A XIX. század nagy „burzsoá katonai teoretikusa” (Ölvedi Ignác szíves közlése és jelzős szerkezete) 1780. június 1-jén született egészen kicsi gyermekként a poroszországi Burgban, a későbbi NDK területén, Magdeburgtól 25 km-re észak-északkeletre. Édesapja obsitos katonaként a helyi érdekű APEH-nél dolgozott, mint adóbeszedő – innen is látható, hogy a család nem örvendhetett valami nagy népszerűségnek, jellemformáló erőként azonban nem elhanyagolható ez az adalék sem.

A kis Carl (más források szerint: Karl) Philipp Gottfried viszonylag korán érő típus volt: 12 éves korában lett elege a szülői házból és 1792-ben beáll katonának. Amikor másnak még csak a pattanásai serkennek, hősünk részt vesz az 1793-1794 közötti rajnai hadjáratban az ősellenség, Franciaország ellen. Nem tudjuk, hogy itt milyen hőstetteket hajt végre (if any…), mindenesetre túléli azt, máskülönben most nem is beszélhetnénk róla.

Katonai tanulmányait a berlini hadiiskolán folytatja, ahonnan 1805-ben hadnagyként távozik – akkor még nem sejti, hogy csak ideiglenesen. Az ezt közvetlenül megelőző évből, 1804-ből maradtak ránk első írásai, amelyek rövidebb-hosszabb katonai eszmefuttatások – ne is vesztegessünk több szót rájuk. Hadnaggyá avatásának évében még megjelentet egy gunyoros hangvételű recenziót bizonyos Friedrich Wilhelm Bülow nevű, akkoriban nagyon ismert hadtudós egyik művéről (itt jobbra látható). Hősünk akkoriban nem nevezhető jellembajnoknak, hiszen csipkelődő kritikáját névtelenül adja ki.

• Ez az erkölcsi gyengeség nem befolyásolja a katonai lángelméjéről kialakult képet, maximum a zordabb kritikusai elkönyvelhetik, hogy huszonévesen morális szempontból egy féreg volt.

Az Úr 1806. esztendeje ismét a harcmezőn találja, immáron mint törzskapitány. Pechjére, valamint a porosz hadvezetés legnagyobb sajnálatára egy korzikai származású surmó (aki Napóleon néven a mai napig meglehetős ismertségnek örvend) sorozatosan elpáholja a porosz-szász szövetségi csapatokat vezető Hohenlohe herceget; először Jénánál, majd Auerstadtnál ütögeti be ütemesen az orrukat a csatatéren akkoriban bőven tenyésző lócitromba. Clausewitz barátunk Prenzlaunál francia fogságba esik. Mivel itt rengeteg szabadideje van (a műveletlen XVIII. században a kényszermunkát még nem alkalmazzák hadifoglyok esetén), nekiáll és – ahelyett, hogy bosszúságában folytatólagosan tökön szúrná magát – elkezdi elemezni a francia és a porosz seregek hadművészetét, valamint különféle tanulságokat von le a hadieseményekből.

1807-ben (a tilsiti békeszerződést követően, ahol Napóleon formálisan szétszopatta úgy a porosz királyt, mind pedig az orosz cárt) a hadifoglyok is hazatérhetnek. Clausewitz sem tesz másként. Úgy látszik, a hadifogság igen serkentőleg hatott intellektusára, mert haladéktalanul belekapcsolódik abba az elméleti munkába, melynek célja a többszörösen megalázott és katonailag folytatólagosan hülyére vett porosz hadsereg megreformálása.

Ezt a tevékenységet komoly hatásfokkal végezheti, hiszen 1809 februárjában a Hadügyminisztérium Katonai Osztályának irodavezetője lesz, majd 1810-ben előléptetik őrnaggyá, s a hadiiskolán tanári beosztást kap. Mindenki (beleértve ő magát is) azt gondolja, hogy most már valóban csak az elméleti munkának élhet: nekiáll és rendszerezni kezdi gondolatait, elmélkedéseit, valamint kritikai észrevételeit abból a célból, hogy egyetlen műben foglalja össze azokat. A sors azonban ismét közbeszól, s ezúttal is a már említett korzikai fazon személyében: Napóleon (akinek – úgy tűnik – nem  volt elég a több, mint fél Európát magába foglaló császársága) 1812-ben úgy dönt: megtámadja Oroszországot. Ehhez szövetségesül fogadja Poroszországot.

Ez még Clausewitznek is sok volt: sok más tiszttársával egyetemben elviselhetetlennek tartja a gondolatot, hogy azzal a francia hadsereggel együtt szolgáljon, amelytől az elmúlt években annyi pofont kaptak. A három hitvallás címen egy kiáltványt írnak alá, melyben tiltakoznak a porosz-francia katonai szövetség ellen. A kiáltványt maga Carl barátunk fogalmazza meg, porosz katonától merőben szokatlan, izzó és szenvedélyes, érzelmekkel teli hangnemben.

