Mit szólnátok, ha a harmadik részt szeptemberre időzíteném?

Oké, csak vicceltem.

Az első részt ott hagytuk abba, hogy Viljam Henrikovics (avagy Genrihovics) Fiser, mint reaktivált NKVD-főhadnagy a Nagy Honvédő Háborúban kamatoztatja műszaki, rejtjelezői, hírszerzői és elhárítói tudását. Lássuk, hogyan alakult a továbbiakban a későbbi Abel ezredes sorsa, s hogyan vált belőle a Szovjetunió egyik legjobban sztárolt, saját nevelésű profi titkos ügynöke.

Mielőtt továbbmennénk, említsünk meg egy apróságot, aminek később még jelentősége lesz Viljam/Wilhelm életében.

Amint azt tudjuk, a háború alatt Moszkvában még a viszonylag kedvezményezett helyzetben lévő titkosszolgálati emberek se igazán dúskálhattak a földi javakban, s ez a lakáshelyzetre is vonatkozott. A németek igencsak gondoskodtak arról, hogy az orosz ingatlanvagyon helyzete megroggyanjon (és ezt tessék a szó szoros értelmében venni). Barátunk ezért két kollégájával volt kénytelen osztozni egy kétszobás lakáson (a családjáról, úgymint Evelynről és Jelenáról nincsenek információim). Az egyik társbérlőjét úgy hívták, hogy Rudolf Ivanovics Abel (itt jobboldalt). Viljam a későbbiekben az ő adatait használja, s ezen a néven válik híressé; az eredeti Abel (nyugállományú alezredesként) 1955-ben hal meg szívrohamban Moszkvában.

Persze vannak, akik szerint a szívrohamot a tarkójában óvatosan elhelyezett pár grammos lövedék okozta, mert adataival a KGB-nek tervei voltak – de ez már konteó, s nagyon jól tudjátok, mennyire gyűlölöm az összeesküvéselméleteket!

A háború vége felé Viljam igazi beépülős feladatot kap, amiről még a mai napig is igen keveset lehet tudni. Ami biztosnak tűnik: 1944 augusztusától felölti magára a szovjetek által elfogott és teljesen kifacsart egyik Abwehr-tiszt (bizonyos Johannes Weiss) identitását, s a visszavonuló Wehrmacht-csapatokhoz csapódva hónapokon keresztül tájékoztatja Moszkvát a németek hadmozdulatairól, gyenge pontjairól, továbbá az Abwehrhez beáramló (és egyre akadozóbb) szovjet vonatkozású információkról.

Egyesek szerint Viljam egyénisége és akkori tevékenysége ihlette meg 25 évvel később Julian Szemjonovics Szemjonovot, aki mindannyiunk örömére megálmodta és papírra, majd celluloidra vetette Max Otto von Stirlitz SS-Standartenführer (akarom mondani Makszim Makszimovics Iszajev NKVD-ezredes) halhatatlan alakját.

– Elégett néhány titkos iratunk – panaszkodik Bormann.

– Hazaszólhatok Moszkvába, biztos van az otthoniaknál másolat – nyugtatja meg Stirlitz, majd elgondolkozik, s ezt mormolja magában: Lehet, hogy most egy kicsit túl sokat fecsegtem..?

Bormann: Stirlitz! Hívja nekem a Főnököt!

Stirlitz tárcsáz, majd átnyújtja a kagylót Bormannak.

Bormann (értetlenkedve): Was?! Milyen „Da, zgyesz Koba”?

Stirlitz (kicsit zavartan): Bocs, rossz számot hívtam…

 

A háború után teljesen nyilvánvalóvá válik, hogy az NKVD egy ilyen kvalitásokkal rendelkező arctól nem tud eltekinteni: túl azon, hogy 1946-ra már őrnagy, komoly terveik vannak vele.

Hősünk további karrierjében jelentős szerepe van annak az Alekszander Korotkovnak, akivel még Berlinben ismerkednek meg. Nos, Korotkovból 1946-ra az NKVD illegálisait irányító igazgatóság (az úgynevezett „S” ügyosztály) főnöke lesz.

Gyorsan tisztázzunk két fogalmat. A hivatásos kémek két nagy, egymástól jól elkülöníthető csoportra oszthatók.

