Melyik fiúgyerek ne akart volna háborúzós játszadozás közben mesterlövész lenni? Számtalan filmben megcsodálhattuk a látszólag egyszerű feladatot: tetőtől talpig terepszínben ülsz egy fa vagy szikla tetején, esetleg a szénakazalban vagy a dallasi könyvraktár emeleti ablakában, suttogva beszélsz, miközben belenézel a távcsőbe, majd finoman meghúzod a ravaszt… Ha jól dolgoztál, van időd összepakolni a cuccot és lelépni még azelőtt, hogy a morcos ellenség rádtörné az ajtó/kaput, vagy rádgyújtaná az erdőt.

Mesterlövész. A fegyveres erők, illetve rendvédelmi testületek speciálisan kiképzett és felszerelt harcosa, akinek az a feladata, hogy az ellenség alapos megfigyelését követően egy-egy jól elhelyezett (és meglehetősen távolról megküldött) lövedékkel ideiglenesen vagy végleg kiiktassa a másik tábor kulcspozícióban lévő szereplőit: parancsnokokat, az ellen-mesterlövészt, a rádióst, a szakácsot vagy a nótafát (hogy magáról az Elnökről ne is beszéljünk). Bizonyos esetekben haditechnika vagy kommunikációs eszközök szétlövésére, rongálására is használják őket, de ez a ritkább.

Ebben a mai, elég hosszú posztban a katonai sniperekről fogunk mesélni nektek.

A nemzetközileg is használt sniper szó az angol snipe (sárszalonka, Gallinago gallinago) főnévből származik; ez a kiszámíthatatlan röptű, roppant óvatos madár számtalan vadásznak okozott már idegösszeomlást az összevissza cikázásával; aki ennek ellenére közel bírt kerülni hozzá és szét tudta lőni a levegőben csapongó ellenszenves kis dög harminc dekányi testét, büszkén viselte a sniper (szalonkázó) címet. Mivel a brit gyarmati tisztek egyik kedvelt szórakozásáról volt szó, a terminus technicus Indiából kezdte világhódító útját; első dokumentált felbukkanása 1773-ra tehető egy vadászati naplóban.

Az első világháború első telén a németek domborítottak mesterlövészetileg (is). Az az igazság, hogy optikai cuccok tekintetében már akkor is a Vaterland volt a legjobb a halpiacon, márpedig Scharfschützer jó távcső nélkül olyan, mint rendkívüli hómunkás lapát nélkül: csak szörnyűlködni tud.

A 7,92×57-es kaliberű, 29 colos (úgy 73 centis) csövű Mauser Gewehr 98 fontos kiegészítő tartozéka volt a minőségi lencsét tartalmazó teleszkopikus távcső. Érdekességként elmondom, hogy beszéltem olyan szakértővel, aki szerint ez az ismétlőpuska minden idők (!) legmegbízhatóbb fegyverének tekinthető.

A szövetségesek elég lassan és körülményesen reagáltak a helyzetre és jó ideig a véletlen számlájára írták a lövészárokból pár másodpercre kikukkantó, majd oda lyukas homlokkal visszahanyatló katonájuk lassan üvegessé váló szemeit. Számtalan francia, brit és amerikai főtiszt zubbonyáról kellett a szétfröccsent agyvelőt összekapargatni ahhoz, hogy a fejükhöz kapjanak (a túlélőkre gondolok).

Az első világháború legeredményesebb mesterlövésze mégiscsak egy (apai ágon kínai származású) ausztrál könnyűlovas faszi volt: Billy Sing több, mint 300 (egyesek szerint közel 500) virtuális török skalpot tudhatott (állítólag hitelesítve) a magáénak a Dardanellák körüli csaták folyományaként.

A kanadaiak sniperei között szép számmal voltak indián származásúak, például bizonyos Henry Norwest tizedes, aki 115 német katonával végzett, és biztosan nem állt volna meg kétszázig, de 1918. augusztus 18-án délután volt egy pár másodperces kihagyása, minek következtében (micsoda elképesztő rendezői fogás, Istenem…) egy éber német kollégája szétdurrantja a koponyáját.

