Az életben (meg egyes iskolákban) ugye mindenki azt tanulta, hogy a törvényes erőszak monopóliumával az állam rendelkezik, s ezt a kifejezetten ilyen célból létrehozott és fenntartott szervezetein (például a rendőrségen, hadseregen vagy a tökösebb titkosszolgálatokon) keresztül gyakorolja (hogy a bevállalós budapesti Közterület-felügyeletről ne is beszéljünk). Aki ezt a szabályt – ilyen vagy olyan okból – nem fogadja el és privát kézbe veszi akár a jogszolgáltatás, akár a háborúskodás egyik-másik szeletét, normát sért vele, amit alkalomadtán még büntetnek is.

Elméletnek tetszetős, csak az vele a probléma, mint annyi más teóriával, a létező szocializmustól kezdve egészen az ENSZ-tagállamok egyenjogúságáig: szemenszedett hazugság. A vegytisztán állami hadsereg gondolata és gyakorlata már régesrég a múlté; egyre több részfeladatot, területet és tevékenységet kaparintanak meg maguknak olyan magáncégek, amelyek válogatott (illetve: nem is annyira válogatott…) módszerekkel igyekeznek meggyőzni a politikai és katonai döntéshozókat, hogy miért lesz kölcsönösen előnyös a megkötendő (és lehetőleg a nyilvánosságot nélkülöző) szerződés.

Az első olyan magáncég, amely nemcsak fegyveres zsoldosokat, hanem bizonyos logisztikai és kiképzési célfeladatok ellátásra szakosodott specialistákat (a rosszindulatúak nevezhetik őket zsoldosoknak is) kormányok, valamint óriáscégek rendelkezésére bocsájtott, a dél-afrikai Executive Outcomes volt, amely 1991-től 1999-ig rendszeres szerződéses viszonyban állt az indonéz, az angolai, a madagaszkári, az algériai és a sierra leonei kormányokkal, továbbá olyan vállalatokkal, mint a Gulf Chevron, a de Beers, a Ranger Oil vagy a Texaco.

Megálmodója, létrehozója, főnöke és működtetője Eeben Barlow (itt balra), a dél-afrikai hadsereg obsitos alezredese, aki tapasztalatait (és kapcsolatait) egyfelől a különleges zászlóalj századparancsnokaként, másfelől hazája katonai hírszerzésének osztályvezetőjeként, és nem utolsósorban Piet Botha, csúnya-csúnya fajgyűlölő elnök cimborájaként szerezte. Számos haverje volt különben a kiemelkedő renoméjú rhodéziai Selous Scouts nevű különleges egységben, akikre mindig számíthatott, amikor zengett az ég.

Az elmúlt húsz évben a katonai, illetve a háborúval összefüggő részfeladatok kiajánlása, valamint  kiszervezése akkora biznisszé vált, hogy már csak a legnagyobbak (vagy a legjobb politikai kapcsolatokkal rendelkezők) rúghatnak labdába. Az üzletág szemügyre vételéhez és egy általános kép megszerzéséhez nem kell túl sokfelé tájékozódnunk: az iraki háborúk nagyszerű alkalmat biztosítanak a jelenség elemzésére, és klasszikus állatorvosi lóként magukon hordozzák a szóbanforgó technika összes jellemzőjét, a kétségtelen előnyöktől kezdve egészen a legnagyobb disznóságokig.

Lássuk, miből is áll a sokak által átkozott (és ugyancsak számos szakember által dicsőített) kiszervezési folyamat.

