A Kitty-szalon 1.0

Az elmúlt napok fajsúlyos posztjai után következzék egy kicsit könnyedebb (mondhatni pikánsabb) téma: (fél)meztelen, készséges nők, márkás italok, vöröses fény, süppedős szőnyegek, diszkrét zene, nyikorgásmentes ágyak.

De hát ez nem egy szexblog! – kiálthattok fel, teljesen jogosan. Hát nem – mondom én nyugtatóan -, hiszen a rejtett mikrofonokat még nem említettem.

Blogunk hírszerzéssel foglalkozó sorozatának olvasói már jól tudják, hogy a titkosszolgálati munka és a szexualitás kéz a kézben jár. A fene sem tudja, miért van ez így, de saját (természetesen nem reprezentatív) házistatisztikáink szerint a jó hírszerző vénával megáldott férfiak és nők az átlagnál fogékonyabbak a test örömeire (evés, ivás, entyempentyem), s eme különleges tulajdonságukat nem átallják az Eszme szolgálatába állítani.

Előrebocsájtom, hogy a posztban szereplő önkényuralmi jelképek szerepeltetése ismeretterjesztő, oktatási, tudományos, művészeti célból történik, illetve a történelem eseményeiről szóló tájékoztatás céljából. Csak még mielőtt valaki feljelentene.

Mivel is búcsúzhatnánk méltóbban a téltől, mint egy olyan cikkel, melynek középpontjában a fülledt erotika és a titkosszolgálati műveletek semmi mással össze nem hasonlítható kombója áll.

Mai posztunk a Kitty Szalon néven híressé vált bordélyház paravánja mögé enged egy futó betekintést.

A történet a harmincas évek második felében kezdődik, méghozzá Reinhard Heydrich SS-Gruppenführerrel (itt balra), aki számos titkosszolgálati titulusa és beosztása mellett (két évig még az Interpol elnöke is volt, amit a nemzetközi bűnüldöző szervezet általában nem szokott nagy dobra verni), szóval a rengeteg, magas állami funkciója mellett igencsak híres volt arról, hogy a női nem nagy hódolójaként (jóformán már kamaszként) buzgó látogatója volt a szászországi (később a berlini) bordélyházaknak.

Magas, karcsú, fess fiúként amúgy nem szorult volna a fizetett szexre, de a partnerrel szemben voltak neki olyan, khm, elvárásai, amelyek teljesítését maradéktalanul csak jól megfizetett prostiktól várhatta – de ne vájkáljunk a magánéletében, mert a végén még feddést kapunk valamelyik jogvédőtől.

Szóval Reinhard úgy ismerte a kuplerájokat, mint Szekeres Imre és Hende Csaba a NATO-elvárásokat. Ha nem jobban.

És mivel egy hírszerző (illetve elhárító) a bordélyban is hírszerző (illetve elhárító), nem tudott ellenállni a kísértésnek,  s egy-egy jól sikerült numera után (valamint az követően, hogy a kis korbácsot meg a bilincseket fertőtlenítették) leült beszélgetni a lányokkal, akik – a legnagyobb megdöbbenésére – olyan dolgokról is meséltek neki, amiktől gumitalpú vére rögtön bizseregni kezdett.

A SIPO (Sicherheitspolizei: a Gestapo és a KRIPO, vagyis a bűnügyi rendőrség közös felső szerve), továbbá az SD (Sicherheitsdienst, vagyis a náci párt biztonsági szolgálata) egyszemélyi főnökeként teljesen beizgult az olyan hírek hallatán, amelyek nemcsak a Párt és a Birodalom magas beosztású funkcionáriusainak hálószobai viselt dolgairól szóltak, hanem a Berlinben akkor még ezerrel nyüzsgő külföldi diplomaták apró-cseprő perverzióit is részletesen taglalták.

Heydrich rájött arra, amit előtte és utána számos titkosszolgálat fel- és kihasznált: a férfiak hajlamosak arra, hogy egy alkalmi partnerrel egy légtérben (evés, ivás, illetve dugás előtt, alatt és főleg után) lazábban kezeljék a titokvédelemre vonatkozó szabályokat. Hogy ez miért van így? Nos, számos elmélet született a jelenség magyarázatául: hogy egyszerűen imponálni akarnak a nőnek; hogy csak ki akarják önteni a lelküket egy olyasvalakinek, akit gyakorlatilag sima bútordarabnak vagy élvezeti cikknek tekintenek; hogy olyan ez, mint a gyónás vagy a naplóírás (csak kicsit élvezetesebb…).

Nem pszichológiai blog vagyunk, ezért nem boncolgatjuk tovább a miérteket. Heydrichhez hasonlóan egyszerűen tudomásul vesszük, hogy van ilyen, és minden érintett barátunk figyelmét fel fogjuk hívni a buktatókra, ha neszét vesszük, hogy kuplerájba készül. És persze erre kérünk titeket is.

