Talán még emlékeztek a svájci bicskás posztunkra, amely közel 15 ezer letöltést élt meg az eredeti megjelenése óta. Nos, a sikerre való tekintettel ma egy másik (lassan szintén legendává érő) igazi fiús multiszerszám hátterével ismerkedhetünk meg, melynek elterjedtsége és népszerűsége már Európában is megközelítette az alpesi zsebkését, sőt: bizonyos szakmákban és szociális rétegekben meg is haladta azt.
Tisztelt uraim (no és ajándékozókedvű hölgyeim), a Tiborublog Leatherman-dossziéját olvashatjátok.
Egy kattintás ide a folytatáshoz….
Katonaszentekről szóló sorozatunk újabb állomásához érkeztünk. Mai hősünk (a már megénekelt 
Érzékeny műhelytitokkal kezdem, de csak azért, mert tudom, hogy köztünk marad.
Mit szólnátok, ha a harmadik részt szeptemberre időzíteném?
Hírszerzőkkel foglalkozó sorozatunk újabb, sokak által régóta várt állomásához érkezett. Mai posztunk azt a – szinte lehetetlennel határos – célt tűzte maga elé, hogy bemutassa olvasóinknak azt a szovjet kémet, akit 1957-ben az USA Igazságügyi Minisztériuma Belbiztonsági Főosztályának vezetője, William Tompkins főügyész-helyettes nemes egyszerűséggel csak úgy nevezett: a hírszerzés világbajnoka.
Azt már eddig is elég sokan rebesgették, hogy a titkosszolgálatok (roppant felelősségteljes feladataik maradéktalan teljesítése érdekében) néha bizony köztörvényes bűnözők szolgálatait is igénybe veszik, noha ez természetesen csak a külföldiekre igaz; magyar gumitalpú cég SOHA nem tenne ilyet, ezzel mindannyian tisztában vagyunk. 
Brutálisan számító, kegyetlen és skrupulusok nélküli emberek tekintetében a szovjet/orosz történelem tényleg nem szorul importra; a Rogyina históriájának évszázadai során a Nagy Földön bőven termettek olyanok, akik – mindössze egy emberi élet időtartama alatt – annyi keserűséget, nyomorúságot és halált szórtak szerteszét, amennyivel egy átlagos ország évszázadokig ellenne.
Egy hajdani belső közvéleménykutatáson mai posztunk főszereplője toronymagasan végzett az élen, megelőzve három másik versenytársat. A név minden magyar irodalomkedvelőnek és Rejtő-rajongónak ismerős lehet. Ki ne tudná, hogy az igazi Trebitsch a méltán híres St. Antonio uralkodó főherceg kebelbarátja, s nem mellesleg a borneói Fahéj Tanya intézőjét tisztelhettük benne (már ha hiszünk neki). És csak az ellenségei híresztelték róla, hogy ő valójában Buzgó Mócsing…
November hetedikén (!) végül eljött az ideje a Philby-féle poszt harmadik részének. Kérlek, bírd ki és ne görgess most a cikk végére, hogy megbizonyosodj arról, ez valóban az utolsó-e, vagy esetleg a szerző tényleg elvesztette józan ítélőképességét és dacolni mer a tömegekkel!
A 
A szovjet/orosz hírszerzés saját, külön bejáratú panteonjában, közvetlenül Félix Dzserzsinszkij egészalakos szobra körül, az általunk is megénekelt 
Mi lehet kellemesebb rilex egy katonai/rendvédelmi blogon, mint belepiszkálni egy valódi háborús bűnös + köztörvényes bűnöző (2 in 1) magánéletébe.
Egy értelmes ember az esetek többségében megérzi, meddig feszítheti a különféle húrokat. Van, amikor a józan ítélőképesség, az emberi fajban évtízezredek alatt kifejlődött túlélési ösztön, az ominózus hatodik (hetedik, nyolcadik?) érzék egyszer csak megszólaltatja a vészcsengőt és ráüvölt a gazdatestre: hé, nem gondolod, hogy eddig és ne tovább?!
Érzem ám, hogy 
Kivel is folytathatnánk a kémekről és hírszerzőkről szóló sorozatunkat, mint azzal a férfival, akinek életrajzát olvasva az ember többször visszalapoz és megnézi a könyv borítóját, ismételten megbizonyosodván arról, hogy nem, nem a legújabb Tom Clancy, Frederick Forsyth, Ken Follett vagy John le Carré alkotás van a kezében.
Szun Ce
Minden foglalkozásnak megvannak a maga emblematikus figurái, akik mintegy megtestesítik az adott területet, s nevük még az érintett szakmán kívülieknek sem ismeretlen: ilyen volt idehaza sokáig Tonhauser László, aki bűnügyes zsaruk generációinak volt a példaképe, vagy Ambrus Attila, akiről mindjárt három társadalmi réteg (a whiskyfogyasztók, a jégkorongozók és a bankrablók) is mintát vehettek.
1917. október 15-e, egy hétfői nap hajnala. A Párizs melletti Vincennes-i erőd udvarán felsorakozik egy 12 fős, zuávokból összeállított kivégzőosztag. Tőlük 10 méterre, velük szemben egy roppant elegáns, sötét színű ruhába öltözött 41 éves nő áll, fekete kalapban és kesztyűben, finoman kisminkelve. Egy tiszt lép oda, kezében a kendő. „Szükséges ez, hadnagy úr?” kérdezi búgó hangon, kicsit idegenes kiejtéssel, miközben mélyen a tiszt szemébe néz. A fiatal hadnagy elvörösödik és dadogva válaszol: „Ha a Madame nem óhajtja, nem, semmi jelentősége…” – majd biccentéssel elköszön, hátralép és vezényelni kezd. 
Antoine-Henri de Jomini a napóleoni hadtudomány egyik legnagyobb elméleti művelője volt, de mivel (nagy vetélytársával, 
A múltkor a Tiborublog pár törzsolvasójával folytatott sörözéses beszélgetés során az érintettek meggyőző többséggel döntöttek úgy, hogy blogunk „Kémek és hírszerzők” sorozatának legújabb posztjában arról az emberről szeretnének megtudni valamicskét, aki (többek között) létrehozta a világ talán leghíresebb és legnagyobb múltú magándetektív-irodáját. Mivel létezésünk egyik alaptétele a demokrácia, íme Allan Pinkerton élete és munkássága.
