Special Air Service 3.0

A kicsit hosszúra nyúlt szünet után újult erővel folytatjuk a világ egyik legismertebb és legpatinásabb különleges katonai alakulatának bemutatását. Trilógiánk mostani (befejező) része a második világháború utáni évtől követi nyomon a brit Special Air Service pályafutását, megemlékezünk a leghíresebb bevetésükről, megismerkedünk a kiválasztási és kiképzési forgatókönyvekkel, valamint ejtünk pár szót a szakmai hitvallásukról is (amit csak azért nem nevezünk ars poetica-nak, mert ezek a srácok kurvasok mindenhez értenek, de a versfaragás hálistennek nem tartozik ezek közé).

Ott hagytuk abba a második részt, hogy a brit politikusok 1945 októberében úgy döntenek, hogy – a világbéke küszöbén átlépve – Őfelségének soha nem lesz többé szüksége az SAS szolgálataira.

Nos, a világpolitikában nem ez volt az első eset (és nem is az utolsó), amikor a döntéshozók orbitális marhaságot csináltak. Alig telt el egy év a sokat vitatott megszüntetés óta, s a londoni Nagyvezérkar feltámasztja a brit tartalékos haderő egyik legpatinásabb ezredét (az Artists Rifles-t), s azonmód át is nevezi őket 21st Special Air Service-re, reaktiválva jó pár háborús veteránt. 1947. január elsején megkapják a vadiúj hadilobogót, s máris elkezdődik az újoncok toborzása, illetve kiképzése, azzal a (nem is igazán titkolt) szándékkal, hogy a Birodalom még meglévő ázsiai érdekeinek védelmében vetik majd be őket, ha a helyzet úgy kívánja.

Az ötvenes évek – az újjászületés

Nos, a helyzet úgy kívánta: 1949-től már kifejezetten Koreára gyúrnak, ahol az északi kommunisták igencsak sok borsot törtek a déliek (és ezek nyugati szövetségesei) orra alá. A politika azonban az utolsó pillanatban közbeszólt, s 1950 legelején Korea helyett Malajziába repülnek, hogy az ottani (kifejezetten britellenesnek indult, s ugyancsak a kommunisták által kirobbantott) lázadássorozatot valahogy megfékezzék.

Ezzel párhuzamosan régi barátunk, Mad Mike tábornok (akinek nem ugrik be, hogy ki volt ő, sürgősen a második rész újraolvasását ajánlom!) ugyancsak malájföldi megbízást kap: ő szervezi meg a britek ottani dzsungelkommandóit (a Malayan Scouts-okat). Ahogy a rómaiak már kétezer évvel ezelőtt olyan találóan megállapították: similis simili gaudet, vagyis hasonló a hasonlónak örül; a 21-es SAS-ezred rutinos harcosai és Mike Calvert egymásra találnak a délkelet-ázsiai bozótharcok során. Egy kis nosztalgiázást és tábortűz melletti sztorizgatást követően (ahogy ez katonáktól egyenesen elvárható) a malajziai SAS-t is Calvert alá rendelik, s a két elitcsapat (vagyis a légiszolgálatosok és a Malayan Scouts-ok) jó másfél évig vállat vállhoz vetve iparkodnak a helyi kommunista felkelők számának csökkentésén. Ez volt a Helsby fedőnevű műveletsorozat.

1952-ben a brit hadügyminisztérium példa néküli lépésre szánja el magát: az eredetileg a tartalékos haderőhöz (Territorial Army) tartozó 21st SAS Malajziában szolgált tagjaiból, illetve a Malayan Scouts legtökösebb embereiből létrehozza az immáron a reguláris hadsereg (Regular British Army) szerves részeként műkődő testvéralakulatot, a 22nd SAS ezredet. A korszerű SAS (ahogyan ma ismerjük őket) megszületett.

A növekvő igények miatt 1959-ben megalakul a 23rd SAS Regiment is, ugyancsak a Territorial Army fennhatósága alatt.

A hatvanas évektől kezdve a 22-esek neve az SAS szinonimájává vált (noha szigorú értelemben ők csak egy részét jelentik az ezrednek), hiszen reguláris alakulatként őket küldték minden olyan bevetésre, ahol a különleges katonai szakértelem olyan fokára volt szükség, amit tartalékosok (akármennyire is profik lennének) nem tudnak nyújtani.

A minta

A brit SAS számos külföldi SF-alakulatnak szolgált (és szolgál a mai napig) követendő példa- és mintaként. Az ő képükre és hasonlatosságukra hoztál létre 1954-ben az új-zélandiak, majd 1957-ben az ausztrálok a saját SAS-üket (még a nevet is megtartották: New Zealand SAS, illetve Australian SAS Regiment). Még a franciák is tőlük lopták kölcsönözték az ötletet, amikor a saját tengerészgyalogos ejtőernyőseiket (brit módszerek szerint ) kiképzik és amikor ezeknek mottót választanak (Qui ose gagne = Who dares wins, vagyis Aki mer, az nyer). És ne feledkezzünk meg a jenkik Delta Force-áról sem, hiszen ennek létrehozója, Beckwith ezredes egy angliai SAS-csereprogramon sajátította el az ilyen típusú alakulatok megszervezésének és vezetésének minden csínját-bínját.

