A Tiborublog különleges erőkről szóló sorozata nem lehet teljes a világ egyik legismertebb, legprofibb és legpatinásabb alakulatának bemutatása nélkül. Olyanok ők a SF világában, mint Einstein a fizikáéban, Kovi a hazai pornóiparéban vagy Coelho az irodalmi giccsében: megkerülhetetlenek és iránymutatók. Kimondva vagy kimondatlanul, de a szakmában mindenki hozzájuk méri magát, őket tekinti etalonnak, s valahol mindenki nekik akar megfelelni.

Igen, a brit hadsereg Különleges Légi Szolgálatáról beszélek, akikre a fél világ csak a bűvös három betűvel hivatkozik: ők az SAS, vagyis a Special Air Service.

A téma olyan összetett (s a sztorik olyan érdekesek), hogy több folytatásban fog elétek kerülni. Hogy pontosan hányban, azt még én se tudom, de annyit már most elárulhatok, hogy a mostani, első rész a megalakulásuktól a tűzkeresztségig kíséri figyelemmel a történetüket.

1.) A kezdetek

Az SAS alapkoncepciója először 1941-ben egy 24 éves brit (egészen pontosan skót) hadnagy, bizonyos David Stirling (itt jobbra, már alezredesként) agyából pattant ki a második világháború észak-afrikai frontján. Ő gondolkozott el azon, hogy micsoda szakmai igény van egy kislétszámú, rövid idő alatt bevethető, ütőképes alakulatra, amelyik (a nem-konvencionális hadviselés valamennyi eszközét és módszerét professzionálisan alkalmazva) képes minél több fejtörést okozni Erwin Rommel Afrika Korps-jának, méghozzá nem a fronton, hanem az ellenség vonalai mögött.

Hogy korrektek legyünk: nem Stirling találta fel a kanálban a mélyedést, hiszen mindannyian tudjuk, hogy különleges alakulatok már jóval a második világháború előtt léteztek szerte a világon (elég, ha csak a búrok speciális bevetési egységeire gondolunk a XIX. század végéről, ahonnan maga a „kommandó” szó is származik), de ő volt az, aki a huszadik század során először intézményesítette őket egy korszerű, reguláris, háborúzó hadseregben.

Az ötlettel rögtön meg is kereste elöljáróit, akik először elhajtották (mondvá, hogy ilyen feladatokra ott vannak az ejtőernyősök, no és Dudley Clark ezredes maszkirovkában jártas katonai elhárítói), de a nyakas skót legény nem hagyta magát. Addig kilincselt, míg végül sikerült meggyőznie az észak-afrikai brit erők akkori főparancsnokát (Claude Auchinleck tábornokot, itt balra), illetve ennek vezérkari főnökét (Neil Ritchie vezérőrnagyot), akik fantáziát láttak a dologban, s elfogadták Stirling érvelését, mely szerint a térségben egy évvel korábban felállított (és zászlóalj-méretű) kommandók alkalmatlanok a fokozott diszkréciót kívánó, sebészi pontosságú, kényes műveletek végrehajtására.  

Az SAS legendáriuma szerint Stirlingnek úgy sikerült bejutnia a britek kairói főparancsnokságára, hogy kijátszotta a bázis őreit, átbújt a szögesdrót-kerítés alatt és felfeszített egy ablakot, amin bemászott a törzs épületébe. Erre a kicsit szokatlan módszerre azért volt szükség, mert hivatalos kihallgatási kérelmére azt a választ kapta a főparancsnok titkárságától, hogy a tábornok úr júniusra tud neki időpontot adni (ekkor áprilist írtak). Mialatt még javában lopakodott a folyosón, s azért imádkozott, nehogy valaki megkérdezze tőle, hogy mi a fenét keres ott, összefutott Ritchie-vel (itt jobbra). A vezérkari főnök értékelte az ifjú hadnagy eltökéltségét, s azt mondta neki, hogy ad 3 percet, ami alatt próbálja őt meggyőzni, hogy – szabotázskísérlet miatt – miért ne lövesse agyon a laktanyaudvaron. A kétségkívül erős motiváció pillanatok alatt ragyogó szónokot faragott a máskülönben elég szűkszavú Davidből; a rendelkezésére álló 180 másodperc végén Ritchie ránézett a szenvedélyesen érvelő Stirlingre, s csak ennyit mondott neki: hadnagy, gombolja be azt a kurva zubbonyt, mert most azonnal bemegyünk a nagyfőnökhöz!

