A különleges alakulatok blogunkban történő számbavételénél elérkeztünk egy olyan ponthoz, ahol az előzetes nemzeti sztereotípiák egyikének lebontásához fogunk segédkezet nyújtani.

Az „osztrák” főnév hallatán ugyanis sokkal többünknek ugrik be a gemütlich (kedélyes, kényelmes, fesztelen) sógor képe, amint bőrből készült térdnaciban és/vagy tiroli kalapban, méretes söröskriglit markolászva teliszájjal vínersniccelt habzsol, semmint egy talpig fegyverbe öltözött kommandósé, aki a Steyr AUG A2 típusú legjobb barátjával karöltve megrohamoz egy eltérített repülőgépet, vagy a földdel tesz egyenlővé egy – terroristák által elfoglalt – karintiai virslikészítő üzemet. Márpedig a sógorok között is vannak tökös legények.

Hölgyeim és Uraim: a Jagdkommando (a továbbiakban: Jk), innen, a szomszédból!

Az alakulat történetének gyökerei 1961-re nyúlnak vissza, amikor is két szépreményű fiatalember (Walter Grabenhofer főhadnagy és Manfred Flödl hadnagy, mindketten a szárazföldiektől) abban a megtiszteltetésben részesül, hogy – első osztrákokként – Fort Benningben végigszophatják a US Rangers kiképzőtanfolyamát, amiről mi is írtunk. Lévén, hogy mindketten túlélik, ráadásul a hazatérő bécsi gépet sem késik le másnaposság miatt, igen aprólékos összefoglaló útijelentést tesznek le parancsnokaik asztalára, melynek végső kicsengése, hogy kell egy csapat Ausztriában is.

Magán a Jagdkommando elnevezésen sokat filóztak a történészi és esztétikai vénával megvert nyelvészeti illetékesek, hiszen a második világháborúban volt pár hasonló nevű alakulat, amely nem kifejezetten humanitárius műveleteivel írta be magát az európai nemzetek kollektív rémálmaiba (hogy itt csak Fritz Schubertre és az ő vidám fiaira szögezzük mutatóujjunkat, hogy ezzel a szép, angolszászos nyelvi fordulattal éljünk), de aztán (többek között arra is hivatkozva, hogy már a Monarchiának is voltak jagdkommandósai) győzött a hagyományos osztrák álláspont, amely szerint 1939-1945 között minden disznóságot a németek csináltak, az osztrákok meg ugyanolyan áldozatok voltak, mint például a lengyelek vagy a görögök.

Mondjuk a nagy elődök egyike, a legendás Otto Skorzeny  biztos forog a sírjában ezt hallván, s a többi osztrák náciról most ne is essék szó…

Bónusz infó: vagy tíz évvel ezelőtt történt, hogy egy különösen jól sikerült házibulin egy pár, igen részeg Jk-tiszthelyettes Ottó emlékére is ürített pár söröskorsót; igaz, elég hangosan és „riadalmat keltő módon”, meg hát (katonaemberhez illően) mintha énekeltek is volna ezt-azt.

A rettenetesen éber osztrák katonai elhárítás már másnap tudomást szerzett a malőrről (téglák ott is vannak…), minek következtében két őrmestert kirúgtak – no nemcsak a Jk-tól, hanem az egész hadseregből, további kettő meg (akik csak bólogattak, de nem ejtették ki a Sötét Lovag nevét) kapott egy-egy, fejenként két évre szóló visszavetés rendfokozatban című határozatot az illetékes katonai bíróságtól.

No comment.

A hidegháború kellős közepén járunk; semleges nyugati szomszédunk határainál az egyik oldalon ott tornyosul a dicsőséges Vörös Hadsereg (és ha ez nem lett volna elég, ráadásul a nemkülönben rettegésre okot adó Magyar Néphadsereg is), a másikon az egyre combosodó NATO (nyugatnémet és olasz relációban), délen meg Titóék, akikkel soha nem lehetett tudni, mi a harci helyzet, úgyhogy a bécsi védelmi minisztériumban még a legidiótább tábornok is belátta, hogy ezek a srácok (mármint akik erőltették a saját, osztrák különleges egység megalakítását) nem beszélnek hülyeségeket. Persze nem kapkodták el a dolgokat (ne feledjük: mégiscsak osztrákokról van szó): az első – amerikai mintára megszervezett – speciális tanfolyamra 1963 októberében kerül sor, melynek főinstruktora az akkor már főhadnagy (és a sokkal későbbi dandártábornok és szakkönyv-szerző) Manfred Flödl.

