, de az alapkiképzés után úgy dönt, hogy esze ágában sincs a cár (és Oroszország Anyácska) legnagyobb dicsőségére kockára tenni a bőrét, és gyorsan beiratkozik a bakui Műegyetemre. Jelen van a később kérészéletűnek bizonyult Azerbajdzsáni Demokratikus Köztársaság 1918-as kikiáltásánál, de – lévén ekkor már a bolsevik párt tagja – azon ügyködik, hogy az egész Transzkaukázus visszatérjen az oroszok ölelő karjaiba. Ezen magasztos cél érdekében otthagyja a műegyetemet és elszegődik az új állam titkosszolgálatához, ahol – ahogyan azt mondani szokás – belülről bomlasztja a rendszert.

1920-ban a fiatal szovjethatalom elkezdi az egész kaukázusi térség bekebelezését, s a Vörös Hadsereg csapatai mellett megjelennek a csekisták is, akik – Bakutól Tbiliszin keresztül Jerevánig – az új rend ellenségeire vadásznak: arisztokratákra, egykori cári szimpatizánsokra, egyházi személyekre, menysevikekre. Lavrentyij barátunk szemei előtt egy egészen új perspektíva rajzolódik ki, hiszen a Csekánál – elkötelezett párttagok számára – mindig volt munkaerő-felvétel. Nem is habozik, s 1921-ben már büszkén viseli az ellenállhatatlan szabású bőrkabátot.

Valamit nagyon tudhatott ez a srác (ne feledjük, ekkor még csak 23 éves!), mert a Cseka 1922-es átszervezését követően ő lesz a jogutód GPU (Государственное Политическое Управление, Állami Politikai Igazgatóság) grúziai kirendeltségének helyettes vezetője.

Alig két év telik el a dicsőséges, ötágú vörös csillag égisze alatt, s 1924 augusztusának végén a grúzok szovjetellenes nemzeti felkelést robbantanak ki. A valós életben (a népmesékkel és a tábortüzek mellett könnyes szemmel elénekelt hőskölteményekkel ellentétben) Dávid csak a legritkább esetekben szokta Góliátot megtáncoltatni: a grúzok hebrencskedését a szovjet hatóságok röpke kilenc nap alatt vérbefojtják. A felkelők mintegy 15 ezer embert vesztenek (négyezret harcok közben, 11 ezret a megtorlások során végeznek ki az oroszok), további 20 ezer grúzt Szibériába és a kazah sztyeppékre deportálnak.

A felkelés leverésében, de főként az ezt követő hajtóvadászatban (a még mindig csak 25 éves) Berija oroszlánrészt vállal; nem ritkán saját fegyverével lövi tarkón az elfogottakat, s ekkor érez rá a később szinte névjegyévé váló hüvelykujjas fojtogatás ízére is.

Ekkortájt figyel fel rá a távoli Moszkvában egy másik grúz, bizonyos Joszif Dzsugasvili, akit leginkább Sztálin néven ismert meg a világ.  Lenin halála után a párt főtitkára el volt ugyan foglalva a saját pozíciójának megerősítésével, de fél szemét továbbra is a Kaukázuson tartotta, s a nála jó húsz évvel fiatalabb Berija munkássága felkelti a figyelmét. Intézkedik is az előléptetés ügyében, s Lavrentyij azon kapja magát, hogy egyik napról a másikra az egész Kaukázuson Túli Szovjet Szocialista Szövetségi Köztársaság (Grúzia + Örményország + Azerbajdzsán) teljhatalmú GPU-jának titkos műveletekért felelős főnöke.

Az igazi gumitalpú szakmát ekkor és itt kezdi el gyakorolni, hiszen lássuk be: összekötözött kezű, előzetesen véresre vert, földön heverő félájult emberek sk. agyonlövése vagy megfojtása még egy ork számára is csak ideig-óráig hoz kielégülést, Lavrentyij Pavlovics pedig értelmes ember volt, elég komoly apparátussal a háta mögött.

A Kaukázusban, továbbá az ettől délre elterülő dombvidéken és síkságokon csupa olyan náció élt, akiknek a lázadozás, a mindenkori központi hatalommal való szembenállás, a szabadságvágy mindig is a legfőbb ismérvei közé tartozott. Sem a grúzok, sem az azeriek, sem az örmények (hogy a környéken élő további, mintegy 20 nemzetiségről és háromszor ennyi törzsről és klánról most ne is beszéljünk) nem a megalkuvásról vagy a kompromisszumkészségükről váltak híressé. Ezzel csak azt akarom mondani, hogy az OGPU (igen, ekkorra már egy O betűvel gazdagodott a betűszó, ami az „egyesített” szó orosz megfelelőjét, az Объединённое-t jelölte), szóval az OGPU nem unatkozott a hosszúnevű tagköztársaságban sem, s a rendszer ellenségeinek rutinszerű agyonverésén kívül akadtak azért intellektuálisabb kihívások is.

