A gyémánt háborúja

Az idióta mondóka (vagy zeneszám volt? tudja valaki a tuti választ?), mely szerint „a búr, a búr a búrkalappal” legalább egy évtizednyi időre mifelénk is közismertté tette az afrikai holland telepesek nevét. Sokáig nyugi volt ugyan a fekete kontinens legdélibb szegletében, de egyszer csak – főként a gyémántokról, majd az aranyról szóló hírek eredményeként – London szemében a búrok (vicces szakállú, furcsa, torokhangú nyelvet beszélő ultravallásos különcökből) egycsapásra vérivó szörnyetegekké váltak.

Mai posztunkban a búr-brit háborúkról, vagy ahogy  afrikaans nyelven máig is emlegetik: a szabadságharcokról (Vryheidsoorlog) emlékezünk meg nagyon röviden.

A XIX. század harmincas éveire a dél-afrikai búr-angol ellentétek intenzitása elérte a két népcsoport közötti szakításpontot; mintegy 15-20 ezer (túlnyomó részben németalföldi származású) telepesnek teleszaladt a zsákja a britek diszkriminatív gyarmati politikájával, durcából családostól ekhós szekérre ült és több száz kilométeres, észak-északkeleti irányú, több hónapon át tartó vándorlást követően létrehoztak maguknak három (meglehetősen rövid életű) államot: Natalt (zászlaja balra fent), Transvaalt (lobogója jobbra fent; amúgy itt folyik a Limpopó, ez a csodálatos, bennem kisgyermeki olvasmányok emlékeit megrezegtető folyó!) és Oranjet (itt balra, ez a narancscsíkos a nemzeti szimbóluma). Ez a hurcolkodás volt a de Groote Trek, vagyis a Nagy Vándorlás, ahonnan a Star Trek is kapta a nevét.

Hazudnánk, ha azt mondanánk, hogy az angolok fittyet hánytak a történtekre, de mindaddig, amíg a disszidens parasztok (boer = paraszt, hollandul) csak a soványka földjeiket művelgették, etették a girhes állataikat és néha – úgymond önvédelemből – lemészároltak, illetve rabszolgául ejtettek pár falunyi zulut, túl nagy kázust nem csináltak a dologból. Úgy voltak vele, hogy jójó, csúnya dolgokat művelnek azokkal a bennszülöttekkel, de mégiscsak fehér, protestáns emberek, akiknek az Úr egy kicsivel több jogot adott, mint a boxosoknak. Ne ítéljük el ezért a briteket, hisz ők sem tudtak átlépni saját korukon és árnyékukon; akkoriban egy Meleg Büszkeség Napja még Londonban is nagy port kavart volna. Azt hiszem, erre mondják, hogy „ó idők, ó erkölcsök!„, amivel csak egyetérteni tudunk.

A viszonylagos idillnek 1867-ben bizonyos Schalk van Niekerk búr farmer neveletlen gyermekei vetettek véget, akik – a határozott szülői tiltás ellenére – az egyik folyóparton (talán pont a Limpopó partján…) összeszedett kavicsokat nem dobták el, hanem hazavitték és otthon is játszottak velük. Lévén, hogy a családnak pont vendége is volt (egy Sean O’Reilly nevű és csavargó foglalkozású, ír nemzetiségű, katolikus vallású, de brit alattvaló személyében), a szigorú erkölcsű protestáns szülők eltekintettek gyermekeik helyszíni felpofozásától.

(Ahogy itt oldal egy átlagos transvaali családi fotón látható, a búrok nem voltak nagy barátai a születésszabályozásnak meg a gumióvszernek; az egyhangú afrikai szavannákon sokrétű, az alkotó energiákat lekötő szabadidős tevékenységre nem igazán volt alkalom, maradt tehát a házasélet; 8-10 gyerek teljesen hétköznapi dolog volt.)

Már csak azért is mutattak ilyen fokú toleranciát, mert az egyik, kicsit tompán csillogó követ megtekintve O’Reilly sokat próbált arcvonásai megfeszültek, lélegzete elakadt és rekedt hangon megkérdezte, hogy megkaphatná-e szuvenírként az ott eltöltött kellemes órák örök emlékeként.