A Gruppenführer (és itt a gruppent ne feltétlenül szexuális vonatkozásban tessék értelmezni) elgondolkozott a dolgokon, és 1939 nyarán haladéktalanul magához rendelte Walter Schellenberget, az SD külső hírszerzési hivatalának (Amt VI., ami kiolvasva ugye ámt zex, ha-ha-ha) vezetőjét (itt balra, aki úgy három és fél év múlva majd egy barázdált arcú osztrákkal, bizonyos Skorzeny Hauptsturmführerrel folytat egy izgalmas beszélgetést.

Szóval Schellenberg kapja a megtisztelő feladatot, hogy kurvákból olyan elit besúgóhálózatot szervezzen, amely kifejezetten a felső tízezerről és a Berlinben tartózkodó érdekesebb külföldiekről gyűjt kompromittáló adatokat a német szolgálatoknak.

Szép feladat! – sóhajthatunk fel, és biztosak lehettek abban, hogy mellkasunk emelkedéséből kizárólag a szakmai kihívás miatt érzett izgalom csal ki a megszokottnál szaporább ritmust.

  • Magánközlés: Jelen poszt szerzője annó az akkor még létező, és viccesen  erkölcsvédelminek nevezett  területen is dolgozott egy rövid ideig (mintegy másfél évig), ezért különösen át tudja érezni a Schellenberg kolléga elé tornyosuló feladat nagyságát és jelentőségét.

Walter (aki akkoriban a 29. életévét taposta, tehát lobogott benne a tenniakarás) nem az a típus volt, aki ímmel-ámmal hajtja végre az utasításokat. Nem; ő kifejezetten a sokkal ritkább, mondhatni kreatív fajta volt, aki nem kizárólag a parancs betűjét értelmezi, hanem hagyja, hogy annak szelleme átjárja minden porcikáját, minden sejtjét, minden csavart a kettős spiráljában. Walter továbbgondolta tehát a dolgokat, majd behívatta kedvenc emberét, Karl Schwartzot, aki elhárításilag a berlini szajhák lelkének (maradjunk ennyiben) egyik legavatottabb ismerője volt:

– Sturmführer, ugye magánál van annak a vén kurvának, Kitty Schmidtnek az aktája?
– Jawohl, mein Sturmbannführer!
– Remélem, még nem küldték gázkamrába?
– Nein, mein Sturmbannführer!
– Azonnal kérem a teljes dossziét, a vénasszonyt meg hozzák rendbe; holnap beszélni akarok vele! Leléphet.

– Jawohl, mein Sturmbannführer!

Amint látjuk, Karl nem volt az a bülbülszavú szófosógép, de abban a beosztásban (és főleg abban az irodában, az íróasztal ajtó felőli oldalán) senkit nem azért fizettek, hogy barokkos körmondatokkal, trubadúrokat megszégyenítő lágy szavak hömpölygő áradásával bárkit az asztal alá dumáljon.

Lássuk tehát, ki is volt az a (Schellenberg által a végletekig leegyszerűsítve, ám elég találó módon vén kurvának aposztrofált) idősödő ex-prostituált, akinek aktáját Walter bekérette.

Kitty Schmidt1881-ben született Berlinben, s viszonylag korán csatlakozott a könnyűvérű nőket tömörítő informális céhhez: a századfordulón már komoly klientúrája volt, s mivel autodidakta módon képezte is magát (nyelveket beszélt, rendszeresen járt színházba, operába és kiállításokra, na és a technikája sem lehetett csapnivaló), kuncsaftjai általában a társadalom felsőbb rétegeiből kerültek ki.

Egyes források szerint a felette ellenőrzést gyakorolni akaró egyik stricit 1904-ben átvágott torokkal találják, a második pedig valamivel elronthatta a gyomrát, mert egy évre rá, egy madárfüttyös reggelen úgy ébredt, hogy feketét okádott, majd saját hányásába fullad. A harmadik viszonylag olcsón megúszta, mert csak az történt vele, hogy egy névtelen bejelentés hatására a rendőrség megházkutatja és egy rablógyilkosságból származó ékszert találnak az ágya alatt.

Hansi húsz évet kap, s innen kezdve Kitty egyedül dolgozik.

Amúgy értelmes nő volt, s rendelkezett azzal a (prostiknál elég ritka) tulajdonsággal, hogy gondolt a jövőre, amikor a mell bizony már nem olyan feszes, a bőr halványabb és ráncosabb, a … no de hagyjuk az öregedés külső jegyeit.

Félretett pénzéből Kitty az első világháború után bordélyházat nyit, amely hamarosan Berlin mondén világának egyik megkerülhetetlen intézménye lesz. 1924-től a „Pension Kitty” már csak előzetes bejelentkezés után fogadott vendégeket, s egyike volt azon úttörő vállalkozásoknak, amelyek a (mindenféle engedményt és Sonderangebotot tartalmazó) törzsvendég-kártyát bevezették. Szó, mi szó: a kártya havi díja meghaladta az ugyancsak havi átlagfizetést, de akik próbálták, azt mondták: bőven megérte.

