A fianóglachok

Komoly összegben mernék fogadni arra, hogy ezer magyar megkérdezett katona közül a címben szereplő szót talán egy sem  ismeri. Ezen olyan nagyon nem csodálkozom…

Ilyen szűk körben bevallhatjuk, hogy az „ír” nemzetnév hallatán még mi, a military iránt kiemelt érdeklődést tanúsítók is hamarabb asszociálunk a legendás fekete sörre, a géppuskalábú táncosra vagy akár a – sajnálatos módon szinte nyom nélkül eltűnt – gazdasági csodára, semmint speciális rendeltetésű katonai egységre. Márpedig az Ír Köztársaság különlegesei már csak azért is megérdemelnek egy posztot itt, a Tiborublogon, mert a tavaly ünnepelték megalakulásuk 30. évfordulóját.

Na és arról se feledkezzünk meg, hogy ma van Szent Patrik napja, ami a legnagyobb ír ünnep, amit kötelező módon meg kell locsolni egy kis whiskey-vel és valami ír sörrel – csak mondom, nehogy kihagyjátok…

A hetvenes-nyolcvanas évek északír történései – amelyeket a két szembenálló fél összefoglalóan és szemérmesen csak a The Troubles, illetve Na Trioblóidí néven (zavaros, problémás, nyugtalan időszak) illet – levakarhatatlanul rányomták bélyegüket az Ír Köztársaság biztonság- és védelempolitikájára is. Azt, hogy a független ír állam bármilyen okból fegyveres konfliktusba keveredjen a hozzá millió szállal (és mintegy 700 év közös történelemmel) kötődő Egyesült Királysággal, tán még a legrészegesebb északír republikánusok sem feltételezték, de a politika állítólag a lehetőségek művészete: 1980 kora tavaszán a dublini kormány vett egy nagy levegőt és létrehozta a Sciathán Fianóglach an Airm-ot (a továbbiakban: SFA), amit angolra jobb híján úgy fordítanak, hogy Army Ranger Wing.

  • A nyelvészeti bravúrokat meghagyjuk az illetékeseknek, s mi csak annyit teszünk hozzá magyarázatul, hogy a fianóglach ír (gael) szó összetett és igazából lefordíthatatlan; az első tag a fianna-ból jön, ami a roppant szórakoztató, ugyanakkor legalább ennyire véres ír történelem legendás harcosait jelöli, míg az óglach ugyancsak olyasmit jelent, hogy hős katona, népfelkelő, önkéntes rendőr, mittudomén.

    Olyan ez, mintha magyarul a különleges rendeltetésű katonákat kuruchonvédnak vagy hajdúharcosnak neveznénk (és ez utóbbival nem a TEK főnökét akarom ám cikizni!).A sciathán legalább simán szárnyat jelent (katonai egység értelemben; nagyjából századnyi katonát), az airm pedig (hála az Úrnak!) egyszerűen hadsereget. További fordítási próbálkozásokat a kommenteknél elfogadunk.

Charles Haughey miniszterelnök (aki annak idején egyúttal a legnagyobb ír párt, a Fianna Fáil elnökeként is tevékenykedett) beadja tehát a derekát és aláírja az SFA létrehozására vonatkozó vezérkari előterjesztést, ami azért nem volt előzmények nélküli.

Az Ír Köztársaság hadserege (figyelem: nem az Ír Köztársasági Hadseregről beszélünk!) már a hatvanas évek vége óta rendszeresen küldött ki az USA-ba (egészen pontosan a Ranger csapatok Fort Benningben található kiképzőközpontjába) fiatal tiszteket és tiszthelyetteseket, akiknek az volt a feladatuk, hogy mindent tanuljanak meg, amit amerikai kollégáik a szakmáról tudnak és át is adnak; a többit meg lessék el, lopják el vagy vegyék kölcsön.

Amint itt fent látható, az úgynevezett „ranger-tab” vonatkozásában a feladatot maradéktalanul végrehajtották.

  • A Ranger School elvégzésének említése, illetve az alakulat elnevezésének angol változata eléggé becsapós ám, mert mindezek ellenére az SFA nem egy klasszikus ranger-típusú katonai egység. Ezalatt azt értem, hogy nem egy rohamgyalogsággal vagy elitlövész-alakulattal van dolgunk, hanem inkább egy katonai terrorelhárító szervezettel – de erről kicsit részletesebben később.

