Az Akadémiai Kiadó gondozásában (a közkedvelt Hadiakadémia sorozat legfrissebb tagjaként) nemrégiben jelent meg Robert Kershaw Harckocsizók című munkája. A könyvről a KatPolos kollégák már írtak egy recenziót, ezért nem is vesztegetjük erre az időnket, tessenek azt elolvasni.
Hogy a mi posztunknak akkor mi az értelme? Nos, a kiadó olyan könyvbemutatót szervez Kershaw mester és magyarul megjelent legújabb könyve tiszteletére, amilyenből (sajnos) nagyon kevés van a hazai piacon. Csak hogy elcsöppenjen a nyálatok, tessék, itt a program:
Egy kattintás ide a folytatáshoz….
Az emberi társadalomban a 
Mit szólnátok, ha a harmadik részt szeptemberre időzíteném?
Hírszerzőkkel foglalkozó sorozatunk újabb, sokak által régóta várt állomásához érkezett. Mai posztunk azt a – szinte lehetetlennel határos – célt tűzte maga elé, hogy bemutassa olvasóinknak azt a szovjet kémet, akit 1957-ben az USA Igazságügyi Minisztériuma Belbiztonsági Főosztályának vezetője, William Tompkins főügyész-helyettes nemes egyszerűséggel csak úgy nevezett: a hírszerzés világbajnoka.
Azt már eddig is elég sokan rebesgették, hogy a titkosszolgálatok (roppant felelősségteljes feladataik maradéktalan teljesítése érdekében) néha bizony köztörvényes bűnözők szolgálatait is igénybe veszik, noha ez természetesen csak a külföldiekre igaz; magyar gumitalpú cég SOHA nem tenne ilyet, ezzel mindannyian tisztában vagyunk. 
November hetedikén (!) végül eljött az ideje a Philby-féle poszt harmadik részének. Kérlek, bírd ki és ne görgess most a cikk végére, hogy megbizonyosodj arról, ez valóban az utolsó-e, vagy esetleg a szerző tényleg elvesztette józan ítélőképességét és dacolni mer a tömegekkel!
A 
A szovjet/orosz hírszerzés saját, külön bejáratú panteonjában, közvetlenül Félix Dzserzsinszkij egészalakos szobra körül, az általunk is megénekelt 
A francia Idegenlégión kívül napjainkra talán a gurkhák képviselik egyedül azt a tradicionális imázst, amit a „zsoldos” szó hordoz, ennek hagyományos és kevésbé hagyományos minden jelentésével együtt: a zsoldos ugye kizárólag és kifejezetten pénzért katonáskodik, alkalmasint embert öl. Ez is egy szakma, mint a 
A britektől már szerepeltek ezeken az oldalakon a 
1917. október 15-e, egy hétfői nap hajnala. A Párizs melletti Vincennes-i erőd udvarán felsorakozik egy 12 fős, zuávokból összeállított kivégzőosztag. Tőlük 10 méterre, velük szemben egy roppant elegáns, sötét színű ruhába öltözött 41 éves nő áll, fekete kalapban és kesztyűben, finoman kisminkelve. Egy tiszt lép oda, kezében a kendő. „Szükséges ez, hadnagy úr?” kérdezi búgó hangon, kicsit idegenes kiejtéssel, miközben mélyen a tiszt szemébe néz. A fiatal hadnagy elvörösödik és dadogva válaszol: „Ha a Madame nem óhajtja, nem, semmi jelentősége…” – majd biccentéssel elköszön, hátralép és vezényelni kezd. 
Ha jól utánagondolok, eddigi különlegeseink között nem szerepeltek olyan csapatok, akik főállásban, esetenként kötésig jéghideg (tenger)vízben gázolva – farkasszemet nézve az ezzel automatikusan együtt járó húgyúti megbetegedések és a sós víz bőröregítő hatása bestiális kettősének rémével – szereztek volna harci dicsőséget hazájuknak; sőt, úgy emlékszem, tősgyökeres angolszász-brit katonai egységet sem mutattunk még be tisztelt olvasóinknak (az Isten szerelmére: a 
Az idióta mondóka (vagy zeneszám volt? tudja valaki a tuti választ?), mely szerint „a búr, a búr a búrkalappal” legalább egy évtizednyi időre mifelénk is közismertté tette az afrikai holland telepesek nevét. Sokáig nyugi volt ugyan a fekete kontinens legdélibb szegletében, de egyszer csak – főként a gyémántokról, majd az aranyról szóló hírek eredményeként – London szemében a búrok (vicces szakállú, furcsa, torokhangú nyelvet beszélő ultravallásos különcökből) egycsapásra vérivó szörnyetegekké váltak.
Egy kis önkritikát kell gyakorolnom. 
Noha nem vagyok haditengerészeti szakértő, bátran ki merem jelenteni, hogy laza négyszáz éven keresztül a Royal Navy (vagy – tágabb megfogalmazásban, kvázi jogelődként – az angol, illetve később a brit haditengerészet) volt a példaképe és viszonyítási pontja minden olyan katonának, akit szerencséje (vagy pechje) a szilárd talaj helyett a legtöbbször ingatag vizekre kényszerített. Emberöltők és tengerész-generációk tucatjain keresztül halmoztak diadalt diadalra, győzelmet győzelemre.