Vannak a „legális” hírszerzők, akik általában diplomáciai fedéssel tartózkodnak a célországban. Róluk a fogadó állam illetékesei tudják (vagy legalábbis sejtik), hogy nem is annyira sajtótitkárok, kereskedelmi attasék vagy kulturális összekötők, mint inkább a küldő fél katonai, esetleg polgári hírszerzésének emberei. Mivel ezek (fő szabály szerint) diplomáciai immunitással rendelkeznek, olyan nagy bajuk nem eshet még dekonspiráció esetén sem, maximum beszervezik (vagy jól hazazavarják) őket, oszt’ jónapot.

Aztán ott vannak az „illegálisok” (oroszul: нелегальный разведчик, angolul NOC-agent, a non-official cover-ből, vagyis a nem-hivatalos fedésből), akik bizony semmiféle diplomáciai védelmet nem élveznek; fedőokmányokkal tartózkodnak a célterületen, többé-kevésbé jól kidolgozott legendával rendelkeznek (például üzletember vagy újságíró)  és a hétköznapokon 90%-ban csak saját magukra vannak utalva. Ha ők lebuknak, nincs ám diplomata-útlevél, nemzetközi egyezményekre való hivatkozás és „hadd beszéljek a nagykövet úrral, mielőtt tisztáznám ezt az apró félreértést!” típusú halandzsa. Nem ám; ha egy illegális lebukik, ott vegytiszta szopás van. És minden attól függ, milyen jó a felkészítése, no meg a szerencséje.

Illegális volt például Richard Sorge Japánban, vagy pláne Eli Kohen Szíriában.

Naszóval, Korotkov ezredes a szovjet illegálisok főnöke volt, és ebbéli minőségében 1946 tavaszán magához is rendeli Vilhelmet, mert körvonalazódott benne egy ötlet…

Lássuk, miről is volt szó.

Az a tény, hogy a két valódi nagyhatalmat a második világháborúban csak a közös ellenség sodorta egy táborba, olyan nyilvánvaló volt már akkor is, hogy fölösleges szót vesztegetni rá. Mindenki, aki akár csak minimális mértékben is képes volt távlatokban gondolkozni, az tudta, hogy a látványos kézrázás az Elbánál meg a hasonló PR-lufik hamarosan ki fognak pukkadni, és miután látványosan és közösen megtaposták a Führer-bunkert, az USA meg a Szovjetunió egymásnak fog feszülni. Korotkov már erre az időszakra készült, alig egy évvel a nácik feltétel nélküli kapitulációja után.

Viljamot beiskolázzák tehát egy emelt szintű hírszerzői tanfolyamra, amely másfél évig tart. A speciális nyelvórák mellett (ahol kifejezetten az észak-amerikai akcentusokat gyakorolja) a többi (legális és illegális), Amerikában tevékenykedő szovjet hírszerző által rendszeresen szállított információk alapján elsajátítja az amerikai viselkedésmintákat és olvassa a jenki lapokat. Tudományos területen is önfejlesztést végez, beleásva magát az olyan, viszonylag új tudományágakba, mint a nukleáris fizika és a nagy szilárdságú műanyagok kémiája. Nem hanyagolja el a fényképészetet és a rádiótechnikát sem.

1948 szeptemberében sikeresen leteszi az összes vizsgát; a szovjet titkosszolgálat legszigorúbb oktatói is elismeréssel nyilatkoznak a tehetséges középkorú hallgatóról, akiről az egész Szovjetunióban csak öten tudják, hogy azonos Fiser alezredes elvtárssal az illegálisoktól.

Mielőtt kimenne a hidegbe, Korotkov személyesen fogadja, s egy kedélyes poharazgatás közepette együtt ismétlik át a tudnivalókat (amelyek állítólag egyenesen a Kreml 1. számú irodájából érkeztek, félemelet balra):

1.) Viljem rezidensként fog tevékenykedni; hozzá tartoznak majd azok az illegálisok, akik elsősorban Amerika legféltettebb katonai titkaira gyúrnak: a legújabb tengós szonártechnika, nukleáris fegyverkezés, rakétatechnológia.   