A van Niekerkek messziföldön híresek voltak a vendégjogok tiszteletben tartásáról (ha Sean magát Kiekerknét kérte volna hálótársnak, tán még őt is megkapja, de ez a hölgy méreteire – 120-140-160 – való tekintettel elmarad), úgyhogy az ír gazfickó zsebrevágta a galambtojás nagyságú kavicsot, amiről két hét múlva kiderült, hogy egy 22 karátos nyersgyémánt. Rögtön vevő is akadt rá, ráadásul Sir Edmond Philip Wodehouse személyében, aki főállásban Őfelségét, Viktória királynőt képviselte kormányzóként azon a távoli vidéken. A gyémánt – egy hosszú diplomáciai levél kíséretében – Londonba kerül.

A jó hír afrikai fecskeszárnyon jár; a pénzügyminisztérium bekéri a gyarmatügy becsléseit a gyémántmezők várható értékéről, lázas számolásba fognak, s arra, ami következett, úriember nem fogadna: London szemében a búrok egycsapásra megszűntek mindössze bohókás (búr)kalapot és torzonborz szakállat viselő különcöknek lenni; hivatalos brit imázsukhoz a londoni sajtó villámgyorsan olyan jelzőket tapasztott, mint „embertelen”, „véreskezű”, „a Birodalom érdekeinek veszélyeztetői” és így tovább. Az események után tíz évvel az egész Transvaal angol ellenőrzés alá kerül, amire a búrok fegyverrel válaszolnak: kitör a mindössze három hónapig tartó első (lájtos) búr háború, amit még viszonylag olcsón úsznak meg, hiszen a későbbi békeszerződésben a britek (akik totál hülye módon az afrikai szavannákon továbbra is a hagyományos gyarmati uniformist, a vörös kabátot, a sötétkék nadrágot és a fehér sisakot viselik és érthetetlen módon vannak, akik túlélik a már akkor is barnászöldbe öltözött búrok meg a zuluk támadásait), szóval a britek garantálják területi függetlenségüket. Valamit valamiért alapon pedig a búrok elismerik a brit uralkodót protektoruknak.

A búrokat azonban még az ág is húzta: területeiken (Transvaal déli részén) 1885 tavaszán aranyra bukkannak a gyémántvadászok. A londoni kormány ismét felkapja a fejét, s látványos aggódása a telepesek által rettentő módon kizsákmányolt fekete bennszülöttekért 14 évvel később egy újabb háborúban ölt testet: kitör a második búr háború, amely intenzitásában és véres jellegében messze felülmúlja az elsőt. A konfliktus harmincegy hónapja alatt a teljes brit államközösség beszáll a fegyveres harcokba: angol és skót ezredeken kívül indiai, kanadai, ausztrál és új-zélandi csapatok is azon ügyködnek, hogy a több tízmilliós Brit Birodalmat megvédjék attól az óriási veszélytől, amit az összesen körülbelül félmilliós búr népesség jelentett a világ gazdaságilag és katonailag akkor legerősebb államára nézve.

A bozótharcot és a gerilla-hadviselést mesteri szinten űző búrok ellen (akik a meglehetősen közömbös világ legnagyobb meglepetésére kezdetben komoly harci sikereket is elérnek az első ízben kommandónak nevezett különítményeikkel) a felperzselt föld taktikája tűnik célravezetőnek: megmérgezett kutak, felgyújtott termés, leölt háziállatok, lerombolt települések. Az anglofilek nem fognak örülni, de az is tény, hogy a sebtében felállított koncentrációs táborokban búr férfiak, nők és gyermekek százai (ha nem ezrei) haltak meg az embertelen bánásmód következtében. A modern kor lágereit tehát nem Adolfék találták ki, hanem Őfelsége Viktória királynő Kormánya…

A második búr háború (amelyben olyan, később az unalomig megismert arcok is felbukkantak, mint Winston Churchill haditudósító – itt balra, Mohandas Gandhi egészségügyi őrmester – itt jobbra, vagy Robert Baden-Powell ezredes, balra lent) végső egyenlege a következő: 23 ezer brit, 20 ezer fekete bennszülött és mintegy 35 ezer búr halott (ez utóbbiak 70 százaléka nő és gyermek), valamint egy Dél-Afrikai Unió nevű domínium létrejötte, melyből később a mai Dél-Afrikai Köztársaság megszületett.

