Igaz ugyan, hogy blogunk főként hadtörténelemmel és rendvédelem-históriával foglalkozik, de ha rugalmasságunkat hegedülni kéne, arra csak maga Paganini mester lenne képes: tűzvédelmi vonatkozású posztunk apropója, hogy ma van Flórián napja, márpedig nevezett egyike a katonaszentek gyűjtőnéven ismertséget szerzett kis csapat válogatott tagjainak.

Arról sem feledkeztünk ám meg, hogy évtizedeken keresztül a tűzoltók is a boldogult emlékezetű Belügyminisztérium alá tartoztak, s a többi fegyveres testület tagjai részéről a mai napig megilleti őket a tegezés és a „kolléga” megszólítás. Az ő védőszentjükről, Tűzoltó Szent Flóriánról emlékezünk meg ebben a posztban, különös tekintettel arra, hogy mostanában orbitálisakat rúgtak beléjük a politikusok; és ha a hírek igazak, a fekete leves még hátravan…

Az időszámításunk szerinti harmadik század második fele igen jó termést hozott katonaszentek vonatkozásában: azt már tudjuk, hogy Szent György ekkoriban látta meg a napvilágot Kis-Ázsiában. Nos, tőle úgy 2000 kilométerre légvonalban (de még ugyanabban az államban), a Pannóniával szomszédos Noricum tartományban (ez kábé a mai Észak-Ausztria) kísértetiesen hasonló események történnek: a század közepén egy többgenerációs császári katonacsaládban fiúgyermek születik.

• A századot mint évszázadot mondom; nehogy valaki már azt képzelje, hogy az alakulótéren, a katonai század (centuria) közepén született az a szerencsétlen gyerek!

Szóval megszületik a kis Flórián, akinek cselekedetei (noha nevét a virágokról kapta) eleinte semmi vészjóslót nem vetítenek a becsületbe és harcokba beleőszült, katonai középvezetői beosztásban dolgozó édesapja elé: minden teljesen normálisan alakul, a gyerek cseperedik és amikor az osztályfőnöki órákon a tanára makacsul újra és újra felteszi a kérdést, hogyaszongya: Mi szeretnél lenni, ha nagy leszel?, akkor a mi Flóriánunk következetesen (és természetesen) azt válaszolja: a császári légió tisztje, mint apu!

Láthatjuk, hogy az osztályfőnökök semmit sem változtak az elmúlt 1700 évben, maximum a hülye kérdéseikre adott válaszok területén állt be egy kis változás; ma például csak egy poéngyáros nyolcadikos válaszolhatná ugyanazt, amit Flórián annak idején.

Na de haladjunk.

Flórián következetes pasi; amit ígér, azt be is tartja: valamikor a kétszázhatvanas évek közepén felszerel, és gyorsan letudja maga mögött a szolgálati nyugdíjhoz szükséges 25 évet. Kiváló menedzser hírében áll, s az ő feladata a környék katonai (később polgári) tűzoltóinak (vigiles) megszervezése. Egyszer az egyik erődben hatalmas tűzvész keletkezett, amit maga Flórián fékezett meg szaktudásával, világos parancsnoki utasításaival és hidegvérével.

Arrafelé az az időszak nem bővelkedett egyéb izgalmakban és katonai eseményekben, maximum a rendszeresen ismétlődő, de akkor még kisstílű barbár betörések  hoztak egy kis színt a katonák életébe, ha nem számítjuk a társcsászárok (Diocletianus és Maximianus) által forszírozott, és a hadsereget is érintő reformokat; na ez az egyik szó, amitől – ugyancsak 1700 éve – a katonák hátán feláll a szőr.

• Hogy mi a másik? Hát több ilyen is akad: ott van például az, hogy alkoholmentes.

Szóval úgy a századforduló tájékán lekettyen a már említett 25 év és hősünk (erődparancsnoki beosztásból, tűzoltó-generálisként) nyugállományba vonul; szolgálatai elismeréseként (császári jutalom gyanánt) birtokot kap Lauriacum (a mai felső-ausztriai Lorch) környékén. Rengeteg szabadidejében még ahhoz is érez magában erőt, hogy lakóhelyén önkéntes tűzoltóságot szervezzen. Ekkor már meggyőződéses keresztényként élt és tevékenykedett, ami 303-ig nem is jelentett különösebb kockázati tényezőt, de régi ismerősünknek (Diocletianusnak) ekkor gurul el a gyógyszere és Britanniától Szíriáig elrendeli a viszonylag új vallás híveinek üldözését (emlékszünk ugye: Györgynek is ez tesz be véglegesen, de neki előtte még legalább ott volt az a sárkányos sikerélmény).