Az iráni nagykövetség elfoglalása

Nincs arra sem idő, sem elegendő karakter, hogy az elmúlt évtizedek SAS-műveleteiről itt, egy blogposztban megemlékezzünk, de az 1980-as londoni terrortámadás megemlítését nem lehet kihagyni. Már csak azért sem, mert egészen addig az Ezred konkrét létezéséről inkább csak laza folyosói pletykák, bennfentes minisztériumi sutyorgások és a bulvársajtó másodlagos megbízhatóságú hírei szóltak.

Mielőtt belevágnánk a Nimród fedőnevű sztori ismertetésébe, egy-két mondattal lépjünk vissza öt és fél évet az időben: 1973 végén Edward Heath miniszterelnök arra utasítja védelmi és belügyminisztereit (jelesül Peter Carringtont és Robert Carrt), hogy kezdjék meg a fegyveres erők, illetve a rendőrség és a titkosszolgálatok terrorelhárítással, továbbá túszejtések felszámolásával foglalkozó kapacitásának intézményes kiépítését. Lord Carrington (a későbbi NATO-főtitkárt inkább ezen a néven ismerhetik hajlottabb korú olvasóink) nem sokat teketóriázik, s ezekre az új feladatokra szemrebbenés nélkül a 22-es SAS-t jelöli ki. A fiúk pedig nem kérdeznek vissza, hanem elkezdik a felkészülést.

Nos, térjünk vissza 1980. április 30-ra, amikor egy (a Brian életébe illő elnevezésű) terrorcsoport, a Demokratikus Forradalmi Front Arabisztán Felszabadításáért szervezet hat fegyverese délelőtt fél tizenkettőkör behatol a londoni iráni nagykövetség épületébe, s túszul ejti az abban pillanatnyilag tartózkodó 25 embert (diplomatákat, személyzetet, látogatókat egyaránt), plusz az épület előtt őrködő angol rendőrt. Ahogy ez már lenni szokott, a terroristák közel száz, a dél-iráni Kuzesztán tartományban bebörtönzött társuk szabadonbocsájtását követelték, valamint egy repülőgépet, amivel szabadon távozhatnak Angliából.

A brit illetékesek első körben a Scotland Yard túsztárgyalóit és bevetési osztályát riasztják, de hamarosan rájönnek, hogy itt combosabb beavatkozásra is fel kell készülniük, úgyhogy felrendelik a herefordi laktanyából az SAS műveleti tervezőit is. A rendőrök eleinte szép eredményeket értek el (ami öt túsz szabadonbocsájtásában is megnyilvánult), de a hatodik nap kora délutánjára a túszejtők idegei felmondták a szolgálatot, s agyonlövik az egyik iráni túszt, majd holttestét kidobják az ablakon.

Kormányzati oldalról a reakció természetesen az azonnali fegyveres beavatkozás elrendelése, tűzparanccsal; ez a döntés volt az akkor fix egy éve miniszterelnökösködő Margaret Thatcher becenevének (Vaslady) egyik magyarázata. És az is természetes, hogy a végrehajtás az SAS feladata.

Az időközben telepített technikának köszönhetően (igen, a technikát csak a túszhelyzet kitörése után telepítették a nagykövetségre, nem volt ott egyetlen mikrofon vagy rejtett kamera sem azelőttről! Ez már csak azért is egészen biztos, mert mindezt maga a brit belügyminiszter állította, s közben a szeme se rebbent), szóval a technikának köszönhetően délután ötre az SAS már centire tudta, hogy melyik túszejtő hol áll, hol vannak a túszok, s tán még azt is, hogy hány légy (és hol) mászkál a nagykövetség belső falain.

Mike Rose alezredes (a helyszínen tartózkodó két, egyenként 16 fős SAS-különítmény parancsnoka, amúgy a 22-esek főgóréja) 19.23-kor adja ki a támadási ukázt. A kommandósok több oldalról és több hullámban hatolnak be az épületbe, ahol a heveny tűzharcban öt terroristát agyon is lőnek a hatból. Sajnálatos módon egy túsz is életét veszti a rajtaütésben, további kettő súlyosan megsebesül; ezt hívja a szakma járulékos veszteségnek.

Az egész akció (amelyet a tévé egyenes adásban közvetített) 17 percig tartott. 19.41-kor Hector Gullan őrnagy (a műveletirányító tiszt) már a szóbeli jelentést fogalmazza magában, miközben kilép a nagykövetség kapuján.  

