Noha tisztában vagyok azzal, hogy germanofil olvasóink elemi felháborodását kockáztatom, be kell vallanom, hogy Berlin nem tartozik a kedvenc úticéljaim közé. Fene se tudja, mi az oka (biztosan én is rosszul csinálok valamit), de úgy igazából a német főváros soha nem volt képes megszólítani. Ettől függetlenül el kell ismernem, hogy látnivaló azért van bőven, s most (figyelemmel arra, hogy jelen blogunk mégiscsak rendvédelem- és hadtörténelemmel, továbbá ennek határterületeivel foglalkozik) az egyik ilyen germán különlegességet szeretném bemutatni olvasóinknak.

Kezdjük egy kicsit messzebbről.

1.) Egy kis bemelegítés

A keletnémet titkosszolgálat (amelyet mindenki csak Stasi-ként ismer, kivéve az egykori munkatársait, akik állítólag továbbra is Die Firma-ként hivatkoznak rá) több szempontból is kilógott a komancs gumitalpú cégek közül. Először is (ha nem csalódom) a Varsói Szerződés tagállamai között kizárólag az NDK állambiztonsági szerve volt a legmagasabb közigazgatási szinten megszervezett testület: a Ministerium für Staatssicherheit ugyanis – nevének megfelelően – önálló minisztérium volt. A DDR-es elvtársak tehát nem szaroztak holmi főcsoportfőnökségekkel, belügyminisztériumi főosztályokkal, államtitkárságokkal, hanem megadták a maximális elismerést a titkosszolgálati munkának.

A Stasi másik különlegessége az volt, hogy karhatalmi, fegyveres erő felett is rendelkezett, hiszen hozzá tartozott a (fénykorában több, mint tizenegyezer főből álló) Félix Dzerzsinszkij Őrezred (Wachregiment Feliks E. Dzierzynski), amely a Nemzeti Néphadseregtől (Nationale Volksarmee) teljesen függetlenül mozgósítható volt, ha a Párt úgy kívánta.

A harmadik specialitás (illetve rekorder) pedig maga a főnök volt: Erich Mielke hadseregtábornok 1957 és 1989 között 32 évig irányította a Stasit, amivel kenterbe verte az összes kollégáját a környéken. Elég, ha annyit mondok, hogy hivatali működése alatt 7 (hét!) KGB-elnökkel parolázott.

Erich barátunk kedvenc mondása (amit állítólag naponta többször elsütött) ez volt: Genossen, wir müssen alles wissen! Magyarul: Elvtársak, nekünk mindent tudnunk kell!

Hát ennél tömörebben tényleg nem lehet megfogalmazni egy titkosszolgálat szakmai krédóját.

A Stasiról és munkamódszereiről szerintem mindenki hallott, ezért ezekre itt nem is térnék ki; majd talán ha egyszer külön írás készül a szervezetről, elcsemegézünk ezekről is. Mai posztunk témája azonban a berlini Stasi-múzeum, s itt az ideje, hogy rátérjünk a konkrét mondanivalóra.

2.) Hogy jussunk oda?

Magára a múzeumra nem könnyű rábukkanni, valahogy nem nagyon reklámozzák. Szerintem senki nem lepődik meg azon, hogy Kelet-Berlinben található (naná, mert majd a Kurfürstendammon…), méghozzá ennek a Lichtenberg nevű kerületében. A legegyszerűbb metrózni egyet: az Alexanderplatzot mindenki megtalálja, itt az U5-re kell felszállni (senkit ne tévesszen meg, ez nem tengeralattjáró, hanem metró és itt van az egyik végállomása), majd hét megállót utazni vele, egészen a Magdalenenstrasse-ig. Jöjjünk ki a föld alól (két helyen is megtehetjük), keressük meg a megálló nevét viselő utcát, majd ezen gyalogoljunk el egészen a Normannenstrasse-ig. Itt vegyünk egy balost, s további 70-80 méter után cövekeljünk le és nézzünk balra: egy hatalmas udvarra lehet bemenni. A képen sárga keretben a két  le-, illetve feljárat a metróba/ból, sárga vonallal a gyalogos útvonal, pirossal a múzeum, amit (roppant találóan) a Stasi egykori főhadiszállásául (központjául, bázisául, stb.) szolgáló épületkomplexum 1-es számú (nagyfőnöki) ojjektumában rendeztek be.