Az adott hadviselő állam, illetve hadserege (konkrét, vizsgált példánkban az USA, valamint a Pentagon és az amerikai haderő) kiválaszt egy céget az előzetesen általa (illetve a gumitalpú kollégák által) ellenőrzöttek közül, és a hadviseléssel összefüggő valamely részterület működtetését – szerződéssel alátámasztott anyagi ellentételezésért, vagyis egy szekérderéknyi pénzért cserébe – átengedi neki. Ez a terület a legártatlanabbnak kinéző mosodai vagy takarítási feladatoktól az élemiszer- vagy üzemanyag-ellátáson keresztül egészen bizonyos katonai objektumok vagy VIP-k őrzés-védelméig terjedhet.
Joggal tehetjük fel magunknak a kérdést: miért? Nos, elsősorban gazdasági okokból: tudjuk, hogy az állam (és hadserege) nem mindig bizonyul jó anyagbeszerzőnek; a katonák hajlamosak nagyvonalúan bánni az adófizetők pénzével.  Különösen háborús időszakokra érvényes ez a szentencia, míg egy gazdasági (szigorúan nyereségorientált) vállalkozás ilyen szempontból hatékonyabb lehet. Arról nem is beszélve, hogy a rugalmasság, a gazdasági környezethez történő gyors alkalmazkodás is inkább a magáncégek ismérve, nem a hadseregeké.

És ebben nincs is semmi meglepő vagy felháborító: aki tőzsdecápának, bankvezérnek vagy Amway-ügynöknek született, ritkán fog úgy dönteni, hogy mondjuk a közgáz helyett a katonai főiskolára vagy a Zrínyire adja be jelentkezési lapját. Legalábbis remélem…

Bizonyos szakfeladatok kiajánlása (outsourcing, hogy idegen szavakkal is villogjak, nehogy már szó érje a ház elejét) pszichológiai szempontból is hozhat valamit a konyhára: ha egy rajtaütésben például az iraki ellenállók elfognak, megölnek, majd megcsonkítanak (az utóbbi két tevékenység sorrendje lehet, hogy fordított volt…) négy, magáncéghez tartozó fegyveres amerikait, a sajtó által kierőszakolt tájékoztatón a hadsereg szóvívője széttárhatja karjait és – kicsit szemforgatva – azt mondhatja: ez tragédia ugyan, rettenetesen sajnáljuk és együttérzünk a családokkal, de semmi közünk hozzá; a vállalkozás szabadsága egyike társadalmi rendszerünk fő ismérveinek (lásd 2004. március 31., Irak – Falludzsa, Vigilant Resolve hadművelet).

Na és egy harmadik érv a jelenség mellett: a tábornokok és politikusok joggal mondhatják (és mondják is), hogy – teszem azt – egy-egy katonai objektum őrzését, esetleg egy külügyminisztériumi középvezető műveleti területen történő kísérését luxus lenne olyan hivatásos katonákkal végeztetni, akiknek kiképzése és felszerelése fejenként több százezer dollárjába került a kincstárnak; inkább fizetnek óránként 80-120 dollárt egy magáncég alkalmazottjának (na jó, ezt szorozzuk be mondjuk hattal vagy nyolccal, elvégre a fiúk teamben gondolkodnak), a katona pedig tegye a dolgát, amiért az illetményét kapja, vagyis szopjon a harcmezőn, esetleg Bagdad utcáin vagy az afgán hegyekben.

2007-ben a PMC-k (Private Military Company, azaz Katonai Magáncég, esetleg Private Military Corporation, vagyis Katonai Magánvállalkozás, netán Private Military Contractor – Katonai Magánszerződő) becsült üzleti bevétele globálisan megközelítette a 100 milliárd eurót; ennek valamivel több, mint ötven százalékát az USA-ban bejegyzett cégek söpörhették be, s főként a Pentagon fizette ki, az összeg kétharmadát versenytárgyalás nélkül kötött szerződések alapján. Az iparág zászlóshajói is amerikaiak (de legalábbis angolszászok): a Blackwater Worldwide, a KBR Incorporation, a Unity Resources Group vagy a SAIC, amelyek üzleti forgalma egyenként is meghaladja több európai ország védelmi költségvetését, felszerelésük és technikájuk láttán pedig nem kevés állam hadseregének vezérkara fakadna sírva az irigységtől.

