A grúz történelem gazdagsága és fordulatai múzeumok sokaságának létrejöttét eredményezték a dél-kaukázusi országban, de ezek közül a legismertebb kétségkívül annak az embernek a nevéhez és személyiségéhez kötődik, akit egyesek az emberiség legnagyobb zsarnokának és tömeggyilkosának, mások a világtörténelem valaha élt legkiemelkedőbb államférfiának és Grúzia legnagyobb fiának tartanak. Én sem tudtam kihagyni a Gori városában található Sztálin-múzeumot, amely (műfajában és hangulatában) egyedülálló a világon.
Egy kattintás ide a folytatáshoz….
Érzékeny műhelytitokkal kezdem, de csak azért, mert tudom, hogy köztünk marad.
Mit szólnátok, ha a harmadik részt szeptemberre időzíteném?
Hírszerzőkkel foglalkozó sorozatunk újabb, sokak által régóta várt állomásához érkezett. Mai posztunk azt a – szinte lehetetlennel határos – célt tűzte maga elé, hogy bemutassa olvasóinknak azt a szovjet kémet, akit 1957-ben az USA Igazságügyi Minisztériuma Belbiztonsági Főosztályának vezetője, William Tompkins főügyész-helyettes nemes egyszerűséggel csak úgy nevezett: a hírszerzés világbajnoka.
Brutálisan számító, kegyetlen és skrupulusok nélküli emberek tekintetében a szovjet/orosz történelem tényleg nem szorul importra; a Rogyina históriájának évszázadai során a Nagy Földön bőven termettek olyanok, akik – mindössze egy emberi élet időtartama alatt – annyi keserűséget, nyomorúságot és halált szórtak szerteszét, amennyivel egy átlagos ország évszázadokig ellenne.
November hetedikén (!) végül eljött az ideje a Philby-féle poszt harmadik részének. Kérlek, bírd ki és ne görgess most a cikk végére, hogy megbizonyosodj arról, ez valóban az utolsó-e, vagy esetleg a szerző tényleg elvesztette józan ítélőképességét és dacolni mer a tömegekkel!
A 
A szovjet/orosz hírszerzés saját, külön bejáratú panteonjában, közvetlenül Félix Dzserzsinszkij egészalakos szobra körül, az általunk is megénekelt 
Egy kereskedelmi tévé általános műveltségi vetélkedőjén ötezer forintos kérdés lehet a következő: határos-e az Orosz Föderáció Lengyelországgal? Futó pillantás Európa térképére, s a játékos (szemügyre véve a két államot elválasztó, a Lukasenka elnök neve által fémjelzett és virágzó Belaruszt), magabiztosan, mellét kidüllesztve vágná rá: nem! 
Egy értelmes ember az esetek többségében megérzi, meddig feszítheti a különféle húrokat. Van, amikor a józan ítélőképesség, az emberi fajban évtízezredek alatt kifejlődött túlélési ösztön, az ominózus hatodik (hetedik, nyolcadik?) érzék egyszer csak megszólaltatja a vészcsengőt és ráüvölt a gazdatestre: hé, nem gondolod, hogy eddig és ne tovább?!
Érzem ám, hogy 
Kivel is folytathatnánk a kémekről és hírszerzőkről szóló sorozatunkat, mint azzal a férfival, akinek életrajzát olvasva az ember többször visszalapoz és megnézi a könyv borítóját, ismételten megbizonyosodván arról, hogy nem, nem a legújabb Tom Clancy, Frederick Forsyth, Ken Follett vagy John le Carré alkotás van a kezében.
Melyik fiúgyerek ne akart volna háborúzós játszadozás közben mesterlövész lenni? Számtalan filmben megcsodálhattuk a látszólag egyszerű feladatot: tetőtől talpig terepszínben ülsz egy fa vagy szikla tetején, esetleg a szénakazalban vagy 