2.) Noha kész legendával indul, minden hírszerző tudja, hogy „kész legenda” csak a leánygyermekeknek és a csökkent értelmű medvebocsoknak szóló képeskönyvekben van. Ezért kint-tartózkodása első évét fordítsa arra, hogy az Emil Goldfuss nevű fedést tökéletessé formálja.

3.) Mivel a szovjetek (legalábbis a hírszerzésben) mindig szerették a kerülő úton történő megközelítést, Viljam „zsilipezve” (Kanadán keresztül) fog beutazni az USA-ba. Ehhez egy rövidtávú, de ugyancsak szépen kidolgozott fedőtörténetet fog használni, amely az Andrew Kayotis névre hallgat.

Kayotis egy valóban létező, lett származású, de már honosított amerikai volt, aki a háború után hazatért Rigába, végiglátogatni a még élő rokonságot. A hivatalos verzió szerint 1947 telén tüdőgyulladást kapott és meghalt, de az amerikai hatóságokat erről az apróságról senki sem értesítette. Egy laza fényképcserével a még mindig érvényes amerikai útlevél készen állt arra, hogy Viljam felhasználja.

4.) A rádióforgalmazás során használandó első hívójele „Mark” lesz, ami aztán időről időre változni fog.

5.) Az USA-béli tartózkodása alatt szigorúan tilos felvennie a kapcsolatot bármilyen szovjet vagy orosz szervezettel: a teljesen logikus nagykövetség és a konzulátusok mellett így tiltott listára kerülnek például az ortodox templomok és az orosz termékeket árusító piacok és csemegeboltok is.

1948 novemberében a Hamburgból induló, és főként európai emigránsokat Québecbe szállító Scythia fedélzetén Andrew Kayotis megérkezik Kanadába, majd pár nappal később vasúton belép az USA-ba. Minden készen áll, a show elkezdődhet.

Említettük, hogy gerinclegendája az Emil Goldfuss névre hallgatott. Nos, a valódi Emil 1902-ben született a New Jersey állambéli Essex megyében, de mindösszesen három hónapot élt, mert valami gyereknyavalya végzett vele. Valamelyik talpraesett illegális megszerezte a születési anyakönyvi kivonatát, lecsekkolta, hogy apja rég meghalt, anyja húsz éve Texasba költözött, testvére nincs, egyszóval ideális konfekcióruhát jelenthet Viljamnak, amibe – némi fazonigazítást követően – kényelmesen belebújhat.

Arról nem is beszélve, hogy a bázist New Yorkban tervezték üzemeltetni, ahol azért már hatvan évvel ezelőtt is alacsony volt annak a valószínűsége, hogy az ember ismerőssel fut össze az utcán.

Nos, Viljam/Abel/Emil (oké, legyen a továbbiakban újra Abel, elvégre ezt szokta meg a világ) nagyszerűen beilleszkedett a háború utáni évek Amerikájába, s ezen belül a fortyogó, soknemzetiségű, különféle kategóriájú amerikaiaktól és bevándorlóktól hemzsegő New Yorkba.

Az USA-ba történő megérkezést követően elkezdi feltérképezni, mivel is áll szemben. Az első tíz hónapban rengeteget utazik: Kaliforniától Washingtonig, Seattle-től Floridáig szinte minden államban jár, és körülbelül harminc illegálissal veszi fel a kapcsolatot. Ezek között vannak évek óta alvó ügynökök, akiket Sztálin utasítására már a háború alatt Amerikába telepítettek, vannak született amerikaiak, akik meggyőződésből vagy pénzért álltak Moszkva szolgálatába, és persze vannak igazi hírszerzőtisztek, akik (hozzá hasonlóan) legendájukat fényesítgetik, miközben megpróbálnak olyan munkahelyet találni, ahonnan érzékeny, a szovjeteket érdeklő információk birtokába kerülhetnek.

1949 késő őszén Abel ismét New Yorkban bukkan fel, ahol kibérel egy manhattani szállodai szobát (a 28. utcában, a Latham Hotelben), illetve egy brooklyni fényképész-stúdiót, ahol Emil Goldfuss, a negyvenes évei végén járó, csendes, halk szavú és feltűnéstől teljesen mentes fotós éli szürke hétköznapjait.