Igen, Lavrentyijnak alkalma nyílik belekóstolni a titkosszolgálati munka irányításának csemege-részébe, s ezzel párhuzamosan erősítette befolyását a régióban. Úttörő (úgy is mondhatnánk: pionír) volt például a szexszel kapcsolatos mocskos műveletek megszervezésében. Talán saját magából kiindulva azt az álláspontot képviselte, hogy a nemiség iránti vonzódás gyakran erősebb, mint a pénz vagy a más anyagi javak bűvölete, ezért rendszeresen alkalmazott (mindkét nembéli) prostituáltakat arra, hogy behálózza célszemélyeit, majd az így előkészített csapdát élesítve lazán megzsarolta akár pártbéli ellenfeleit is. Beugratós vesztegetési akciókat bonyolított le állami alkalmazottak ellen, majd diadalmasan felmutatta a bizonyítékot, s jöhetett a rettegett rögtönítélő bíróság, s (jó esetben) a kivégzőosztag.

Emberei beépültek az egyházi körökbe, a függetlenségpárti nemzetiségi szervezetekbe, s bomlasztottak, hergeltek, belső ellentéteket szítottak, ahol csak tudtak. Berija (mint a vérebek általában) kiváló szimattal rendelkezett, s ráérzett, hogy a párton belül hamarosan Sztálin lesz a totális befutó a többi versenyzővel (például Trockijjal, Buharinnal vagy Kirovval) szemben, s ennek megfelelően helyezte át a belső elhárítási hangsúlyokat.

Igyekezete 1931-re meghozza az első komoly pártfunkciót: grúziai első titkár lesz, majd szűk egy év múlva (33 évesen) immáron az egész transzkaukázusi köztársaságot irányíthatja a párt helyi első embereként. Ekkor már közvetlenül a Gazdától kapja az utasításokat, amelyeket szemrebbenés nélkül végre is hajt. Így például személyesen gondoskodik arról, hogy a Grúziában roppant népszerű, és komoly állami beosztásokban dolgozó Devdariani-fivérek egymás után sajnálatos balesetek áldozataivá váljanak. A Főnöknek kedveskedve elintézte, hogy a helyi nyilvántartásokból és levéltárakból eltűnjenek a Sztálin zaklatott, köztörvényes bűnözői múltjára vonatkozó dokumentumok; többek között azok, amelyekből kiderült volna, hogy Joszif Visszarionovics alkalomadtán a cári titkosrendőrségnek, az Ohranának is súgott, amikor személyes érdekei úgy kívánták.

Lavrentyij azonban mert nagyot álmodni; nem akart az isten háta mögötti Grúziában megöregedni, ezért moszkvai útjai során finoman elkezd célozgatni arra, hogy egy ilyen fiatal, tetterős és elkötelezett pártmunkás sokkal többet tudna használni az Ügynek, ha valahogy közelebb kerülne a tűzhöz.

1934-ben Sztálin személyes javaslatára a Központi Bizottság tagjává választják; nagyon furcsa, de senki sem szavaz ellene. A Kirov-gyilkosság után kezdődő tisztogatások során ismét kitesz magáért: a Fekete- és a Kaszpi-tenger között elterülő 200 ezer szovjet négyzetkilométeren több száz olyan helyi politikus, katona, pártmunkás és értelmiségi tűnik el nyomtalanul, akik nem száz százalékos lelkesedéssel vallották a magukénak Sztálin politikai és/vagy gazdasági irányvonalát.

Cinizmussal átitatott napjainkban azt a bullshitet, hogy a szorgalmas, kitartó és következetes munka előbb-utóbb meghozza gyümölcseit, már az ovisok se tudják gúnyos mosoly nélkül végighallgatni. A harmincas évek azonban ilyen szempontból még maga volt az érintetlen báj és a romantika korszaka – legalábbis a Berija-féléknek: 1938 nyarára a szorgalmas, kitartó és következetes munkája igenis meghozta gyümölcseit. Lavrentyij asztalán felberregett a K-vonal, s egy grúz akcentusú, rekedtes hang csak ennyit vakkant a telefonba: azonnal utazzon Moszkvába, mától maga a GUGB főparancsnoka.

GUGB: Главное управление государственной безопасности, vagyis Állambiztonsági Főigazgatóság, az OGPU 1934-es átszervezése során létrejött totális szovjet titkosrendőrség, a KGB jogelődje. A Belügyi Népbiztosság (Народный комиссариат внутренних дел, NKVD) alá tartozott, s főnöke hagyományosan az NKVD vezetőjének első helyettese is volt.

Moszkvába érve Berija első kérdése, hogy mi a helyzet Nyikolaj Jezsovval, a belügyi népbiztossal, akinek a nevéhez (többek között) olyan fegyvertény fűződött, mint Tuhacsevszkij marsall (talán minden idők legnagyobb szovjet/orosz katonai stratégája) koncepciós elítéltetése és agyonlövése.

Kérdésére egy szűkszavű választ kap: Jezsov elvtárs mostanában sokat betegeskedik.

Lavrentyij nem hülye (emlékeztetőül: 1938-at írunk és Moszkvában vagyunk…), több kérdése nincs. Jól is teszi, mert két hónap múlva Jezsov lemond; nyolc hónapig még víziszállítási népbiztosként tengődik, majd letartóztatják, gyors per, beismerő vallomás, golyó a fejbe – de ez egy másik történet; most térjünk vissza mai főszereplőnkhöz.