Az amerikai közpénzek áramlásának tisztaságát vizsgáló szervezetek többször szóvá tették a PMC-k szerepét az elnökválasztási kampányokban, illetve a törvényhozási székekért folytatott küzdelmekben. Kimutatásaik alapján úgy tűnik, különösen a republikánus jelöltek szoktak s kívánatosnál közelebbi kapcsolatba kerülni a haditechnikai és rendvédelmi területen vállalkozók bankszámláival. Anélkül, hogy pálcát törnénk bárki fölött, azt az objektivitást azért elég nehéz elképzelni bárkiről, hogy elnökké, szenátorrá vagy képviselővé választását követően rugalmasan megfeledkezik egy több százezer vagy millió dolláros választási adományról akkor, amikor később egy állami beszállító cég kiválasztásáról kell dönteni, vagy simán véleményt formálni a Nemzetbiztonsági Tanács/Bizottság ülésén.
A hadseregek humánpolitikai előadói (magyarán: a személyzetisek) nem örülnek felhőtlenül a PMC-k felbukkanásának, hiszen nagyon komoly elszívóerőt képviselnek a mindenkori különleges erők/alakulatok irányába: egy minimum 5-8 éves szakmai múlttal rendelkező brit tengerészgyalogos, amerikai deltás vagy izraeli ejtőernyős az illetményének két-háromszorosát is megkeresi egy szakosodott magáncégnél. Ennek persze komoly ára van: a kakastaréj (vagy más) színű barettet sutba kell dobni, na és ne feledkezzünk meg a Láthatatlan Légió őrmesterének tanulságos esetéről sem.

„Az őrmester már jól tudja, miről van szó, ellenkezés nélkül átadja a kardját, kabátot cserél, és csak egy nyilalás jelzi, hogy eddigi zubbonyával együtt a szívét is levetette, mert hozzá volt nőve a régi uniformishoz. Felveszi a fekete kabátot, a legionárius előírássszerű, katonás tisztelettel félreáll, utat nyit az őrmesternek, és ez megy le az erődből. Már nem dobog benne semmi.”

Rejtő Jenő: A Láthatatlan Légió

Az 1991-es Öböl-háborúban 50 harcoló katonára még csak egyetlen PMC-alkalmazott jutott; öt évre rá Boszniában ez az arány 10:1-hez nőtt; a Los Angeles Times szerint 2009-ben Irakban (a mintegy 170 ezer amerikai katona mellett) 21 ezer amerikai PMC-alkalmazott tartózkodott, s akárhogy is nézzük, ez már nyolc az egyhez (és akkor nem beszéltünk az alvállalkozók alvállalkozóiról – még magyarok is fel-felbukkannak a homokdünék között, a slágernek számító britek, amerikaiak, izraeliek, brazilok vagy akár olaszok (!) mellett).

Mindenki eldöntheti, hogyan tekint azokra, akik az egyenruhát és az állami fizetést feladják a piacgazdasági alapokon működő PMC-k kedvéért; van, aki árulónak bélyegzi őket, mondván: készpénzre váltják tehetségüket, az állami szolgálatban megszerzett tapasztalatukat. Én – anélkül, hogy ítéletet mondanék – amondó vagyok: egy hajdani különleges inkább egy korrekt PMC-nek adja el szaktudását, mint a szervezett bűnözésnek vagy terrorcsoportoknak (amire úgyszintén tudunk pár példát, és nem is kell túlságosan megerőltessük magunkat…)

Az elkövetkezendő években a Pentagon közel negyedmillió, most még katonai beosztást fog „kiprivatizálni”, főleg a logisztika, az étkeztetés, a karbantartás és a szállítás területén. Becslések szerint 2013-ban a PMC-k bevételei (globálisan) el fogják érni a 250 milliárd eurót (s ebből 130 milliárdot az USA-ban).

Ajánló: a Damages sorozat negyedik évadja témábavágó topikot boncolgat; ha alkalmatok van rá, nézzétek meg.