Scapa Flow – farkas a juhakolban

Noha nem vagyok haditengerészeti szakértő, bátran ki merem jelenteni, hogy laza négyszáz éven keresztül a Royal Navy (vagy – tágabb megfogalmazásban, kvázi jogelődként – az angol, illetve később a brit haditengerészet) volt a példaképe és viszonyítási pontja minden olyan katonának, akit szerencséje (vagy pechje) a szilárd talaj helyett a legtöbbször ingatag vizekre kényszerített. Emberöltők és tengerész-generációk tucatjain keresztül halmoztak diadalt diadalra, győzelmet győzelemre.

Kereken hetven évvel ezelőtt azonban egy 31 éves német tengeralattjáró-parancsnok, Günther Prien Kapitänleutnant (sorhajóhadnagy, kábé századosnak felel meg a szárazföldieknél) és az általa kommandírozott U-47 legénysége egy akkora pofont ad a híres Royal Navynek, hogy becsületben megőszült angol tengerészek arcát ma is pír önti el, ha ezt a két szót meghallják: Scapa Flow.



Alig két héttel az ominózus gleiwitzi incidens után, miközben a Wehrmacht már javában alázta lengyel testvéreinket, Churchill (az Admiralitás első lordjaként, magyarán haditengerészeti miniszterként) látogatást tett a Royal Navy legjelentősebb honi bázisán, a skóciai Scapa Flow öbölben. Sir Winston még élénken emlékezett az első világháborúra és arra, hogy 1914 októberében a brit flotta (egy – később vaklármának minősülő – riadót követően) arra kényszerült, hogy kihajózzon, mert német tengeralattjárók támadásáról terjedtek el hírek.

Szóval a miniszter jött, látott és nagyjából mindennel meg volt elégedve; a katonai elhárítók biztosították arról, hogy a kikötőzár olyan tökéletesen működik, hogy a rettegett U-Bootoknak csak akkor lenne esélyük, ha megszereznék Siegfried láthatatlanná tévő sapkáját (amire a tudomány akkori állása szerint – legalábbis a britek szerint – vajmi kevés esélyük volt). Szeptember 17-én Churchill megnyugodva tér vissza Londonba, a Royal Navy illetékesei pedig büszkén gratuláltak egymásnak – ahogyan ez már lenni szokott.

A skót tengeröböl hadtörténeti vonatkozása máskülönben tényleg érdekes; az első világháborút követően ide internálták a vesztes német flottát, s Ludwig von Reuter tengernagy (itt balra) 1919-ben itt süllyesztette el a Kaiserliche Marine negyvenkilenc hajóját, megakadályozandó, hogy azok ellenséges (brit) kezebe kerüljenek. Szimbolikus húrokat pengető helyszín tehát mindkét félnek, márpedig aki ismeri a németeket, az tudja, hogy a történelmi romantikánál csak az élettér-elméletet, na meg a kemencében sült, füstölt csülköt szeretik jobban, némi savanyúkáposztával és jóféle, házifőzésű sörrel.

Ugyanezekben a napokban Kielben, Scapa Flow-tól alig ezerszáz kilométerre légvonalban Karl Dönitz, a frissen ellentengernaggyá előléptetett egykori császári tengerésztiszt (jobbra), a Kriegsmarine tengeralattjárós fegyvernemének parancsnoka (Befehlshaber der Unterseeboote), irodájában üldögélve a Luftwaffe felderítői által nemrégiben készített légifelvételeket böngészi, majd előveszi az U-14 parancsnoka, Wellner sorhajóhadnagy jelentését (az U-14 szeptember második felében harcászati felderítést végzett az Orkney szigetek környékén). Elmélázva forgatja ujjai között a ceruzáját, majd odavakkant szárnysegédjének:

– Tegyen fel egy teát, majd rendelje ide Prien Kapitänleutnantot!
– Mikorra kéreti, Herr Konteradmiral?
– A teát már vele akarom meginni! – szólt kurtán Dönitz, és hátradőlt a székében.

Talán mondanom sem kell, hogy Günther Prien (itt balra) fél óra múlva az ellentengernagyi irodában ül a Weichsel fedélzetén, s a már említett Wellner és egy másik fejes, bizonyos Sobel korvettkapitány társaságában élénk szakmai beszélgetést folytatnak, melynek témája egy búvárhajós támadás a Scapa Flow ellen. Az éjszakába nyúló megbeszélést követően úgy fejezik be, hogy végrehajtható, de a végső szó természetesen Priené, aki 36 órát kap, hogy ismételten átgondolja a dolgokat és megadja a választ Dönitz kérdésére, amely folyamatosan ott cseng a fülében: Kapitänleutnant, meg tudja csinálni úgy, hogy utána haza is hozza az U-Bootot?

