1917. október 15-e, egy hétfői nap hajnala. A Párizs melletti Vincennes-i erőd udvarán felsorakozik egy 12 fős, zuávokból összeállított kivégzőosztag. Tőlük 10 méterre, velük szemben egy roppant elegáns, sötét színű ruhába öltözött 41 éves nő áll, fekete kalapban és kesztyűben, finoman kisminkelve. Egy tiszt lép oda, kezében a kendő. „Szükséges ez, hadnagy úr?” kérdezi búgó hangon, kicsit idegenes kiejtéssel, miközben mélyen a tiszt szemébe néz. A fiatal hadnagy elvörösödik és dadogva válaszol: „Ha a Madame nem óhajtja, nem, semmi jelentősége…” – majd biccentéssel elköszön, hátralép és vezényelni kezd.
A lövések eldördülnek, s a művésznevén Mata Hariként ismert táncosnő holtan esik össze.
Egy kattintás ide a folytatáshoz….
Nőnap van, ráadásul nemzetközi. Az íróasztalom fölé görnyedve hosszú órákat töltöttem annak kifundálásával, hogyan is emlékezhetnénk meg méltóképpen erről a jeles alkalomról, mígnem eszembe jutott egy régebbi témaszavazás, ahol szegény Delila a negyedik helyet érte el, alig 12 vokssal.
Eljött tehát a nap, amikor 
Az 
Az elmúlt napok fajsúlyos posztjai után következzék egy kicsit könnyedebb (mondhatni pikánsabb) téma: (fél)meztelen, készséges nők, márkás italok, vöröses fény, süppedős szőnyegek, diszkrét zene, nyikorgásmentes ágyak. 
