A múltkor a Tiborublog pár törzsolvasójával folytatott sörözéses beszélgetés során az érintettek meggyőző többséggel döntöttek úgy, hogy blogunk „Kémek és hírszerzők” sorozatának legújabb posztjában arról az emberről szeretnének megtudni valamicskét, aki (többek között) létrehozta a világ talán leghíresebb és legnagyobb múltú magándetektív-irodáját. Mivel létezésünk egyik alaptétele a demokrácia, íme Allan Pinkerton élete és munkássága.

Elöljáróban csak annyit szeretnék elmondani, hogy a választás tökéletes volt – mint minden olyan döntés, amelyet a Tiborublog olvasói hoznak. Mint látni fogjuk, Allan Pinkerton legalább három szempontból is beleillik blogunk tematikájába: rendvédelmi szakember, akiből katonai hírszerző, majd bestsellereket is író magándetektív lesz.

No, akkor lássunk neki.

A lázadó

Hősünk 1819 augusztusában köhögött fel először a nyirkos Glasgow-i levegőtől. Édesapja a helyi rendőrség járőreként, később őrmestereként próbálta meg fenntartani a közrendet mindaddig, amíg részeges csavargók jó párszor úgy agyba-főbe nem verték, hogy végleg abba kellett hagynia a szolgálatot. Noha fia ekkor alig töltötte be a 11. életévét, iskola helyett kénytelen volt munka után nézni: először a Clyde folyó partján működő cserzővargáknál végzett büdösebbnél büdösebb következményekkel járó segédmunkát, majd pár hónap elteltével annyira elege lett a nyers birkabőrökből, hogy egy kádármesterhez szegődött, mert a gyalult fa illatának egyszerűen nem tudott ellenállni.

Ahogy telt-múlt az idő, Allanben egyre magasabbra horgadt a szociális érzékenység, és egyre igazságtalanabbnak tartotta azt a társadalmi berendezkedést, amit jobb híján azóta is kapitalizmusnak hívunk. Szerepet vállalt a kor kezdetleges munkásérdekvédelmi mozgalmaiban; no nem túl nagyot, de ahhoz mindenesetre eleget, hogy apja egykori kollégái (mármint a rendőrök) felvegyék arra a listára, amelyen azok szerepeltek, akiknek minden lehetséges alkalommal ki kellett osztaniuk jó pár pofont.

1838-ban az elsők között volt, akik csatlakoztak a People’s Charter nevű mozgalomhoz, amely olyan elképesztő követelésekkel lépett a nyilvánosság színe elé, mint az általános és titkos választójog (természetesen csak a férfiaknak), a vagyoni cenzus megszüntetése a parlamenti tagok esetében, a választási körzetek korrekt újrarajzolása, a törvényhozás éves ülésezése, normális munkakörülmények, stb. Ha nem félnék a szótól, azt is mondhatnám, hogy a brit chartistáké volt a világ első komoly munkásmozgalmi tömörülése, erős szocdem-jellegű ízekkel; Marx Károly még hülye verseket írogatott a berlini egyetemen, amikor Allan Pinkerton már a prolik érdekében tartott beszédeket.

És nem volt ez rossz iskola a későbbi pályafutásához sem, hiszen megtanult konspirálni, kiszúrni a sztrájktörő gondolatokkal foglalkozókat, a rendőrségi informátorokat, a bomlasztókat.

Noha a hordókészítés Skóciában évszázadok óta komoly megélhetési forrás (elvégre valamiben a whiskyt is érlelni kell!), Pinkerton energiái egyre nagyobb részét csatornázza a szolidaritás, egyenlőség és hasonló lufiszavak felé. 1842 elején, egy betiltott munkásgyűlés (vagy sztrájk – a források ezt a két verziót említik) apropóján részt vesz egy verekedésben, amikor is egy fémből és keményfából készült kerti szerszámmal (ásó, kapa, nagyharang?) fejezi ki ellenszenvét egy hivatalos intézkedéssel szemben. Pechjére a rendőr súlyos sérüléseket szenved, s még nagyobb pechjére másnap három szemtanú is megnevezi a hordókészítő mester segédjét, mint elkövetőt. Rögtön kiadják ellene az elfogatóparancsot, Allan pedig gyorsan úgy dönt, hogy inkább odébbáll egy országgal.

A rendőr

1842-ben fogja tehát ifjú jegyesét és suttyomban felszállnak egy Kanadába tartó hajóra, de végül is az USA-ban kötnek ki, méghozzá Illinois államban. Itt (majd később Michiganben) Allan régi szakmájában helyezkedik el és évekig hordókészítéssel foglalkozik. 1846-ban egy komolyabb hordószállítmányt hamis bankjegyekkel próbálnak kifizetni; Pinkerton felszívja a vizet és a saját szakállára elkezd nyomozni. Két hónap elteltével sikerül annyi bizonyítékot összegyűjtenie a hamisító bandáról, hogy a helyi sheriffel közösen egy háromnapos akcióban a teljes, hétfős galerit nyakoncsípik. A pénzhamisítást már akkoriban is nagyon komolyan vették: a hét főből három kötelet kap, a maradék négy arc meg összesen vagy hatszáz évet, Pinkertont viszont megkínálják egy sheriffhelyettesi bádogcsillaggal Kent megyében, amit köszönettel elfogad.