Amikor október harmadikán délután két órakor Prien ismét megjelenik a főnökénél, Dönitz ránéz a kipirult arcú tengerésztisztre és azt kérdezi: Nos, igen vagy nem? A válasz hasonlóan rövid: Igen, megcsináljuk, Herr Konteradmiral!

– Akkor lásson neki! – mondta Dönitz, megszorítva Prien kezét, majd visszaült az asztalához.

A feladat roppant egyszerű, ugyanakkor legalább ennyire összetett és veszélyes: az U-47-nek észrevétlenül meg kell közelítenie a brit hadikikötőt, át kell verekednie magát a különféle és roppant bőséges (természetes és mesterséges) akadályokon, be kell csapnia a környéken járőröző ellenséges hajókat, be kell jutnia az öbölbe, ott a lehető legnagyobb kárt kell okoznia, majd visszafele ugyanezt el kell játszania, a már minden bizonnyal a farkában lihegő teljes, bosszúra szomjas Royal Navyvel.

Gyerekjáték, ugye?

Másnap elkezdődik a hajó és a legénység felkészítése: a szokásos ivóvíz, kaja, kávé, cigaretta mellett új gyártmányú, GE-7 típusú (elektromos) torpedók kerülnek a fedélzetre.

Az U-47 egy VII-B típusú búvárhajó volt, amelyet még kiegészítő üzemanyag-tartályokkal is elláttak, így mozgási autonómiája bőven meghaladta a tízezer kilométert. 800 tonnás vízkiszorításához kettős (dízel és elektromos) meghajtással rendelkezett, maximális vízfelszíni sebessége 30 km/óra volt, alámerülve ennek a felét bírta.

Száz méteres merülésre tervezték, de 47 fős legénysége gyakran lemerészkedett 120-130-ra is. Négy elülső és egy hátsó, 21 hüvelykes (533,4 milliméteres) torpedóvető-csővel rendelkezett, továbbá egy 88 milliméteres ágyúval és egy 20 milliméteres légvédelmi gépágyúval a fedélzetén.

Prien első körben csak két bizalmasát, Bert Endrass első tisztet (itt jobbra lent) és Wilhelm Spahr kormányost avatta be a tervek részleteibe; a legénység többi része annyit tudott, amennyi feltétlenül szükséges volt: az U-47 nyílttengeri bevetésre indul, s a Reich ellenségeire készül csapást mérni. Alaposan elemezték az időjárás-előrejelzéseket, az árapály helyzetét és a látási viszonyokat, megállapítva, hogy az október 13-ról 14-re virradó éjszaka lesz a legalkalmasabb a rajtaütésre. Innen is látható, hogy Prienék (tengerésztársaik zömével ellentétben) nem voltak az a babonás fajta.

Október nyolcadikán hajóztak ki a kieli hadikikötőből; nem voltak pompom-lányok és beszédek, nem volt rezesbanda és ünnepi zászlófelvonás, csak extra adag adrenalin, na meg egy kicsit aggódó, ugyanakkor nagyon büszke ellentengernagy valahol távolabb, aki egy távcsövet szorongatva csak ennyit mormolt, mintegy magának: Viel Glück, Kameraden!

Az U-47 elhagyja tehát a Vaterland felségvizeit. Főleg éjszaka haladnak; hajnalhasadás és naplemente között általában a víz alatt tartózkodnak, óvatosan kerülgetve az Északi-tenger halászhajóit. A legénység csak egymás között pusmog, egyesek tudni válik, hogy az USA-t fogják megtámadni, mások esküdni mernének, hogy ők lesznek az elsők, akik búvárhajóval körülhajózzák a Földet, megint mások egy majdani antarktiszi német katonai bázis előőrsének vizionálják magukat. A három tiszt, aki ismeri a hátteret, hallgat.

Október 12-én, valamivel hajnali öt óra előtt Prien összegyűjti az egész állományt és a nem kicsit feszült, borostás tengerészeknek hivatalosan is bejelenti: Bajtársak, a mai napon rajtaütünk Scapa Flow-n!