Akadékoskodók és szőrszálhasogatók már akkor is voltak: az SAS-t később feljelentették, mondván, hogy a telex-szobában őrködő két terroristát már akkor lőtték agyon, amikor azok eldobták fegyvereiket. A rendőrségi vizsgálat végül megállapította, hogy a katonák mindegyik fegyverhasználata és leadott lövése jogszerű volt, még akkor is, ha volt olyan túszejtő, akiről a boncasztalon derült ki, hogy mellkasát 21 (huszonegy), fejét 3 (három), végtagjait pedig további 3 (három) lövés érte.

Hát ja… Talán tetszett volna könyvtárosnak menni.    

A Nimród után az SAS ázsiója elképesztő mértékben megnőtt, belföldön és külföldön egyaránt: az SAS akkori főigazgatója, Sir Peter de la Billière dandártábornok külön titkárt kellett alkalmazzon, akinek kizárólag az volt a feladata, hogy a külföldről beérkező (és kiképzési segítséget kérő) hivatalos megkereséseket érdemben megválaszolja. Mindenki velük szerette volna csiszolgatni saját különlegeseik szakértelmét: jött felkérés az USA-ból, az NSZK-ból, a franciáktól, Skandináviából, a teljes Brit Nemzetközösségről nem is beszélve. A kommunista tömb természetesen nyíltan nem nagyon fejezhette ki érdeklődését, a Varsói Szerződés tagállamainak Angliában tevékenykedő katonai hírszerzői azonban rácuppantak az Ezredre, s mindent megtettek, hogy használható információkat szerezzenek a kiképzési és felkészülési módszereikről.

Más műveletek

Az SAS-t rendszeresen használják a brit titkosszolgálatok olyan esetekben, amikor a fegyveres beavatkozás tervezhető és elkerülhetetlen. Nem szokás büszkélkedni vele, de bizony előfordultak olyan ügyek, amelyeket a legnagyobb jóindulattal se lehet másnak nevezni, mint ítéletvégrehajtásnak (a rosszindulatúbbak kivégzésnek is titulálhatják).

Az egyik ilyen (nagy port kavart) ügy a Flavius volt. 1988 márciusában egy SAS-csoport érkezik Gibraltárra azzal a – hivatalos – feladattal, hogy akadályozzon meg egy IRA-robbantást a brit kormányzó rezidenciája előtt. Nem megyünk bele a részletekbe, a lényeg: ahelyett, hogy a három (napok óta a brit elhárítás által szoros megfigyelés alatt tartott) ír terroristát elfognák és hazavinnék, hogy a bíróság előtt feleljenek addigi (és tervezett) merényleteikért, mindhármójukat szitává lövik. Az eset még az Emberi Jogok Európai Bíróságát is megjárta, ahol igen szoros szavazataránnyal (10:9) végül úgy döntöttek, hogy a fegyverhasználat nem volt jogszerű, s emberi jogi szempontból elmarasztalták a brit kormányt.

A másik emblematikus művelet, amely elsősorban a német GSG-9-hez kötődik ugyan, de amelyben az SAS tanácsadóként és (állítólag csak) megfigyelőként ugyancsak részt vett, az 1977-es mogadishui repülőgépeltérítés volt. A rajtaütésről egy kicsit részletesebben itt olvashatsz.

1982-ben ott vannak a Falkland-szigeteken is, és nem hiányoznak sem Irakból, sem Afganisztánból, sem Líbiából.

Szervezeti felépítés, szakosodás

Szeretném hangsúlyozni, hogy a következő pontokban kifejezetten a Hereford bázisú 22-es SAS-ről beszélünk, mint a reguláris hadsereg és a brit különleges erők megkerülhetetlen alkotóeleméről; a tartalékosok részét képező 21-es és 23-as SAS-ről most nem számolunk be (ami távolról sem jelenti azt, hogy lebecsülnénk őket!).

Azt talán már említettem, hogy az SAS szemmel láthatóan a négyes szám bűvöletében él, szemben a mifelénk hagyományos hármas tagozódással. A 22-es ezred négy, egyenként 64 fős „squadron”-ból áll (talán nevezzük műveleti századnak), ezeket az A, B, D és G betűkkel jelölik (hogy a C mit vétett, hogy kimaradt, nem tudom, miképp azt sem, hogy a G mitől került az E és az F elé). A squadronok élén egy-egy őrnagy áll.