Jezsov távozik tehát, s Berija lesz az egész NKVD (gyakorlatilag a Belügyminisztérium, csak akkoriban így hívták ezt a közigazgatási szintet) vezetője. 1939 márciusában a teljhatalmú, mindössze 12 tagú Politbüró póttagjává választják.

Csúcsvezetői karrierjét úgymond hangulatjavító intézkedésekkel kezdi: a jezsovi éra jó pár hóhérlegényét látványosan letartóztatja, majd (túlkapásokkal vádolva őket) rövid úton kivégezteti, természetesen megfelelő PR-hátteret biztosítva magának a Pravdában. Közel nyolcvanezer ártatlan deportáltat hazaenged a Gulágról, amivel az első időkben ugyancsak egészen sok barátot szerez magának. Sztálin jókat somolyog a bajsza alatt, amikor az új belügyi főnök humanizmusáról, igazságosságáról és korrektségéről szóló hírek a fülébe jutnak.

Lavrentyij Pavlovics, ez a külsőleg leginkább egy falusi tanító és egy mérlegképes könyvelő nászából született hivatalnoknak tűnő emberke olyan pozícióban volt, hogy már nem igazán kellett titokban hódolnia egyik nagy szenvedélyének, az erőszakos szexnek. Ő, aki egyetlen csettintésre bármelyik elvtársnőt megkaphatta volna, egyes hírek szerint különös örömöt lelt abban, hogy fekete, lefüggönyzött ablakú (és sokak szerint páncélozott) Packard gépkocsijával lépésben végighajtatott a moszkvai utcákon, s a neki megtetsző fiatal (16-18 év körüli) lányokat egyszerűen lefogatta testőreivel, majd hármas-négyes csoportokban beterelte őket tágas irodájába. Itt kaptak egy kis vodkát és zakuszkát, ezután arccal befelé körbeállította őket, majd random sorrendben, khm, análisan közösült velük. A buli után (olykor üres zsebbel, olykor pár rubellel és egy csokor virággal) szélnek eresztette őket, majd – mint aki jól végezte dolgát – ismét államügyekkel foglalkozott.

Moszkvában azt is pletykálták, hogy Berija – ahogy mondani szokás – két kapura focizott, és a legfelsőbb szovjet vezetés jó pár tagja is (Molotov és Kalinyin például) megfordult az ágyában. A különösen rosszindulatúak azt is tudni vélték, hogy (későbbi haldoklása közben) még Sztálin is megvolt neki, de egyiküket sem ezért szeretjük.

Sztálin persze tudott minderről (kivéve persze arról, hogy mi vár rá…), de úgy volt vele, hogy mindenkinek vannak gyengéi, s amíg Berija több hasznot hajt, mint amekkora kárt okoz, hát szórakozzon csak, elvégre a Szovjetunióban a kikapcsolódáshoz mindenkinek joga van.

Nem túl közismert, de 1939 és 1940 között a náci Németország és a kommunista Szovjetunió titkosszolgálatainak (Gestapo és GUGB) képviselői több megbeszélést is tartottak, amelyeken főleg a lengyelek bőréről folyt a vita. Nos, a harmadik ilyen konferencia után (Zakopane, 1940 februárja; német részről egy Adolf Eichmann nevű arc volt jelen, biztosan sokaknak mond valamit ez a név) Berija egy olyan jelentést tesz le Sztálin asztalára, amelyben – javaslatként – gyakorlatilag felvázolja a teljes lengyel tisztikar felszámolásának forgatókönyvét… Két hónap múlva a katyńi erdőben (és más helyszíneken) elkezdenek dörögni a fegyverek, s (különböző becslések szerint) 15-25 ezer, szovjet hadifogolytáborokban fogva tartott lengyel tiszttel végeznek az NKVD emberei.

1941-ben Hitler megtámadja a Szovjetuniót, s Berija (periférikusnak addig sem nevezhető) szerepe még jelentősebbé válik: február óta már a Népbiztosok Tanácsának helyettes elnöke (de facto miniszterelnök-helyettes), s júniustól a háborús időszak legfőbb állami szervének, az akkor alig öt főből álló Állami Védelmi Bizottságnak (Государственный комитет обороны, GKO) a tagja, Sztálin jobbkeze. Ebbéli minőségében sem tétlenkedik: az ő irányítása alatt dolgozzák ki (rekordgyorsasággal) a volgai németek, majd később a krími tatárok tömeges, Szovjet-Közép-Ázsiába történő kitelepítésének terveit, de nem feledkezik meg a táborokba hurcolt, politikailag amúgy megbízhatatlannak minősített milliókról sem: őket a hadiipar rendelkezésére bocsátja, gyakorlatilag rabszolgaként.