És hogy a lényegről meg ne feledkezzünk: számtalan gyémántlelőhely, valamint aranybánya hozzáértő brit kezekbe került. Az általuk termelt nyereség jelentős mértékben hozzájárult a 13 évvel később kezdődő első világháború Antant-párti erőfeszítéseihez. Aminek mi, magyarok természetesen nem tudunk olyan felhőtlenül örülni, mint a britek, noha elismerjük, hogy kvázi történelmi szükségszerűség volt.

8 hozzászólás

 1. Bencze Zsolt — 2011-04-11 08:48 

Szia!

A lakosság koncentrációját „ipari méretekben” az újkorban először Valeriano Weyler Nicolau használta Kuba pacifizálása érdekében. A tapasztalatok már akkor is az afrikai fecske sebességével terjedtek (a blogszerk után szabadon) …

 2. tib0ru — 2011-04-11 09:01 

Szia!

A kubai „reconcentrados”-ok létrehozása tényleg mintegy két évvel megelőzte a búr táborokat; köszi a pontosítást.

 3. confutius — 2011-04-11 20:04 

T.Tiboru !
Először(az origón), csak kíváncsiságból kattintottam a „Tell Vilmos”-ra és először azt sem tudtam, hogy röhögjek vagy sírjak ezen végtelen nagy baromságon……aztán csak röhögtem, de sokat !! :))))…..nagyon jóóó :)
Ez volt az elő találkozás és el is felejtettelek :(
Aztán később láttam egy Otto Skorzeny-t az origón, mondom ezt megnézem….és lám, egy rendkívül érdekes és komoly kis visszaemlékezést olvastam !
…..és ekkor vettem észre, hogy Te ugyanaz a végtelenül hülye ember vagy(Tell Vilmos, bocsika:), mint ez a komoly és lebilincselő írású ember .
Ergo, el kellett kezdenem olvasni a blogodat :)
Most itt tartok :)
Tudod, az íráshoz is tehetség kell……azt hiszem Benned meg van ! :)
Hát próbálkozz….én az olvasód lettem :)))

 4. tib0ru — 2011-04-11 23:21 

Köszönöm! Csak azt tudom mondani, hogy jól döntöttél :-)

 5. borsalino — 2011-04-12 13:20 

De la Rey Song – with English subtitles. Érdemes meghallgatni a You Tube-on. A búrok éneklik valszeg egy filmböl.

 6. Faby — 2011-04-14 14:06 

Remek, bár kicsit rövid post. Olvastam volna még erről a témáról sokkal többet is akár.
Akit esetleg érdekel, erről a korról, területről elég olvasmányosan ír Wilbur Smith több regényében is. Ajánlott olvasmány!

 7. tib0ru — 2011-04-14 14:10 

@borsalino
@Faby

Köszönjük a tippeket!

 8. zsoldosx — 2014-05-14 13:39 

Jo ez az osszealitas a bur haborukrol. megjegyzem, a gyemant korul mindig ment a bunyo. Most meg tetves keselyuk kezdenek azt hinni hogy nekik mindent szabad mert ok maganhadsereg, vannak jo boven a banyaipar korul. Az oreg fiuk pedig belefaradtak es nem takaritjak el oket mert jon ujabb es roszabb. Ittentol Ukrajnaig mindenutt vannak, es addig fognak pofatlanodni amig valmelyik orszag kell oket renbetegye. De a fonokeiket kellene, mert az nem is katona aki olyan mint azok tobben.

RSS feed for comments on this post.

Szólj hozzá

Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.