Minden századot négy, 16 fős „troop” alkot (legyen ez akkor szakasz). A századokon belüli szakaszok mindegyike egy-egy speciális területre szakosodik, vagyis minden században van egy hajós-vízalatti, egy szárazföldi-sivatagi, egy légimozgékonyságú-ejtőernyős és egy hegyi-sarkvidéki hadműveleti körülményekre kihegyezett csapat. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy szakbarbárok lennének (kiképzési értelemben rendszeresen belekóstolnak ugyanis egymás szakterületeibe; ez a híres „belső rotáció”), s 1976 óta mindegyik „troop” mindegyik harcosa elsajátítja a terrorelhárítási ismereteket is (a szakosodott kiképző-alegységnél), beleértve az épületharcászatot (CBQ) és a gerillaellenes hadviseléssel összefüggő tudnivalókat (Counter Revolutionary Warfare,CRW). 

És a négyes osztódásnak még nincs vége: mindegyik „troop” (amelyet olykor Special Project Team-nek is neveznek, igaz, főként akkor, amikor terrorelhárítási feladatokat látnak el) négy rohamcsoportra (assault team vagy patrol) tagozódik, s – talán mondanom sem kell – minden rohamcsoport négy főből áll.

Természetesen a srácok nem hagyhatták ki a magas labdát: a belterjes herefordi mondás szerint a négyes szabály folytatódik: mindegyik SAS-katona négy helyett harcol, iszik és, izé, szeretkezik.

Az SAS belső rotációs módszereinek és legendás kiképzési programjának köszönhetően (amelyről a következő pontban fogunk egy kicsit részletesebben beszélni) egy négyfős rohamcsoport legalább nyolc szakosodással rendelkezik, úgyhogy nagyon meg kellene erőltetnünk az agyunkat, hogy olyan katonai feladatot adjunk egy-egy assault teamnek, melynek magasszintű végrehajtásához ne rendelkeznének kellő szakértelemmel.

Egy érdekesség: az SAS-ben a legénységi állományú újoncok (tehát nem a hivatásosokról beszélek) közlegényként kezdik, függetlenül az anyaalakulatnál elért rendfokozattól vagy beosztástól. Első szerződésük három évre szól, ami hosszabbítható – már ha az Ezred is úgy gondolja.

Toborzás, kiválasztás

Az SAS kapui elméletileg minden hivatásos brit katona előtt nyitva állnak, ennek ellenére – ha megnézzük a statisztikákat – hagyományosan az ejtőernyősök viszik a prímet. Évente kétszer (egyszer júliusban, egyszer decemberben) rendeznek válogatást, amit a teljes brit haderőben meghirdetnek. Alkalmanként és átlagosan 180-200 fő jelentkezik a legénységi állományból (a tisztek külön szelekciós eljáráson mennek keresztül, melynek részletes paraméterei nem nyilvánosak, de valami azt súgja, hogy náluk sem az a döntő szempont, hogy ki kinek a kicsodája).

Az öthetes kiválasztási procedúra orvosi, fizikai állóképességi és pszichológiai tesztekkel kezdődik, majd az általános katonai képességek és készségek szintjét ellenőrzik: lövészetek, akadálypályák, közelharc, tervezés, egyéni és kiscsoportos végrehajtás, együttműködési készség, satöbbi. A britek nem az idegennyelv-tudásukról híresek, az SAS-nél viszont komoly pluszpontok járnak, ha valaki meg tud szólalni az angolon kívül valami más nyelven, s az is logikus, hogy ilyen szempontból is azon régiókra fókuszálnak, ahol a brit érdekek védelme erőlteljesebben és hagyományosan felmerül: Közel- és Közép-Kelet, Karibi térség, Délkelet-Ázsia, de egyszer beszéltem én olyan SAS-veteránnal, aki a litvánra gyúrt.

Mondjuk ő az SAS-nél eltöltött hat év után átigazolt egy, khm, rendvédelmi szervezethez és ott kamatoztatta tovább szerteágazó ismereteit.

Mint annyi minden az Egyesült Királyságban, a kiválasztás helyszíne is a tradíciókon nyugszik: a Wales-i Powys grófságban található, 150 négyzetkilométeres SENTA (Sennybridge Training Area) a hatvanas évek óta szolgálja a brit különlegesek ki- és továbbképzési igényeit. A kiképzési folyamatra két (saját elnevezéssel bíró) próba teszi fel a koronát, mindkettő egyfajta menet- és túlélőgyakorlat.

Az első a Fan Dance, ez a lazábbik (már az első hét végén végigszopják az akkor még zömében derűlátó jelöltek). 24 kilométert kell megtenni teljes menetfelszerelésben (egy 18 kilós hátizsákkal, egyéni lőfegyverrel, lőszerekkel, valamint egy kulacs ivóvízzel), s közben megmászni egy 800 méter magas kopár dombot (ez a Pen y Fan), majd leereszkedni a másik oldalon és visszatérni a rajthoz. A szintidő négy és egynegyed óra, vagyis (lefordítva civilre) aki a 256. percben (vagy ezután) érkezik be a célojjektumba, az – ahogy mondani szokás – nemhogy tartós tejet, de gyorsan romló élelmiszert se nagyon vásároljon magának a Sennybridge-i kantinban, mert zuhanyozás után máris csomagolhat.