A harmincas évek elején a luxuskupiba bejáratos volt a teljes német gazdasági, katonai és politikai elit krémje, de a kefebajszos osztrák hatalomra kerülésével a legjobban fizető réteg, a zsidó gyárosok és pénzemberek valahogy kezdtek elmaradozni. Kitty (aki igazi árja családból származott, már ha egy madám esetében ez egyáltalán szóba jöhet) nem nagyon szimpatizált a Sturmabteilungos srácokkal. Eléggé el nem ítélhető módon ő is és a lányai is jobban csípték a pocakos, negyvenes-ötvenes, jól szituált családapákat, akik egy-egy üveg pezsgő csendes elfogyasztását követően visszavonultak a kiválasztott (általában konstans) partnerrel, majd egy szűk óra múlva kipirultan, de mosolygósan távoztak, busás borravalót hagyva mindenkinek, a zongoristától kezdve az ajtónállón át a bárpultosig, a lányoknak és magának Kittynek szóló kedves ajándékokról (belga csoki, orosz kaviár, rózsacsokrok, ruhák, bizsuk, egyéb kiegészítők) nem is beszélve.

Nos, ezek az úriemberek (egyéb elfoglaltság okán) egyre kevesebbszer tették tiszteletüket a Giesebrechtstrasse 11. szám alatti műintézményben, ami a bevételeken igencsak meglátszott. Kitty érzékeny antennái jelezték a közeledő veszélyt, ezért már 1937-től kezdve megtakarításait elkezdte svájci bankokban elhelyezni, és felmelegítette régi kapcsolatait az okmányhamisítókkal, azzal a szoft-bűnözői réteggel, akik nemcsak valódinak tűnő bárcákat és orvosi igazolásokat tudtak kiválóan elkészíteni, de (megfelelő anyagi motiváció hatására) még árja-bizonyítványt és útlevelet is produkáltak.

Kittynek ez utóbbira volt szüksége: egyes törzsvendégek (akikről radikális polgártársaink eufemisztikusan csak annyit mondanának, hogy nem sírtak fel a keresztvíz alatt) szép summákat áldoztak egy-egy, családi utazásra feljogosító papírért (csak odaútról volt szó), melynek birtokában átléphették a svájci, holland vagy dán határt (érdekes módon Lengyelország felé viszonylag kevesen igyekeztek).

Amikor 1939 elején már csak a nagyon-nagyon hülyék bíztak abban, hogy a Vaterlandban mégiscsak győz a józan ész, Kitty magának is készíttetett egy pofás útlevelet, majd (miután még pénzzé tesz egy csomó ékszert) valamikor a nyár derekán nekivág a Hollandia felé vezető rögös útnak.

Pechjére az SD már hetek óta figyeli, mert egy iparmágnás, akit a Svédország felé haladó kompról szedett le a Gestapo, a kínzások hatására beismeri, hogy útlevelét Kittytől vásárolta.

Mivel az unalom miatt a német titkosszolgálat nem hagyta abba a célszemély megfigyelését, mint az NBH a cigánygyilkosságok gyanúsítottjáét, az akkor már az 58. évében járó madámot elfogják és visszaviszik Berlinbe, ahol az alábbi vádakkal kell szembenéznie: hamis okmány felhasználása, hamis okmányok adásvétele, zsidók segítése, birodalmi márka kiajánlása, idegen valuta megszerzése és birtoklása, szökési kísérlet, adócsalás, faji és vértisztasági törvények (Blutschutzgesetz) megszegése (szexuális aktus elősegítése árják és zsidók között ugye…), közegészségügyi szabályok figyelmen kívül hagyása, vesztegetés, idegen hatalommal való kapcsolatfelvétel (Kittyt egy nyugdíjas brit katonatiszt várta volna Rotterdamban), satöbbi …

Nem kell jogi diploma ahhoz, hogy bárki belássa: a Harmadik Birodalomban, 1939 nyarán a fenti vádak tizedéért is minimum szigorított gázkamra járt.

Nos, ennek a Kitty Schmidtnek a dossziéját kérte be tehát Walter Schellenberg 1939 júliusának első napjaiban. Belenézett, átolvasta, elmerengett kicsit, majd füttyentett magában és a telefonhoz nyúlt:

– Sturmführer, holnap tízre a vén ringyó itt legyen nálam!Borító_200
– Jawohl, mein Sturmbannführer! – mondta Karl, a szűkszavú, majd a távoli irodában összecsapta a bokáját és leült a székére.

És hogy mi történt ezután – igen, a következő részből megtudjátok.

Ápdét: jelen poszt kibővített verzióját elolvashatod a 2015. október 13-án a könyvesboltokba kerülő Kémek krémje című kötetben, további izgalmas hírszerző-életrajzokkal és kémszervezet-ismertetőkkel együtt.

1 hozzászólás

 1. obsitos95 — 2015-01-19 11:16 

Schellenberg a teljes „szervezettség” alatt álló műintézményt, illetve az erre épülő komplex információ szerzési módszert találóan „társasági hírszerzés”-nek hívta. Ezt sikerült a magyar bűnügyi terminológiában „lebujcsapda”-ként beidézni a 80-as évek közepén. Egy kezdeményezés volt, de ez már a múlt ködébe veszik … :)

RSS feed for comments on this post. TrackBack URL

Szólj hozzá

Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.