Amúgy a Magdalenenstrassén is van egy-két érdekes ház, például ez a sárga itt. Nem tudom mi lehet, vagy hogy kik laknak ott, de hogy annyi szögesdróttal és többé-kevésbé rejtett riasztóval van biztosítva, mint egy lőszerraktár, az tuti. A másik jópofa dolog pár itteni épületen ez a földszinti fémrács, ami – szakemberek tudják – arra szolgál, hogy megakadályozza a (többé-kevésbé mester)lövészt, hogy beküldjön pár skulót a belső élettérbe. De az utcán robbanó bombarepeszektől is viszonylag jól véd. Ebben az épületben például valami adóhivatal van (legalábbis a tábla szerint); elég szar lehet a német adófizetők lelkiállapota, ha az ottani NAV ilyen előrelátó.

3.) A Haus Eins

A Stasi megintcsak nem aprózta el: a főhadiszállás-komplexum 30 (!) épületét a világ egyik legjobban őrzött 22 hektáros telkén valósították meg, s igazi város volt a városban: fedett és szabadtéri sportpályákkal, szaunával, orvosi szakrendelőkkel, szállodával, éttermekkel, és még egy sürgősségi állatkórház is az érdeklődők rendelkezésére állt – gondolom a szolgálat közben megbetegedett (kelet)német juhászoknak. Itt nem kevesebb, mint nyolcezer alkalmazott dolgozott, vagyis az összes főállású Stasi-munkatárs kábé egytizede.

A hétszintes Haus Eins-ba (avagy Nummer Eins-ba – itt felül piros körrel megjelölve, teljes mai pompájában itt alul) 1960-ban költözhetett be Mielke miniszter és legszűkebb (alig 300 fős) stábja. Amikor 1990 januárjában a berlini polgárok elfoglalták, pár röpke percig úgy nézett ki, hogy kő kövön nem marad, de a józan ész végül győzedelmeskedett, s majdnem a teljes berendezést átmentették az utókor számára. Az épület előtt kedves színfolt ez a lacikonyha, ahol thüringiai lókolbászt és lóhúsgulyást lehet vásárolni, ez utóbbit kilónként 7.- euróért. Én bizisten megkóstoltam volna, de zárva volt.

4.) A kiállítás

Lássuk akkor az érdekesebb tárgyakat, amelyek 1990-ben megúszták a népharagot.

Rögtön a bejáratnál a már szóba került Félix Edmundovics Dzerzsinszkij szobra köszönti a látogatót. A Cseka megálmodójának és létrehozójának elképesztő kultusza volt a Stasin belül, aminek magyarázatát a mai napig keresem. Jójó, szovjet elvtárs, meg gumitalpú meg alapító atya meg minden, de hogy több FED-szobor és -kép volt az endékás elvtársaknál, mint Moszkvában, Varsóban és Szófiában együttvéve, az majdnem biztos. És azt képzeljétek el, hogy a stázisok egymás közt önmagukat „csekistáknak” nevezték…

Ez itt egy jóféle asztali rádió a sofőrök pihenőszobájából, amely világvevő ugyan, de a megbízható keletnémet hullámhosszok be vannak ám jelölve, nehogy a rothadó kapitalizmus iránti kíváncsiság úrrá legyen az ideológiailag amúgy sziklaszilárd Stasi-alkalmazottak valamelyikén és véletlenül belehallgasson az egyik nyugatberlini szennyrádió dekadens műsorába.

Az egyik miniszteri szárnysegéd irodája. Nem azért, de 1990-ben idehaza egy vidéki téesz seprűgyártó melléküzemágának irodája is igényesebben nézett ki, maximum ott nem volt két telefon az íróasztalon.

Ez a miniszteri titkárság, az elmaradhatatlan Robotron 202-es elektromechanikus írógéppel (a Karl Marx Stadt-i ipar büszkeségével), a 32 nyomógombos titkársági telefonokkal, és a falon az összetéveszthetetlen Lenin-arcélt ábrázoló grafikával.

Itt a miniszteri iroda látható. Nem tudom, ki választotta ki ezt a kék árnyalatú kárpitot és mi lett a büntetése, de most már mindent elhiszek, amit a Stasi kegyetlenségéről írnak és mondanak. A következő képen a miniszteri páncélszekrény vehető szemügyre, melynek tartalmáért három évtizeden keresztül minden nyugati hírszerzőfőnök habozás nélkül odaadta volna a háromnegyed potenciáját. A miniszternek amúgy volt egy magánszobája is, ahová visszavonulhatott két súlyos döntés között (itt alul). Ez se az a kifejezett feng-shui (ti is érzitek azt a műbőr-szagot..?) de itt legalább azoktól a kék székektől eltekintettek. Amúgy meglepően spártai, nem? Ne feledjük, mégiscsak az NDK állambiztonsági miniszterének hivatali pihenőszobáját látjuk. Nem azért a húsz fillérért, de ennél sokkal fényűzőbben berendezett állami irodákat láttam a kilencvenes évek elején (nem ott, hanem idehaza), és távolról sem miniszterek ültek bennük.