1941 júliusában a hivatalosan az „L Detachment Special Air Service Brigade” nevet viselő alakulat öt tisztje (plusz Stirling) és hatvan tiszthelyettese/tisztese felsorakozik a Szueztől mintegy 30 kilométerre északra található Kibrit melletti légitámaszpont alakulóterén, meghallgatják a beszédeket, az ünnepi ebéden megeszik a kivételesen jóra sikerült Yorkshire puddingot, megisszák a fejenként két üveg sört (na és a stikában becsempészett whiskyt), majd a kantinban folytatják a kulturált szórakozást. Az SAS megszületett.

Az elnevezésben szereplő „brigade” (dandár) szó a megtévesztést szolgálta. Stirlingék tudták, hogy előbb-utóbb ki fog szivárogni a hír, s azt akarták, hogy a németek agyában úgy csapódjon le, mintha az újonnan létrejött alakulat valóban egy többezer fős magasabbegység lenne.

Az első 66 fő a büszke „Originals” (Eredetiek) jelzőt adományozta önmagának, s a későbbiekben (amikor az SAS már hadseregszerte kivívta magának a többiek elismerését) bármelyik szövetséges haderő tábori kocsmájában elég volt annyit mondaniuk, hogy „I’m one of the Originals!” ahhoz, hogy ne kelljen kifizetniük a megrendelt italokat.

Az Eredetiek kiképzése méltó volt a számukra meghatározott harci feladatokhoz. Noha már a kiválasztásnál is odafigyeltek, hogy csak olyanokat vegyenek át, akik harci körülmények közepette már domborítottak valamelyik elit fegyvernemnél (az ejtőernyősök, a kommandósok és a 300 éves múltra visszatekintő Brigade of Guards (jelvénye itt balra) tagjai alapból előnyt élveztek a felvételinél), a Stirling által aprólékosan kidolgozott tréning során bizony a sokéves átlagnál is több „fuck!”, „damn!” és „shit!” hagyta el az állomány száját. Érzékeltetésül elég legyen annyi, hogy ketten gyakorló ejtőernyős ugrás közben haltak meg, s a két hónap alapkiképzés alatt kilencen szenvedtek csonttörést az akadálypályán. A zúzódásokat, véraláfutásokat, égési sérüléseket, vágott és szúrt sebeket, valamint a beszakadt körmöket ugyanúgy nem számolta senki, mint a menetgyakorlatok során szerzett hólyagokat, vagy a lenyelt és belélegzett sivatagi por kilóit.

A lövészetek 50 százalékában saját fegyvereikkel gyakoroltak, az idő másik felét arra szánták, hogy a német és olasz csapatok által használt haditechnikával ismerkedjenek, elvégre egy kommandós bármikor kerülhet olyan helyzetbe, hogy az ellenség eszközeit kénytelen használni. Az egyik hadnagyuk, bizonyos Blair Mayne (aki a háború előtt az egyik leghíresebb északír rögbicsatár volt) egyszer – félig viccesen, félig komolyan – azt a javaslatot tette, hogy a bevetésekhez nem is kéne fegyvert vinniük, hiszen „majd odamegyünk és elvesszük a kibaszott fritzektől, minek addig is cipelni?”. Stirling állítólag elgondolkozott a felvetésen…

Ha Blair Mayne-t megemlítettük, nem feledkezhetünk meg Stirling két másik hadnagyáról sem (mindketten alapítók). 

