Ha a Kubában tartózkodó külföldi veszi a fáradságot és elszakad a minden kényelemmel felszerelt, all inclusive ellátást nyújtó szállodák légkondicionált hűvösségétől, és sétál egyet bármelyik település utcáin, arra lesz figyelmes, hogy a megszokott (a szocializmus győzelmét, a forradalom nagyszerűségét és Che Guevara példamutatását dicsőítő) transzparensek, jelszavak és falragaszok mellett szép számban találhatók olyan plakátok, amelyekről öt férfiarc tekint le a járókelőkre. A kommunista párt gyűlésein az eddig megszokott „Hasta la victoria siempre!” (Örökké a győzelemig!) köszöntés mellett pedig – immáron kötelező módon – a „Volverán!” (Visszatérnek!) harsogása is előírás.

Lássuk, kik is ők és mit kell tudni róluk.

A Tiborublog olvasói közül mindenki tudja, hogy Kuba és az Egyesült Államok jó ötvenkét éve (vagyis amióta csapatai élén Fidel Castro 1959 január elején bevonult Havannába) ott szívatja egymást, ahol éri, de az igazi acsarkodás (amely a harmadik világháború küszöbére sodorta a világot) a Disznó-öbölben 1961-ben történt események után következett.

Ezt a szembenállást – politikai elkötelezettségtől, ideológiától, világnézettől és egyéni ízléstől függően – többféle módon lehet értékelni: van, aki az USA-nak, mint a demokrácia bajnokának szurkol, s van, aki csöndes szimpátiával figyeli a 11 milliós Kuba fél évszázados dacolását bolygónk (most már egyedüli) szuperhatalmával, 130 kilométerre az amerikai felségvizektől. Na és biztosan vannak indifferensek is, akik magas ívben tesznek erre a tőlünk nagyon távoli cirkuszra, de nagyon reméljük, hogy a mai posztunk végigolvasásához szükséges 8-10 percet ők is rá tudják áldozni, aztán eldönthetik, hogy a második részre idekattintanak-e.

Következzék tehát Az Ötök (Los Cinco) történetének első része. Kénytelenek vagyunk időben egy kicsit messziről kezdeni, de meg fogjátok látni: megéri.

1.) Carilles és a hatvanas évek

A sztori gyökerei a kubai forradalomig nyúlnak vissza, amikor is egy Luis Faustino Clemente Posada Carriles nevű havannai egyetemista (oké, majd igyekszünk rövidebbre venni), aki eredetileg szimpatizált Castróékkal és aktívan részt is vett egy-két föld alatti akcióban Fulgencio Batista diktátorsága alatt) rájön, hogy ez a szakállas, szenvedélyes ember és baráti köre egészen másként képzeli Kuba jövőjét, mint ő. És ez a Luis volt olyan idióta (vagy nem olvasta elég figyelmesen a kommunista pártok történetét), hogy ellenvéleményének a nagy nyilvánosság előtt hangot is adott.

Fidel meg elkövette azt az óvatlanságot, hogy nem lövette azonnal tarkón Luist (akkoriban még voltak érzelgős pillanatai), hanem simán lecsukatta, majd alig egy év fegyház után kiutasította Kubából, megfosztva őt állampolgárságától.

Mit csinál ilyenkor egy krisztusi korban lévő, munkanélküli sértett kubai? Igen, eltaláltátok: körülnéz a munkaerőpiacon, s mivel 1961-ben Floridában komoly kereslet mutatkozott Castro-ellenes kubaiak iránt, a CIA le is csap rá és beszervezi. Az általunk jól ismert Fort Benningben (számos egykori honfitársával együtt) a rangerek veszik kezelésbe (itt jobbra ő látható amerikai egyenruhában, abban az időszakban) és teljes körű robbantási és szabotázs-szakértőt faragnak belőle. Majdnem be is vetik a Disznó-öbölben, de Luis olyan jó szakembernek bizonyul, hogy végül megtartják kiképzőnek, illetve Miamiban hírszerzési feladatokat bíznak rá: információkat szállít a különféle amerikai szolgálatoknak az ottani kubai diaszpóra belső dolgairól.