A KGB-Stasi fegyverbarátságra nem igazán kellett emlékeztetni a Nummer Eins lakóit, de – biztos, ami biztos alapon – mégis megtették: itt a szovjet és a keletnémet titkosszolgálatok címerpajzsai láthatóak, természetesen egységbe forrva. És itt vannak azok a németek is, akik a második világháborúban a szovjet hírszerzésnek dolgoztak. A név- és képsor régi barátunkkal, Sorge doktorral kezdődik, majd Ruth Werner, Max Christiansen-Clausen, Harro Schulze-Boysen és Ilse Stöbe következnek. És senki ne szégyenkezzen, ha erről a négyről nem hallott; nem voltak akkora spílerek, mint Sorge, noha Ruth és Maxi Clausen annó együtt dolgozott vele (túl is élték Richárdot mindketten).

A falakon mindenhol plakátok és buzdítások, valamint jelszavak. Ez utóbbiak közül a kedvencem itt alul látható. A szöveget a szovjetektől kölcsönözték: „Csekistának lenni: forró szív, hideg fej, tiszta kéz.”

Ez itt alul az úgynevezett tábornoki kávézó, ahol a csúcsvezetők leültek és cseverésztek egy kicsit két értekezlet között. Az ülőhelyek száma elég kevésnek tűnik, tekintettel arra, hogy a Stasinak a nyolcvanas évek közepén már 62 (hatvankét!) tábornoka volt, akik közül harmincan itt dolgoztak a Normannenstrassén.

És akkor jöjjenek a dolgos hétköznapok emlékei. Itt van például a szolgálati igazolványuk, amit (a visszaélések megakadályozása érdekében) évnegyedenként le kellett bélyegeztetni egy folyton változó dizájnú és színű pecséttel. Vagy a szagminták rögzítésére és tárolására alkalmazott befőttesüvegek (a Stasinak körülbelül kétszázezer archivált és nyilvántartott szagmintája volt a rendszer belső ellenségeitől/ről.

A németek tényleg nem felejtenek (és ezt most nem ijesztgetésként mondom): Horn Gyula és Alois Mock 1989. június 27-i soproni kordonbontását még itt is megörökítették.

Így utólag bevallhatom, hogy a múzeum bizony csalódás volt. Persze megértem én a németeket, hogy még a látszatát is el akarták kerülni a Stasi reklámozásának, de ahhoz képest, hogy a kiállítás a Haus Eins négy emeletén keresztül húzódik, bizony édeskeveset nyújt egy hajdani baráti országból jött érdeklődőnek. Velem együtt járta végig a termeket egy húszfős amerikai diákcsoport (átlagéletkor 16-17 év, valami egyházi iskolából jöhettek, mert minden kiscsajon volt melltartó), akik szinte sokkos állapotba kerültek a döbbenettől, amikor – kérdésre válaszolva – az idegenvezetőjük elmondta, hogy a Stasi-komplexumon belül NEM VOLT ökumenikus kápolna. Sőt: semmiféle kápolna nem volt.

Szóval nekik biztosan óriási élmény volt, amiről majd hosszasan mesélnek odahaza Nebraskában. Én sajnos majdnem végig unatkoztam, de becsületből végignéztem az egészet.

Távozás előtt még beugrottam a szuvenyírshopba, hátha találok valami jópofa mielkés pólót, félixes bézbólsapkát vagy legalább egy Stasi-emblémás kulcstartót, de ismét meg kellett állapítanom, hogy a könnyed kreativitás nem a keletberliniek erőssége: az ajándékbolt szinte teljes választéka szemügyre vehető ezen a fotón itt alul. Végül egy dévédét vettem a Stasi történelmével, de ezt is csak azért, mert a rajta olvasható reklámszöveg megtetszett:

Stasi – Ein ganz normaler Geheimdienst, in einer ganz normalen Diktatur.

Stasi – Egy teljesen hétköznapi titkosszolgálat, egy teljesen hétköznapi diktatúrában.

Ez viszont zseniális, nem?