A kubai hadsereg

Amióta 2008 februárjában a 82 éves Lider Maximo átadta politikai hatalma döntő hányadát öccsének, a hadseregtábornoki rendfokozatot viselő Raúlnak („csak” a pártvezetői és a katonai főparancsnoki beosztását tartotta meg), s amióta az akkor 77 éves vadiúj államfő elfoglalta havannai hivatalát, a Kuba jövőjéről folyó találgatások ismét erőre kaptak. Hogy pontosan mi történik majd a rum, a salsa, a szivarok (továbbá a cukornád és a cukorjegy) hazájában, nem tudni. De hogy a hadsereg főszereplő lesz, az majdnem bizonyos.

Amikor 1959 első napjaiban a Castro fivérek által irányított felkelők elfoglalják a fővárost, elzavarják Fulgencio Batista elnököt és az akkor alig 33 éves Fidel kinevezi önmagát a hadsereg főparancsnokává, a későbbi kubai fegyveres erők magját az a pár ezer gerilla alkotta, akik akkor már évek óta folytatták a hegyekből kiinduló partizánakcióikat a (még az általános karibi viszonyokhoz képest is) velejéig korrupt havannai kormány ellen. Az ország jó két és fél évtizede gyakorlatilag egyetlen óriási – bordélyházzal ötvözött – kaszinóként működött, és a háttérből köztudottan a jenki United Fruit Company (UFC), illetve az amerikai szervezett bűnözés kormányozta; Varaderón, a közkedvelt észak-kubai üdülőhelyen Al Caponénak is volt háza, hasonlóan a többi nagynevű maffiózóhoz.

A gyakran hangoztatott „banánköztársaság” kifejezés is onnan származik, hogy a UFC (melynek profilja elsősorban banán-, majd ananász- és más déligyümölcs-ültetvények fenntartása, illetve a termés értékesítése volt) a negyvenes-ötvenes években Közép- és Dél-Amerikában olyan döbbenetes gazdasági (és politikai) hatalomra tett szert, amit mi talán már el sem tudunk képzelni. Semmi (de szó szerint semmi) nem történhetett a UFC jóváhagyása nélkül; az adott országok teljes politikai-katonai elitje a zsebükben volt, s az egész térséget (Guatemalától Kolumbiáig és Hondurastól Kubáig) nettó magánbirtokként kezelték, a helyi (szintén tokkal-vonóval megvásárolt) diktátorok asszisztenciája mellett.

Na, ezek voltak az első, klasszikus banánköztársaságok, ennek teljes, pejoratív jelentéstárával.

Az elmúlt ötvenkét év számos változást és kanyart hozott a kubai hadsereg életébe, amelyek közül mai posztunkban kedvcsinálónak felvillantunk párat. A világkommunizmus időszakában (a Szovjetunió, illetve a Vörös Hadsereg kiemelt partnere lévén) a Forradalmi Fegyveres Erők (Fuerzas Armadas Revolucionarias, FAR) gyakorlatilag alanyi jogon részesültek a szovjet (és a Varsói Szerződés többi államából származó) haditechnika exportképes példányaiból, cserébe a sokáig titokban tartott, majd később elismert kubai szovjet támaszpontok fenntartásáért és a moszkvai katonai „tanácsadók” ezreinek hangsúlyos jelenlétéért.

A hatvanas évek harsány, mondhatni dübörgő fejlesztését követően, 1972 és 1992 között a tizenegymilliós szigetország közel negyedmillió katonát tartott fegyverben (összehasonlításként: a tízmilliós Magyar Népköztársaságnak soha nem volt 150 ezer főnél népesebb hadereje). 1988-ban például a kubai légierő  a 150 (!) harci gépével az egyik legütőképesebb volt Latin-Amerikában. A forradalmi lendületből (és a komancs szövetségesek által nagyvonalúan felvásárolt cukortermésből) még arra is futotta, hogy komoly létszámú expedíciós haderőt küldjenek évekre Afrikába, az  ottani kongói, etiópiai, de főként angolai elvtársak konkrét és fegyveres megsegítésére. Összesen 350 ezer kubai katona fordult meg a fekete kontinensen az internacionalista segítségnyújtás keretein belül, s ennek a ténynek máig ható következményei vannak a most 45-65 év közötti férfilakosság lelkületében.