Az ügynökeivel mindig nyilvános helyen találkozott; Abel a tökélyre fejlesztette egyrészt a tárgyi postaládák rendszerét (tudjátok, amikor az üzenetet egy faodúba vagy egy parki sétányon heverő kutyaszarnak látszó valamibe helyezik, s a címzett onnan veszi ki, ha minden csendesnek tűnik a környéken), másrészt pedig feltérképezte fél New York összes átjáróházát, zsákutcáját és többkijáratú üzlethelyiségét. Embereivel igen aktívan foglalkozott: rendeszersen szervezett nekik négyszemközti továbbképzéseket, figyelési gyakorlatokat, műszaki oktatást (különös tekintettel az ugyancsak általa folyamatosan tökéletesített rádióadóvevőkre).

Ám tevékenysége nem korlátozódott kizárólag a rezidensi feladatokra; ő maga is részt vett a tippkutatásokon (amikor a hírszerzők kiválasztják, hogy kit érdemes becsavarni és milyen alapon: pénzért, más előny biztosításáért, internacionalista hevülete miatt, világnézete okán, csalódottságában, netán zsarolással), és bizony a kiemeltnek ítélt alanyok esetében magát a beszervezést is felvállalta. Egyik kedvenc embere az a Theodore Alvin Hall, aki annak idején a legfiatalabb tagja volt a los alamosi Manhattan-projektnek, s akivel többször is személyesen találkozott, amikor az ifjúnak lelki megerősítésre volt szüksége.

Sokan – tévesen – úgy vélik, hogy Abel ezredes tartotta a Rosenberg-házaspárt is, de ez nem igaz; amikor Abel megérkezik az USA-ba, a Rosenbergek már nem aktívak (legalábbis hírszerzési szempontból), viszont az FBI nyomozása gőzerővel folyik az atomtitok kiszivárogtatói ellen. Ki tudja; ha valóban Abel a rezidensük, lehet, hogy óvatosabbak és megúszták volna…

Legközelebbi segítői (később személyes barátai) Lona és Morris Cohen, egy meggyőződéses amerikai kommunista házaspár volt, akik eleinte futárfeladatokat láttak el, de később olyan kiemelkedő képességekről tettek tanúbizonyságot, hogy a KGB még azt is megkockáztatta, hogy titokban a Szovjetunióba szállítsa, ott kiképezze, majd visszajuttassa őket az USA-ba. A Coheneket később átdobják Angliába, ahol az általuk kiépített hálózattal a Royal Navynek nagyobb (eszmei) károkat okoztak, mint Dönitzék tengeralattjárói pár évvel korábban. Végül 1961-ben kapcsolja le őket az MI-5, de ez egy másik történet.

Hogy színesítse az amúgy nem túl látványos rezidensi hétköznapokat, Abelnek még arra is jut ideje és energiája, hogy a koreai háborúba keveredett amerikaiak hadiszállítmányai közül néhanapján fel-felrobbantson párat. A jelentősebb amerikai hadikikötőkbe bejuttatott emberei segítségével például több szállítóhajóra helyezett időzített bombákat, amelyek aztán a nyílt tengeren robbantak. Ilyenkor (vagyis amikor nem rezidensként, hanem akcióügynökként nyomul) még a fedőneve helyett is fedőnevet használ: Martin Collins névre szóló okmányait kifejezetten ilyen utazásokra tartogatta.

Mivel eredetileg műszaki érdeklődésű (és végzettségű) volt, imádott bütykölni, fúrni, faragni, reszelni, kalapálni, esztergálni és forrasztani mindent, amit bütykölni, fúrni, faragni, reszelni, kalapálni, esztergálni és forrasztani csak lehet. Olyan eská tárgyi postaládákat készített, hogy öröm nézni is (a washingtoni Kémmúzeumban jó pár ki is van állítva): speciálisan átalakított üreges gombok, kitűzők, jelvények, brossok és karórák, továbbá nyakkendőtűk, mandzsettagombok, pénzérmék, szögek és gyűrűk tucatjait állította elő, amelyekbe ragyogóan el lehetett rejteni a mikrofényképeket. Itt jobbra felül például egy általa készített, belül lyukas szög látható.