Azon ugye senki nem lepődik meg, hogy harminc évvel ezelőtt az ír kormány nem a britek segítségét kérte az újonnan felállított speciálisok kiképzéséhez. A dubliniak természetesen végig fennen hangoztatták, hogy ugyanúgy elítélik az IRA (és többé-kevésbé csatolt részeinek) terrorcselekményeit, mint a brit ejtőernyősök és a velük rokonszenvező prostestáns szélsőségesek ulsteri véres megtorlásait, de ez egy dolog; odáig, hogy cimborálni kezdjenek teszem azt azzal az SAS-szel, amelynek kezén számos északír polgári személy vére szárad, nos, odáig azért 1980-ban még nem mentek. És tudomásom szerint még napjainkban sem rajonganak értük, noha – az enyhülés jegyében – 2002 óta több fianóglach járt mesterlövész-tanfolyamra az Ír-tenger keleti partjain.

  • Ennek az elzárkózásnak volt egy másik magyarázata is: az írek nagyon nem nézték jó szemmel, hogy a hetvenes években a brit ejtőernyősök nagyvonalúan eltekintettek az Ulster és az Ír Köztársaság között húzódó államhatártól, amikor ír republikánusokat kergettek, és bizony az SAS-kommandók hajlamosak voltak lecsapni az IRA-sokra akkor is, ha azok már a jól megérdemelt sörüket kortyolgatták, biztonságban érezvén magukat ír felségterületen. Ez pedig (akárhonnan is nézzük) bizony a nemzetközi jog előre kitervelt, csizmával történő tiprása.

Külföldi partnerekre azért ebben a szakmában nagy szükség van; ír barátaink körülnéztek hát és kiválasztottak három, szívüknek kedves nációt, illetve ezek partnerszolgálatait: a franciáktól a Nemzeti Csendőrség bevetési csoportját (GIGN), a (nyugat)németektől a GSG-9-et, valamint a hollandoktól a tengerészgyalogos kommandót (az Unit Interventie Mariniers-t), amely annak idején még a BBE (Bijzondere Bijstands Eenheid) néven futott. Az eltelt három évtized alatt a franciáktól egy kicsit eltávolodtak (ahogyan katonadiplomáciai nyelven megfogalmazzák: a műveleti prioritások változása miatt), de a Vaterlanddal és a németalföldi kollégákkal továbbra is rendszeresen összejárnak, elvégre három sörkedvelő nemzet fiairól van szó. Márpedig a közös nevezőjű italfogyasztási szokások legalább olyan kötőanyagot jelentenek a katonák között, mint az azonos ideológiai platform. 

Az SFA-nak már a kezdetektől fogva három prioritást határoztak meg a politikai és katonai vezetőik:

1.) Túszhelyzetek
2.) Repülőgép-, illetve hajó-eltérítések
3.) Politikai hátterű emberrablások, zsarolások

Amint láthatjuk, az ír különlegesek inkább a „black operations” felé orientálódnak a „green operations”-szel szemben.

Egy kis színdinamikai magyarázat (főként hölgyeknek, agrárszakembereknek és grínpíszes elkötelezettségű széplelkeknek, mert szerintem számos olvasónk tisztában van a két szakmai kategória közötti különbséggel):

1.) Black operation (fekete művelet): azon katonai tevékenységek becéző gyűjtőneve, amelyeket nem a klasszikus egyenruhában, hanem leginkább fekete (vagy sötétkék) cuccban szoktak abszolválni az illetékesek; ennek hagyományos példája a terrorelhárítás és az inkább rendészeti jellegű bevetések. Bizonyos értelemben a fedett műveletekre is szokták ezt a jelzőt használni (főleg az amerikaiak), de itt most nem erről van szó;

2.) Green operation (zöld művelet): a tipikus katonai különleges műveletek, amelyek során a harcosok a rendszeresített (leginkább a zöld különféle árnyalataiban pompázó, esetleg álcaszínekkel tarkított) uniformist viselik; harctéri felderítés, „hit and run” akciók, szabotázs, stb., vagyis a nem-konvencionális hadviselés akciódúsabb ága.