A kommunista világrend bukását, valamint a Szovjetunió felbomlását követően Havanna és hadserege magára marad, szűk 120 kilométernyire az USA államhatárától. Masszív leépítés következik, minek következtében mára a FAR létszáma (az állambiztonsági karhatalommal együtt) alig haladja meg a 65 ezret. Persze ne feledkezzünk meg az ottani Ifjúgárdáról (Ejército Juvenil del Trabajo, további 50 ezer, katonai alapkiképzésen átesett fiatal), valamint a közel egymillió fős területi milíciáról (Milicias de Tropas Territoriales; itt a fenti képen látható, mennyire égnek a hazafias lelkesedéstől), amely leginkább a mi egykori Munkásőrségünk megfelelője; ebből mindenki képet alkothat ennek valós harcértékéről. Az az igazság, hogy ők (mármint az EJT és az MTT) leginkább a citrusfélék betakarításakor vitézkednek, na meg amikor a közismerten barátkozó természetű, liberális életfelfogású nőnemű bajtársaik környezetében lehet nyomulni.

Egy szigetországban minimum furcsának tűnhetnek a szárazföldi haderőnemhez tartozó határvédelmi alakulatok. Nos, a FAR egyik elitcsapata a Határ-dandár (Brigada de la Frontera), amely a Kuba délkeleti csücskében található amerikai guantánamói katonai támaszpont köré vont áthatolhatatlannak szánt gyűrűt. Az itt szolgáló katonák valamennyien önkéntesek (Kubában amúgy általános hadkötelezettség van), s a dandárhoz egy olyan század is tartozik, amely kizárólag nőkből áll, akik főleg rejtett, operatív módszerekkel figyelik a határsáv közvetlen környezetét (nem is annyira a katonai bázisról kifelé, mint inkább az oda befelé igyekvőket).   

Napjaink reguláris kubai hadserege, valamint a havannai védelmi minisztérium távol áll attól, hogy (holmi fegyveres szakbarbárok gyülekezeteként) passzív szemlélője legyen a még nem nagyon érzékelhető, de lassan körvonalazódó politikai és gazdasági változásoknak. A hadseregnek saját ipari termelőegységei, dohány- és cukornád-ültetvényei, citrusfélék exportjával foglalkozó vállalkozásai vannak, továbbá gépkocsi-bérlésben, vendéglátóipari érdekeltségek üzemeltetésében is otthon van. Áttételesen bár, de katonai tulajdon az egyik regionális közúti szállítmányozó cég, egy kisebb hazai légitársaság, valamint az ország harmadik legnagyobb vegyeskereskedési bolthálózata is. Amerikai szakértők szerint a kubai gazdaság 25 százaléka (!) a katonák kezében van.

Egy viszonylag friss és személyes példával is illusztrálnám a fentieket. Tavaly Kubában jártam, ahol úton-útfélen a Gaviota (sirály, spanyolul) cégnévbe botlottunk: a Gaviota volt a tulajdonosa és üzemeltetője a havannai szállodánknak, a Gaviota Tours szervezte a városnézéseket, a Gaviota foglalkozik bérautókkal, kiskereskedelemmel, személy- és áruszállítással, vannak hajói, repülőgépei, autóbuszai. És ezek után talán nem meglepő, ha elmondom: az El Grupo Gaviota a Kubai Hadsereg egyik üzleti vállalkozása, amely 1988 óta több milliárd dollárt (bocsánat: konvertibilis pesót) hozott a konyhára. Hozzáteszem gyorsan: olyan szervezett és hatékony, mintha nem is a karibi térségben lennénk, hanem valami ősi germán földön.