A Fan Dance a második menetgyakorlathoz, az Endurance-hez képest egy könnyű, tavaszi séta a Városligetben nyalókával, kacajjal és alkalmi smárolással.

Az Endurance (belső szlengben a Long Drag, vagyis a Hosszú Szívás) egy tájékozódási és apró műveleti feladatokkal megtűzdelt komplex menetgyakorlat, a kiválasztási procedúra ötödik hetében. Teljes hossza 65 kilométer, amelyet Közép-Wales játszi lankái között kell abszolválni. Minden résztvevő (az eredeti 180-200 főből eddig úgy ötven-hatvan marad talpon) felkap egy 25 kilós hátizsákot és a fegyverét (az olyan apróságokról sem feledkeznek meg a kiképző őrmesterek, mint a lőszerek, a gyalásó, tőr, sisak, kulacs, egy kis ropi és csokoládé, végrendelet három példányban, satöbbi), majd térképvázlat és tájoló alapján elindul a cél felé. Az instruktorok tradicionálisan nagyon nagylelkűek, mert sem GPS-t, sem telefonos segítséget lehetővé tevő mobilkommunikációs eszközt nem kell cipelniük. Sőt: tilos.    

Aki ezt a sétát 20 órán belül teljesíti és még van pulzusa, büszkén mondhatja magáról, hogy az SAS próbaidős katonája. Mondom: próbaidős, mert a java még hátra van. Mellesleg eddig a fázisig (tehát a próbaidős státuszig) a eredeti 180-200 fő jelentkezőből 25-35 katona szokott eljutni.

A kiképzés

Az előbbiek alapján sikeresen kiválasztott próbaidősök kapnak egy teljes hét eltávot (a felületi sebek ennyi idő alatt nagyjából hegesednek, az öt hét sörmegvonási tünetei pedig jelentősen enyhíthetők). Miután az újoncok megkapják a híres bézs színű barettet és az ugyanolyan becsben tartott, kék színű derékszíjat, elkezdődhet az igazi móka, melynek keretein belül a próbaidősökből igazi SAS-katonát faragnak. A teljes kiképzési idő öt hónap, a véglegesítés csak ezt követően történik meg.

Négy hetet vesz igénybe az úgynevezett ICT (Initial Continuation Training), vagyis az SAS-es alapok lefektetése. Ez csak az Ezrednél jelent „alap”-ot, a világon mindenhol máshol emelt szintnek mondanák: fegyverkezelés, lövészetek, gépjárművezetés, team-munka, elsősegélynyújtás, további közelharc-ismeretek, szúró- és vágófegyverek kezelése, mindegy megspékelve naponta 10 kilométer futással, másfél óra úszással és egy kis (azaz napi két órás) gimnasztikával és erőnléti edzéssel.

Ezt követi a dzsungelharc-ismeret. Mivel a brit szigeteken sajnálatos módon elég alacsony az egy főre jutó eső- és őserdei négyzetkilométerek száma, ezt a tréningszakaszt olyan helyszínekre szervezik, mint Indonézia, Malajzia, Brunei vagy (újabban) Guyana. A résztvevők egybehangzó visszaemlékezései szerint ez a hat hét a legmegerőltetőbb és legembertpróbálóbb dolog, amivel humanoid a természetben csak találkozhat: a 95-100 százalékos páratartalom, a szinte állandó 35-40 fokos hőség, a rovarok és más élősködők elképzelhetetlen sűrűsége és agresszivitása, a felszerelés stabil nyirkossága fényében a Long Dragre úgy emlékeznek vissza, mint egyszeri magyar bányásznyugdíjas a kádári hetvenes évekre: csöndes nosztalgiával, ábrándozva.      

Van aztán még a – más posztjainkból talán többek számára ismerős – SERE (Survive, Evade, Resist, Extract), ami a katonai túlélési feladatok csimborasszója. A négy hetes SERE-kiképzés lényege, tematikája és magyarázat a négy szóban rejlik: túlélni, megszökni, ellenállni, kimenekíteni. Itt tanulják meg a jelöltek, hogy mi a teendő, ha ingben-gatyában egyedül maradnak egy ellenséges területen, hogyan kell megszökni a fogságból, milyen technikákkal lehet ellenállni a kihallgatásoknak, illetve melyek azok a módszerek, amelyekkel nemcsak önmagunkat, hanem a hasonló módon pórul járt bajtársainkat is kimenekíthetjük a szájvonalig érő córeszből. A SERE életszerűségét az ellenséget játszó kiképzők segítik, akik erre az időre otthon hagyják a bársonykesztyűket és a legendás brit sportszerűséget, s igyekeznek mindent megtenni annak érdekében, hogy mondjuk az általuk foglyul ejtett újonc egy (nem, nem is egy, hanem három) életre megtanulja, hogy – teszem azt – akkor sem mondok semmit a kihallgatóimnak a nevemen, rendfokozatomon és azonosítási számomon kívül, ha egy éjszakát egy földbe ásott veremben töltök, tucatnyi, mérsékelten mérges kígyó és/vagy éhes dzsungelpatkány társaságában.   