A társaság fölé olyan csend telepedett, amihez foghatót még a víz alatti akusztikai körülményekhez szokott tengeralattjárósok is ritkán tapasztalhatnak. Ha lett volna légy, a zümmögését is hallani lehetett volna, de ennek hiányában mindenki csak a saját, egy-két ütemet kihagyó szívdobbanását érzékelte, és negyvenvalahány agyban kezdett el pörögni a két szó: Scapa Flow, Scapa Flow, Scapa Flow…

Eredetileg itt akartam abbahagyni a posztot azzal, hogy majd pár nap múlva folytatom, de az előbb jöttem vissza a kertből, ahol egy névtelen, de annál fenyegetőbb  méretű macskapiszkot találtam a fűben. Értek én a szóból (vagy miből), úgyhogy szusszanunk és folytatom.

Péntek, október 13-a… A lebukó nap lassan eléri a horizontot, s Prien parancsnok jelentést kér a hajó és a legénység harckészültségéről. Minden a legnagyobb rendben van; még azt a – két nappal korábbi – problémát is sikerült megoldaniuk, hogy az üzemanyag víztartalma a megengedett érték felett van. Fél nyolc körül a mínusz negyven méterről az U-47 felemelkedik periszkóp-mélységig, ahol döbbenten konstatálják, hogy az északi fény váratlan erővel ragyog. Szó, mi szó: erre nem számítottak, de Prien a gyors döntések embere, s jó katonához illően ebben is az előnyöket látja; nemcsak ők láthatók jobban, de ők is jobban látnak… Kiadja hát a parancsot: teljes gőzzel előre!

Scapa Flow előtt úgy tíz mérfölddel megállnak, s a legénység az esti étkezéshez sorakozik. Egy morbid tisztes megereszti a katonáknál ilyenkor szinte kötelező viccet az utolsó vacsoráról, de ajkára fagy a kényszeredett vigyor, amikor Höltzer főgépész (aki fültanúja a poénnak) odalép, előveszi tengerészkését és félhangosan odasúgja neki: még egy ilyen beszólás, és itt, mindenki szeme láttára el fogom vágni a torkod, Hauptgefreiter!

Hírszerzési forrásokból, na meg a Luftwaffe felderítő repüléseiből a németek tudják, hogy az öböl bejáratánál nemcsak a hullámtörők, hanem szándékosan elsüllyesztett hajóroncsok (úgynevezett „blockship”-ek) is akadályozzák a behatolást, kifejezetten tengeralattjárók elleni intézkedésként. Prien – elképesztő kreativitással és profizmussal kihasználva az áramlatokat, a már említett északi fényt, a hullámokat és egyáltalán: mindent, amit a természet és a Kriegsmarine kiképzése nyújtani tud – nagyjából éjfél körül a természetes kikötő belterületén van; a periszkópon keresztül már azt is látja, mi történik a parton, illetve a lehorgonyzott brit hadihajók fedélzetén. Prien diadalmasan beírja a fedélzeti naplóba az ominózus öt szót: Wir sind in Scapa Flow!

Apróbb – vagyis hát innen, hetven évvel későbbről nézve apróbb – problémák után (a búvárhajó például majdnem belegabalyodik az egyik brit horgonyláncba) az öbölben várakoznak, s közben tájékozódnak. Egy, a parton elhaladó és kanyarodó gépkocsi fényszórói végigsöpörnek rajtuk, megvilágítva a megdermedt németeket – de a sofőr nem elég figyelmes, mert továbbmegy és nem riasztja az őrséget, ráadásul egy járőrhajó is elhalad tőlük nem túl nagy távolságban.

Jó pár perc bámészkodás után Prienék (felidézve magukban a két héttel korábban látott Luftwaffe-légifotókat) egy kicsit csalódottak, hiszen arra számítottak,
hogy az öbölben hemzsegni fognak a brit hadihajók, ezzel szemben alig látható ellenséges célpont. Szinte settenkedve haladnak tovább (már ha ez a jelző egyáltalán alkalmazható egy közel hetven méter hosszú és hat méter széles acéltestre), és szép lassan feltérképezik a helyzetet. Fél egy körül azért már nem látják olyan bosszantónak a helyzetet, hiszen egymás után húzogathatják a strigulákat a virtuális célpontlistán: egymás mellett ott horgonyzik három könnyűcirkáló (a Delhi, a Caledon és a Columbo) és egy nehézcirkáló (a Belfast).

Prien akkor még nem tudta (mi már igen), hogy a Home Fleetnek valami elképesztő szerencséje volt, hiszen 24 órával korábban a brit flotta színe-javát elvezényelték Scapa Flow-ból a norvég partok elé. Így távozott (és úszta meg) például a Furious repülőgép-hordozó, a Rodney és a Nelson csatahajó, valamint a Hood és a Repulse csatacirkálók.

