Az amerikai ejtőernyős

Az amerikai hadsereg ejtőernyős fegyvernemének nemcsak a születése napját, de óráját is pontosan lehet tudni: 1940. július elseje, hétfő reggel 07.00 óra; a Georgia állambeli Fort Benning kiképzőbázis fellobogózott alakulóterén a 29. Gyalogos Hadosztály ott felsorakoztatott 50 emberének (48 sorállományúnak és két tisztnek) ünnepélyes parancsismertetést tartanak, melynek értelmében létrejön a US Army első, kísérleti ejtőernyős szakasza.



Kurvasok (számos jó, még több gyatra) filmet láttunk róluk, ezek egy részét bármikor szívesen újranézem – gondolom, ezzel nem vagyok egyedül; evidenciákról csak röviden írok, elvégre az alapdolgokról minden olvasónk hallott.

 A negyvenes évek eleje – ha másnak nem is –, a katonai ejtőernyősök számbeli fejlődésének igencsak kedvezett: 1941-ben már négy légiszállítású zászlóalj gyakorolja szorgalmasan a kiképzési tervben leírtakat. 1942. augusztus 16-án létrehozzák a nemsokára legendás hírnevet szerző két Légiszállítású Hadosztályt: a 82.-et, mely nevében is hazafias húrokat pendített meg (All American, azaz „Teljesen amerikai”), majd pár napra rá a 101.-et, amely karjelzése után a Screaming Eagles, vagyis a Vijjogó Sasok büszke nevet viselte (a sasnak külön története van, akit érdekel, keressen rá a neten „Old Abe” néven). Ugyancsak ebben az évben alakul meg az USA Hadseregén belül a Légiszállítású Csapatok Főparancsnoksága is.

1942. novemberében az 509. zászlóaljnak jut az a megtiszteltetés, hogy amerikai alakulatként a világtörténelemben először, harci ugrást hajtson végre. A színhely Észak-Afrika. A kísérlet sikerül (nagy meglepetésre minden ernyő kinyílt), s még azon melegében az anyaországban létrehoznak további három légiszállítású hadosztályt: a 11.-et, amely az enyhén szólva megtévesztő The Angels (Az angyalok) megnevezést kapja, a 13.-at, mely a Black Cat (Fekete macska) becenévben részesül, és  a 17.-et,  a  harcias nevű The Talon-t  (A karom).

A második világháborúban betöltött szerepükről könyvtárnyi dokumentum és irodalmi mű született. Elégedjünk meg itt egy-két helyszín említésével: 1944. június hatodika – Normandia; 1944. augusztusa – Provence, dél-Franciaország; 1944. szeptembere – Hollandia, Market-Garden hadművelet; 1944-45 – az Elba menti harcok. A statisztika kedvéért még egy szám említése engedtessék meg:  1944. június hatodika amerikai ejtőernyős-vesztesége (vagyis a 82.-esek és a 101.-esek ember-áldozata) 2499 halott, sebesült vagy eltűnt katona. Ez a „leghosszabb nap” teljes amerikai veszteségének közel negyven százaléka…

A második világháborúban érte a legnagyobb „saját hibás” veszteség az amerikai ejtőernyősöket: 1943. július 11-én a 82-eseket szállító kötelékből 23 repülőgépet lőnek le  tévedésből Szicília partjainál az ott horgonyzó amerikai hadihajók; 318 amerikai esik áldozatul a szervezetlenségnek, a fejetlenségnek és a saját tűznek.

A háború után sem színházlátogatással múlatják az időt: 1950-ben a 187. Ejtőernyős Ezred Koreában az ott vendégszereplő kínai csapatokkal száll szembe. Haditechnika-történeti érdekesség, hogy itt kerül sor először a helikopterek harci bevetésére. Az amerikaiak 2000-3000 méter magasból ugrottak ki belőlük, s csak 150-200  méterrel  a föld  felett nyitották   ki  ernyőiket,  hogy  minél  rövidebb ideig legyenek az ellenség tüzében. 

1965 tavaszán a 82-esek Santo Domingo-ban szállnak partra és helyreállítják a rendet.  Ugyanezen év nyarán a 101-esek is (akiket a háború óta többször feloszlattak, majd újból megalakítottak) megérkeznek az Indokínai félszigetre, ahol többek között Saigon védelmében szorgoskodnak. Az üvöltő sasok egészen 1972-ig maradnak Ho apó földjén, s az utolsó pillanatokban is közreműködnek az amerikai polgári és katonai személyzet kimentésében a körbezárt Saigonból.

1968. elején az ugyancsak a 82. Légiszállítású Hadosztályhoz tartozó 3. Ejtőernyős Dandár kezdi meg 22 hónapos vietnami kálváriáját; őket a 4. Dandár váltja fel 1969. decemberében. 1983-ban a 2. Dandár Grenadában tevékenykedik, s röpke hat nap alatt söpri  ki a kubai „katonai tanácsadókat” a szigetről. És persze, hogy ott voltak/vannak Irakban is.

Jelenleg a 101-es Légiszállítású Hadosztály a Kentucky és Tennessee államok határán lévő Fort Campbellben, a 82-es pedig az észak-karolinai Fort Braggben állomásozik. A 101-esek bizonyos szempontból hűtlenek lettek a repülőgépekből útjukra bocsátott ősökhöz, hiszen évek óta a helikopteres bevetéseket gyakorolják, s légiszállítású roham-hadosztályként hivatkoznak rájuk. Így jelenleg – tudomásom szerint – a 82-es az egyedüli hivatalos ejtőernyős-hadosztály a US Army-ban. Ha tévednék, elnézést, és pontosítsatok bátran.

Persze én is nekiállhatnék most nyomozni, de akkor mi maradna hűséges kritikusainknak?

Az amerikai katonai ejtőernyősök három osztályba sorolhatók: aki egy kiképző-iskolában öt ugrást végrehajtott, jogosult a Basic (alap)-jelvény viselésére. A következő fokozat a Senior, melyet harminc ugrás után kaphat valaki. A harmincból legalább 15-öt teljes felszereléssel kell végrehajtani, és legalább két éjszakai ugrásnak is szerepelnie kell a minősítési lapon. A harmadik fokozat a Master: minimum 56 ugrás, ebből 25 felszereléssel, kettő éjszaka és legalább öt taktikai feladat teljesítésével összekötve. Ráadásul a Master-fokozathoz ki kell érdemelni az oktatói diplomát is, valamint legalább három évet el kell tölteni egy ejtőernyős alakulatnál. Itt felül a három fokozat jelvénye; a felső sorban a bevetési ruházaton viselendő verzió, az alsóban a kimenő-változat.

Nincs

Nincs hozzászólás.

RSS feed for comments on this post.

Szólj hozzá

Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.