A kiáltvány gyakorlatilag annyit ér, mint halottnak a csók: a porosz-francia szövetség létrejön, Clausewitzék pedig veszik a sátorfájukat és átcuccolnak cár atyuskához, magyarán: orosz szolgálatba állnak. Itt több ütközetben is részt vesz, többek között a borogyinói csatában is, ahol fogcsikorgatva végignézhette, amint Michel Ney marsall (balra színes képen), bizonyos Mihajil Kutuzov nevű (jobbra, fekete-fehér képen) kollégáját legyőzve elindul Moszkva felé. Hogy később ebbe beletört a franciák bicskája, más lapra tartozik (talán egyszer majd megér egy posztot itt is).

Az orosz kitérő miatt Clausewitz kegyvesztett lett a porosz uralkodónál, aki csak 1814. tavaszán bocsát meg neki. Ekkor visszatér a porosz hadseregbe. Különféle beosztásokat kap, többek között 1815-ben, a waterlooi csatában egy olyan hadtest vezérkari főnöke, mely a résztvevő szövetséges csapatok egyik szárnyát biztosítja.

1818-ban (valódi hazajáró lélekhez méltóan) harmadszor is a hadiiskolán találja magát, ezúttal parancsnokként. Itt írja meg élete fő művét, A háborúról (Vom Kriege) című hadelméleti munkát, amely katonatiszt-hallgatók, valamint biztonság- és védelempolitikai szakértő-jelöltek nemzedékeinek életét keseríti meg évtizedek óta Oslótól Aucklandig. Ha többet nem is, a tartalomjegyzékét érdemes elolvasni.

Úgy tűnik, az oktatói munka mégsem jelentett Clausewitz számára felhőtlen kéjmámort. Ha őszinték és korrektek akarunk lenni, ki kell mondanunk fehéren-feketén: Clausewitz totál felszívta a vizet, hogy egy olyan gyakorlati szakembert, mint amilyennek ő tartotta saját magát, egyszerűen bedugnak egy iskolába és jól megfeledkeznek róla, pedig ő ott szeretett volna lenni, ahol az ég zeng.

Elkeseredett és csalódott emberként töltötte el utolsó éveit, melyeket ráadásul még pluszban beárnyékoltak egészségügyi problémái. Fiatal korától kezdve olyan görcsös fejfájásos rohamai voltak, mint a változó korban levő hölgyeknek, és csak remélni tudjuk, hogy nem ugyanabból az okból. Ezt a nyavalyáját ópiummal próbálta meg kezelni (füves cigi még nem volt kéznél), s hatalmas szerencséje, hogy ezt nem a Pintér Sándor vezette magyar Belügyminisztérium által megalkotott Btk. módosítás hatálya alatt tette, mert lecsukták volna, mint a whiskys rablót, és nagy ívben szartak volna az érdemeire.

A fejfájása mellett köszvénye is volt, továbbá KÉTSZER EKKORA aranyere.

1829-re annyira kipurcan idegileg, hogy maga kéri a királyt: mentse fel iskolaparancsnoki beosztásából és adjon neki valódi katonai beosztást. A király enged a szép szónak és kinevezi Breslauba (ma a baráti és örökös szövetséges Lengyelország Wrocław nevű városa) tüzérségi felügyelőnek. A franciák (és zajos, vértől csatakos történelmük) azonban ismét beleszólnak Clausewitz életébe (nem csoda tehát, hogy úgy utálta őket, mint a szart!), mégpedig az 1830-as párizsi forradalom képében. Az események hatására a porosz kormány egy teljes hadsereg mozgósítását rendeli el, melynek vezérkari főnöke az akkor mindössze ötven éves Clausewitz lesz.

Ez öreg barátunk legmagasabb beosztása – s mint látni fogjuk, a legrövidebb is. 1831-ben ugyanis kolerajárvány tör ki Lengyelországban (bocsi, akkor még Varsói Nagyhercegségnek hívták), mely azzal fenyeget, hogy átterjed porosz területekre is. A feszültség óriási, Carl keze-lába-kardbojtja reszket, mint magyar pornószínész az AIDS-teszt eredményét tartalmazó boríték felbontásakor.

A politikai helyzet sem valami rózsás (ezzel most nem foglalkoznék), a lényeg: minden összeesküdni látszik kedvenc porosz burzsoá katonai teoretikusunk ellen. Nem is bírja sokáig, a depresszió teljes mértékben elhatalmasodik rajta. Feleségének (akit istenített és aki az előszót írta a fő műve első kiadásához!!!) egyik utolsó levelében azt írja: „mindennel szemben undort érzek”, valamint azt, hogy már nem vár mást, mint „a becsületes halált”.

Úgy látszik, ennek a szerencsétlen, sok szempontból igazi lúzer Clausewitznek ez volt az egyetlen kívánsága, amely soron kívül meghallgattatott: 1831. november 16-án reggel rosszul lesz, s este kilenckor már halott. Az orvosok szerint idegroham a halál oka, felesége, az imádott Marie von Brühl grófnő a szívgyengeséget vádolja az exitus miatt, Ölvedi kolléga állítja, hogy a kolera végzett vele. Én nem voltam ott, tehát nem foglalok állást, a bonc-jegyzőkönyvet (ha volt is) nem láttam.

A burgi temetőben nyugszik (remélhetőleg békében), a fent látható fejfa alatt.