A háború évei alatt Berija egyik prioritása volt a nyugati szovjet hírszerzési pozíciók kiépítése és megerősítése. Lavrentyij Pavlovicsot ugyanis nem tévesztette meg az a múlékony helyzet, mely szerint az USA és Nagy-Britannia per pillanat Moszkva szövetségesei; okos fiú lévén nagyon jól tudta, hogy ez az állapot csak addig tart, amíg a Führer rikácsoló hangja ott visszhangzik Európa levegőjében. Felkarolta tehát a kémkiképzést és az idegen állampolgárok beszervezésének ügyét; olyan arcok jelentéseit olvasgatta például, mint Kim Philby (akinek NKVD-őrnagyi kinevezését mellesleg ő írta alá, valamikor 1943 elején).
Kiemelt jelentőségűként kezelte az új fegyver, az atombomba kérdését. Szovjet hírszerzők tucatjai foglalkoztak már a negyvenes évek legelejétől azzal, hogy a lassan körvonalazódó Manhattan-terv közelébe kerüljenek, s informátorok százai igyekeztek minden, hasznosíthatónak vélt információmorzsát összeszedegetni az amerikaiak nukleáris próbálkozásairól. 1942 márciusában levelet ír a Gazdának, amelyben felhívja a későbbi Generalisszimusz figyelmét a maghasadási energia lehetséges katonai felhasználására, illetve arra, hogy szerinte el kellene indítani a szovjet atomprogramot. Sztálin azonban inkább a leningrádi blokáddal foglalkozik, no meg azzal, hogy az alig egy hónapja elvesztett Harkovot visszaszerezzék a németektől, úgyhogy nem reagál erre az úri huncutságra.

Berija azonban kitartó fickó, s  szűk egy évvel később (’43 februárjában) két olyan esemény is bekövetkezik, ami arra ösztönzi, hogy előterjesztését ismét Sztálin asztalára csúsztassa: egyrészt a német 6. Hadsereg maradványai Sztálingrádnál leteszik a fegyvert Zsukovék előtt (Sztálin ettől érthetően nagyon jó hangulatba kerül), másrészt pedig egy hat fős, brit színekben versenyző norvég kommandó sikeresen felrobbantja a nácik norvégiai nehézvíz-gyártó üzemét (a Gunnerside művelet). Az atomötlet ezúttal meghallgatásra talál, s Joszif Visszarionovics aláírja a papír, amely (roppant szerényen) egyúttal Berija atomprogram-főkoordinátori kinevezését is tartalmazza – természetesen az addigi beosztásainak megtartása mellett.

Innen kezdve főhősünk befolyása és hatalma olyan magasságokba jut, ami még a Szovjetunióban is példátlan. Az ötvenes évek elejére odáig fajulnak a dolgok, hogy már maga Sztálin is tart tőle, s ennek csak részben volt oka az első számú vezető kifejlett üldözési eszméje. 1953 elején kezdődik a híres orvosper-sorozat, amely zsidóellenesnek indul ugyan, de ez nem akadályozza meg Sztálint, hogy az amúgy ortodox keresztény Beriját is megpróbálja belekeverni.

A Nagy Szovjet Orvosper (avagy a „fehérköpenyesek pere”) röviden arról szólt, hogy Sztálin szerint a (főként zsidó származású) orvosok az évek során több szovjet vezetőt tettek el láb alól, s gonosz üzelmeik mögött a CIA és (natürlich) Izrael állt.

A fene se tudja, hogy hogyan alakultak volna a dolgok, ha a Népek Atyja 1953. március 2-án nem lesz rosszul, s három nappal később, 1953. március 5-én este 21:52-kor nem randizik magával Leninnel a materialisták túlvilágán. Ma már azt is lehet sejteni, hogy az eredetileg agyvérzésesnek diagnosztizált halál valójában egy jókora adag patkányméregnek tulajdonítható, s az is biztosnak látszik, hogy utolsó óráiban Sztálin nem egyedül üldögélt dolgozószobájában, hanem… Na, ki volt vele?  Bizony, Berija elvtárs, aki azzal küldte el a Főnök – szemmel láthatóan rohamosan romló – egészségi állapota miatt aggódó testőrparancsnokot, hogy „a Nagy Sztálinnak most pihenésre van szüksége, nem azokra az átkozott, kozmopolita orvosokra!”.

A sors fintora, hogy miközben a Generalisszimusz haldoklott, három személyi orvosa közül kettőt éppen a Lubjanka pincéiben kínoztak a szakemberek (lásd még orvosper), a harmadikat pedig órákkal korábban éppen Berija küldte el valamilyen mondvacsinált ürüggyel.

Vagy ezt hívják gondviselésnek?

A hivatalos fő búcsúbeszédet Berija tartja (hozzászólt még Malenkov és Molotov), aki megrendülve a könnyeivel küszködik a Szakszervezetek Házának oszlopcsarnokában felravatalozott, majd a Lenin-Sztálin Mauzóleum előtti holttest mellett állva. Mindenki (na jó: majdnem mindenki…) kész tényként kezeli, hogy ő lesz az utód. S valóban, három hónapig gyakorlatilag ő uralkodik a világ egyhatodán (nem számítva a gyarmatokat), s még a május 9-i beszédet is ő tartja a Győzelem Napján.