Az egyikük Jock Lewes, a robbantási szakértő, aki a második világháború legendás robbanószerkezetének, a Lewes-bombának a kitalálója. Ez volt az első olyan – nagyon könnyen összeállítható, mindössze negyven deka plasztik robbanóanyagból, egy kis dízelolajból és egy evőkanálnyi termitből álló – keverék, amelyből egy ejtőernyős akár többet is magával tudott vinni probléma nélkül (egy-egy ilyen alig fél kilót nyomott), viszont pusztítóerőben felért az addigi 3-5 kilósokkal. És nem mellesleg Lewes hadnagy dizájnolta az azóta világhírű SAS-felvarrót, amelyben a világoskék szín az oxfordi evezősklubé (Lewes itt sportolt a háború előtt), míg a sötétkék Cambridge-é (Stirling másik hadnagya, Thomas Langton meg ennél a csapatnál húzta az evezőket).  

2.) A székfoglaló

Ha nem is tudunk minden éles bevetésükről beszélni (még megemlíteni sem tudnánk valamennyit, hacsak nem akarunk egy többkötetes hadtörténeti munkát megírni), úgy illik, hogy a legelsőről egy kicsit részletesebben ejtsünk szót, még akkor is, ha nem minden sikerült úgy, ahogy tervezték. 1941 késő őszéig kellett várniuk, egészen a Crusader (keresztes lovag) fedőnevű hadművelet beindulásáig. Tudjátok, ez volt az az offenzíva, melynek legvégén a Brit 8. Hadsereg felmenti a Rommel által szorongatott Tobrukot.

November 16-a késő estéjén a teljes SAS-t (vagyis mind a 65 + 1 embert) felpakolják öt darab Bristol Bombay szállítógépbe azzal a céllal, hogy (a német csapatok fölött/mellett ledobva őket) rövid gyaloglás után a kommandósok majd szépen felrobbantják az Afrika Korps haditechnikáját, elvágnak pár torkot, s – ha minden szépen alakul – még nyelvet is fognak, hátha szóra bírható Rommel terveit illetően.   

A problémák ott kezdődtek, hogy (a katonai meteorológusok nagyobb dicsőségére) a szél sokkal nagyobb volt, mint az előrejelzésekben szerepelt. Az egyik gépnek kényszerleszállást kellett végrehajtania, majd miután ismét a levegőbe emelkedett (azért a pilóták se voltak gyurmából…), a németek észrevették és lelőtték a Bristolt. A legénység jelentős része nem élte túl a becsapódást, a többieket (például Charles Bonnington hadnagyot) elfogták és hadifogolytáborba vitték.

Amikor Stirling a szerencsétlenségről értesült, vissza akarta fordítani a maradék négy (ugyancsak megrongálódott) gépet, de azok már ledobták az ernyősöket – igaz, a homokvihar miatt egyik sem a kijelölt helyen ért földet. A feladatot nem tudták végrehajtani, s a katonák közül sokan még a kimentésükre küldött mélységi felderítőket sem találták meg. A 66 főnek kereken az egyharmada éli túl a kalandot, s tucatnyi katona holttestét meg sem találják.

A bázisra való visszatérés után Stirling első dolga volt, hogy udvariasan bekopogott a meteorológiai irodába. Ott csendesen felhívta az időjósok figyelmét, hogy ha az elkövetkezendő pár évben SAS-felvarrót és/vagy homokszínű barettet viselő katonát látnak, akkor két sürgős tennivalójuk van: mormoljanak el egy imát, majd ész nélkül kezdjenek el futni az ellenkező irányba – és nem feltétlenül ebben a sorrendben.

