Mai rövidhírünk olvastán (amelynek természetesen vannak magyar vonatkozásai, még akkor is, ha ez az első mondatok után még nem tűnik valószínűnek) az ember hajlamos lesz elgondolkozni azon, hogy a Jusztícia őnagyságát bekötött szemmel ábrázoló szobrok és más képzőművészeti alkotások tényleg semmi mást nem ábrázolnak, csak a valót: egy bekötött szemű és hisztis nőszemélyt.

De nem akarom befolyásolni az olvasók véleményét, amire – mint mindig – most is nagyon kíváncsiak vagyunk…

A történet szálai egészen az ötvenes évekig nyúlnak vissza, amikor is az akkori Francia Szudán (a mai Mali és Szenegál) kvázi gyarmati sorban tengődő lakosai közül sokszázezren az anyaországba (mármint Franciaországba) mentek dolgozni. Közöttük volt egy szenegáli úriember, is, bizonyos Daouda Guissé (ejtsd: Daúda Gisszé), aki népes családját (három feleség és nyolc gyerek az akkori állapotok szerint) hátrahagyva egy észak-francia hajógyárban helyezkedett el fizikai munkásként.

Amikor 1960-ban Szenegál elnyeri függetlenségét (akkor még Mali Államszövetség néven), a Franciaországban tartózkodó szenegáliak közül azok, akik „életvitelszerűen” a gallok földjén tartózkodtak, kérelmezhették (és meg is kapták) a francia állampolgárságot. Így tett Daúda barátunk is, aki 1962-ben büszkén lobogtathatta francia útlevelét. Hősünk azonban nem szakította meg kapcsolatát szülőföldjével, ahová hosszú éveken keresztül rendszeresen vissza-visszalátogatott. A látogatásoknak számos gyümölcse is lett, elvégre ha szeretetre éhes feleségek várják az embert, még az olyan kemény jellemek is hajlamosak a kompromisszumokra, mint Daúda: 1981-ben szám szerint negyedik felesége (odakint Szenegálban) életet ad egy egészséges kisfiúnak (ha jól olvastam, Daúda tizenkilencedik gyermekének), aki az Ounoussou (ejtsd. Unusszu) nevet kapja. A jus sangvinis (a vér joga) alapján a kölyök francia állampolgárként születik, elvégre édesapja akkor már 19 éve ezzel az állampolgársággal rendelkezik.

Unusszu szépen cseperedik, majd a kamaszkort éppen csak túlhaladva (1998-ban, tizenhét évesen) valami miatt úgy dönt, hogy szívesebben élne Franciaországban, mint Szenegálban. Kiváltja francia útlevelét, repülőre ül, majd megérkezik hazájába (?), ahol életében még sohasem járt. Hangsúlyoznám: nem bevándorló, hanem születése óta francia állampolgár, „csak” külföldön született.

Unusszu 2002-ben elhatározza, hogy katona lesz; hivatásos katona, aki felesküszik a trikolórra, és legjobb tudása szerint, becsülettel és fegyveresen fogja védelmezni francia hazáját és annak érdekeit. És itt jön a beígért magyar vonatkozás: Unusszu nem az az irodista-típus, szeret ott lenni a történések középpontjában, ezért nem a francia hadsereg méltán híres logisztikai szolgálatát választja, és nem is a műszaki karbantartókat erősíti. Nem bizony; Unusszu ejtőernyős lesz, méghozzá a Bercsényi-huszárok örököseiként számon tartott hírneves 1. Ejtőernyős Huszárezred (1er Régiment de Hussards Parachutistes) katonája (akikről mellesleg ebben a posztban külön megemlékeztünk). Itt fent a francia ezred jelvénye.

A francia hadseregben a huszár (hussard) napjainkban gyakorlatilag gépesített lövészt jelent, de amikor felvetődött, hogy az elnevezést korszerűsíteni kellene, a kezdeményezés olyan elemi katonai ellenállásba ütközött, hogy jobb nem is beszélni róla.

Ez a fekete legény becsülettel szolgál négy évet; francia zászló alatt és francia egyenruhában megjárja Afganisztánt (több bajtársát kilövik mellőle), szolgál Csádban és Dzsibutiban, sorra kapja az elismeréseket, kitüntetéseket, a bajtársai kedvelik és elismerik, egyszóval fasza katona, amilyenről minden hadsereg álmodik. Rátermettségét előléptetéssel is honorálják, 2004-ben őrvezető (ott elsőosztályú közlegénynek mondják, de ez lényegtelen), majd 2006 óta tizedes (a francia elnevezés az ejtőernyősöknél és más elsőlépcsős alakulatoknál brigadier, de ez ne tévessze meg az angolszász műveltségű olvasókat; nem dandártábornokról van szó).

És eljött 2006, amikor a párizsi igazságügyi minisztérium archívumában valaki (?) elkezdte lapozgatni a régi okmányokat, és felfedezte, hogy az ötvenes évek végén, egészen 1962-ig, amikor is Unusszu apja megkapta a francia állampolgárságot, tán füllentett egy kicsit. És hogyan is érvelt a minisztériumi tisztviselő: hát ha ez a fickó hazajárt szeretgetni a feleségeit, akkor „életvitelszerűen” Szenegálban tartózkodott és nem Franciaországban, márpedig ez semmissé teszi az állampolgárságát, ergo a leszármazottaiét is.

Nem szaporítom a szót: 2006 decemberében a francia igazságügy elindít egy eljárást, aminek az (lenne) a vége, hogy Unusszutól is megvonják a francia állampolgárságot, elvégre ha apja csalással szerezte, a jus sangvinis nem játszik és neki sem jár. Unusszu három évig (!) jár tárgyalásról tárgyalásra (francia ejtőernyős egyenruhában, kitüntetésekkel a zubbonyán, ahogy illik), időközben járja meg Afganisztánt és kap több elismerést. 2008-ban (elsőfokon) az eljáró bíró olyan ítéletet hoz, mely szerint ha történt is csalás 1960-ban, a dolgok már rég elévültek, Unusszu tehát francia maradhat. Az ügyészség nem hagyta annyiban és másodfokra vitte, mondván:  csalással szerzett francia állampolgárság nem hagyható annyiban… A lényeg: 2009. november 18-án a roueni feljebbviteli bíróság is Unusszunak adott igazat, az ügyészséget és az igazságügyet meg elzavarta a francba a hülyeségeikkel együtt. A hírhez hozzátartozik, hogy az akkori francia védelmi miniszter (Hervé Morin) örömét fejezte ki az ítélet hallatán és személyesen fogadta Unusszut (és bátyját, aki ugyancsak katonaként szolgálta a Patrie-t évekig, s akinek állampolgársága ugyancsak veszélyben forgott…)

Ennyi a két és fél évvel évvel ezelőtti  történet. Jöhetnek a vélemények.