Az elmúlt 18 év krónikussá vált hiánygazdasága rányomta bélyegét a kubai hadseregre is:  harckocsik és páncélozott szállító járművek százai, repülőgépek és helikopterek tucatjai működésképtelenek az üzemanyag- és alkatrész-hiány miatt; számos katonai repülőtér kifutóját húsz éve nem betonozták újra; a parti őrség szerepét betöltő határvédelmi erők (enyhe túlzással) rocsókon kívül nem rendelkeznek más járőröző kapacitással. A kubai katonák (akik harminc éven át a legjobban kiképzettek közé tartoztak Mexikó és a Tűzföld között) mára főleg emlékeikből élnek.

Nyugati hírszerzők szerint a havannai Védelmi Minisztérium folyosóin pár éve ismét felbukkantak orosz tanácsadók, s ami talán még meglepőbb: Kuba-szerte pakisztáni kiképzők kezdték el a csapattisztek és a sorállomány válogatott csoportjainak életét keseríteni. Ha hinni lehet a politikai pletykáknak, Castróék orvosi képzést adnak cserébe pakisztáni fiatalok százainak.

Amikor Kelet- és Közép-Európában a rendszerváltás előszele érződött Berlintől Szófiáig, Kubában nagy tisztogatás kezdődik a hadseregben: 1989 nyarán Kuba egyik legnagyobb kortárs hősét, a roppant népszerű  Arnaldo Ochoa Sanchez hadosztálytábornokot (itt balra), az Angolában, Kongóban és Etiópiában vendégszereplő kubai csapatok egykori főparancsnokát és több munkatársát hirtelen hűtlen kezeléssel, korrupcióval, valamint kábítószer-kereskedelemmel vádolják. Számos tábornok és ezredes kerül évtizedekre a rácsok mögé, Ochoa pedig (akiről köztudomású volt, hogy Gorbacsov reformjainak nagy barátja) kivégzőosztag elé áll, akárcsak barátja és „összeesküvőtársa”, Antonio de la Guardia belügyi ezredes. Raúl Castro, a mostani állam- és kormányfő ekkor helyezi el saját, megbízható embereit a fegyveres erők kulcspozícióiba, akiket nem fertőzött meg sem a glasznoszty, sem a peresztrojka.

Annak ellenére, hogy a FAR fél évszázada a kommunista rezsim legfőbb támasza, talán meglepő az a népszerűség, aminek a lakosság körében örvend. A katonákat (Dél-Amerikában teljességgel szokatlan) megbecsülés, tisztelet, sőt: szeretet veszi körül a hétköznapokban, és egyszerűen elképzelhetetlen, hogy a hadsereg bármiféle komolyabb retorziót alkalmazna nemzetével szemben. Ez a feltételezés persze nem érvényes a Dirección de Inteligencia (vagyis a kubai titkosszolgálat) embereire, akiknek komoly veszítenivalójuk van egy esetleges rendszerváltozás esetén, s akikkel szemben a kubaiak egészen más érzelmeket táplálnak.

A hadsereg (mondjuk úgy stílszerűen: lopakodó taktikával) az elmúlt egy-másfél évtizedben szép csendesen beszivárgott a Belügyminisztérium és a Rendőrség felső vezetésének soraiba, s manapság ott tart a dolog, hogy Havannában keresve is alig lehet olyan belügyes tábornokot vagy rendőrezredes találni, aki ne a zöldruhásoknál szocializálódott volna.

Bármi és bárhogyan is történjen az elkövetkezendő hónapokban vagy években, a kubai fegyveres erők megkerülhetetlenek lesznek a Castro-család, illetve a kommunizmus utáni időszakban is. Egyre inkább úgy tűnik, hogy a kubai katonák megfogadják a klasszikus stratégiai tanácsot: ha nem tudod elkerülni a változásokat, állj az élükre!

1 hozzászólás

 1. pobeda — 2011-08-04 16:29 

A Moszadot nem kérdezem, de magyar szál nincs? :)

RSS feed for comments on this post. TrackBack URL

Szólj hozzá

Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.