Az örmény fővárosba látogató turista egyszerűen nem tévesztheti el Örményország Anyácskát (helyi nyelven Mayr Hayastan), amint (a jereváni dombok legmagasabbikán) kivont karddal és lábhoz tett pajzzsal őrködik a haza biztonsága felett. Hasonlót Tbilisziben is láthatunk, csak ott a hölgyet (eléggé el nem ítélhető módon) Grúzia Anyácskának hívják, ahogyan arról ebben a posztban meg is emlékeztünk.
A jereváni anyácska nem csak azért érdekes, mert az egykori Sztálin-szobor 50 méteres magas talapzatán áll, hanem azért is, mert itt (vagyis a bazaltból épült talapzatban) található az örmény hadtörténeti múzeum.
Egy kattintás ide a folytatáshoz….
Izraelben a sorkatonai szolgálat nem csak férfiak, hanem nők számára is kötelező, ez utóbbiaknak 21 hónapig. Természetesen csak zsidó lányok jöhetnek számításba (szemben a férfiakkal, ahol a mózeshitűeken kívül az iszlámról úgy ezer évvel ezelőtt leszakadt drúzokat is behívják. A kifejezett arabok közül a zsidó állam csak a beduinokra számíthat, akiket előszeretettel alkalmaznak például nyomkeresői beosztásban a különleges egységek, de a stratégiai jelentőségű vízvezetékek őrzését is nyugodtan rájuk lehet bízni; ha valaki, akkor a beduinok egészen pontosan ismerik a víz értékét, és bármikor bárkivel megvívják 
Minden katonai egység, minden hadsereg története szervesen összefonódik az anyaországgal, illetve a nemzettel, melyből táplálkozik. Különösen igaz ez a zsidó állam 170 ezer főnyi fegyveres erejére (melynek ejtőernyőseiről úgy fél évvel ezelőtt 
Ez a poszt akkor keletkezett, amikor az ominózus orosz-grúz „háború” kitört. Noha annak már lassan négy éve (aki elfelejtette volna: 2008 augusztusát írtuk), a cikk alapkövetkeztetései, illetve az ebben rögzített tények a mai napig érvényesek. 
Noha a kalózkodás egyidős a vízre szállt emberrel és az elmúlt ötezer évben egyetlen napra sem szűnt meg, nagyipari módszerekkel történő gyakorlása az utóbbi tíz-tizenkét esztendőben vívta ki magának a vezető hírekben történő újabb felbukkanás jogát. 
Ma hajnalban az Egyiptom és a Gázai övezet közötti egyik határátkelőhelyen a palesztinok szabadon bocsájtották a 2006-ban túszul ejtett Gilad Shalit izraeli tizedest (azaz már törzsőrmestert, mert az elmúlt években többször is előléptették). Az eseményt mintegy ürügyként felhasználva engedjétek meg nekem, hogy röviden bemutassam azt a különösen kényes „divatot”, amely évek óta foglalkoztatja a közel-keleti helyzettel foglalkozó elemzőket éppúgy, mint a térség közvéleményét.
Egy kereskedelmi tévé általános műveltségi vetélkedőjén ötezer forintos kérdés lehet a következő: határos-e az Orosz Föderáció Lengyelországgal? Futó pillantás Európa térképére, s a játékos (szemügyre véve a két államot elválasztó, a Lukasenka elnök neve által fémjelzett és virágzó Belaruszt), magabiztosan, mellét kidüllesztve vágná rá: nem! 
Az elmúlt napokban – egy késes-robbantásos merénylet kapcsán – ismét hallatta hangját a kínai hatóságok által következetesen és kategorikusan terroristának aposztrofált, és döntő többségben ujgurokból álló Kelet-Turkesztáni Iszlám Mozgalom. Mivel az ujgurokhoz bennünket állítólag ősrégi vérségi kötelékek fűznek (amire mérget azért senki ne vegyen), nézzük meg egy kicsit közelebbről: kik is ők, és mit akarnak?
Az idióta mondóka (vagy zeneszám volt? tudja valaki a tuti választ?), mely szerint „a búr, a búr a búrkalappal” legalább egy évtizednyi időre mifelénk is közismertté tette az afrikai holland telepesek nevét. Sokáig nyugi volt ugyan a fekete kontinens legdélibb szegletében, de egyszer csak – főként a gyémántokról, majd az aranyról szóló hírek eredményeként – London szemében a búrok (vicces szakállú, furcsa, torokhangú nyelvet beszélő ultravallásos különcökből) egycsapásra vérivó szörnyetegekké váltak.
Amikor 1986. október ötödikén a londoni The Sunday Times (Mordeháj Vanunu izraeli technikus azóta is tisztázatlan eredetű lelkiismereti rohamának következtében) exkluzív fotókkal illusztrálva világgá repítette a hírt, mely szerint a zsidó állam „nukleáris arzenállal” rendelkezik, valójában senki nem lepődött meg, talán csak a 
A közép-amerikai államok (közös nyelvükön, egymással szétválaszthatatlanul összefonódó történelmükön, egy tőről fakadó kultúrájukon, továbbá kétségkívül bombázó benyomást keltő, általában legalább három fő rassz legjobb jegyeit kihívóan magukon viselő nőikön kívül) még egy lényeges dologban hasonlítanak: az irreális mértékű, futball iránti rajongásukban.