+1.) Katonától hallottam már olyat is, hogy „brown operation”, vagyis barna művelet; ezalatt olyan tevékenységet értenek, amelyekben a fekete és a zöld műveletek jellemzői keverednek egymással különböző arányban.

Ebből kristálytisztán kikövetkeztethető, hogy az SFA óhatatlanul szoros kapcsolatokat volt kénytelen kiépíteni az Ír Rendőrség (a Garda Síochána) illetékeseivel, az Aonad Speisialta Bleachtaireachta-val (ami az ottani különleges nyomozószolgálat), valamint ennek felszámoló osztagával, az Aonad Práinnfhreagartha-val. Az együttműködés nem mindig zökkenőmentes (de hát hol az?!), hiszen a rendőrök harminc éve nem voltak képesek megérteni, hogy terrorelhárítási területen mi a jófranc keresnivalójuk van a katonáknak..?

Tényleg: mi?
A kommenteknél várjuk a véleményed.

Azért a zöld műveleteket sem hanyagolták ám el teljesen: rendszeresen portya- és járőrszolgálatot teljesítettek az ír-északír határzónában, ahol alkalmuk nyílt gyakorolni a „húsz perc alatt beásom magam az avarba és akkor se moccanok, ha egy hasmenéses szarvas a fejemre ürít” típusú harci feladatokat. Feszültebb helyzetekben a mai napig is kivezénylik őket „biztosítani a határmenti lakosság nyugalmát”.

A korrektség úgy kívánja, hogy elmondjuk: az utóbbi években egyre erősebbek azok a szakmai és politikai hangok, amelyek (nem minden eredmény nélkül) sürgetik az SFA feladatrendszerének profiltisztává történő átalakítását, magyarán: azt, hogy minden rendészeti nyűgtől megszabadulva teljesen átlényegüljenek igazi katonákká. Ennek jegyében például már nem az ő feladatuk az állami pénz- és értékszállítás, noha sokáig ők biztosították az Ír Központi Bank valamennyi szállítmányát.

Az ír hadsereg különleges egysége a terrorizmus elleni küzdelem jegyében született ugyan, de a jószerencse (no meg az ír-brit-északír háromszögön belüli kapcsolatok javulása) úgy hozta, hogy ezen a területen az eltelt harminc évben nem kellett igazából megmutatnia, mire is (volna) képes. Mivel katonáéknál a harci morálra legveszélyesebb állapot az unalom, keresniük kellett egy olyan elfoglaltságot, ahol hasznosnak érezhetik magukat, az idő is gyorsabban telik, no és a lóvé sem rossz.
Ez a szegmens a nemzetközi békefenntartás lett: a mindenkori ír kormány már a nyolcvanas évektől kezdve rendszeresen küldi a fianóglachokat olyan helyszínekre, ahol helyi háborúk, törzsi acsarkodások és/vagy lokális fegyveres konfliktusok veszélyeztetik azt a nemlétező valamit, amit szépségkirálynők, alanyi költők és a választóikat teljesen hülyének néző politikusok következetesen világbékének szoktak aposztrofálni. A teljesség igénye nélkül emlékezzünk meg a következő nemzetközi műveletekről, ahol a zöld-fehér-narancs lobogó alatt szolgáló katonák rendszeresen felbukkantak: UNOSOM (Szomália), UNMIL (Libéria), INTERFET (Kelet-Timor), UNIFIL (Libanon), UNFICYP (Ciprus), MINURSO (Nyugat-Szahara), UNPROFOR (délszláv térség), MINURCAT (Közép-Afrika), MINUCI (Elefántcsontpart), EUFOR (Csád).

Noha az Ír Köztársaság nem tagja a NATO-nak (és ahogy a dolgok állása kinéz, eszük ágában sincs csatlakozni), amerikai kérésre úgy Irakba, mint pedig Afganisztánba küldtek egy-egy kisebb kontingenst; igaz, ezek a srácok leginkább a helyi erők kiképzésével, illetve CIMIC-feladatokkal foglalkoznak (CIMIC = Civil-Military Co-operation, vagyis a civil-katonai együttműködés).