Az mondtam: szerencséje volt a briteknek, de hazudnék, ha azt állítanám, hogy a bennem bújkáló – gonosz és rosszindulatú – örök kételkedőben nem merült fel soha, hogy talán nagyon forró hírszerzési értesüléseik voltak… Erről nem olvastam, de ha valaki esetleg mégis, nagyon megköszönném a kiegészítést a kommentek között.

A partvonal mentén haladnak, amikor északnyugat felől, úgy négyezer méterre egyszer csak egy Royal Sovereign-osztályú csatahajó körvonalai rajzolódnak ki az amúgy elég sötét háttér előtt, majd – nem messze az előzőtől – egy másik hajó is látókörbe kerül.  

Nem akarjuk a szükségesnél aprólékosabban leírni annak az órának a történetét, ezért elégedjetek meg annyival, hogy Prien kiválasztja magának a nagyobbik hajótestet – a fedélzeti napló tanúsága szerint akkor és ott fogalma sem volt, hogy pontosan melyik ellenséges célpontot veszi tűz alá. Mi már tudjuk, hogy a két hajó egyike a Pegasus nevű, elég régi repülőgép-hordozó volt, a másik pedig a Royal Oak csatahajó (mindkét  fenti nagy képen).

A Royal Oak 1916-ban épült, s az eltelt 23 év alatt kétszer is felújították. 30 ezer tonna vízkiszorítású, 190 méter hosszú és 32 méter széles csatahajó volt, melynek fedélzetén közel ezer tengerész szolgált. Fegyverzetéhez nyolc darab 381 milliméteres és 14 darab 152 milliméteres ágyú tartozott, továbbá rendelkezett 16 darab 40 milliméteres légvédelmi gépágyúval és négy, 533 millis torpedóvető-csővel.

Az itt alul látható térképre pillantva láthatjátok, hogy Prienék (egy komoly kanyart követően)  ráfordulnak a Royal Oak-ra, és 00:58-kor kilövik az első négy torpedót. Azaz kilőnék, de csak három indul: egy a Royal Oak és kettő a Pegasus felé; a negyedik a vetőcsőben marad. Az egész legénység lélegzetvisszafojtva várja a robbanások hangját, de 210 másodperc múlva csak egyetlen tompa moraj hallatszik, a Royal Oak felől.

Prien utasítja a géptermet, hogy forduljanak meg és a (hátrafelé irányuló) tat-torpedót is kilöveti (biztos van ennek valami szakszerűbb elnevezése is, majd segítetek a kommentekben), de eredménytelenül: valószínűleg az elektromágneses elsütőszerkezet mondta fel a szolgálatot.

A németek legnagyobb megdöbbenésére a robbanás nem eredményez azonnali riadót az öbölben (utólag kiderült, a britek arra gyanakodtak, hogy holmi fedélzeti széndioxid-tartályok repültek a levegőbe; a támadás lehetősége meg sem fordult a fejükben), ezért Prien a vetőcsövek újratöltését rendeli el és ismét ráfordul a célpontra. 01:13-kor ismét jó pozícióba kerül, és további három torpedót lő ki a hozzá közelebbi célra, a Royal Oak-ra. Ezúttal mind a három célba ér és fel is robban, s innen kezdve a legidiótább brit tengerésztiszt sem hihette, hogy kazánházi robbanás vagy más, belső ok miatt történt, ami történt.

A riadó most már nem várat magára: az öbölben minden fényforrást felgyújtanak, légvédelmi fényszórók kezdik el pásztázni a levegőt – még mindig nem jutott ugyanis eszükbe, hogy tengeralattjáró-támadás történt, s automatikusan a Luftwafféra gyanakodtak. A fejetlenséget kihasználva az U-47 (amely ekkor már gyakorlatilag teljesen védtelen volt, hiszen vetőcsöveiben nem bízhatott, noha öt torpedója még maradt) ugyanazon az úton, amelyen érkezett, elhagyja az öblöt.

Prienék akkor még nem tudták, hogy a Royal Oak fedélzetén 833 brit tengerész veszti életét, közöttük az 52 éves Henry Evelyn Blagrove ellentengernagy (itt jobbra), a Royal Navy második harccsoportjának parancsnoka.

Zig Zag az alábbi kiegészítést tette a témához:

Az U-47 Scapa Flow öbölbe történt betörésének közvetlen eredményeként a Királyi Haditengerészet arra kényszerült, hogy új horgonyzóhelyeket jelöljön ki hajóknak, amiket a szemfüles németek gyorsan aláaknáztak. November 21-én a Firth of Forth kikötőben [megerősített kikötő a Forth folyó öblében, Skóciában, nem messze Edinburghtól, ahol még mostanság is találnak második világháborús bombákat] az akkor vadonatúj HMS Belfast futott mágneses aknára, ami a hajógerincet is eltörte. [És aztán ’43 februárig javították, illetve átépítették]. December 4-én aztán az HMS Nelson csatahajó sérült meg szintén aknától a Loch Ewe-nél. [Skócia] Négy további hajót süllyesztettek el ezek az aknák, amelyek mind az U-47-es akciójával állnak közvetlen kapcsolatban.