És ne feledkezzünk meg a sivatagi kiképzésről (három hét valamelyik angolbarát arab országban), az ejtőernyős HAHO és HALO ugrásokról (két hét Walesben vagy Skóciában), az egyhetes mesterlövész-kurzusról (ezt – fura módon – a tengerészgyalogosok oktatják az SAS-nek a dél-nyugat-angliai Lympstone-ban).

A próbaidősök az ötödik hónap végére válnak teljes értékű SAS-harcossá, s ekkortól viselhetik jogosan a szárnyas tőrt (egészen pontosan az Excaliburt) ábrázoló ezredjelvényt.

A Különleges Légi Szolgálatról rengeteget lehetne még írni, de itt most befejeződik a Tiborublog SAS-trilógiája. Aki utána szeretne olvasni, számtalan forrásból tájékozódhat, noha el kell mondanunk, hogy – mint minden különleges alakulatról – nagyon sok torzítás, félremagyarázás és bulvárosított tudósítás jelent meg az évtizedek során róluk is, fogyaszátok tehát körültekintéssel és mértékletesen.

Az SAS-hitvallás és eskü egyik kulcsmondatával zárom a sorozatot, s mindenkinek köszönöm a figyelmet.   

I agree to carry out arduous duties with no recognition, no rewards, no promotions, and no medals.

Beleegyezek abba, hogy elismerés, jutalmak, előléptetések és kitüntetések nélkül hajtsam végre verejtékes feladataimat.

18 hozzászólás

 1. zolcsi67 — 2013-02-28 23:20 

„ezeket az A, B, D és G betűkkel jelölik”

Szerintem görög betűk: alfa, béta, gamma, delta, és akkor viszont ez a helyes sorrend is.

 2. tiboru — 2013-03-01 00:01 

@zolcsi67:

No, ez logikus magyarázat, nekem nem jutott eszembe, köszi!

A következő kérdés akkor az, hogy a 21-eseknél miért A, C és E századok vannak, a 23-asoknál meg B, D és G? Ha összefésüljük őket, akkor a két tartalékos ezrednél van A, B, C, D, E és G, viszont továbbra is hiányzik az F…

 3. zolcsi67 — 2013-03-01 00:28 

@tiboru: Így már lényegesen kevesebb ötletem lett :-) Lehetne ugyan a görög sort folytatni, mert az ötödik betű az epszilon (E), de akkor hogy kerül oda a C és miért nincs F?

 4. Panther V — 2013-03-01 01:43 

Érdekes kérdés, nekem csak az ugrott be, hogy a Párduc német harckocsiból D, A, és G változat készült. Ebben a sorrendben.

 5. tiboru — 2013-03-01 09:08 

András a következőt írta magánlevélben:

„A C squadron eredetileg a rhodéziai SAS volt és tiszteletből (főleg a malajziai ténykedésükért) nem osztják ki újra ezt a jelölést. Legalábbis én így tudom.”

Köszönjük neki!

 6. Nagy Teve — 2013-03-01 11:08 

C Squadron = Rhodesian SAS
G Squadron= Guards Squadron (eredetileg csak a testorsegbol toboroztak, ahonnan Stirling is jott).

Tenyleg, a Rhodesian SAS-t miert nem emlitetted? Csinaltak ok egy-ket mokat a CT-kkel …

 7. tiboru — 2013-03-01 11:42 

@Nagy Teve:

Na, akkor a hír igaz!

A Rhodesian SAS-t szándékosan hagytam ki (sok más egyébbel együtt), mert így is rekordhosszúságú lett a topik…

 8. zolcsi67 — 2013-03-01 14:09 

@tiboru: Pedig valamikor jó lenne megtudni, hogy kopasz újonc (ezernapos rüszmeteg gyík, stb…) korunkban miért ordítottak az öregek, hogy „itt rodézia lesz” :-))

 9. chph — 2013-03-01 14:53 

Nem baj, ha hosszú, olvasnék még szívesen róla :)

 11. gerilla — 2013-03-02 22:36 

Mike Calvert rangja alezredes volt! Kétszer nevezték ki ideiglenesen dandárparancsnoknak (brigadier), a II. vh. utolsó évében és a maláj küldetéskor.

Amikor végrehajtotta a feladatait visszaminősítették alezredesnek, amit a maláj küldetés után a seggfej tábornokok megfejeltek azzal, hogy elbocsátották a hadseregből!

A tehetségeknek békeidőben nincs helyük a világ haderőiben!
Egyébként egy másik kiváló katona Orde Wingate barátja és harcostársa volt!
Jó pár küldetést nyomtak le együtt!