Persze nem arról volt szó, hogy szolgai módon csak lefordítsák a rangerek kézikönyveit, hanem osztrák specialitásokat is beépítettek a kiképzési tervbe (és itt nem kizárólag a jódlizásra meg a tehénfejésre gondolok): figyelemmel hazájuk domborzati viszonyaira (amely területének 80 százalékán egy nagyobb pingpongasztalt sem lehet billegés vagy lejtés nélkül letámasztani) a hegyi hadviselés kiemelt hangsúlyt kapott, az ugyancsak izgalmas, de számukra kicsit idegenül hangzó sivatagi és tengeri harcászat kárára.

Az elkövetkezendő évek a lassú, de annál módszeresebb és alaposabb építkezés jegyében teltek (és itt nem arra a – más hadseregekben egykoron meghonosodott – szokásra gondolok, hogy a katonák ingyenes segédkezet nyújtottak a tábornokok hétvégi házának felhúzásában); először egy szakasznyi, majd egy szűk századnyi „vadászkommandós” kiképzése fejeződik be, olyan nevek által fémjelezve, mint a két Josef: Wanetschek százados és Herzog főhadnagy. A Jk-tanfolyam gyorsan hírnevet szerzett az azt sikeresen elvégzőknek, hiszen a 65-70 százalékos „időközi elhullás” távolról sem számított kivételesnek.

1968 forró nyara újabb impulzust adott a Jk fejlesztésének; ama augusztus huszadikán elég sok osztrák politikus és tábornok gyomra és torka szűkült össze a prágai tudósítások olvastán, és egyre komolyabb érvek szóltak amellett, hogy a Jk-t igenis duzzasztani kell. Ekkoriban fogalmazták meg először konkrétan, hogy mi is a feladata ennek a lassan zászlóaljnyivá nőtt alakulatnak. Nagy meglepetésekre ne számítsatok: háborús bűnösök elfogása (ne feledjük, ekkor még csak alig 23 évvel vagyunk az adolfi időszámítás befejeződése után), hadszíntéri felderítés, különleges objektumok és személyek védelme, illetve megsemmisítése (attől függően persze, hogy ezek a frontvonal melyik oldalán találhatók), satöbbi.
1975-ig (talán nem véletlenül) Ausztria legkeletibb városában, a Bécs és Pozsony között félúton található Hainburgban állomásoztak; azóta Bécsújhelyen, a kedveskedve csak Maxinak becézett Miksa-laktanyában (Maximilian-Kaserne) múlatják eseménytelennek nem nevezhető napjaikat.

A szomszédos, müncheni olimpiai vérengzést követően feladataik közé bekerül a túszmentés és a terrorelhárítás is; ezek napjainkra kiemelt prioritássá nőtték ki magukat, amin – feltételezem – olvasóink közül senki sem csodálkozik, majd a kilencvenes évektől kezdődően (amikor az osztrákok óvatosan bár, de elkezdtek érdeklődni a nemzetközi békeműveletek felől) a feladatok közé belép az úgynevezett NEO (Non-combattant Evacuation Operation) is.

A NEO (főleg lányoknak mondom, ne tessék megsértődni) olyasmit jelent, hogy – teszem azt – egy polgárháborús lángtengerben álló afrikai államból kimentem a bányászmérnököket, egészségügyi személyzetet, diplomatának álcázott hírszerzőket és a kül- és belföldi civil feketézőket, valamint ezek családtagjait, s a mentési akció során igyekszem homlokon lőni mindenkit, aki ezt nagyon meg szeretné akadályozni.

A franciák nagy spílerek ebben, de persze csak ott, ahol „francia érdekek forognak veszélyben”.