Az elmúlt évek átlagát tekintve kijelenthetjük, hogy az utóbbi időben az SFA állományának 30-40 százaléka egyfolytában külföldön tartózkodik.

Az SFA pontos létszáma nem nyilvános, de nem tévedünk túl nagyot, ha körülbelül egy szűk századnyra saccoljuk (2006-ban tokkal-vonóval együtt egészen pontosan 84-en voltak, három szakaszba, ezeken belül hat, egyenként négy fős rajba szerveződve). A kis létszámnak megvannak az előnyei is: az SFA-nál tényleg mindenki úgy ismer mindenkit, mint a saját tenyerét; nem nagyon lehet kamuzni, lógni, kummantani, és az elöljárók átverésének eredményességi mutatója is elég alacsony.

Értelemszerűen egy ekkora alakulat nem engedheti meg magának a heréket és az ingyenélőket. Oké, szebben fogalmazva: az itteniek általában multifunkcionálisak, ugyanis az ír alakulatnál a különleges erők három nagy feladatrendszere közül minden harcos legalább kettőben profi módon otthon van.

A hagyományos felfogás szerint a különlegesek műveleti feladatai három nagy csoportba sorolhatók: a közvetlen harci akciók végrehajtása (direct action, DA), a különleges felderítés (special reconnaissance, SR), illetve a katonai segítségnyújtás (military assistance, MA). Ezeken belül természetesen további alkategóriák léteznek, de ezeket most nem erőltetjük.

Az SFA számos katonai szakterületen ott van az európai élbolyban, de a legnagyobbat mégiscsak az IED-k felkutatása és semlegesítése témakörben alakítja (IED=Improvised Explosive Device, elterjedt és közszájon forgó magyar elnevezéssel pokolgép). Ez a szakértelem nem is meglepő, ha arra gondolunk, hogy az elmúlt évtizedekben a különböző ír terrorcsoportok milyen előszeretettel barkácsoltak mindenféle furfangos robbanószerkezeteket.

A szerzőnek évekkel ezelőtt alkalma nyílt arra, hogy megnézze az Ír Rendőrség tűzszerészeinek házimúzeumát, ahol a házilag készített robbanó- és gyújtóbombák olyan palettáját mutatják be, amiről John Rambo is csak akkor tudna álmodni, ha túl sokat és túl zsírosat vacsorázik.

A kiválasztási procedúra három hétig tart a Kildare megyében található bázison, a Curragh Camp-ben, s minden évben megrendezik; jelentkezni minden hivatásos katona jelentkezhet, haderőnemtől, rendfokozattól és életkortól (!) függetlenül. Az első héten az alapszűrésre kerül sor, ahol elsősorban a fizikai állóképesség és az általános katonai ismeretek letesztelése van soron: lövészet, menetgyakorlatok, úszás, tájékozódási képességek, egy kis közelharc, gimnasztika, stb. Minden szakterület egy kis vizsgának felel meg; aki a kilenc „tárgyból” több, mint hármat elbukik (vagyis nem üti meg az „elégséges” szintet), attól a negyedik bukás napján (pontosabban: órájában) azonnal búcsút vesznek.

A második-harmadik hét a komplexebb feladatoké, például szerepjátékok is színesítik az unalmasnak amúgy sem mondható programot. Itt már felbukkannak gonosz pszichológusok is, akik mindenféle alattomos trükkel arra hajtanak, hogy feltérképezzék a jelöltek gyenge (és persze erős) pontjait, majd a tesztek eredményének függvényében egyfelől tanácsot adjanak a hallgatóknak a hogyan továbbra, másfelől pedig a kiképzőket ellássák munícióval a jelentkezők életének további megkeserítése érdekében.

Évente körülbelül 50-60 fő jelentkezik, és különösen jó évjáratnak minősül az, amelyből tucatnyian végigcsinálják ezt a három hetet. Egy katona összesen háromszor jelentkezhet pályafutása során; ha a harmadik kiválasztási procedúrán is elbukik, az SFA kapuja örökre zárva marad előtte.