Furcsamód pont ekkor törnek elő belőle az addig jó mélyen lapuló reformista reflexek: egycsapásra megszünteti az orvospereket és szabadon engedi az addig lefogottak jelentős részét, óvatosan elkezd Nyugat felé tapogatózni (állítólag olyan enyhülési javaslatai voltak Washington irányába, amelyektől a hivatalát frissiben elfoglalt Eisenhower se köpni, se nyelni nem tudott, s amelyekkel összemérhetőt csak Gorbacsov tudott mondani 35 évvel később), sőt, a júniusi endékás munkáslázadáskor a szovjet csapatok kelet-berlini bevetése ellen emelte fel szavát, megpendítve a két Németország esetleges egyesülését is, valamint Kalinyingrád/Königsberg visszaadását a németeknek, a Moldovai SzSzK-ét pedig a románoknak – ekkorra azonban politikai csillaga már lefelé mozgott. Pedig mekkora fles, nem? Berija, mint a desztálinizáció első képviselője…

Egy köpcös, golyófejű és roppant ravasz ukrán emberke ugyanis már májustól elkezdte fúrni a jobb napokat is látott, mingrél gyökerű belügyminisztert (Министерство внутренних дел, MVD – ekkor már így hívták a hazai ügyekkel foglalkozó szovjet főhatóságot). Az aknamunka gyümölcseit Hruscsov (és legközelebbi szövetségesei: Zsukov marsall, Molotov külügyminiszter és Bulganyin honvédelmi miniszter) 1953. június 26-án aratja le, amikor a Politbüró ülésén veszik őrizetbe a megdöbbenéstől lebénult, szinte szólni sem tudó Lavrentyij Pavlovicsot.

Jellemző Berija renoméjára, hogy – biztos, ami biztos alapon – még aznap Moszkvába rendelnek két megbízható gárdahadosztályt (kábé 25 ezer emberrel és több száz harckocsival), azzal a feladattal, hogy a belügyminiszter híveinek elvegyék a kedvét az esetleges fegyveres tiltakozásoktól, továbbá attól, hogy kiszabadítását fontolgassák. A moszkvai városparancsnokság katonai börtönébe szállítják, ahol magánzárkába kerül, elszigetelve a szintén elfogott és tömlöcbe vetett közeli munkatársaitól.   

Olyan per következik, amelynek Lavrentyij minden mozzanatát jól ismeri és előre látja, hiszen számtalan hasonlót szervezett meg az elmúlt 30 évben. Emberünk (a világtörténelemben nem elsőként és nem is utolsóként) a saját bőrén tapasztalja azon ősrégi közmondás valóságtartalmát, mely szerint egy orális aktus során távolról sem mindegy, hogy a hímvessző melyik oldalán állsz: megvádolják hazaárulással és kémkedéssel (a katonai ügyészség vádjai szerint az MI6-nak és a CIA-nek dolgozott), a fejére olvassák erkölcstelen, „szovjet emberhez és párttaghoz méltatlan” magánéletét (a vádirat állítólag 200 nő megerőszakolását dokumentálta),  előráncigálnak harminc évvel korábbi (még azerbajdzsáni és grúziai) ügyeket, de még azt is, hogy 1941-ben 1943-ban a náciknál próbálkozott „elvtelen béketárgyalások” előkészítésével (ez utóbbi speciel igaz is volt, a vádlók csak arról feledkeztek meg, hogy ezt Sztálin közvetlen utasítására tette…)

Gondolom, senkit nem sokkolok azzal, hogy elmondom: Beriját (és hat bűntársát) minden vádpontban bűnösnek találja a bíróság és halálra ítéli; a hangulatról mindent elárul, hogy olyan magas ívben szartak a külsőségekre, hogy Lavrentyijéknek még hivatalból kirendelt védőjük sem volt, arról a burzsuj lehetőségről nem is beszélve, hogy esetleg fellebbezhettek volna.

Az ítélet tehát jogerőssé vált, és mivel az elvtársak (hamisítatlan kommunista határozottsággal) nem akarták húzni az időt, rögtön a tettek mezejére léptek. Egy (gondolom teljesen véletlenül) ott tébláboló kivégzőosztag máris munkához látott, s Pavel F. Batyickij vezérezredes (más források szerint altábornagy), a Moszkvai Területi Légvédelmi Körzet parancsnokhelyettese által személyesen kiadott tűzparanccsal 1953. december 23-án délben pontot tesznek Berija földi pályafutásának végére. Holttestét elégették, s a hamvakat a Moszkva környéki erdőkben szórták szét.

Mi sem mutatja jobban az iránta érzett gyűlöletet, mint  az, hogy utólag többen vindikálták maguknak azt a jogot, hogy ők végeztek a Kreml láncos kutyájával; közülük is kiemelkedik a szikrázó intellektusú Brezsnyev elvtárs, aki – állítólag – egy zártkörű, visszafogott italozáson azt mesélte a köréje gyűlt, hozzá hasonlóan már nem szomjas Központi Bizottságnak, hogy ő személyesen eresztett golyót Berijába.

Borító_200Lavrentyij, most nem mondom, hogy nyugodj békében, mert a te cévéddel ez fogalmilag kizárt. Maradjunk annyiban, hogy megérdemelted.

Ápdét: jelen poszt kibővített verzióját elolvashatod a 2015. október 13-án a könyvesboltokba kerülő Kémek krémje című kötetben, további izgalmas hírszerző-életrajzokkal és kémszervezet-ismertetőkkel együtt.

