Az egyik olvasónk feltette pár napja a kérdést: hogyan, mikor és miért alakultak ki a különleges katonai egységek, mire használják őket, miben különböznek a nemkülönlegesektől, satöbbi. Két barátom – nagyon okosan – rögtön lecsapott rá és rávilágítottak arra a tényre, hogy ezen kérdés megválaszolása egyfelől jócskán túlmutat blogunk keretein, másfelől talán pontosítani kéne a kvescsönt.
Amíg az olvasó gyűjti a muníciót, én arra vállalkozom, hogy mogyoróhéjban felvillantsam a szakmai gyökereket, s ideiglenesen megszakítva a konkrét különlegesekről szóló sorozatot, egy – ahogy a franciák mondanák – diagonális áttekintést nyújtok a téma elméletéről. Meglehet, az egész blogot, vagy legalábbis a „különlegesek” címkével ellátott részt ezzel kellett volna kezdenünk, de ez van; a logikai/kronológiai sorrend istenítése számos tudóst juttatott már a vérpadra.
(Erre a bombasztikus kijelentésre természetesen nem tudnék egyetlen példát sem mondani, de szerintem nagyon jól hangzik).
Egy kattintás ide a folytatáshoz….
Izraelben a sorkatonai szolgálat nem csak férfiak, hanem nők számára is kötelező, ez utóbbiaknak 21 hónapig. Természetesen csak zsidó lányok jöhetnek számításba (szemben a férfiakkal, ahol a mózeshitűeken kívül az iszlámról úgy ezer évvel ezelőtt leszakadt drúzokat is behívják. A kifejezett arabok közül a zsidó állam csak a beduinokra számíthat, akiket előszeretettel alkalmaznak például nyomkeresői beosztásban a különleges egységek, de a stratégiai jelentőségű vízvezetékek őrzését is nyugodtan rájuk lehet bízni; ha valaki, akkor a beduinok egészen pontosan ismerik a víz értékét, és bármikor bárkivel megvívják 
Minden katonai egység, minden hadsereg története szervesen összefonódik az anyaországgal, illetve a nemzettel, melyből táplálkozik. Különösen igaz ez a zsidó állam 170 ezer főnyi fegyveres erejére (melynek ejtőernyőseiről úgy fél évvel ezelőtt 
Egy hajdani belső közvéleménykutatáson mai posztunk főszereplője toronymagasan végzett az élen, megelőzve három másik versenytársat. A név minden magyar irodalomkedvelőnek és Rejtő-rajongónak ismerős lehet. Ki ne tudná, hogy az igazi Trebitsch a méltán híres St. Antonio uralkodó főherceg kebelbarátja, s nem mellesleg a borneói Fahéj Tanya intézőjét tisztelhettük benne (már ha hiszünk neki). És csak az ellenségei híresztelték róla, hogy ő valójában Buzgó Mócsing…
Ma hajnalban az Egyiptom és a Gázai övezet közötti egyik határátkelőhelyen a palesztinok szabadon bocsájtották a 2006-ban túszul ejtett Gilad Shalit izraeli tizedest (azaz már törzsőrmestert, mert az elmúlt években többször is előléptették). Az eseményt mintegy ürügyként felhasználva engedjétek meg nekem, hogy röviden bemutassam azt a különösen kényes „divatot”, amely évek óta foglalkoztatja a közel-keleti helyzettel foglalkozó elemzőket éppúgy, mint a térség közvéleményét.
Kevés olyan nemzeti hadserege van a világnak, mely akkora népszerűségnek örvend hazájában, mint az Izraeli Véderő (ami a zsidó állam hadseregének, a Tzahalnak (fonetikusan és magyarosan: a Cáhálnak) hivatalos, és egyúttal kicsit eufemisztikus elnevezése). Ezen belül is kiváltságos helyzetben vannak a Tzanhanok, az izraeli katonai ejtőernyősök, akik hatvanegynéhány éve gyakorlatilag egyfolytában háborús körülmények közepette csiszolhatják elhanyagolhatónak amúgy sem mondható bevetési és, khm, problémamegoldási technikájukat.
A Holt tengerre néző, egyetlen gigantikus, 200-300 méter magas, 550 méter hosszú és 300 méter széles sziklára épült Maszada erődje a zsidó hazaszeretet megnyilvánulásának egyik emblematikus helyszíne. Olyan ez nekik, mintha nekünk valaki összegyúrta volna Szigetvárt Buda elestével, rátette volna Világost, belekevert volna egy csipetnyi Mohácsot és mindezt leöntötte volna egy jókora adag Don-kanyarral. És egy hangyányit sem túloztam.
Kémekről és hírszerzőkről szóló minisorozatunk nem lehet teljes a zsidó állam egyik legsikeresebb gumitalpújáról szóló poszt nélkül. Ez a pali a hatvanas évek első felében olyan dolgokat vitt véghez a Közel-Keleten, amelyeket Torontótól Párizson keresztül Moszkváig azóta is tanítanak a spionhistóriai kurzusokon, és biztosak vagyunk abban, hogy a legenda kialakítása, a beépülés és a közvetett befolyásolás speckolok végén sorra kerülő számonkérésekkor minimum két kérdés kapcsolódik hozzá.
39 évvel ezelőtt, 1972. szeptember 5-én, egy keddi napon, hajnali négy óra körül a Fekete Szeptember nevű palesztin terrorszervezet nyolc fős kommandója átugorja a müncheni olimpiai falu alig 180 centis kerítését, egy nevetségesen egyszerű pótkulcs segítségével háborítatlanul behatol a Conollystrasse 31. szám alatti apartmanházba, ahol túszul ejt tizenegy izraeli olimpikont, akik a bajor fővárosban megrendezett játékokra érkeztek; két (határozottabban ellenálló) túszt már a helyszínen agyonlőnek. Elkezdődik a müncheni túszdráma.
Nőnap van, ráadásul nemzetközi. Az íróasztalom fölé görnyedve hosszú órákat töltöttem annak kifundálásával, hogyan is emlékezhetnénk meg méltóképpen erről a jeles alkalomról, mígnem eszembe jutott egy régebbi témaszavazás, ahol szegény Delila a negyedik helyet érte el, alig 12 vokssal.
Amikor 1986. október ötödikén a londoni The Sunday Times (Mordeháj Vanunu izraeli technikus azóta is tisztázatlan eredetű lelkiismereti rohamának következtében) exkluzív fotókkal illusztrálva világgá repítette a hírt, mely szerint a zsidó állam „nukleáris arzenállal” rendelkezik, valójában senki nem lepődött meg, talán csak a 
Izrael, s ezen belül a zsidó állam hadserege kiemelkedő helyen található minden olyan szakember (és laikus) érdeklődési körében, aki (bármilyen okból) a különböző speciális egységekkel foglalkozik. A zsidó különlegesek múltja és jelene joggal kelti fel a terület iránt érdeklődők figyelmét. Régi olvasóink többször kinyilvánították, hogy szívesen olvasnának róluk, s a szerző most régi tartozását rója le ezzel a poszttal.