Aki megmaradt a húsz nap után, azok kapnak egy hét eltávozást, majd visszahívják őket, hogy a móka-kacagás után végre komolyan is elkezdődhessen az igazi, fél éves időtartamú fianóglach-kiképzés. Lévén, hogy semmi olyan nem szerepel a tantervben, amiről a „különlegesek” címkével ellátott posztokban eddig ne beszéltünk volna, nem részletezem a programot; van benne ejtőernyős ugrás, hegymászás, rengeteg menetgyakorlat és lövészet, egyéni és csoportos feladatok, elsősegélynyújtás harci körülmények között, kommunikációs ismeretek, épületharcászat, lélektani hadviselés, túlélőgyakorlatok, túszszabadítás, valamint (és ez nem vicc!) ír hadtörténelmi előadások.

A hat hónapos kiképzés végén ismét csak vizsgákon és gyakorlati próbákon kell bizonyítaniuk, hogy az elvárt mértékben elsajátították az ismereteket. Az eredményesen levizsgázottak ismét örülhetnek egy hét eltávnak, majd elkezdődik a három hónapos próbaidő, ezúttal már az SFA kebelén belül. Ha ennek letelte után a közvetlen parancsnoka (általában a szakaszvezető, együttműködve az öregekkel) úgy találja, hogy a srác bevált, véglegesítik.

A véglegesítés természetesen nem jelenti azt, hogy hátradőlhet és békésen élvezheti az ír lankák zöldben pompázó látványát; az ír különlegesek folyamatos át- és továbbképzéseken vesznek részt, ahol új, személyre szabott szakosodási lehetőségek várnak rájuk: van, akiből mesterlövész lesz, mások harci búvárok, megint mások szanitécek vagy tűzszerészek, esetleg az épületharcászat vagy a személybiztosítás profijai lesznek; arról nem is beszélve, hogy három szakosodásnál kevesebbel senki sem éri be.

Azt talán nem mondtam, de az ejtőernyős szakképesítés alapkövetelemény: az alakulatban mindenkinek meg kell szereznie az eje-jelvényt, ami legalább 6 nappali, 3 éjszakai és egy „különleges időjárási körülmények közepette végrehajtott” ugrást feltételez.


Egyfajta ír specialitás (én legalábbis máshol nem hallottam), hogy az SFA-nál eltöltött 3-5 év után az állomány kötelező módon visszakerül az eredeti alegységéhez azzal a feladattal, hogy a különlegeseknél elsajátított ismeretek minél nagyobb hányadát átadja a többieknek.


Az utolsó képen itt oldalt az az emlékmű látható, amelyet az SFA hősi halottai emlékére emeltek a Curragh Camp-i laktanya területén. Nevek természetesen nem olvashatók rajta, hiszen az alakulathoz tartozás még a haláluk után is minősített információnak számít.

A szerző soha nem csinált titkot abból, hogy mindent kedvel, ami ír (kivéve az időjárást meg a tonhalas salátájukat), de remélem, egyetértetek vele, hogy a Sciathán Fianóglach an Airm, a világ egyik legkisebb létszámú speciális katonai egysége ettől a szubjektív háttértől függetlenül is megérdemelte, hogy külön posztot kapjon itt, a Tiborublogon.

12 hozzászólás

 1. pobeda — 2011-03-17 20:14 

Az utolsó zöld kiemelést tartalmazó szöveg nagyon meglepő,az hogy vissza kell menni és az hogy át kell adni az ismereteket.Az ismeret átadása hogyan történhet hiszen ott is vannak kiképzők?Milyen ismereteket kell átadni amire csak ők feleltek meg először?

 2. tib0ru — 2011-03-18 11:38 

Az az elv, hogy a különleges hadviselési technikákból és módszerekből valamennyit át kell „csepegtetni” a „nem-különleges” alakulatok tagjainak is. Persze nem akarnak minden ír katonából kommandóst csinálni (nem is lehet), de valami plusz ismeret nem árt senkinek.

Olyasmi lehet ez, mint amikor – például – a Budapesti Műszaki Egyetemről kimegy egy oktató egy évre mondjuk a MIT-re, majd visszajön és amit lehet, megpróbál elülteni a hazai gyakorlatba: pedagógiából, szakmai ismeretekből, labortechnikából, gondolkodásmódból…

A BME-ből belátható időn belül nem lesz MIT, de az új ismeretek elsajátítása lendíthet az általános magyar színvonalon és képzési módszereken.