A jelentős pszichés nyomás alatti munkavégzés hibákat is előidéz, márpedig az ötvenes években illegális szovjet hírszerzőként dolgozni az USA-ban nem volt az a tipikusan relaxációs foglalkozás. Abel is elkövet egy baklövést: 1953 nyarán tévedésből egy preparált ötcentessel fizet egy újságárusnak.

Mivel a mccarthyzmus kellős közepén járunk, amikor az átlag amerikai minden bokorban kommunista kémet vizionál, az újságárus beviszi a furcsa, az átlagosnál valamivel könnyebb (merthogy üreges) pénzérmét az FBI-hoz, ahol persze rögtön rájönnek, hogy ez bizony egy kémbiszbasz, de a mikropontra elhelyezett üzenetet nem tudják megfejteni; Abel kolléga (akkor még) megússza.

Abel mindig is hajlamos volt elmenni az emberi teljesítőképesség határáig, s embereitől is ezt követelte. Becslések szerint 1954-re öt alrezidenst foglalkoztat és húsznál több, közvetlenül hozzá kapcsolt illegális munkáját koordinálja. Ez testvérek között is legalább 35-40 kémet jelent, minden nyűgjükkel, problémájukkal, ötleteikkel, félelmeikkel és egyéb nyavalyájukkal együtt. Abel hitt a személyes kontaktusokban; egyik alapelve az volt, hogy minden emberével legalább kéthavonta egyszer (akár csak pár perc erejéig) személyesen is találkozott. Ha elgondoljuk, hogy minden ilyen randit több órás biztonsági előkészület előzött meg, no meg ezért gyakran el is kellett utaznia New Yorkból, egyszerű matekozással kiszámítható, hogy elég komoly tempót diktált magának.

Hogy a piszkos anyagiakról is beszéljünk pár szót (ez a téma úgyis mindenkit érdekel).

Abel havi fix juttatása 500 akkori dollár volt (vásárlóereje megfelel napjaink kábé négyezer dollárjának), a dologi kiadásokra további havi 500 dollárt szánhatott, s emberei jutalmazására, esetleges információvásárlásra, előre nem látható kiadásokra pedig ezret (szintén havonta). Láthatjuk, hogy összesen havi kétezer dollárból (ami manapság úgy 15 ezret érne, vagyis nagyjából 3 millió forintból) a szovjet mesterkém működtetni tudta az eddigi legnagyobb amerikai rezidentúrát, amivel Moszkva módszeresen a jenkik orra alá törte a borsot.

És végkielégítésről szó sem volt a szerződésében. Hjakérem, nem a BKV-nak dolgozott menedzseri fizetésért.

Nem kell nagyon csodálkozni tehát azon, hogy viszonylag gyorsan kezdte kimeríteni fizikai és pszichés tartalékait. Egyszerűen nem tud napi 30 órát dolgozni, s a perfekcionista Abelt ez nagyon zavarja. Moszkvának is feltűnik a dolog, ezért 1952-ben megpendítik neki, hogy mit szólna egy főállású helyetteshez, aki (egyfajta szárnysegédként) a szakma favágóbb részét átvállalná tőle. A kérdés valójában bújtatott utasítás: a Központtal nem nagyon lehet vitatkozni, s egy manhattani park sétányán Abel hamarosan találkozik kijelölt adjutánsával, akinek zsebében ugyan a Nicolai Eugene Maki, észt származású amerikai állampolgár nevére szóló iratok lapulnak, de valójában Reino Häyhänen, finn nemzetiségű szovjet hírszerző őrnagyról van szó.

Abelnek már az első perctől kezdve fenntartásai vannak az új fiúval szemben. Talán a rutinja, esetleg az átlagosnál fejlettebb emberismerete, neadjisten a hatodik-tizedik-huszadik érzéke teszi, de ez a – harmincas évei elején járó, de már őrnagy – taknyos nem ébreszt bizalmat benne. Arról nem is beszélve, hogy alkoholszagot érzett rajta, ami az első randin nem tesz jó benyomást – és nem csak a kémek esetében.

Óvatosságból Reinónak csak egy fedőnevet mond („Mihail”), és csupa olyan feladatot ad neki, amivel túl sok kárt nem okozhat. Megpróbálkozik még egy kis tréninggel, személyre szabott kiképzéssel is, de mindhiába; tényleg minden jel arra utal, hogy Häyhänent vélelmezhetően már kisded-korában beoltották a hírszerzés ellen: egyszerűen alkatilag képtelen a fegyelmezett, konspirált munkavégzésre.