Az ikertornyok elleni terrorakciók után a bécsi védelmi politika is átgondolta a helyzetet és úgy döntött, hogy új alapokra helyezi a nemzetvédelmet, kihangsúlyozva a terrorizmus elleni osztrák fellépés sarokpontját, vagyis a Jk-t. Megintcsak eltelt egy jó év, mígnem 2002 decemberében a teljes Bundesheert (vagyis az osztrák hadsereget) ászervezik. A nagy reorganizáció egyik hozadéka az volt, hogy (a többi mellett) létrejön a Kommando Spezialeinsatzkräfte (KdoSEK), vagyis a Különleges Bevetési Erők Parancsnoksága, valamint a Kommando Internationale Einsätze, azaz a Nemzetközi Bevetések Parancsnoksága.
A Jk természetesen a KdoSEK alá tartozik, és szeretik magukat a harmadik haderőnemként emlegetni, a szárazföldi csapatok és a légierő mellett. Ausztria ugyanis – roppant sajnálatos módon velünk együtt – az első világháború után vesztette el tengeri kijáratát és valamennyi kikötőjét, élén a legnagyobbal, Rijekával Fiumével, tehát a haditengerészete pontosan akkora, mint a miénk.

A nagykönyv szerint békeidőben (pontosabban akkor, amikor nincs éles meló, ami azért nem ugyanaz) a Jk tréningezik. És nemcsak a (meglévő, illetve a majdani) saját állomány fizikai és pszichikai tűrőképességének határait szeretik feszegetni, hanem (mintegy bérmunkában) a teljes osztrák haderő részére képeznek ki olyan hivatásosokat, akikben parancsnokaik látnak valami fantáziát (ezt a jelenséget, vagyis a bérkiképzést megfigyelhettük az osztrákok eredeti tanítómestereinél, a jenki rangereknél is).

A kiképzési feladatok a Különleges Bevetési Osztály (Abteilung Sondereinsätze) vállát nyomják; itt – egymástól gyakorlatilag teljesen függetlenül – négy kiképzési és gyakorlatozási csoport működik, mindegyik más-más szakosodással:

1. Csoport: kommandó-tudnivalók, harcászati felderítés, általános ejtőernyőzés

2. Csoport: speciális ejtőernyőzés (szívásosabb feladatok) és légiszállítású műveletek előkészítése

3. Csoport: harci búvárok és robbantási szakértők kiképzése
4. Csoport: közelharc, túlélés ellenséges környezetben, épületharcászat, dzsungel- és hegyvidéki harc 

Mondanom sem kell, hogy minden főállású Jk-tag sorra elvégzi mind a négy csoport által tartott tanfolyam-részt, s csak ezután tűzheti fel ezt a speckó jelvényt (itt balra) a zubbonyára. Persze olyan nincs, hogy valaki minden említett területen egyformán nagy játékos legyen (én sem érzem valami jól magam), ezért az igazi szakosodás csak ezután következik.

Jk-snak elvileg minden hivatásos katona jelentkezhet az évente, általában októberben megszervezett „nyílt napokon”. Itt egy alapos orvosi és pszichológusi vizsgálat után (nem részletezném, el bírjuk képzelni) az általános fizikai erőnlét felmérése következik. Ilyen feladatok vannak (tessék, ki lehet próbálni; az idő szép, a madarak csicseregnek, a sör meg remélhetőleg ott pihen a hűtőszekrényben):

– 5 kilométer futás 24 percen belül, sportruházatban

– 18 kilométeres menetgyakorlat teljes felszerelésben, akadálypályákkal és más meglepetésekkel súlyosbítva 4,5 órán belül

– medencébe ugrás egy 10 métres trambulinról, majd kikecmergés (ha minden jól megy, víz is akad)

– kötélmászás egy 30 méter széles „szakadék” két partja között

– 300 méter úszás (szabadon választott technikával, de minél gyorsabban)

Minden próbát csak egyszer lehet megismételni; kudarc esetén búcsú, lógó orral lehet visszamenni a küldő alakulathoz.