Én legalábbis valahogy ezt a párhuzamot látom.

 3. vinitor — 2011-03-18 12:41 

„a rendőrök harminc éve nem voltak képesek megérteni, hogy terrorelhárítási területen mi a jófranc keresnivalójuk van a katonáknak..?

Tényleg: mi?
A kommenteknél várjuk a véleményed.”

az, hogy nem voltak képesek ezt megérteni 30 év, azaz bő egy generáció alatt, kiválóan jelzi a rendőrképzés alacsony színvonalát, az eredményességre való törekvés intenzitását, és az általános gondolkodásbeli hiányosságokat

de ez csak amolyan közbevetés, ne is figyeljetek rá :)

szóval a véleményem:

a terroristák nem egyszerűen bűnözők, márpedig a rendőrség elsődlegesen a bűnözők ellen lett létrehozva

a katonákat arra képezik ki, hogy a célpontot semlegesítsék, míg a rendőröket arra, hogy bíróság elé állítsa az elkövetőket
mivel pedig elkövetőként (eszközeikben, módszereikben és célpontjaikban) a terroristák a katonákhoz állnak közelebb, így ellenük más katonákat lehet eredményesen bevetni, egy „mezei” bűnözők ellen kiképzett rendőrségnek lényegesen kevesebb esélye lenne, márpedig ebben a sztoriban az esélyek emberéleteket és tetemes anyagi kárt jelentenek

ez ilyen egyszerű szerintem

régen a pásztorok terelőkutyákat használtak a tereléshez és a renitens juhok megrendszabályozásához, a ragadozók ellen viszont farkaskutya kellett…

 4. tib0ru — 2011-03-18 13:01 

Van igazsága annak, amit mondasz, köszi a kommentet… Abban is igazad van, hogy a rendőr bilincsben akarja látni az „ellenfelét”, a katona meg koporsóban vagy hadifogolytáborban.

Csak ugye európai demokráciákban (alapszabályként) békeidőben a hadsereget nem vetik be odahaza. Vagy ha igen, akkor ott már elég nagy a gáz.

Szóval röviden: a rendőrség mindenféle bűnöző ellen van (lásd a teljes Btk), a hadsereg pedig (jó esetben) honvédelemre.

 5. vinitor — 2011-03-19 09:26 

szóval röviden :) igazad van, tényleg ez a lényeges különbség, és pontosan ez az, amit meg akartam világítani a bűnözők és a terroristák esetén

a bűnöző ugyanis a bűnt anyagi hasznon reményében követi el, a nagy könyv szerint a terrorista viszont politikai célt akar elérni fegyveres agresszióval (a második világháborúban került elő a kifejezés, az ún. terrorbombázás, mikor a német légierő londont bombázta, ott nem az utcákon lebzselő katonákat és harckocsikat akarták elpusztítani, hanem a civil lakosságot irtották, hogy ezzel gyakoroljanak politikai nyomást az angolok vezetőire a háborúból való kiszállásra, hiszen ezt nem lehetett azzal elintézni, hogy hát a katonák készek meghalni, mert az áldozatok ott civilek voltak), márpedig ez a politikai cél legtöbbször ellentétes a célnemzet/célország politikájával, így gyakorlatilag az ellene való védekezés már honvédelemnek minősül

 6. tib0ru — 2011-03-19 10:14 

Remélem, nem sértelek meg azzal, hogy ezt az érvelést kísértetiesen amerikai típusúnak érzem :-)

Ha az emberiségnek normális politikai vezetői lennének, akikről nem tételezzük fel, hogy visszaélnek a hatalmukkal oly módon, hogy önhatalmúan eldöntik: mikor melyik cselekedet minősül hadüzenetnek, akkor nem is lenne vitánk. A való világban azonban nem zárható ki, hogy „sima” bűncselekményt a nemzet vagy a haza elleni támadásnak minősítve egy tollvonással bevetik a hadsereget saját felségterületen, neadjisten saját polgárok ellen…

Ez pedig nem frankó.