Abel nem érti a dolgot. A finn srácot úgy konferálták fel neki, mint egy rutinos, jól képzett kollégát, akinek a kisujjában vannak a szakma írott és íratlan szabályai. Ezzel szemben kapott egy alkoholistát, aki a szemmel látható idegességtől minden találkozón úgy izzad, mint egy kohász a Martin-kemence mellett, aki képtelen pontosan érkezni, s akinek annyira reszket a keze, mintha állandó áramütés alatt állna.

Nem hagyja nyugodni a dolog, ezért – ahogy mondani szokás – fut egy-két kört. Megtudja, hogy Häyhänen a moszkvai főnökség egyik kedvence, aki eddig a belső elhárítási vonalon dolgozott, s fő szakterülete az volt, hogy a szovjethatalommal és a kommunista párttal ellenségesen viselkedő baltikumi értelmiségről és diákságról szállított információkat a politikai rendőrségnek.

Hát igen: egy tallinni kocsmában, vagy a rigai egyetem menzáján összehasonlíthatatlanul kevesebb veszély leselkedik egy szovjet titkos ügynökre, mint a new yorki Fort Tryon Parkban… De széllel szemben már akkor se nagyon lehetett vizelni; Reino marad, Abel halántéka pedig továbbra is tompán lüktet, ha újdonatúj munkatársára gondol.

1955-ben egymás után több szovjet ügynök bukik le az USA-ban. Abel rezidentúrája hiába érintetlen, a Központ hazahívja egy „biztonsági ellenőrzésre”. Végül is az ilyen esetekben teljességgel megszokott rutineljárásról van szó, de hiába kezdődött meg odahaza a hruscsovi desztalinizáció, semmiféle garancia nincs arra, hogy még mielőtt bármit is kérdeznének tőle, egy kósza 7,62-es Tokarev-lőszer ne találná meg valamelyik csöndes moszkvai hajnalon.

Szerencséjére azonban semmi ilyesmi nem történik. Kihallgatják (legalább ötször, váltakozó technikákkal és módszerekkel, még poligráffal is), mindent leíratnak és elmondatnak vele, amire az elmúlt öt évből csak vissza tud emlékezni, elszámoltatják az utolsó centig, és mindent rendben találnak. Abel megragadja az alkalmat és megpróbál lobbizni annak érdekében, hogy megszabaduljon Reinótól, de erőlködése eredménytelen: Häyhänen elvtárs jó elvtárs, a Párt megbízható katonája, hiszen három, általa korábban feldobott észt egyetemi tanár azóta is valamelyik szibériai munkatáborban serénykedik a fakitermelés felelősségteljes munkakörében. Abel ért a szóból, csak magában duzzog tovább.

Négy hónapnyi kihallgatássorozatot követően kap két hónapot, hogy tényleg kikapcsolódjon: horgászni és vadászni jár, szaunázgat és vodkázik a régi ismerősökkel (már azokkal, akik túlélték az elmúlt éveket), de közben folyton amerikai hálózatára gondol, és rossz előérzete támad…

Amikor 1956 januárjában (Finnország, Svájc, Spanyolország és Mexikó érintésével) visszatér New Yorkba, szembesül azzal, hogy legborúlátóbb rémálmai megvalósultak: Häyhänen nem fizette ki az informátorokat (hétezer dollárnak viszont hűlt helye), a rezidentúra általa ismert tagjaival összesen egyszer találkozott az elmúlt fél évben (Abel elővigyázatosan nem mutatta be mindenkinek), a tárgyi postaládákat két hónapja nem ellenőrizte. A bázisként szolgáló fényképész-stúdió ablakait viszont lefóliáztatta és a bejárati ajtóra olyan zárat szereltetett, amilyennel csak a komolyabb ékszerüzletek rendelkeztek, komoly feltűnést keltve így a közvetlen környezetben. Ami pedig az italfogyasztási szokásait illeti, Reino csak rosszabb lett: napi adagja immáron elérte az egy üveg töményet, amit rendszeresen prostituáltak társaságában szeretett elfogyasztani.

