A német szövetségi határőrség rendőrség terrorellenes kommandójának megalakításáról és az alaptudnivalókról szóló első rész után most – ahogy az agrármarketing profijai mondanák – kukkantsunk be egy kicsit a cég hátsó udvarába, ahol a majorság néha bizony a trágyadombon kapirgál.

A GSG-9 túl sokáig nem maradhatott a háttérben; 1977 harmadik évnegyede a „Német Ősz” eposzi jelzővel vonult be a terrorelhárítási évkönyvekbe. Pár hónap leforgása alatt olyan események következtek be a Vaterland nyugati fertályán, amelyek egy közepes földrésznek is a becsületére váltak volna.

Szeptember ötödikén a Vörös Hadsereg Frakció (RAF) különítménye elrabolja Hanns-Martin Schleyer iparmágnást, a Német Munkaadók Szövetségének elnökét. Most tekintsünk el attól az apróságtól, hogy Schleyer úr annó SS-Untersturmführerként szolgálta Adolfot és a Harmadik Birodalmat, elvégre egyetlen különleges alakulat sem disztingválhat az áldozat előélete függvényében. Minden követ megmozgattak, de nem sikerült a nyomára bukkanniuk, ezért elég frusztráltak voltak (már csak azért is, mert a terroristák a sofőrön kívül három rendőr-kollégát is agyonlőttek az akció során, s ez – amióta a világ világ – nagyon komoly motiváció egy eredményes felderítéshez).

Október 13-án a Lufthansa Boeing 737-es, LH-181-es járata (amely a Landshut nevet viselte) a klasszikus Palma de Mallorca – Frankfurt viszonylatban vinné haza a (nyugat)német munkavállalók másnapos, ropogós vörösre égett tömegeit. A felszállás után az utasok meg sem tudják rendelni az első snapszot, amikor Zohair Jusszef Akasse („Mahmud kapitány”) vezetésével négy palesztin terrorista (két férfi és két nő) eltéríti a gépet és egy erős jobbkanyarral Rómába kényszeríti. Itt fegyelmezetten tankolnak egyet, majd gyorsan előterjesztik a követeléseket: a stuttgarti Stammheim fegyházban fogva tartott tucatnyi RAF-os szabadonbocsátását, valamint 15 millió dollár költőpénz átadását kérik a 85 utas és a hatfős legénység, valamint a gép visszaadásáért cserébe.

Mivel Bonnak az üzlet feltételei nem igazán voltak ínyére, elzárkóznak annak nyélbeütésétől; a gép ide-oda röpköd a Közel-Kelet különböző légterei között (Ciprus érintésével Bejrút, Bahrein, majd az Egyesült Arab Emirátusok következik). 16-án agyonlövik Jürgen Schumann kapitányt (itt jobbra), akinek egy – rádión leadott – rejtett üzenetben sikerült a hatóságok tudomására hoznia pár alap-információt az elkövetőkről. Azt már csak érdekességként mondom, hogy ezt a nagyon kényes hírt az akkori dubai védelmi miniszter szivárogtatja ki újságíróknak, s a terroristák a rádióból értesülnek Schumann tettéről; ezt honorálják később egy golyóval.

A kapitány amúgy leléphetett volna, hiszen Dubai után, az adeni leszálláskor és tankoláskor elhagyja a gépet, de (karakánságból, a gép és utasai iránt érzett felelősségtől áthatva) visszatér; Mahmud pedig ekkor lövi fejbe.

Riszpekt neked innen is, Jürgen Schumann kapitány; reméljük, odaát olyan gépeken repülhetsz és annyit, amilyenen és amennyit csak akarsz!

Szóval Adenben megint teletöltik az üzemanyagtartályokat, és 17-én (immáron Jürgen Vietor másodpilóta irányításával, itt jobbra) a szomáliai főváros, Mogadishu felé indulnak.

A bonni szövetségi belügyminisztérium vezetői lázas telefonálásba kezdenek, miközben természetetsen riasztják a GSG-9-et is. Helmut Schmidt kancellár személyesen többször is beszél Sziad Barré szomáli elnökkel (itt balra lent), és miután tisztázzák, hogy merre hány óra, az afrikai államfő bólint: felőle jöhetnek Wegenerék, csak aztán nagyon vigyázzanak ám magukra.