 7. vinitor — 2011-03-22 07:43 

nem sértesz meg :) attól, hogy az amik sikeresen lezüllesztették a megalakulásakor egyik legsikeresebb államot, majd olyan helyzetbe hozták, amilyenben ma is van, és ezért a leginkább a buta fiúk megnevezés illik rájuk, ettől még az érdemeiket elismerem, főleg, mert két olyan jelentős nemzeti terméket is adtak a világnak, mint a kóla és a hamburger, ezeket pedig szeretem :) másrészről pedig ha beszélgetek valakivel, a legritkább esetben keresem, hogy min sértődhetek meg :)

amivel viszont nem értek egyet, az az, hogy érvelésnek nevezed azt, amit írtam

én nem érveltem, hanem leírtam a jelenlegi közgondolkodás gyakorlatában a bűnöző és a terrorista pongyola definícióját

bűnöző: pénzért sért törvényt
terrorista: politikai céllal sért törvényt

itt semmi szubjektivitás nincsen, a világon mindenhol, minden esetben alkalmazható meghatározási kritériumok ezek, kiküszöbölve a gyarló emberi szubjektivitás torzító hatásait

a kettőnk gondolkodásmódja közötti különbség esetleg még abból adódhat, hogy más-más dolgot érthetünk politikai célon

nem szerettem volna irl példákat hozni, de hátha úgy jobban levágós, hogy mire is gondolok

a közelkeleti terroristák ugyebár azért robbantgatnak, hogy így jelezzék, a célország hagyja őket békén úgy, ahogy vannak, még akkor is, ha a célország és azok támogatója pontosan tudja, hogy a terroristák országa helytelenül gondolkodik, ezt tudja a terroristák országa is, de más dolog tudni, és más dolog szembenézni az ezer éves beidegződésekkel, felelősséget vállalni magunkért, az országunkért, stb.
ehelyett a kiskamaszos „haggyámáteköcsög” hozzáállást választják, és csodálkoznak, ha a világ úgy kezeli őket, mint egy dühös kiskamaszt

ők a klasszikus terroristák, akik alapvetően egy bukott, helytelen és az emberi életre káros gondolatrendszert „védenek”, mert egyszerűen nem tudják vagy nem akarják tudni, hogy ők a hunyók

aztán vannak a szolid politikai terroristák, ahol a terrorista nem is jó szó, mert ritkán használnak fegyveres agressziót, ilyen pl. a méltán világhírű és rettegett magyarok nyilai ( :D ), akiknek a politikai célja nem az, hogy hagyják békén őket és húzzanak el a többiek, hanem, hogy egy pár valós, létező társadalmi problémára irányítsák a figyelmet, amit eddig elkerült a vezetőség óvó tekintete, illetve ha észlelték is, nem tudnak vele mit kezdeni, mert meghaladja a képességeiket

itt egy alapvetően jobbító szándékot találunk, más tészta, hogy ezek a srácok iszonyú balfasz módon csinálják a dolgaikat (a cél pontos ismerete nem jelenti automatikusan, hogy a hozzá vezető leghelyesebb út is megvan), az eredményt pedig mindenki ismeri, csak be kell kapcsolni a tévét vagy felcsapni egy közepesnél szarabb újságot

az alapdefiníció szerint valójában terroristák ők is, még ha nagyságrendileg a bűnöző szamárlétra alján is helyezkednek el

a kulcsszó itt tényleg az, hogy államvezetői képességek, személyiségek
mert a definíció az egyértelmű, még egy ovis is felfogja, ha akarja

 8. tib0ru — 2011-03-22 10:24 

Azt írod:

bűnöző: pénzért sért törvényt
terrorista: politikai céllal sért törvényt

Noha te magad is előrebocsájtod, hogy ez pongyola, ezzel a definícióval azért van egy kis gond.

A gyilkos vagy a testi sértést okozó például sok esetben nem pénzért sért törvényt; elég, ha az indulati bűncselekményekre gondolunk: a bántalmazott feleség szíven szúrja a férjet, a kocsmában verekedés tör ki és Józsi koponyaalapi törésben részesíti Karcsit egy sörösüveggel, stb. Vagy ott a teljes katona bűncselekmény-vertikum a szolgálatban elkövetett kötelességszegéstől a zendülésig.