És ha mindez nem lenne elég: Abel hamarosan azt is kideríti, hogy Häyhänen megszegte a műveleti területen tartózkodó illegálisok egyik alapszabályát: találkozott a washingtoni szovjet nagykövetség egyik legálisával, akiről az FBI nagy valószínűség szerint tudta, hogy a kereskedelmi titkár álcája mögött hírszerző lapul.

Ez már a máskülönben galambepéjű Abelnek is sok volt. Hozzálát a romok eltakarításához, majd 1957 tavaszán soron kívüli, igen hosszú rejtjelzett táviratban jelenti a Központnak a történteket. Häyhänen moszkvai hátszele varázsütésre megszűnik; azonnal hazarendelik a tékozló fiút azzal a legendával, hogy kiváló munkájáért megkapja az alezredesi vállapot, amit a Cég igazgatója személyesen szeretne átnyújtani neki.

Reino egy utolsó alkoholista sikkasztó ugyan, aki szanaszét itta az agyát, de ennyire nem hülye; az Atlanti-óceán fölött bőven van ideje spekulálni azon, mi is történhetett valójában. Amikor Párizsban leszáll a gépről, az elhatározás már megérett benne. Az Eiffel-torony tövében még letalizik egy turistának öltözött szovjet futárral, akitől átveszi új papírjait, egy kis költőpénzt és egy Frankfurtba szóló repülőjegyet, de ezt követően taxiba ült és egyenesen a párizsi amerikai nagykövetségre megy, ahol udvariasan bemutatkozik az ügyfélszolgálatos tisztviselőnek:

– Jó napot kívánok. Reino Häyhänen vagyok, illegális szovjet hírszerző, aki évek óta az USA-ban tevékenykedik, és szeretnék egy kölcsönösen előnyös üzletet ajánlani az Ön kormányának. Érdekli a dolog?

Innen kezdve a dolgok felgyorsulnak. Az átállt kém információi alapján a CIA, az NSA és az FBI a legmagasabb fordulatszámra kapcsol. Megfigyelés alá helyezik a brooklyni fényképészetet, azonosítják a bérlőt, majd (amikor Abel visszatér egy floridai taliról) 1957 júniusában lecsapnak rá a lakhelyéül szolgáló manhattani szállodában. Túl sok magyaráznivaló nem maradt, hiszen megtalálják a rádióadót, egy széfet, benne Emil Goldfuss és Martin Collins személyes irataival (valamennyiben Abel fotójával), rejtjelkulcsokat, vegytintát, 6500 dollárt kis címletekben, továbbá egy Mexico City-be szóló repülőjegyet másnapra.

Ennél már csak a KGB-igazolványa lett volna beszédesebb, de az se sokkal.

A letartóztatott hírszerző eleinte kitart amellett, hogy félreértés történt, de hamarosan belátja, hogy nincs mit köntörfalaznia. Viljam Henrikovics Fiser ezredes ekkor húzza meg a Rudolf Ivanovics Abel nevet, s annyit, hogy a Szovjetunió állampolgára. A hivatalos papírokon ettől kezdve így szerepel (s azóta ismerjük mi is így). Öreg rókáról van szó, aki pontosan érzi, hogy vannak dolgok, amiket nem érdemes forszírozni.

Az amerikai elhárítók feltételezték, hogy az Abel név bemondásával Viljem üzent Moszkvának; mégpedig olyasmit, hogy: nyugi, srácok, lebuktam ugyan, de sem a rezidentúráról, sem a további részletekről nem fogok beszélni. Ti meg csipkedjétek magatokat, mert nem egy amerikai szövetségi börtönben akarok megöregedni.

Így is történt. Abel rezignáltan és elképesztő hűvös nyugalommal viselkedett az egész bizonyítási eljárás alatt.Érdemi információt nem adott, s az elétárt tárgyi bizonyítékokra is csak a vállát vonogatta; nem tagadott, nem állított és nem hőzöngött.

„Rudolf Ivanovics Abel ezredes vagyok, a Szovjetunió állampolgára, és igen, törvénytelenül tartózkodom az Egyesült Államokban” – ennyit mondott, ezt viszont nagyon udvariasan és szolgálatkészen, ahányszor csak kérdezték tőle.