Blogunk nem gyakran foglalkozik hidegháborús nagypolitikai elemzésekkel, azt azért ebben az ügyben nem árt tudni, hogy mi is késztethette Barrét erre a lépésre. Nos, akkoriban már folyt az Ogadeni háborúnak nevezett csetepaté Etiópia és Szomália között. Ami Etiópiát illeti, talán elég, ha annyit mondunk, hogy akkoriban a Moszkvából és Havannából importált, tudományos szocializmusnak nevezett valamit próbálgatták, Szomália meg inkább a Nyugat és Kína felé kacsintgatott.

Barré tehát (noha biztosan volt még legalább harminc érve a döntése mellett) azért is egyezett bele a nyugatnémet kommandó bevetésébe, mert ezzel is jelezni kívánta, hogy mennyire nem ért egyet azzal a palesztin és RAF-os vonulattal, amelyek mögött csak a nagyon hülyék nem bírták felfedezni a KGB/GRU, illetve Castróék lelkes támogatását.

No, de vissza a wagneri hangulatú Feuerzauber, vagyis Varázstűz (vagy inkább Tűzvarázs) fedőnevet viselő művelethez.

A géesgések egy légiszállítású különítménye már Ciprus óta követi az eltérített gépet, de őket első körben hazarendelik, miután a palesztinok az Arab-félsziget felé veszik az irányt. Egy másik, harminc fős bevetési egység (magának Wegener ezredesnek az irányítása alatt) 17-én reggel egyenesen Dubaiba repül, ahol első körben dumcsiznak egyet a brit SAS – speciálisan ebből a célból odautazott – szakembereivel, majd – a Schumann-információ kipofázása miatt vélhetően nem kicsit lelkiismeretfurdalásos helyi kormány által rendelkezésre bocsátott Boeing 737-esen – gyakorolnak egy verset és várják a felszállási utasítást.

Az már-már konteószámba megy, hogy (egyes akkori hírek szerint) a harminc kommandós között volt két olyan arc, akik – noha természetesen anyanyelvi szinten beszélték a németet, sörivásban bármelyik bajor játékos vetélkedőn döntősök lehettek volna és külső aspektusuk alapján harmincöt évvel korábban szemrebbenés (és minden különösebb fajvizsgálati procedúra) nélkül felvették volna őket a Leibstandarte törzsgárdájába – nem büszkélkedtek kifejezetten teuton vagy viking ősökkel.

Hogy még világosabban fogalmazzak: a Bonn és Tel Aviv között fennálló, roppant kényes és mindkét fél által nagyon diszkréten kezelt viszony kézzelfogható bizonyítékaként állítólag két legény a Sayeret Matkal állományából – szigorúan megfigyelőként – ugyancsak részt vett az akcióban. Ezt utólag persze úgy a nyugatnémet, mint pedig az izraeli kormány koholmánynak minősítette. Az SAS tevékeny közreműködését is tagadták Londonban és Németországban is, a fene se tudja, mi a teljes igazság. De nem is lényeges, szerintem.

A bevetési parancs október 17-én este nyolc órakor érkezik meg; a GSG-9 emberei beszállnak a Luftwaffe egy gépére, amelyről értő kezek gyorsan eltüntették a vaskeresztre hajazó logót és elindulnak Mogadishu felé.

Helyi idő szerint október 18-án 00.05-kor a harminc kommandós (hat, egyenként ötfős csoportba rendeződve) megtámadja a kifutón ácsorgó gépet, mialatt egy szomáli bevetési egység – a reptér irányfényeinek ki- és bekapcsolgatásával, valamint egy kisebb tűz meggyújtásával – eltereli, illetve leköti a már elég fáradt és feszült terroristák figyelmét. Egyszerre négy nyílászáró berobbantásával behatolnak az utastérbe, és olyan taktikai fogások alkalmazásával, amelyek méltóvá teszik őket a nagy elődökhöz, összesen hat perc leforgása alatt pontot tesznek az ügy végére: három eltérítő összesen 27 golyót kap a fejébe, illetve a mellkasába, s csak a negyedik, egy 24 éves nő (Suhaila Andawes) éli túl az akciót, s ő is csak azért, mert sírógörcsbe fetrengve bezárkózott a budiba. Ő mellesleg a mai napig – köszöni szépen – jól elvan Norvégiában; itt balra látható egy 4 évvel ezelőtti fotón, és meg sem látszik rajta az a három év, amit a rá kimért 12-ből leült Németországban…

A németek itt próbálták ki először a britektől kapott speciális hang-fény-gránátokat, amelyek beváltották a hozzájuk fűzött előzetes reményeket.