Hogy azért ne maradjunk rossz szájízzel, gyorsan megemlítjük, hogy két héttel később (jeepekkel, illetve gyalog közlekedve) az újból feltöltött állományú Stirlingék több hullámban megtámadják az eredetileg kiszemelt német és olasz reptereket, s igen szép eredményeket érnek el: Mayne hadnagy ötfős csoportja például a líbiai Szurt melletti német támaszpontot látogatta meg egy december eleji hajnalon. A vizit kereken 15 percig tartott, s ezalatt 17 őrkatonát tettek harcképtelenné (oké, mondjuk ki a frankót, elvégre ez nem a Nők Lapja Café: 17 őrkatonának vágták el a torkát), s 20 darab vadiúj Messerchmitt Bf 109-et röpítettek a levegőbe. Mayne kollégának még arra is volt ideje, hogy távoztában felugrott egy olyan repülőgépre, amelyet nem sikerült felrobbantaniuk (no nem mintha ügyetlenek lettek volna, de összesen 20 pokolgépet vittek magukkal, s ezek már elkeltek), bemászott a pilótafülkébe és puszta kézzel tépte ki a huzalokat.

A bázisra történt visszatérés után a sikertől (és kizárólag ettől!) megrészegült Mayne kisírta az akkor már őrnagyi rendfokozattal rendelkező Stirlingnél, hogy ugyanaz a raj két hét múlva visszatérjen ugyanarra a reptérre. A második rajtaütés még sikeresebb volt, mint az első, hiszen túl azon, hogy 27 vadász- és felderítőgépet aknáztak alá, Mayne most azzal szórakozott, hogy (az időzített robbanások előtt pár perccel) berúgta a tiszti kantin ajtaját, bekiáltotta, hogy „Merry Christmas, Sauerkraut!”, s az ott éppen előkarácsonyt tartó, díszegyenruhás társaságba ürítette Thompsonja körtárának teljes tartalmát. Mint utólag kiderült, a rendhagyó ünnepi köszöntő egyenlege 4 halott, 9 súlyos és 12 könnyebb sebesült lett.

Ezzel párhuzamosan Lewes hadnagy csapata az El Agheila melletti német bázison ütött rajta, de itt egyetlen repülőgépet sem találtak (a katonai felderítők rengeteget csuklottak akkor éjjel), de ha már ott voltak, eltettek láb alól 18 németet, s a levegőbe repítettek 26 teherautót, 9 páncélozott szállító járművet és egy üzemanyagraktárat. A harmadik raj (Bill Fraser hadnagy vezényletével) az agedabiai olasz reptéren tette tiszteletét, ahol 37 darab CR-42 Falco vadászgépet hátékáztak a talján hadsereg gazdasági hivatalára.

Azon olvasóinknak mondom, akik nem voltak katonák: a HTK (hátéká) annyit tesz, hogy HiányTérítési Kötelezettség (informálisan: Hová Tette, Katona?), s általában rovancsoláskor, esetleg leszereléskor verik rá az egyenruhásra, amikor valamilyen felszerelési tárggyal, eszközzel vagy ruházati cikkel nem tud elszámolni (mondjuk elvesztette a kanálgépet, helyrehozhatatlanul megrongálta a stokit, netán eladta két liter pálinkáért a gondjaira bízott harckocsit).

Fennállásuk első hat hetében (november 17-től december 31-ig) az SAS több, mint száz ellenséges repülőgépet, közel ötven harci járművet, száznál is több német és olasz katonát, s mintegy ezer hordónyi üzemanyagot semmisített meg, ami egy gyenge századnyi katonától igazán nem rossz teljesítmény. Ezalatt összesen hatvan embert veszítettek (szilveszterre már csak a júliusi originalok kevesebb, mint egyharmada volt életben), többek között a már említett Jock Lewes hadnagyot, akit egy légitámadás ölt meg, tíz nappal a 28. születésnapja után, 1941 szilveszterének délutánján, valahol Bengázitól délre. Sírja a mai napig ismeretlen.

Nyugodj békében, Jock, bajtársaiddal együtt!  

Egy ideig úgy tűnt, hogy Fraserék is eltűntek, de 1942 januárjának első napjaiban előbukkantak a sivatagból, ahol két hétig kóboroltak, s közel 400 kilométert tettek meg, miközben a fél Afrika Korps rájuk vadászott. Mindenesetre a november 17-e (a legelső éles bevetés napja) a mai napig az SAS hivatalos születésnapjának minősül, s ennek megfelelően ünneplik is.

A sztori folytatását ide kattintva olvashatjátok.