Noha az ügyész startként halálbüntetést kért rá többrendbeli, folytatólagosan elkövetett kémkedés, hamis személyazonosság felhasználása, okirathamisítások és idegen hatalom be nem jelentett ügynökeként való tevékenység miatt, s az esküdtszék végül bűnösnek is találta, 1957 novemberében a szövetségi bíró „mindössze” 30+10+5 év (vagyis összesen 45 év) fegyházra ítélte.

Az enyhébb ítélet kiszabásánál állítólag igen sokat nyomott a latban James Donovan ügyvéd szépen felépített védőbeszéde, aki többek között arra való hivatkozással indítványozta a halálbüntetéstől való eltekintést, hogy „egyszer majd talán ki tudjuk cserélni Abel ezredest egy, a szovjetek által a jövőben esetleg foglyul ejtendő amerikai vagy szövetséges hírszerzőre”.

Donovan a jövőbe látott. 1960. május elsején a szovjetek Szverdlovszk mellett lelőnek egy amerikai U2-es kémrepülőgépet (ez volt a Grand Slam művelet), majd szűk két év múlva, 1962 februárjában a pilótát, Powers századost kicserélik Abel ezredesre. A cserére a berlini  (azaz inkább potsdami) Glienicke-hídon kerül sor, amely összekötötte a német főváros amerikai és szovjet szektorait, s amelyet a bulvársajtó következetesen a Kémek Hídjának hívott, éppen a hasonló csereberék miatt.

Az amerikaiak gyakorlatilag a mai napig se igazán tudják, hogy kikből állt Abel rezidentúrája és pontosan milyen információkat szállítottak a szovjeteknek; csak azokat sikerült lebuktatniuk, akiket Häyhänen is ismert.

Abel még kilenc évet élt Moszkvában, csendesen és feltűnési viszketegség nélkül, családja körében. Tanított a KGB főiskoláin és előadásokat tartott több egyetemen. A Központ rájött, hogy nagyszerű PR-tevékenységet lehet rittyenteni a hős hírszerző köré, akit egy gonosz (ráadásul nem is orosz származású!) áruló buktatott le; Abel több interjút adott a keleti blokk sajtójának, s rendszeres meghívottja volt a különféle fegyveres testületeknek Moszkvától Prágán keresztül Szófiáig. Állítólag a frissiben megalakult BM III. Főcsoportfőnökség is meghívta egy ünnepi állománygyűlésre 1971 júniusában, de lehet, hogy ez csak amolyan szakmai pletyka.

1968-ig hivatásos állományban van és számtalan elismerésben részesül. Ahogy a régi szovjet vicc mondta (igaz, Brezsnyevről): minden kitüntetést megkapott, csak a Hős Anya és a Hős Város maradt ki neki.

Ez persze enyhe túlzás; Abel soha nem kapta meg például a Szovjetunió Hőse plecsnit, hiszen akárhogyan is történt, de mégiscsak dekonspirálódott. Megvolt neki ezzel szemben a Lenin-rend, a Vörös Zászló Érdemrend (háromszor is), a Vörös Csillag Érdemrend, és még annyi minden más.

1971 novemberében elvitte a tüdőrák. Utolsó napjaiban a kágébések surrogó magnókkal üldögéltek halálos ágya körül, abban reménykedve, hogy talán majd most, a halál küszöbén elviszi a balhét és bevallja, hogy az FBI mégiscsak beszervezte. Legnagyobb sajnálatukra Abel ezredes utolsó szavai (amelyeket angolul suttogott az ágy mellett álldogáló lányának, Evelynnek) a következők voltak:

– Ne feledd, hogy mindenekelőtt németek vagyunk…

A Moszkva melletti Donszkoji kolostor temetőjében nyugszik, az őt alig három évvel túlélt felesége mellett. A sírkövön a Fiser név mellett az Abel is fel van tüntetve. Szerintem így korrekt.

Nyugodjál békében, Abel ezredes.

Ápdét: jelen poszt kibővített verzióját elolvashatod a 2015. október 13-án a könyvesboltokba kerülő Kémek krémje című kötetben, további izgalmas hírszerző-életrajzokkal és kémszervezet-ismertetőkkel együtt.