A kommandó tagjai közül egyetlen egy fő sérül meg könnyebben, továbbá egy stewardess (Gabrielle Dillmann), aki később képzőművészként tevékenykedik Berlinben, és meggyőződésünk, hogy álmában azóta is, legalább hetente egyszer újból át- és átéli a történteket, és a lányát (ha van neki) jó párszor felpofozta, amikor az kijelentette, hogy légikísérő szeretne lenni. Itt jobbra fent Gabrielle látható ma, illetve egy akkori képen, amikor átvesz valami komoly kitüntetést a kancellártól.

Az akció következménye volt, hogy a hírek hallatán három RAF-os (Andreas Baaderrel az élükön) a stuttgarti börtönben öngyilkos lesz, valamint Schleyert is kivégzik az elrablói. Ja, és a nyugatnémet kormány ekkor jelentette ki ünnepélyesen és a nagy nyilvánosság előtt, hogy (Izraelhez hasonlóan) többé semmiféle tárgyalásba nem fog bocsátkozni egyetlen terroristával sem, történjék bármi is a jövőben. Meglátjuk.

A következő, említésre érdemes sztori valójában be sem következett. 1979 novemberében ugyanis, amikor a hírhedt iráni túszdráma elkezdődött, a németek felajánlották az USA-nak, hogy pár GSG-9-es felderítőt bejuttatnak Teheránba, hogy nézzenek körül az elfoglalt amerikai nagykövetség környezetében (azt nem mondták, hogyan…), de rövid hezitálás után Chuck Norris a Delta Force ezt az ajánlatot udvariasan visszautasította. Lelkük rajta; lehet, hogy ha beleegyeznek, nem tartott volna 15 hónapig az áldatlan állapot.

1982-ben egy nem túl látványos, de annál hatásosabb műveletet bonyolítottak le a Frankfurt melletti erdőkben: az elhárítás alap-információira támaszkodva pár rutinos megfigyelőt a szó szoros értelmében beástak a földbe, akik egy teljes héten keresztül üvegbe pisiltek és nem nézték a Bundesliga egyetlen meccsét sem. Az embertelen kegyetlenségű áldozat végül meghozta gyümölcsét: a megfigyelés alá vont rejtekhelyekre megérkeztek a RAF-osok, akiket elfogtak, majd egy csomó olyan dokumentumra (főleg térképekre), robbanóanyagra és fegyverre bukkantak, amelyekből lehetett következtetni, hogy mely németországi amerikai támaszpontok és létesítmények ellen terveztek merényletet a frakciósok.

1993. június 27.-én bekövetkezett az, amivel minden speciális egységnek farkasszemet kell nézni legalább egyszer (de a jobbaknak akár havonta-kéthavonta is): a bulvársajtó, vállvetve a magukat emberi jogi aktivistáknak nevező csoportokkal hóhérnak és kegyetlen, vérivó szörnyetegeknek bélyegezte őket egyik (szó ami szó: nem a legsikerültebben lebonyolított) akciójuk miatt. Lássuk, mi is történt ezen a napon egy háromezer lakosú, észak-nyugat-mecklenburgi kisvárosban.

Ahogy a költő mondaná, hírnök jő s pihegve szól: két körözött terrorista felbukkanása várható a Bad Kleinen-i vasútállomáson. A hatóságok roppant komolyan vették az elhárítás Klaus Steinmetz nevű csúcstéglájától származó információt, amit mi sem bizonyít fényesebben, mint hogy a 36 fős GSG-9-különítményen kívül még további 34 nyomozó, valamint 24 rohamrendőrt vezényeltek a helyszínre.