Mi sem mutatja jobban a bravúr nagyságát, mint az a részlet, hogy a Brit Admiralitás illetékesei egyszerűen nem akartak hinni a fülüknek és szemüknek: a BBC haditudósítói egészen reggel nyolcig azt a hivatalos tájékoztatást kapták, hogy a Royal Oak „valószínűsíthetően légitámadás áldozata lett”. Csak akkor eszméltek a valóságra, amikor az elsüllyedt  roncshoz leküldött búvárok a felszínre hozták az egyik torpedó még azonosítható részeit…

Az U-47 hazaútja három napig tartott; október 17-én futott be a wilhelmshaveni kikötőbe, ahol az ünneplő tömeg élén maga Dönitz várja őket. Díszszázad, dobpergés, harsonaszó fogadja a borostás, izzadt és roppant büszke legénységet. Pihenésre túl sok idejük nem marad, mert úgy tűnik, hogy a Reich minden polgára szeretné megszorítani a kezüket és megveregetni a vállukat. Másnap a Führer három repülőgépet küld értük Kielbe, amelyek Berlinbe viszik őket, ahol Hitler a teljes legénységet vendégül látja egy ebéd erejéig, Prien pedig (aki Adolf személyes gépével utazik) a hat héttel korábban (újra)
létrehozott Lovagkereszt (Ritterkreuz des Eisernen Kreuzes) első haditengerész kitüntetettje lesz (később a tölgyfalombokat is megkapja rá); az elismerést maga a Führer adja át a tengeralattjáró parancsnokának.

A legénység valamennyi tagja már előző nap megkapta a Vaskeresztet, amit Dönitz tűzött a zubbonyuk második gomblyukába.

Az ünnepségsorozat még napokig folytatódott, s később Prienből a Kriegsmarine plakátarca lett, de ezzel most nem foglalkozunk. 1941 márciusában megkapja a Korvettenkapitän (kábé őrnagy) rendfokozatot, majd egy hétre rá az U-47 (és 45 fős legénysége) nyom nélkül eltűnik az Észak-Atlanti-óceán vizein, Izlandtól úgy 180 kilométerre délre. Pontos sorsa ismeretlen; valószínűleg a Wolverine brit romboló (más források szerint a Camelia korvett) süllyeszti el.

Pályafutása alatt Prien (és az U-47) összesen 32 hajót küldött a tenger fenekére és további tizenegyet megrongált. És még mielőtt a pacifisták elkezdenék érzelmi alapon elemezni a történteket: igen, valamennyien tudjuk, hogy a parancsnok egy igazságtalan, embertelen eszme szolgálatában állt, harcolt és halt meg, de azt, hogy arca, tettei és egész egyénisége a nemzetközi tengeralattjáró-legendárium megkerülhetetlen részét képezi, és hogy személyében egy igazi katonát vehetünk szemügyre (esetleg tisztelhetünk), kétségtelen. Akárcsak az, hogy a Scapa Flow-i rajtaütés mindaddig szerepelni fog a haditengerészeti akadémiák tananyagában, amíg egyenruhások a tengereket járják.

Korvettenkapitän Günther Prien: nyugodj békében hajód (igazi otthonod) roncsai között, legénységed tagjai körében.

1 hozzászólás

 1. Pikifu — 2011-04-26 17:13 

Pacifisták ide vagy oda, nekem az a bajom, hogy a történet mégiscsak hősies (mind amellett, hogy sok ember az életével fizetett ezért) és az ember hosszan olvasna még hasonlókról, de sajnálatos módon szomorú véget ért és nem volt diadalmenet. Ilyenkor a viszkis rabló effekt jön elő és drukkolunk a „rossz fiúknak”, miközben tudjuk hogy rossz fát tettek a tűzre… Sajnos a háború ilyen, de ettől még tényleg tény, hogy akik kitalálják és véghez viszik az ilyen feladatot, ilyen körülmények között, azok tényleg hősök, mert szakmai szempontból miben különbözik ettől mondjuk az ember holdra küldése? Hogy ottt nincs ellenség? Pedig az is háború… Mint most a Mars… Csak mások a szereplők.

RSS feed for comments on this post. TrackBack URL

Szólj hozzá

Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.