Az előzetes kiválasztást egy 48 órás komplex harcászati gyakorlat követi, s aki ezen is megfelel, elkezdheti a konkrét Jk-alapkiképzést – már ha márciusig nem gondolja meg magát; a híres (azaz inkább hírhedt) Grundkurs ugyanis hagyományosan minden év tizedik hetében indul és hat hónapon át (egészen pontosan 27 hétig) tart.
Az első hónapban a jelöltek egy általános gyalogsági kiképzést kapnak, melynek során egyénileg, illetve raj-szinten megtanulnak boldogulni a lövész-feladatokkal. Megismerkednek az összes olyan fegyverrel, járművel és egyéb szerkentyűvel (ínyenceknek: biszbasszal és ketyerével), amivel a sors összehozhatja őket, hazaival és külföldivel egyaránt.

Ezt követően egymás után jönnek a már specializált lépcsőfokok: hegyvidéki harcászat sízéssel, alpinizmussal, havasi gyopár-szedéssel, lavinával megtűzdelve (az Alpokat két részletben látogatják: egyszer téli, másszor nyári körülmények között); vizes feladatok (a már említett búvárkodás, víz alatti robbantások, járművek elsüllyesztése, vízfolyásokon történő erőltetett átkelés – vízfolyáson egyaránt értendő például a Duna, de a gyorsfolyású helyi folyócskák is; ejtőernyős ugrások (a HAHO-HALO technika elsajátítása nem kötelező, csak kevés olyan emberre van szükség, aki ezt is tudja, arról nem beszélve, hogy ez még 3 hét ráadás-tréninget is jelent), de tanulnak városi harcászatot, elsősegélynyújtást, CQB-t (ez az épített környezeten, azaz inkább épületen belüli katonai tennivalók sokasága), hírszerzési alapokat, alkalmazott pszichológiát, testbeszéd-értelmezést, búvóhelyek és alkalmi fedezékek létrehozását természeti körülmények között (a kétméteres hóval borított hegyvidéktől kezdve a zölden hersegő legelőkig), túszmentést, elfogást, megfigyelést, számítástechnikát, és közben meg lőnek, lőnek, lőnek… Nem folytatom, hiszen 27 hét annyi mindenre elég…
Itt felül a mostani Jagdkommando-górét, Horst Hofer ezredest láthatjátok, pirossal jelölve. Állítólag amikor (még zsenge főhadnagykorában) odaát volt kiképzésen, az amerikai kollégák még viccelődtek is a helyre kis bajuszkájával.

Egyszer.

A sors úgy hozta, hogy eddig a Jk inkább külföldön bizonyította rátermettségét; Bosznia, Koszovó, Csád, Afganisztán – ez utóbbi helyszínen elsődleges feladatuk a külföldi (főleg osztrák) állampolgárságú VIP-k biztonságának szavatolása; Kabulban épületbiztosítást is végeznek, és egy ideig ők védték még a hazai (értsd: afgán) kormány jó pár tagját is. Annó (1997-ben) őket hívták Albániába is elfogni pár hegyi szerencsejátékost, amikor a piramisjátékos móka letörése folyt.

Jelmondat tekintetében is jól állnak: a numquam retro (sohasem visszavonulni) mellett még használatban van a numquam perimus (sohasem elpusztulni) is, ami végül is egy különleges katonának szinte ugyanazt jelenti.

És végezetül a speciális alakulatokat szinte mindig érintő barett-problematikáról. A Jk-nak sokáig skarlátvörös fejfedője volt, de aztán (tán 2008 végén vagy 2009 elején) ezt a színt kisajátította magának a díszelgő alakulat, az operettkatonák, vagyis a bécsi Garde. Volt morgás rendesen, el bírjátok képzelni, de nem volt kivel vitatkozni: a vadászkommandósok megkapták az olívzöld barettet, annyi engedménnyel, hogy ők az egyedüli osztrák katonai alakulat, akik a nemzeti címer helyett odahaza is az ejtőernyős-kardos emblémát viselhetik a sapkarózsa helyén – persze csak ha megszerezték az állandó belépőt a Maxiba…