29 hozzászólás

 1. bibo65 — 2012-02-28 09:29 

Elkényeztetsz minket Mester! Mennyiség és minőség is egy helyen, ez a Blogrepublik! A nejem kezd elhidegülni tőlem, mert állandóan a neten olvasgatok, de amíg ilyen színvonalas írásokat, addig nem aggódok.

 2. tiboru — 2012-02-28 11:12 

A nejednek kézcsókom, és köszi :-)

 3. kszabo — 2012-02-28 11:59 

A kitűnő írásod is rámutat: Oroszországot többnyire idegen kezek irányították.
Találtam egy pár, hozzá illő cikket http://www.oroszvilag.hu/?t1=tortenelem
Üdv

 4. bibo65 — 2012-02-28 13:21 

@kszabo: Nem tudom, mit jelent nálad az idegen kéz. A grúzok akkoriban a Szovjetúniú részét képezték, ahogy sok más náció is. Elég böszme nagy ország volt (most is az) ahhoz, hogy nemcsak orosz oroszok adják a vezetés egy részét, hanem más népek is, olyanok, akik az ország területén belül éltek. Nem tudom biztosan, mert nagyon műveletlen és buta vagyok, de a cárok viszonylag ritkán voltak “idegen kezek”, úgy gondolom. Mármint származásilag. A gondolkodásuk néhány esetben igen eltérő is lehetett, mint arra az adott környezet következtetni engedett volna.

 5. Bigjoe(HUN) — 2012-02-28 15:01 

Elismerésem, az írás remek.
Nem lett volna baj ha az enyhülés hamarabb elindul, még úgy sem, ha ezt Berija indítja el.
Vagy mondjam úgy, hogy Hruscsovék kerület túl korán elő?

 6. kszabo — 2012-02-28 17:26 

Az írást nem igen fogom ismét megtalálni, a net már csak ilyen. A Lenin által szocializmusba buktatott Oroszország felső vezetőiről írtak benne. Meglepően sok nem orosz volt közöttük, akik talán így törlesztették a cári időket:)

 7. bibo65 — 2012-02-28 23:23 

Így már értem. A sztálini időszakban volt sok idegen kéz, nem a teljes történelmükben. Ebben igazat tudok adni, és fenntartás nélkül el is hiszem, hogy így volt.

 8. gyepmester — 2012-02-29 02:56 

Hajlamos vagyok kissé elégedetlenül morgolódni azon a világon amibe beleszülettem. Az ilyen írások ráébresztenek hogy tulajdonképpen mázlista vagyok. Hátborzongató helyek és korok voltak/és lesznek az emberi történelemben, amit úgy néz ki sikerült megúsznom.

 9. rogaldorn — 2012-02-29 11:57 

Nyugtával dicsérd a napot, még nem világos, hogy mi áll előttünk. :D

 10. rdos — 2012-02-29 18:29 

Remek írás, örömmel olvastam. Holott a téma nem örömteli.

Pár kiegészítést teszek, részben emlékezetből.

1938. nyara. Jezsov eftárs, Berija elődje volt az első, akit Joe bácsi nem likvidáltatott, hanem érdemei elismerése mellett lefelé buktatott (vízügyi, vagy valami “vizes” népbiztos lett). Berija a felkéréskor nem tudhatta, mi lesz a rövid távú sorsa.

Ha jól rémlik a nagy tisztogatás során, talán az abban a hónapban már harmadik, frissen kinevezett postaügyi népbiztost arra “kérte” Joe bácsi, szíveskedjék két helyettest, és két helyettes-helyettest azonnal kinevezni, hogy ha a postaügyi népbiztosnak pl. betegszabira kell menni, akkor is biztosított legyen a postaügyi népbiztos. :-/

A számok biztos hogy nem jók, de a humán erőforrás menedzsment “szisztéma” így is érthető, átérezhető.

A terrorszervezeti elődök Mihail Heller történelem könyve alapján (zárójelben nemzetisége / vallása):

1917-X-25-1917-XII-7 Boncs Brujevics (?)
1918-1926 Félix Edmundovics Dzerzsinszkíj (lengyel)
1926-1934 Vjacseszláv Rudolfovics Menzsinszkíj (zsidó)
1934-1936 Genrih Grigorjevics Jagoda (zsidó)
1936-1938 Nyikolaj Ivanovics Jezsov (orosz)
1938- Lavrentyíj Pavlovics Berija (grúz – mingrél)

És a “cég” neveit is, megadom, mert hogy a szojvet (és pl magyar) titokszolgáknak mániájuk, hogy a cégtáblát gyakorta átfestik.