A britek 1915 végén beindítják speciális tanfolyamukat, ahol kidolgozzák az azóta is érvényes, ideális mesterlövész-páros elméletet: kell egy lövész és mellé egy megfigyelő; ez utóbbi elvileg multifunkcionális, mert általában ő számol röppályát, választ célpontot, védi a sznájpert, ha nagy a gáz, és végső esetben ő is oda tud durrantani, ha társa sírógörcsbe kezdene fetrengeni vagy lelkiismereti rohamot kapva a népek közötti megbékélés fontosságáról folytatna hangos eszmefuttatást.

A mesterlövész lélektana egészen speciális: tisztán és világosan látja az ellenség arcát, a szemölcsöt a szeme fölött, a verejtékcseppet a halántékán (esetleg pont ezekre fog célozni), szinte érzi a leheletét, esetenként órákon/napokon át kíséri figyelemmel a mozgását és várja a megfelelő pillanatot. A lövedék becsapódását is megnézi, a roncsolást, amit a 400-600 m/s  sebességgel célba érő 8-12 grammos fémdarab az emberi szövetekben és csontokban véghezvisz.

Az ellenség arcát látni, miközben a megfigyelt talán az orrát piszkálja vagy egy viccen nevet, esetleg egy pohár bort iszik, egy nagy slukkot szív a cigarettájából, és nem tudja, hogy a mutatóujjad már rásimult az elsütőbillentyűre és az a szippantás az utolsó…

Szerintem mesterlövésznek születni kell; a kiképzés, a kiváló fegyver és optika, a jó megfigyelő szükséges, de nem elégséges ehhez a melóhoz.

Posztunk második részében a második világháború történéseiről és emblematikus mesterlövész-figuráiról adunk pillanatképeket, mintegy speciális távcsövön keresztül szemlélve a sniperek akkori hétköznapjait (eredetileg nagyobb időszakot szerettünk volna felölelni, de a téma észveszejtően gazdag és nem volt szívünk kurtítani).

Az első világháborút követően (ahogyan az katonáéknál a nagy bazmegek után gyakorta lenni szokott) a lelkesedés alábbhagyott, a lóvé meg elfogyott: a húszas-harmincas években nem nagyon foglalkoztak mesterlövész-képzéssel. Az egyetlen üdítő (?) kivételt az oroszok jelentették, akiknek komoly bepótolnivalójuk volt. A hátrányt elsősorban a mindig lelkes komszomolecek részvételével alapított hazafias lövészklubok működtetésével, valamint a dübörgő szovjet gazdaság által három év alatt előállított több, mint 50 ezer Mosin-Nagant 91-30 típusú mesterlövész-karabély hadrendbe állításával próbálták lefaragni (itt jobbra). A komoly erőpróbát jelentő, és a Nagy Honvédő eposzi jelzővel ellátott háború előtt úgy gondolták: a Molotov-Ribbentrop paktum aláírása után száz nappal gyakorolnak egy kicsit a halvérűnek mondott északi testvéreinken.

És máris elérkeztünk ahhoz a névhez, melynek (apróbb nehézségek árán történő) helyes artikulációja a mai napig olyan hatással van a sniper-történészekre, mint egy különösen sikerült, halmozott pornó-Oscarral díjazott Kovi-alkotás egy tetszőlegesen kiválasztott általános iskola hetedik osztályos fiúnövendékeire: Simo Häyhä.

Simo megérdemelne egy külön gigaposztot, de szponzoraink nem ismernek könyörületet: maximum 230 szóban méltathatjuk érdemeit. Annyit mindenkinek (megismétlem: mindenkinek) muszáj tudnia róla, hogy minden idők (megismétlem: minden idők) legeredményesebb mesterlövészét tisztelhetjük a 34. finn lövészezred 153 centi alacsony, szófukar tizedesében, aki a finn-orosz háború százkét napja alatt (reméljük, mindenki ül és bevette a vérnyomáscsökkentőjét) hitelesítve 505 ellenséget tett el láb alól a hazai gyártmányú M27 típusú (Pystykorvának, vagyis valamilyen finn bennszülött kutyafajtáról elnevezett) fegyverével (itt alul), és további mintegy kettőszázat géppisztollyal (gondolom, szabadideje terhére).

Gyors fejszámolás után belátjuk: az oroszok által Белая Смерть-nek, vagyis Fehér Halálnak nevezett, hószínű kezeslábasban, valamint fagypont alatt 20 és 40 fok közötti hőmérsékletű környezetben tevékenykedő Simo nagyjából két zászlóaljnyi Ivántól vette el örökre a hazatérés örömét, ráadásul úgy, hogy melóhoz sohasem (más források szerint: igen ritkán) használt távcsövet.

