Az egyik olvasónk feltette pár napja a kérdést: hogyan, mikor és miért alakultak ki a különleges katonai egységek, mire használják őket, miben különböznek a nemkülönlegesektől, satöbbi. Két barátom – nagyon okosan – rögtön lecsapott rá és rávilágítottak arra a tényre, hogy ezen kérdés megválaszolása egyfelől jócskán túlmutat blogunk keretein, másfelől talán pontosítani kéne a kvescsönt.

Amíg az olvasó gyűjti a muníciót, én arra vállalkozom, hogy mogyoróhéjban felvillantsam a szakmai gyökereket, s ideiglenesen megszakítva a konkrét különlegesekről szóló sorozatot, egy – ahogy a franciák mondanák – diagonális áttekintést nyújtok a téma elméletéről. Meglehet, az egész blogot, vagy legalábbis a „különlegesek” címkével ellátott részt ezzel kellett volna kezdenünk, de ez van; a logikai/kronológiai sorrend istenítése számos tudóst juttatott már a vérpadra.

(Erre a bombasztikus kijelentésre természetesen nem tudnék egyetlen példát sem mondani, de szerintem nagyon jól hangzik).

A különböző katonai lexikonokban biztosan van kábé kétezer meghatározás, de megkockáztatom, hogy olyan nagy eltérés nincs közöttük: különleges katonai egységnek nevezzük azokat a speciális kiképzésen, felkészítésen átesett, általában kis létszámú csoportokban, az ellenséges vonalak mögött vagy kifejezetten az ellenség hátországában tevékenykedő, az átlagostól eltérő fizikai, szellemi és/vagy intellektuális képességekkel rendelkező fegyvereseket, akik harci feladataikat a megtévesztés, a szabotázsakciók, a meglepés eszközeivel, továbbá különleges (hadi)technikai eszközök és/vagy fegyverek felhasználásával, nem szokványos módon hajtják végre.

2.) Mikor tudja mindezt megtenni? Ha nem veszik észre [lehetőleg akkor sem, amikor érkezik, meló közben sem és akkor sem, amikor távozik]. És az a tuti, ha utólag sem lehet tudni, hogy ki volt az a gézengúz, aki ezt meg ezt tette.

5.) Ha öten vesznek részt egy akcióban, de minimum tizenkilenc dologhoz kell érteni, akkor mi a megoldás? Hát persze, hogy a reneszánsz ember.

Holmi pusztai nomádok (midiániták és amálekiták) törtek be a zsidók földjére és elég nagy cirkuszt meg felfordulást csináltak. Egy Gideon nevű csávó összetoboroz első körben vagy 35 ezer önkéntes izraelitát, akiket mindenféle (ma már kicsit furcsának tűnő) módszerrel alaposan megrostál, részben az Úr extravagáns tippjei alapján.

(Mert – kérdem én – miért jobb kommandós-palánta az, aki a tenyeréből issza a folyóvizet, mint az, aki letérdel és lefetyel? De én egy porbafingó senki vagyok nemcsak az Úr, hanem Gideon mellett is, úgyhogy elfogadom ezeket a kompetencia-szempontokat. Vannak olyan jók, mint – teszem azt – az államigazgatási területen mostanában idehaza bevezetettek).

Végül is háromszáz (300!!!) igazán tökös zsidó gyerek marad, akiket három önálló csoportra osztva, egy klasszikus kombinációs rajtaütést (ambush, ambuscade) hajt végre az ellenséges táboron, jól megszopatja őket és irtó népszerű lesz.

Úgy értem: a sajátjai között.

Gideon (Szécsi Pálon kívül) megihlette a filmrendezőket is; egy híres Moszad-akciósorozatról (melynek során egy izraeli kommandó a ’72-es müncheni olimpiai vérengzés után levadászott a Fekete Szeptember nevű palesztin terrorcsapat 11 tagjából 9-et, majd tévedésből eltett láb alól egy vétlen, Norvégiában élő arab szakácsot) Gideon pallosa címmel amerikai film készül.

Természetesen magyar vonatkozása is van a dolognak: egy – Kanadában élő – magyar újságíró, Jónás György non-fiction könyve, a Megtorlás szolgáltatott alapot a film forgatókönyvéhez. Ajánlom.

Innen üzenem radikális olvasóinknak: nem kell beszarni, az évszázadok során a keresztények és a muzulmánok is alkalmaztak különleges alakulatokat; ha lesz időnk, ezekről is mesélünk nektek. Addig is érdekelne a véleményed: szerinted mitől nevezhető valóban különlegesnek egy special force-alakulat? Mi a különbség egy rendőri és egy katonai különleges egység, illetve ennek kiképzése és kiválasztási elvei (mondjuk úgy: humánpolitikája) között? És egyáltalán: ide írhatod azokat a megjegyzéseidet, amelyek (általánosságban) a különlegesekkel foglalkoznak.