1917. Szmolníj “75-ös szoba”
1917: Cseka (CSK, Összoroszországi Különleges Bizottság) a Népbiztosok Tanácsa alatt
1922: GPU (Állami Politikai Igazgatóság) az NKVD (Belügyi Népbiztosság) alatt
1923: OGPU (Egyesített Állami Politikai Igazgatóság) a Népbiztosok Tanácsa alatt
1934: GUGB (Állambiztonsági Főigazgatóság) az NKVD (Belügyi Népbiztosság) részeként
1941 február-július, majd 1943: NKGB (Állambiztonsági Népbiztosság), kiválva az NKVD-ből
1946: MGB (Állambiztonsági Minisztérium), az összes népbiztosság minisztériumra átnevezése miatt
1953: MVD (Belügyminisztérium), újraegyesült az MGB és az MVD
1954: KGB (Állambiztonsági Bizottság) a Minisztertanács alatt, kiválva az MVD-ből
1991: FSZB (Oroszországi Föderáció Biztonsági Szövetségi Szolgálata)

Befejezésül, egy magyar nyelvű link. Sokkal szárazabb, mint tiboru posztja, de akit mélyebben érdekel a téma, akár hasznos is lehet:

http://www.ketezer.hu/menu4/2002_01/berija.html

 11. tiboru — 2012-03-01 23:28 

Köszönjük a kiegészítést!

 12. regressziv — 2012-03-03 10:12 

Hát ez k.jó volt! Megmondom őszintén, Tiboru, már elég régóta olvasgatom a konteót, de most először jöttem át ide. Nagyon megérte, csak nemtom, miért nem tettem meg előbb :) Pedig, ha jobban belegondolok, hogy is mondjam… Te írtad, tehát gondolhattam volna, hogy érdemes.

Riszpekt

 13. tiboru — 2012-03-03 18:23 

Köszi a (nem is olyan burkolt) dícséretet :-)

És látod, hogy megérte benézni ide is? Látogass gyakran ide is, és ha rajtam múlik, nem fogsz unatkozni :-D

 14. iustizmord — 2012-03-03 22:35 

jogászként lázadok a legfelsőbb szovhjethez kellett volna apellálnia

 15. drjustice — 2012-03-05 18:10 

Tiburu, nagyot húztál ezzel a Blogrepublikkal! Eddig csak a Konteoblogot olvastam, de most rákaptem erre is, gyakorlatilag függővé tettél.

Viszont a Haideres konteo most már izamaszt!

 16. tiboru — 2012-03-05 21:39 

:-)

És még mennyi minden hátravan!

 17. Tim a medve — 2012-03-06 21:35 

Nagyon jó poszt, gratulálok!

 18. richvar — 2012-03-06 21:41 

Nem tudom az Ivan Passer féle Sztálin filmet láttátok-e, ebben Usztics Mátyás alakította Jezsovot, elég hihetően. Most, hogy olvastam róla egyből ez ugrott be.

 19. tiboru — 2012-03-07 00:01 

Köszönöm!

 20. michaelk — 2012-03-20 20:55 

Nagyon jó poszt.
Amit Berija csajozási szokásairól írtál, az sajnos nem ilyen rózsás.
Valóban tetszés szerint válogatott, de sajnos nemhogy virággal, de üres zsebbel se mentek haza. Sehogy……
Egyébként a távozásáról is több verzió ismert:
Állítólag, a cellájába is nőket követelt. Hruscsov elvtárs pedig szerette a tréfát, küldött neki hármat is. Ezek pedig egyszerűen agyonverték
Másik verzió szerint, és ezzel maga Nyikita Szergejevics dicsekedett némely bulin, ahol nem keveset iszogattak Hruscsov sk. durrantotta fejbe kollégáját

Sajnos mindkét verzió késett pár évtizedet

 21. szunditj — 2012-03-26 19:53 

Hatalma teljében vezére háta mögül mindenbe és mindenkibe belekötött és később ez lett a veszte. A Szovjetunió akkori két legnagyobb tekintélyű és legmagasabb rangú katonáját haragította magára.
Rokoszovszkijt a háború előtt lengyel származása miatt börtönbe záratta. Moszkva ostroma idején Zsukov addig nyaggatta Sztálint, míg végül annak utasítására kénytelen volt szabadon engedni. A háború után megpróbált újra kikezdeni vele, de akkor már akkora tekintélye volt, hogy nem tudott vele mit kezdeni. De végig megfigyelés alatt tartotta.
Zsukovra pedig éppen emiatt haragudott, mert Rokoszovszkij miatt kihagyta őt és közvetlenül Sztálinhoz fordult, aki ellene döntött. Zsukovot is folyamatosan figyeltette, a két marsallnak közvetlenül alárendelt híradós századokban mind az NKVD katonái voltak, minden forgalmazásról jelentést kapott. Nagyon sértette hiúságát, amikor Zsukov azt is elérte, hogy Sztálingrádnál az NKVD alakulatainak is részt kellett venni a harcban. (becsületükre legyen mondva, hogy bátran harcoltak és keményen ellenálltak a németeknek, nagy veszteségeik is voltak) Az egész háború alatt folyamatosan “mószerolta” a két marsallt.
Hálából Sztálin halála után Zsukov személyesen szervezte meg a letartóztatását és kivégzését.

 22. michaelk — 2012-03-26 21:50 

Szerintem Berija egész Szovjetúnióban kettő embert nem figyeltetett.
1. Sztálint (őt talán mégse merte)
2. saját magát.