1940. március hatodikán Häyhä kolléga orosz mesterlövész–fegyverből származó golyót kap a bal állkapcsán és szájpadlásán keresztül a fejébe (ez olyan szakmai kockázat lehet, mint amikor a szakács leforrázza magát), amely letépi a fél arcát és a negyed koponyáját. Szerencséjére egy arra jár őr (he-he) felnyalábolja és kórházba viszi. Csodák csodája: egy hét kóma után magához tér, majd még mintegy 62 évet él: 2002 tavaszán, 96 éves korában hal meg szívelégtelenségben.

Nemzetközi sajtótájékoztatón egyszer a kilencvenes években megkérdezték tőle okos újságírók, hogy minek köszönhető az elképesztő találati hatékonysága. Simo rájuknézett, majd ennyit mondott anyanyelvén: harjoitus (gyakorlás).

Simo fél feje, állkapcsának negyven százaléka, valamint (egyetlen kivétellel) az összes foga ekkor már régen fémből, porcelánból és gyantaszegény skandináv lucfenyőből volt, ettől függetlenül utolsó napjaiig élénk volt, mint villanyszerelő a jakuzziban.

Német oldalon is vannak legendák: az itt baloldalt szemügyre vehető Matthäus Hetzenauer őrvezető (a német hegyivadászoknál szolgált) a keleti fronton úgy tudott egy közepes kolhoznyi (345 fő) orosz katonát leteríteni, hogy a Wehrmacht szigorú statisztikusai megkövetelték: egy-egy eredményes lövés hitelesítéséhez legalább egy tiszt vagy tiszthelyettes, esetleg két sorállományú egybehangzó tanúvallomása szükségeltetik.

Mellesleg úgy tűnik, a sniperség a hosszú élet előszobája: Matthäus (aki 21 évesen, 1945-ben érdemei elismeréseként lovagkeresztet kapott!) 80 éves korában, 2004 októberében halt meg keringési rendellenességben (noha öt év szovjet hadifogságot is átélt, ami nem lehetett az a kimondott wellness-hétvége). Az ő kedvence a K98 kóddal jelölt karabély volt, amit a már ebben a posztban is említett Mauser Gewehr 98-ból fejlesztettek tovább. Ja: ez itt jobbra fent a Wehrmacht mesterlövész-emblémája.

Az illendőség megköveteli, hogy az oroszgyalázó pályafutású Häyhä és Hetzenauer után megemlékezzünk a másik csapatban leigazolt mesterlövészekről is. Naná, hogy Vasszilij Grigorjevics Zajcev hadnaggyal (itt balra) kell kezdenünk, aki a sztálingrádi ostrom szűk fél éve alatt 242 strigulát véshetett volna fel Mosin-Nagantja tusára (már ha nem sajnálta volna kedvenc munkaeszközét) – ezek között 11 ellenséges mesterlövész is szerepelt.

Zajcev a Párt liblingje volt amúgy (amin nem is csodálkozunk, ha megnézzük Vasszilij arcát itt balra); futtatták, mint példaképet, noha több bajtársa is megelőzte, legalábbis a trófeák számát tekintve: Iván Mihajlovics Szidorenko, Nyikolaj Jakovlevics Iljin, Mihail Ivanovics Budenkov – mind-mind bőven 400 feletti találattal büszkélkedhettek, nem is beszélve Ljudmilla Mihajlovna Pavlicsenko elvtársnőről (jobbra alul), aki a szovjet nőideál megtestesüléseként állítólag 309 gonosz fasisztától szabadította meg Oroszország Anyácskát.

Mellesleg legyetek erősek: König őrnagy (sem pedig Thorvald) nem létezett, minden jel arra utal, hogy a szovjetek találták ki, spéci Zajcevnek meg a Pravda-olvasók tízmillióinak. De ettől még Ed Harrist szeressük.

Azt már talán mondanom sem kell, hogy Zajcev is elrúgta a 75-öt, amikor – nyugalmazott kijevi gyárigazgatóként – 1991-ben elhunyt.

Hogy ne vádolhasson meg senki túlzott Európa-központúsággal, ejtsünk pár szót a japánokról.