2.) Carilles és Venezuela

Carillesnek apróbb sikerélményei is vannak, amikor lebuktat egy-két kisstílű kábszercsempészt, pénzhamisítót vagy stricit, de sokkal nagyravágyóbb annál, semhogy ennyivel beérje. Egyre közelebb kerül a gengsztervilághoz; annyira közel, hogy a CIA 1967 végén kérdőre is vonja gyanús kapcsolatai miatt. Mivel valódi latinként érzékenyebb, mint egy páfránypalánta és sértődékenyebb, mint egy tinilány, 1968-ban fogja magát és Venezuelába távozik, de nem feledkezik meg arról, hogy új szakmájának apróbb tárgyi kellékeit (úgymint pár kiló speciális robbanóanyag, detonátorok, fegyverek, fedőokmányok és hasonló mütyürök) magával vigye. Mivel ezek egy későbbi CIA-rovancsnál hiányként mutatkoztak, a jenkik eléggé berágnak rá – legalábbis a hivatalos verzió szerint…

Carilles Venezuelában folytatja rögeszmévé vált hobbiját és Kuba- (azaz Castro) ellenes csoportokat szervez. Megszerzi a venezuelai állampolgárságot és ugyanazzal a lendülettel felszerel a frissiben megalakított ottani titkosrendőrséghez, a DISIP-hez (Dirección de los Servicios de Inteligencia y Prevención), ahol (szakemberekre mindig és mindenhol szükség van) szép karriert fut be: hamarosan ő lesz a szervezet műveleti igazgatója. Ahogyan azt tudjuk, minden hírszerzőnek maga felé hajlik a keze: Luis barátunk nemcsak a venezuelai állam (vélt és valós) ellenségeit aprítja, hanem – régi floridai személyes kapcsolatait kamatoztatva – egészen szép summára tesz szert holmi (USA-ba irányuló) kokainszállítmányok révén.

1974-ben Caracasban is teleszalad a kormányzat zsákja Carilles-szel: kirúgják a titkosszolgálattól; egyrészt mert korruptsága még az ilyen szempontból elég nagyvonalú latin-amerikai mértéket is messze felülmúlta, másrészt pedig kiderül, hogy haragszomrád ide, haragszomrád oda, Luis még mindig szerepel a CIA fizetési listáján.

3.) A Cubana-ügy

Immáron megszabadulva az állami alkalmazottak napi taposómalmának minden nyűgétől, Luis Posada Carilles összes energiáját a Castro-ellenes harcnak szenteli. Előveszi régi feljegyzéseit, fellapozza telefonszám-regisztereit, felfrissíti összes kommunista-ellenes kapcsolatát és munkához lát. Magánnyomozói céget alapít (Investigaciones Comerciales e Industriales, vagyis Kereskedelmi és Ipari Nyomozások), hiszen ennek fedése alatt egy csomó cinkes dolgot zavartalanul meg lehet tenni, amint azt idehaza is többször láthattuk. Hosszas előkészítés után úgy dönt, hogy (miután hamvában holt merényletet tervez Henry Kissinger ellen, aki azzal borította ki Luist, hogy állítólag egyszer egy nyilvános beszédében békülékeny hangnemet ütött meg Kubával szemben) egy sérülékenyebb, könnyebben megsemmisíthető célpontot keres. Választása a kubai nemzeti légitársaság, a Cubana de Aviación SA egyik gépére esik.

1976. október hatodikán a Cubana 455-ös járata Guyanából Havannába tartott Trinidad, Barbados és Jamaica érintésével. Délután fél hatkor, pár perccel a barbadosi felszállást követően, mintegy hétezer méter magasban a hátsó mosdó alatti poggyásztérben egymás után két pokolgép robban. A Douglas DC-8 a tengerbe zuhan; a fedélzeten tartózkodó 73 ember közül senki nem éli túl a tragédiát. Az utasok között volt három kubai államtitkár, négy észak-koreai politikus, valamint a teljes kubai vívóválogatott.

A nyomozás megállapította, hogy a terrorcselekményt Carilles szervezte (régi harcostársával, Orlando Bosch Avila-val együtt), és két venezuelai balfasz (Hernando Lozano és Frederico Lugo) hajtotta végre, akik voltak olyan hülyék, hogy miután a saját nevükön feladták a robbanószerkezetet tartalmazó bőröndöket, Barbadosban leszálltak a gépről.