De Zsukov másért haragudott inkább. Mert azért ezt a húzást (mármint a mószerolást) ő is szeretettel használta, mégpedig azért, mert a Rzsevi csatában csúfosan leégett.Ennek a lényege az volt, hogy a lehető legerősebb helyen nekiugrottak a németeknek, elvonva Sztálingrádtól az erőieket, amire nagy szükség volt, de erről “elfelejtették” tájékoztatni a Vörös Naspóleont. Úgyhogy bukta lett, és sok ezer halott. Ebben pedig pedig Berija keze benne volt. Ő úgy okoskodott, ezzel a vereséggel Zsukov visszavesz az arcából. Hát igen, de 1953-ban törlesztett. Nem véletlenül ő volt aki letartóztathatta L:P-t

 23. etin — 2012-07-15 13:19 

Sziasztok!

Elsősorban gratulálni szeretnék az írásaidhoz Tiboru, mert nagyon szellemesek, szórakoztatóak, és olvasmányosak.
Gratulálok, hozzájuk, és további sok erőt kívánok az íráshoz!

Brezsnyevi szálhoz annyit fűznék hozzá, hogy Brezsnyev et. már a 2. VH alatt is ezredességig vitte, (szentelnek is a balfaszkodásának pár oldalt a A nagy honvédő háború c. pár ezer oldalas zsebkönyvben, gondolom azért mert az ő ideje alatt írták :) ), utána mi lett vele nem tudom, de nem hiszem hogy egy sima kivégzőosztagba beállt volna puskával… Végülis ahhoz hajnalban korán kell kelni :)

Én is a nős-agyonverős verziót hallottam, de ettől még agyon is lőhették..Lehet a nők csak összeverték, és utána sebtében kivégezték :D

Ja még annyi megjegyzés: a Cári család sem volt éppen őshonos, ruszki, elég ha annyit mondok, hogy Viktória királynő, minden angolok, és népszövettségi nemzetek úrnője a közeli rokonuk volt :) Bár végülis a hozzáállás számít, hiszen az Anjou-k is francia földről jöttek hozzánk uralkodni, és el kell ismernem Károly Róbert nem volt egy rossz királyunk :)

 24. tiboru — 2012-07-16 16:45 

Köszönöm a gratulát!

Ami az európai uralkodócsaládokat illeti, ezekben (a több évszázados keresztbeházasodások miatt) jóformán mindenki rokona volt mindenkinek. Ha jól tudom, az első világháború legfontosabb szembenálló hatalmainak királyai (brit, illetve német) unokatesók voltak :-)

 25. cseko46 — 2014-07-14 22:12 

. EDDIG AZT HITTEM HOGY VALAMENYI nemzet HÁLOZATI DIRIGENSE HASZNÁLTA A SZEKSZUÁLIS BEÁLITOTSÁG KIHASZNÁLÁSÁT
A ZSAROLÁS MINDEN FORMÁLYÁBAN.
De leginkább a magas tisztségben valók lemondásához és kolaboráló tevékenységének elősegitéséhez.

 26. szepessyj — 2014-12-18 20:46 

Ez a cikk is “hozza” a már obligát magas szakmai színvonalat.
Az ironikus (gúnyos, szarkaszikus) megjegyzések meg egyenesen “ülnek”.
Továbbra is lelkes olvasója vagyok a mélyenszántó történelmi “leckéknek”.

Üdvözlettel:
Sz. J.

 27. tiboru — 2014-12-19 18:17 

@szepessyj:

Köszönöm!

 Visszajelzés28. Grúzia 03/08 | MiVanVelem — 2016-10-05 23:23 

[…] közben valahogy Sztálinra került a szó. Én elővezettem azt a Tiboru mester blogján olvasott variációt, miszerint az extrém szexfüggő Berija, miután megmérgezte a nagy Sztálint, a haldoklót még […]

 29. limbekcs — 2017-01-04 15:40 

Jorge Semprun De szép vasárnap! című művéből szerettem volna idemásolni egy vonatkozó részlet, már mikor még friss volt a poszt, de sehol sem leltem a könyvet (se otthon, se a neten).

De most találtam valamit, egy angol nyelvű fanyalgást a Semprun-könyvről, a “pár jó sztori” között épp azzal a hellyel, amit idéztem volna… – és pillantsatok az url-re, hogy kik ezek… : )

[Tehát hogy van a könyvben pár elbűvölő történet, pl.] the story recounted by Carrillo of how after foreign Communist leaders had been told by Khrushchev how Beria was shot dead by other members of the Politbureau, rolled in a carpet and smuggled out of the Kremlin, John Gollan of the British CP remarked. ‘A gentlemen’s affair, indeed!’

in: https://www.marxists.org/archive/harman/1983/09/semprun.htm

Pár megjegyzés:

– a könyv magyar szövegében is meghagyták eredetiben a ‘A gentlemen’s affair, indeed!’ fordulat

– szerintem nem Hruscsov meséli, hanem egy másik szovjet elvtárs, akit közben egy román elvtárs perverz kitartással itat oldalról, hogy előbbi félbe ne hagyja valahogy a sztorizgatást

– a letartóztatáshoz az volt a kulcslépés, hogy a tábornokok bevihették a szolgálati maroklőfegyvert az ülésre

– az egybőli agyonlövés ellentmond ugye a pernek

RSS feed for comments on this post. TrackBack URL

Szólj hozzá

Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.