Így írják (rajzolják?) japánul a mesterlövész szót. Magyar kiejtése, illetve latin betűs átírása kábé ilyen: szogekihej. A távol-keleti ország második világháborús mesterlövészei egyetlen (de annál lényegesebb) dologban különböztek leginkább európai céhtársaiktól: a rejtőzést, vagyis a szakma kamuflázs-oldalát tekintették a legfontosabbnak; még a célzási képességnél-készségnél is nagyobb hangsúlyt fektettek rá. A csendes-óceáni szigetvilág dzsungeleiben nem volt szükség (de lehetőség sem) arra, hogy 300-500 méterről megküldött lövedékkel teszteljék az ellenséges  koponyacsontok keménységét, viszont bújócskának ideális terep.
A japánok mindig híresek voltak a fegyelmezettségükről: ha egy nippon harcosnak márciusban azt mondták, hogy ássa be magát az aljnövényzetbe, kalóriaszükségletét az arra mászó csúszókkal (figyelitek ezt a játékos stílust?), vízigényét meg a levelekre lecsapódó párával elégítse ki, amúgy meg a harci parancs majd érkezik, nos, ha ezek után semmi sem történt, ennek a legénynek leghamarabb októberben fordult meg a fejében, hogy talán meg kéne kérdezni, mi újság. Sose’ voltak az a visszapofázós népség. Nézzetek meg egy origami-bajnokságot vagy egy dokumentumfilmet a szigetország autógyárainak futószalag melletti munkásairól és nem lesz több kérdésetek ezzel kapcsolatban.

Akit érdekel: itt megtekinthető egy lista az emberi civilizáció legeredményesebb 10 mesterlövészéről. A találatok száma forrásonként kicsit változik, a rangsor azonban nagyjából azonos: Simo fejéről a koronát egyetlen konkurensnek sem sikerült lepöckölnie.

Posztunk harmadik része az ötvenes-hatvanas évek vonatkozásában tekinti át a katonai sniperek tevékenységét, természetesen felelőtlenül és felületesen példálózva, ahogyan az tőlünk már megszokott. Azt is ki szeretnénk hangsúlyozni, hogy bírói engedéllyel monitorozzuk az IP-címeket, s mindenki, aki nem olvassa el, fizikai és pszichikai retorziókra számíthat. Mindenki.

Akkor lássunk hozzá.

1945 után a mesterlövészek ismét a második vonalba kerültek, legalábbis ami az elöljárói érdeklődését (és lóvéosztást) illeti. Az USA-ban csak Quanticóban tartanak fenn a tengerészgyalogosok egy Marksmanship Training Unit-nak nevezett alegységet, s ezt is leginkább a hagyományőrzés égisze alatt (amiben az USMC mindig is erős volt).

Indokína (gondolok itt elsősorban az ottani klímára) nem kedvezett kimondottan a negyvenes-ötvenes évek francia mesterlövészeinek (nem is voltak sokan): a hőmérséklet, de leginkább a nagyon magas páratartalom szinte lehetetlenné tette, hogy az akkor rendelkezésre álló eszközökkel karbantartsák az igen érzékeny távcsöveket.

A másik probléma maga a fegyver: normális katona dzsungelháborúba kézigránátot, rövid géppisztolyt, maroklőfegyvert és kést visz magával (úgy értem: a moszkitóhálón és a hiányos öltözékű nőket ábrázoló posztereken kívül), nem pedig egy méternél is hosszabb, kényes, körültekintő bánásmódot igénylő puskát.

Koreában a jenkik egy picit jobb helyzetben voltak, legalábbis a klíma vonatkozásában; gyorsan kiképeznek pár száz mesterlövészt és szét is osztanak nekik Garand M1C, illetve M1D-ket, továbbá – kicsit később – a Winchester 70 Target is színre lép, kart karba öltve a nevadai Unertl cég által készített, és nyolcszoros nagyítást lehetővé tevő távcsövekkel. Az amerikaiak akkor még morcosak voltak a németekre; igaz, a las vegasi céget is egy germán alapította a harmincas években.

Naná, majd egy bosnyák…

A koreai háború egyik leghíresebb snipere bizonyos John Boitnott tengerészgyalogos őrmester volt (itt alul), aki – túl azon, hogy mesterlövésztől teljesen idegen módon láncdohányos volt – tréfamesterként is maradandót alkotott, amint azt az alábbiakban látni fogjuk:
Boitnott őrmester meglehetősen sajátos módszert alkalmazott, amiből csak azért nem lett botrány, mert az Úr vele volt és az ő lelkével.