Steinmetz azóta, hogy az akció után kábé tízezer bulvárcikkben olvashatta a nevét és státuszát, immáron természetesen más néven élvezi a német szövetségi tanúvédelmi program minden előnyét és hátrányát. Klaus barátunk NEM beépült fedett nyomozó volt, amint azt sok helyütt olvasni lehet, hanem igazi, vérbeli, nem kevés Deutschmarkért dolgozó informátor; V-Mann, vagyis Vertrauen-Person, ahogy a germán terminus technicus szól, magyarul: bizalmi személy. Csak mondom.

Nem jártam még Bad Kleinenben, még kevésbé ennek pályaudvarán, de igencsak nehezemre esik elképzelni, hogy – ha jól számolom – 94 (kilencvennégy!) rendőr feltűnés nélkül, helyi szántóvetőnek, rőzseszedő anyókának és halásznak álcázva tud föl s alá járkálva föl s alá járkálni, azt mímelve, hogy a helyi személyvonatot várják órákon keresztül.

Mindegy; bárki mondhatja, hogy 16 évvel az események után könnyű okosnak lenni. Tény, hogy a géesgések nem örültek a kisebb háború megvívásához is elegendő külső létszámnak, s aggályaiknak hangot is adtak, de a politikusok már akkor is jobban értettek a terrorelhárításhoz, mint a hülye fegyveresek: Bonn döntött és be lehet fogni.

Amikor a két terrorista (Birgit Hogefeld és Wolfgang Grams – itt kétoldalt ők láthatók; Grams a szakállas fazon, nehogy összetévesszétek Birgittel) megérkezik, Steinmetz (az eligazításnak megfelelően) diszkréten, ámde sietve távozik, majd kezdetét veszi az akció. A kicsit fejetlenül induló művelet rögtön tragédiába torkollik: Hogefeldet elkapják ugyan, még mielőtt bármi kárt is tudna tenni a rárontókban, de Grams gyorsabb: halálosan megsebesíti az egyik kommandóst, a 25 éves Michael Newrzella tiszhelyettest (alul balra, a mosolygós árja típus).

És innen kezdve kétféle fő verzió létezik.

Az egyik (a hivatalos) úgy szól, hogy mivel Grams a felszólításnak nem tett eleget és nem dobta el a fegyverét (alverzió: nem mutatta meg, hogy a teste alá szorult kezében van-e lőfegyver vagy nincs), a Szolgálati Szabályzat, a Rendőrségi Törvény meg a GSG-9 Intézkedéstaktikai Útmutatójának vonatkozó pontjai alapján szitává lőtték, oszt’ jónapot.

A másik (Grams családja, az általam is már említett sajtó, valamint a mindig jelen lévő ásvány-, növény-, állat- és embervédők által fennen hangoztatott) változat szerint a társuk lelövését végignéző bevetésiek nem tudtak parancsolni érzelmeiknek és gyakorlatilag kivégezték szegény, szerencsétlen, már a földön, pontosabban a vágány melletti kavicságyon heverő és ártalmatlanná tett Wolfgangot (akit itt jobbra próbálnak újraéleszteni, istennek hála sikertelenül).

Volt ügyészi meg főügyészi vizsgálat, tényfeltáró, anyámkínja; szegény terrorista családja utólag végigcsinált mindent, ami jogállamban elképzelhető (még a Nemzetközi Bírósághoz is fordultak igazukért), de végül mindenhonnan elhajtották őket, a GSG-9 imázsára viszont sár fröccsent, amit nagyon nehéz volt lemosni.

Az azóta eltelt időszakban számos esetben bevetették őket, de igazán nagy publicitást egyik akciójuk sem kapott – s ennek talán ők örülnek a legjobban. 2002 óta hivatalosan tilos nekik külföldi melóban részt venniük, de elég sok eszement, erőszakos alak szaladgál a Vaterlandban is ahhoz, hogy ne unatkozzanak.

Zárásként még emlékezzünk meg a bagdadi német nagykövetség biztonsági személyzetéhez tartozó két munkatársukról, akik 2004. április hetedikén vesztették életüket egy Falludzsa melletti fegyveres rajtaütés következtében, miközben egy diplomatakonvojt kísértek: Tobias Retterath (jobbra) és Thomas Hafenecker (balra), akiknek fotója és pár személyes cucca ott látható a GSG-9 házi múzeumában, Michael Newrzella képe mellett.

Nyugodjanak békében.