Flórián felháborodottan értesül arról, hogy egyháza feketelistára kerül. Tekintélyes egykori tábornokként eleinte még békében is hagyják, de amikor fülébe jut, hogy portájától nem messze negyven hittársát őrizetbe veszik és a szokásos gyorsított tárgyalást követően nagy valószínűséggel a kínpad vár rájuk, feltámad benne a tettvágy és odasiet, hátha tud segíteni.

Hát, van egy rossz hírünk: nem tudott.

Az az igazság, hogy Flóriánban sohasem tengett túl az operatív érzék (ezért nem lett belőle sem hírszerző, sem elhárító); egyenes gerincű és beszédű katonai tűzoltóként világéletében őszinte életet élt, a feltett kérdésekre mindig a frankót mondta, amivel elvileg nincs is semmi bajunk. A gyerekeket is erre kell oktatni, csak akkor jönnek a gondok, ha az ember még olyankor sem hajlandó hazudni, ha az élete vagy testi épsége, egészsége függ egy kegyes füllentéstől.

Megkérdezik ugyanis tőle, hogy mi járatban van, s ő – ahelyett, hogy improvizálna valami hihető történetet arról, hogy például jelentős összeggel tartoznak neki az őrizetesek, vagy hogy üzenetet szeretne átadni, esetleg hivatkozhatott volna arra, hogy ottfelejtette a fecskendőt valamelyiknél vagy valami hasonló – szemrebbenés nélkül a tartományi elöljáró (bizonyos Aquilinius) arcába vágja a következőt: azért jöttem, mert ki szeretném szabadítani ezeket az embereket, hiszen én is keresztény vagyok!

Mit is lehet erre mondani? Minimum annyit, hogy nem az a nyertes típus. És még finomak voltunk.

Aquilinius azonnal elrendeli az őszinte beszédű tábornok előzetes letartóztatását, valamint speciális prevencióként ötven botütésre ítéli. Ahogyan az várható volt, Flórián a testi fenyítés után sem hajlandó megtagadni hitét s ezzel párhuzamosan áldozatot bemutatni a pogány isteneknek. A helytartó totál bepöccen és utasítást ad, hogy a karakán és makacskodó fogoly nyakába malomkövet kössenek és a hídról dobják a közeli folyóba.

Ez sajnálatos gyorsasággal meg is történik, méghozzá 304. május negyedikén. Miután a katonák elvonultak, holttestét (amit állítólag egy sas őrzött napokon keresztül) egy Valéria nevű helybéli özvegyasszony kiemeli és tisztességgel eltemeti a közelben; sírja fölé hamarosan kápolnát, majd templomot, később egy teljes apátságot és kegyhely-komplexumot építenek (ami a mai napig látogatható, valahol Linztől pár kilométerre délre).

Flórián főállásban a tűzoltók védőszentje, de az árvizek elleni védekezés is az ő reszortja, sőt: egyes források szerint a sörfőzők patrónusa is, ami azért egészen más megvilágításba helyezi az amúgy is tiszteletreméltó férfiút. Mivel földrajzilag is érintett volt, ezért Felső-Ausztria őt tekinti legfőbb védelmezőjének, hasonlóképpen Lengyelországhoz, Krakkóhoz, Bolognához, valamint a bánsági Zsombolyához.

Kultusza főleg Közép- és Kelet-Európában elterjedt, de a tűzoltók az egész világon elismerik védőszentként. Mifelénk úgy száz-százötven évvel ezelőtt még a kéményseprők és a pékek is hozzá fohászkodtak.

Kívánok tehát a tűzoltóknak valamennyiünk nevében boldog ünnepet, hosszú és tartós fecskendőket, valamint egészséges hazatérést minden szolgálat után. Srácok, vigyázzatok magatokra!