 12. amerigo — 2013-03-04 18:50 

Lol…tegnap találtam egy pár könyvet az SAS ről, egyet a rhodiról, meg párat az ausztrálok vietnami turájáról.
Ez áll az egyik elején, a Vietnamban szolgáló squadronról:
– 298 összecsapásban vettek részt, 492 igazolt hullájuk volt (+109 possibility)
és ők 1 főt vesztettek tűzharcban és egy sebesültjük meghalt, a többi baleset, betegség és volt egy MIA juk.

Nem olyan rossz.

 13. hege — 2013-03-05 19:32 

Azért az eskü szövege nagyon üt. A teljes feledésbe merül az egyén, a dicsőség megmarad az alakulatnak. Respect!

 14. minorkavidor — 2013-03-06 15:42 

A 3. rész is jól sikerült. Grat!
Néhány érdekesség:
A háború végén- miután Colditzból kiszabadult- Stirling kidolgozta az ún. Csunking tervet, amely a „szesz” kínai bevetését célozta. 2 ezred,-az egyik amcsi- bevetése, ami hadszíntér parancsnokság alatt. Mandzsúriában lévő japán ipartelepek megsemmisítésével kívánta támogatni az amerikai partraszállást, a brit ezred 45 decemberére, az amcsi 46 márciusára állt volna készen. A 2 atombomba azonban mindent megoldott.
Ez után nem maradt más hátra, mint a leszerelés: szeptemberben a belgák, októberben a franciák tértek a haza. A belga SAS lett később a szülőanyja az 1. ejtőernyős-ezrednek, amely mind a mai napig szoros kapcsolatban áll a brit SAS-sal. A briteknél is csak egy kis csapat maradt, amelyre a feloszlatás utáni teendők hárultak (raktározás, leltározás, elszámolás). Azonban, hogy a bajtársi szellemiséget ébren tartsák megalakult a SAS szövetség, védnöke Churchill, elnöke Stirling lett. Az alapító bulit 46 december 17-én tartották 500 fő részvételével a londoni Commaught Hall-ban.
De még ekkor is létezett SAS, félhivatalosan. Néhány emberük ui. a görögországi Brit Katonai Misszióban kapott állást, és ők nyíltan viselték jelvényüket. Később részt vettek a polgárháborúban is. Közben a szuperhatalmak kirobbantották a hidegháborút, ezzel újjáteremtették az SAS-t.
Az elsőként létrejövő 21. ezred azért kapta meg ezt, számot, mert a 12-t a 12. légiszállítású TA zászlóalj viselte. A számozás a dicső brit hagyományoknak megfelelően a II. vhb-s 1. és 2. SAS ezrednek állít emléket. De mivel tarcsik voltak és a parancsnokuk is részmunkaidős volt (Brian Ftanks ekkor már főállásban üzletember volt), ezért nekik is meg kellett vívniuk a „szabadságharcukat”. Nemcsak a minisztériumi bürokraták ellen, hanem az Ejtőernyősezred ellen is, amely jóízű ebédként fel akarta őket falni. A megoldás 54-57 között született meg. 1954-ben David Sutherland alezredesnek sikerült a 21. ezredet felvétetnie a BAOR (British Army of the Rhine: Brit Rajnai Hadsereg) soraiba, ezzel a feloszlatást kerülte el, majd 1957.január 24-én egy hadseregszintű parancs a haderő állandó kötelékei közé sorolta a SAS-t, ezzel végleges győzelmet arattak az őket elnyelni akaró Ejtőernyősezred felett.
A győzelmet tkp. malájföldi sikereiknek köszönhették. Még mielőtt a japok lerohanták volna Malájföldet, az okosabb tisztek javasolták, hogy a helyi erőkből szervezzenek dzsungelharcra kiképzett egységeket. Egyik- ausztrál-tiszt életéből film is készült Hősök címmel. A felvetés elutasították, Yamashitáék nyertek, a brit hadtörténelem legnagyobb szégyenére 120 ezer brit katona kapitulációra kényszerült. De néhány fickó a dzsungelbe húzódván mégis megszervezte ezeket az erőket. A helyiek közül különösen a Malájföldi Kommunista Párt tagjai tűntek ki a harcban, a párt tagjai zömmel a kínai kisebbséghez tartoztak. A kommunista felkelés 1948-ban 3 fehér kaucsukültetvényes meggyilkolásával vette kezdetét, a felkelés vezetője Csin Peng volt aki vhb-ban a britek fegyvertársaként harcolt, a harc kezdetén kb. 5000 emberrel rendelkezet. Először csak szükségállapotot hirdettek, mert a biztosítók háború esetén nem térítették meg a tulajdonban keletkezett károkat. 1950-ben végül Harding tábornok reaktiválta az akkor már élő legendának számító Calvertet, de ő önmagában kevés lett volna, de a brit kormányban valakinek volt esze és főbiztosként kinevezték Sir Gerard Templer tábornokot. polgári megbízottként pedig Sir Harold Briggs ny. altábornagyot.
Tervük lényege, hogy meg kell fosztani az ellent élelmiszer és hírforrásaiktól. Ezért a helyi lakosságot ún. stratégiai falvakba költöztették ez kb. 600 ezer főt jelentett. kis létszámú osztagok pedig a lázadók nyomába eredtek, hogy nyílt terepre zavarják ki őket. A győzelem kulcsa a Templer által kidolgozott „szív és lélek” hadviselés volt, ennek lényege, hogy a SAS kórházakat, iskolákat, utakat épített, így mutatva meg, hogy ők többet tudnak nyújtani, mint a CT-k. A katonák a bennszülöttek között, az ő szokásaik szerint éltek, beszélték a nyelvüket. A legfontosabb teendő az eü. helyzet javítása volt, a katonák képessé váltak pl. őserdei körülmények között is egy szülés levezetésére. A gerilla ellenes hadviselés történetében először fordult elő, hogy a gerilla-vadász csapatok nem feltétlen szövetségesként tekintettek a gerillák területén lévő falvak lakosaira, hanem a gerillák áldozataiként. Korábban az volt a módi, hogy a vadász csapatok behatoltak, felgyújtották a falvakat, megölték a lakosság felét (a másik fele a partizánokhoz menekült) és mint aki jól végezte a dolgát hazamentek. Ebben az új tipusú háborúban Templer szerint a küzdelem irányítója a polgári kormányzat és a rendőrség, a katonák szerepe csak az ő segítésük, aminek jelentősen megújult, rengeteg civil elemet tartalmazott.