Az történt, hogy a szemben álló kínaiak (eléggé el nem ítélhető módon) bújkáltak a bozótban és nem lehetett tisztán látni őket. Hősünk ekkor gondolta ki, hogy a vele lévő megfigyelő, első osztályú közlegény (aki a Friday, azaz Péntek nevet viselte)  kiválóan eljátszhatná a csali szerepét. Megkérte, hogy ugorjon már ki a bokorból, fusson pár métert, majd ugorjon vissza a bozótba.

A mérsékelt lelkesedést mutató Péntek megtette, amit a haza (Boitnott hangján) kért tőle: kimászott, rohant, mint a villám (ezt mondjuk el lehet képzelni), mialatt a kínaiak rendesen megszórták, de szerencséjére nem találták el. Az őrmester persze kiszúrta, hogy honnan jönnek a lövések, majd 900 yardról (800 méterről!) odapörkölt. Az eredmény: egy halott kínai.
– Hát ez óriási! Nosza, ismételjük csak meg! – mondta John a kicsit remegő lábú és lihegő Pénteknek.

És lőn: kiugrás, golyózápor, majd egy magányos lövés: még egy halott kínai. Ahogyan az lenni szokott (nemcsak őrmesterek esetében), a megoldás egyre jobb ötletnek tűnt John számára, megfigyelője pedig – a bőrnyakúaknál egy közlegény tudja, hogy nem illik nemet mondani az elöljáró udvarias kérésének – engedelmeskedett.

Nem húzzuk az időt: egy óra leforgása alatt kilencszer játszották el a fenti színjátékot, Boitnott kilencszer lőtt, az észak-koreai elvtársak megsegítésére érkezett kínai kontingens pedig kilenc fővel csappant meg. Elképesztő, hogy egy olyan, több ezer éves kultúrával és civilizációval rendelkező nemzet, mint a Mennyei Birodalom, ilyen idiótákat bírt harcmezőre küldeni. És ezek produkálnak évente 10 százalékot meghaladó gazdasági növekedést…

Következett Vietnám, ahol az USA mesterlövészei megismerkednek a Remington 700 Varmint karabéllyal és a hozzá kapcsolt Redfield 3-9 x 40-es távcsővel. Minőségi ugrást jelentett; a jenki srácok imádták.

A vietnámiak már nem annyira.

Itt (mármint Vietnámban) Chuck Mawhinney, egy oregoni vadászcsalád sarja vitte el a pálmát (balra, kicsit hasonlít a másik Chuckra): a  kint töltött 16 hónapja alatt 103 igazolt áldozata mellett további 216 „valószínű” találatát jegyezték fel a tengerészgyalogos mesterlövészek aranykönyvébe.

A 103 skalppal Chuck bőven megelőzte híres és nála sokkal ismertebb bajtársát, Carlos Hathcock őrmestert (itt látható jobboldalt), akit sokáig aranyérmesnek hittek a maga 93 tuti vietnámiával, s aki többek között megkapta a Bíbor Szívet is.

Hathcock 35 éven át (1967-2002 között) tartotta a távolsági rekordot is: 1967-ben egy távcsöves Browning M2-es géppuskával 2.286 méterről oldotta meg véglegesen egy vietkong összes, evilági problémáját.

Róla terjedt el az a hír is, hogy egyszer az ellenséges mesterlövész távcsövén keresztül juttatta be a végzetes lövedéket a célszemély jobb szemébe. Ha nem is igaz, mindenesetre szép kép lehetett.

Az aktuális világrekordot 2002-ben bizonyos Robert Furlong kanadai tizedes állította be Afganisztánban, az Anakonda fedőnevű művelet során, amikor egy McMillan TAC-50-es mesterlövész fegyver – és két segítője – közreműködésével 2.430 méterről távolította el egy tálib harcos koponyatetőjét. A szóbanforgó puska itt alul vehető szemügyre, csak hogy csöpöjön a szakértők nyála…

Végezetül egy – állítólag magától Szun-Ce-től származó – kínai mondással kedveskedem nektek, ami a tengerészgyalogosok Camp Pendleton-i mesterlövész-laktanyájában a folyosón olvasható:

Ölj meg egyet, félemlíts meg ezret.