Láthatjuk, hogy Carilles személyzeti politikája azért hagyott némi kívánnivalót maga után; túl azon, hogy speciel örülök, ha egy terrorista intelligencia-kvóciense kisebb értéket mutat, mint a cipőmérete, de Luis szempontjából vizsgálva a dolgokat talán egy IQ-vizsgálat nem ártott volna, mielőtt ilyen kényes melóval megbízza őket.

Mellesleg utólag kiderült, hogy az FBI és a CIA is előre tudott a merénylet terveiről, de sem Kubát, sem Barbadost, sem mást nem figyelmeztettek.

4.) A per(ek)

A letartóztatásokat követően Venezuelában első körben egy katonai bíróság tárgyalja az ügyet. 1977 augusztusától 1980 szeptemberéig tart a hercehurca, majd (figyelem: három év elteltével!) a bíróság rádöbben, hogy nem illetékes az ügyben, mert a cselekmény elkövetésekor egyetlen vádlott sem volt katona.

Megismétlem, mert biztosan nem hisztek a szemeteknek: három év után a venezuelai katonai bíróság konstatálja, hogy semmi köze a dologhoz, elvégre civilek által elkövetett emberölés nem az ő asztaluk.

És még szidja valaki ezek után a magyar jogszolgáltatást a lassúsága miatt…

Következik a polgári bíróság: 1980-tól 1985-ig tart a per, melynek végén a két elmebajnok (Lozano és Lugo) 20-20 évet kapnak, Boscht (eljárási hibák miatt) felmentik.

És mi történt cimboránkkal, Luis Posada Carilles-szel, az értelmi szerzővel? – kérdezhetitek joggal.

Nos, mindeddig teljesen nem tisztázott körülmények közepette (állítólag papnak öltözve, és úgy kétszáz évnyi venezuelai átlagbért kifizetve ennek-annak) Luis 12 órával az ítélethirdetés előtt megszökik a San Juan de los Morros-i (speciálisan őrzött) fegyházból. Hogy mennyit kapott (volna), azóta sem lehet tudni, mert a venezuelai törvények szerint ha az elítélt nincs jelen, az ítéletet sem lehet nyilvánosságra hozni. Elfogatóparancsot bocsátottak ki ellene, amely azóta is hatályban van.

5.) A kilencvenes évek

Luis Posada Carilles hol az USA-ban, hol El Salvadorban, hol pedig Hondurasban tanyázott és ismét aktívan részt vállalt a CIA Kuba-ellenes (és általában: közép-amerikai kommunistaellenes) műveleteiben. Elég autonóm fickó lévén gyakran független (vagy legalábbis annak mondott) akciókat is kezdeményezett a Castro-rezsim ellen; ilyen volt az 1997-es robbantás-sorozat Havannában és a turisztikailag frekventált kubai tengerparti városokban, melynek az volt a célja, hogy csökkentse Kuba idegenforgalmi bevételeit. A sorozatnak komoly anyagi kár, számos sérült és két külföldi halott volt az eredménye. 2000-ben a Panamába látogató Fidel ellen próbálnak merényletet szervezni, de ez nem jön össze nekik.

6.) Napjaink

2005 óta Carilles az USA-ban, közelebbről Miamiban (naná, majd Seattle-ben…) él, könyvet írt és jelentetett meg, egyszóval köszöni szépen, jól van. Venezuelának nem adják ki, mert ott „embertelen bánásmódnak lenne kitéve”, Kubával az USA nem tárgyal, úgyhogy klasszul, biztonságban érezheti magát.

Most, hogy felvázoltuk Luis Posada Carilles életútját, nézzük meg, hogyan kapcsolódik ez a Los Cinco tevékenységéhez, elvégre a fő témánkat ők öten jelentik.

De ezt sajnos már csak a második részben tudjuk megtenni. Ne menjetek messzire, hamarosan folytatjuk! Addig is (hogy a témánál és a hangulatnál maradjunk) olvasgassatok a kubai hadseregről, a kubai régi autókról, a koktélokról, valamint az évtizedeken át tartó Fidel-CIA meccs érdekesebb fejleményeiről!

Ápdét: jelen poszt kibővített verzióját elolvashatod a 2015. október 13-án a könyvesboltokba kerülő Kémek krémje című kötetben, további izgalmas hírszerző-életrajzokkal és kémszervezet-ismertetőkkel együtt.