 15. minorkavidor — 2013-03-06 17:30 

A 4-es szám szeretete. Ha megnézzük: a 64 az 2 a 6. hatványon, és mint Neumann János óta tudjuk a 2-es számrendszer rendkívül sokvariációs lehetőséget biztosít. Egyszer megpróbáltam utána számolni: 50. lehetőség után feladtam. Azon kívül meg gazdaságos és praktikus is. Pl. egy 4 fős egységnél 2 fő támad, 2 biztosít, egy 3 fősnél vagy 1 támad és 2 biztosít, vagy fordítva. Az első eset gazdaságtalan, a második célszerűtlen. Ezért igyekeznek a parancsnokok páros számú járőrt, felderítőegységet, őrséget stb. kiállítani már a görög-római kortól kezdve.
Az első szervezeti séma, amit még Brian Franks vázolt fel 192 fő kiszolgáló állományt és 3 egyenként 118 fős századot tartalmazott. Ő fogalmazta meg 1949 augusztusában a Hadügyminisztériumnak írt felterjesztésében a SAS és a hadsereg többi egysége közötti eltérést:
„A SAS-ezredek NEM úgy szervezettek és NEM úgy lehet őket alkalmazni őket, mint az „egységeket”, minden SAS által vállaltműveletet olyan csoportok hajtanak végre, akik kimondottan erre az alkalomra lettek kiválasztva és felfegyverezve. A csoportmérete, összeállítása, felszerelése és alkalmazásának módja minden egyes esetben a művelet pontos körülményeinek függvénye, és csak akkor dől el, amikor a feladatot megkaptuk és elemeztük. Látnivaló tehát, hogy az „egység” kifejezés téves ebben az esetben, és hogy a SAS-ezred nem egység a szóharcászati értelmében. Pusztán SAS-csapatokból álló csoport, amelyből nagyszámú SAS hadműveleti osztagot lehet alakítani a szükséges vezetési és ellátó részekkel együtt.”

 16. tiboru — 2013-03-08 16:34 

@minorkavidor:

Köszönjük a tartalmas kiegészítést!

 17. blackwater1984 — 2013-05-04 12:54 

Helló! C-század: Rhodesiaiak (SAS)
Ők azért nincsenek az ezred állomány táblázatában, mert a Maláj válság után ezt a nevet többé nem használták, ezzel tisztelték meg a rhodesiaiakat, akik rövid szolgálatuk ellenére nagy megbecsülést vívtak ki maguknak az SAS köreiben.

Forrás: SAS ENCIKLOPÉDIA; Steve Crawford (23, 24-26, 146 old.)

 18. ernoc — 2015-04-29 18:51 

Kedves tiboru!

Nagyon örültem a SAS-ról készült cikkeidnek, és fantasztikus stílusban írsz, és kommentálsz!
Kedvet kaptam miattad egy kicsit utánaolvasni ezeknek a dolgoknak…
Szabad esetleg megérdeklődnöm, hogy milyen irodalomból dolgoztál?

RSS feed for comments on this post.

Szólj hozzá

Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.