A szó büntetőjogi értelmében a terrorista is bűnöző, függetlenül az indítéktól vagy a motivációtól: megsérti a bétékát, oszt’ jónapot. A nyomozó vagy az ügyész a legritkább esetben vájkál az indítékok között – ezt majd a bíró mérlegeli a büntetés kiszabásánál.

„Aki mást megöl, bűntettet követ el” – ennél világosabb és egyszerűbb tényállás nem kell. Az már „csak” finomítás, hogy szerelemféltésből tette vagy azért, mert szabadságot akar Liechtensteinnak.

Szerintem :-)

 9. vinitor — 2011-03-22 18:57 

oké, érzelmi indíttatású bűn, elismerem, ott a pont

viszont sosem állítottam, hogy a terrorista nem bűnöző
egyetértek veled, az is bűnöző, pont
viszont ott sokkal fontosabb a motiváció vagy az indíték, mint egy hagyományos bűncselekménynél, ugyanis a terrorizmust kiváltó hatások a legritkább esetben változnak meg

a hirtelen felindulás pl. nevében is hirtelen, és mint ilyen, nem tartós, tehát ha mondjuk karcsi koponyaalapi töréssel is bever egyet józsinak, amitől aztán kifekszik, a dolog véget is ér
ha nem fekszik ki, akkor is véget ér, ugyanis józsi sem tartja életcélnak, hogy minden nap rásózzon egyet karcsi fejére

a terrorista ellenben pont ezt teszi, nála nem szűnik meg a motiváció sem siker, sem sikertelenség esetén
ez a viselkedés pedig nem a hagyományos bűnözői sajátosságok közé tartozik

szóval igen, törvény szempontjából nincs nagy különbség a két megnevezés között
annál több az eltérés a használt módszerek és a célok esetében

és ez az a pont, ahol a rendőrségi munka nem a legalkalmasabb a terroristák ellen (ezt írtam rögtön az első kommentemben is), mert a rendőröket bűnözők ellen képezik ki, a terroristák viszont másfajta bűnözők, módszereikben legközelebb a katonákhoz állnak, így értelemszerű, hogy ellenük a katonaság a hatékonyabb, nem a rendőrség

btk szempontjából tényleg mindegy, hogy ha valakit felrobbantanak, azt miért és hogyan teszik
maga a cselekmény felderítése, a tettes elkapása, a megismétlődés elkerülése szempontjából viszont szerintem ég és föld a kettő

 10. tib0ru — 2011-03-22 21:40 

„maga a cselekmény felderítése, a tettes elkapása, a megismétlődés elkerülése szempontjából viszont szerintem ég és föld a kettő”

Hát ez az! A felderítésben a rendőrök a büfébbek; nyomozni, pláne titkosan információt gyűjteni – ez az ő szakmájuk, nem a katonáké.

Megelőzni, felderíteni, a büntetőjogi felelősséget megállapítani, majd bizonyítékot gyűjteni: zsarumeló.

Megtorolni, felszámolni, megsemmisíteni: katonamunka.

Melyik a fontosabb szerinted?

 11. vinitor — 2011-03-23 18:02 

ebben nem értünk egyet, szerintem a sereg megfelelő egységei jobb nyomozati munkát tudnak végezni, mint a rendőrség, mert nem köti annyi szabály a kezüket a gyakorlatban
főleg felderítésben, titkos információgyűjtésben, szinte csak a titkosszolgálatok vannak jobban ellátva ezen a téren

egyébként mindkettő fontos : hiszen ugyanannak a folyamatnak a részei, így együtt teljes a kép
egyik a másik nélkül fél eredményt, ráadásul félreértésekre okot adható eredményt szolgáltathat

asszem, ha ezt folytatjuk, meddő vitának leszünk a részesei
különböző a véleményünk, nyilván a különböző gondolkodásmódból fakadóan

egyikünk sem fogadja el a másik igazát (bár részemről ennek az igénye sem merült fel, többnyire csak elmondom a saját verziómat, meggyőzni senkit nem akarok), szerencsére nincs is tétje a dolognak

mi erre felénk ilyenkor keresünk egy másik másik témát, és bontunk egy másik sört :)

 12. tib0ru — 2011-03-23 19:31 

Oké, akkor koccintsunk virtuálisan :-)

Egészség!

RSS feed for comments on this post.

Szólj hozzá

Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.