Mivel nagyon jól csinálja, amit csinál (éjjel-nappal hajtja a csibészeket és esetükben roppant rugalmasan értelmezi az emberi jogokat), hamarosan híre megy a tökös michigani sheriffhelyettesnek. 1848-ban megnyitják a Michigan-csatornát és felavatják az első chicagói vasútvonalat, ami robbanásszerű fejlődést idéz elő Illinois állam északi részén; az év végén Chicagóba hívják, ahol akkor szervezik meg az egységes városi rendőrséget. Allan elfogadja a kihívást, felkerekedik és 1849 tavaszán ő lesz a helyi rendőrség legelső detektívje, majd a tízfős nyomozócsoport vezetője.

Kiharcolja a polgármesternél, James Hutchinson Woodworth-nál (akivel kiváló személyes kapcsolatot épített ki), hogy emberei ne legyenek arra kötelezve, hogy bemenjenek az őrszobákra; ily módon a detektívek leplezhették rendőr mivoltukat azon bűnözők előtt, akik rendszeresen figyelték a rendőrségi objektumokat, hogy később az utcán is megismerhessék a civil zsarukat. A glasgowi régi szép idők emlékét felelevenítve pedig figyelési oktatást tart a nyomozóknak, s megtanítja őket azokra az egyezményes jelekre, amelyekkel annó a Charta-tüntetéseken kommunikáltak a munkások, ha besúgókat fedeztek fel soraikban.

A magánnyomozó

1850-ben Woodworth polgármester nem indul a választáson; visszavonul a civil életbe és bankárként tevékenykedik tovább. Az új városi vezető, James Curtis már nem csípi annyira Allan buráját, mint elődje; elkezdi cseszegetni az adminisztrációval, hetente jelentéseket kér tőle a bűnözés helyzetéről, a statisztikákról, egyebekről. Pinkertonnak teleszalad a zsákja az új főnökkel (a városi rendőrségek ugye a városháza tenyeréből esznek), és úgy dönt, hogy ő bizony otthagyja a testületet és megpróbál saját lábra állni.

1851-ben szövetkezik egy volt ügyésszel, Edward Ruckerrel és eleinte egy kétszemélyes magánnyomozói irodát működtetnek, majd két és fél év múlva (más források szerint 1855-ben) megalakítják a Pinkerton’s National Detective Agency-t (PNDA, Pinkerton Országos Nyomozó Ügynökség). A toborzási technikája napjainkban sem ismeretlen: sorra bekopogott egykori kollégáihoz és kábé kétszeres bért ígért nekik, ha ők is otthagyják a rendőrséget és elszegődnek hozzá. Gyors fejszámolást követően – a rendőri és városvezetés legnagyobb bánatára – több tucat chicagói zsaru (egyenruhás és detektív egyaránt) szerelt le és követte Allant a magánszférába.

A PNDA jelképe az azóta híressé vált nyitott szem lett, alatta a jelmondat: We Never Sleep, vagyis Mi Sohasem Alszunk. Angolul a „private eye” (magánszem) kifejezés a mai napig magánnyomozót jelent. A cég gyakorlatilag megszakítás nélkül működik több, mint másfél évszázada; mai jogutódját Pinkerton Consulting and Investigations-nak hívják és biztonsági tanácsadással, magánnyomozásokkal és peres ügyekhez való bizonyítékok gyűjtésével foglalkozik. Olyan megbízói vannak, mint a General Motors, az Esso, a Microsoft vagy az USA Kormányzata.

Ez a klasszikus Vadnyugat kora volt; majdnem olyan, mint ahogyan azt gyermekkorunk igazi westernjeiből ismerjük. Nem meglepő tehát, hogy a cég első megbízásai között megemlítendők az egyre szaporodó vonatrablások elleni küzdelem, a bankok közötti készpénz- és aranyszállítások biztosítása, a fejvadászat (emlékeztek: Wanted, Dead or Alive!), valamint a testőri szolgáltatások. Pinkerton az első években személyesen képezte ki embereit, akik csak abban az esetben kapták meg az állást, ha eredményes vizsgát tettek céllövészetből, ökölvíváshoz hasonló bunyóból, titkos figyelésből és álcázásból.

Kiemelt fizetést kaptak, cserébe hozzájárultak ahhoz, hogy a góré bármikor felkereshette őket otthonukban, és ha munkanapokon este például részegen találta őket, vagy ha gondozatlan külsővel jelentek meg a szolgálatban, másnap már nézhettek más munka után. Utánpótlás volt bőven, kedvére válogathatott az emberanyagban.

Amikor 1860 késő őszén Abraham Lincoln megnyeri az elnökválasztást, a déli államok látványosan elkezdik elszakadási készülődéseiket. Marylandbe (az Észak és Dél közötti határállamba) egyre gyakrabban törnek be a későbbi Konföderáció szakadárjai és egyre több vasútvonalat robbantanak fel annak érdekében, hogy megakadályozzák az Unió hadseregét abban, hogy dél felé vonuljon. Mivel a hivatalos szervek tehetetlenek, az állam kormányzója, Thomas Holliday Hicks végső kétségbeesésében a híressé vált Pinkertonhoz fordul, aki több száz emberét rendeli ki egyrészt járőrözni a vasút mentén, másrészt titkos eszközökkel beépülni a robbantók közé. A művelet hatására a robbantások száma a korábbiak tizedére csökken; Maryland állam fizet, Pinkerton hírneve nő, bankszámlája pedig hízik.

A testőr

1861 februárjában Lincoln (megválasztott elnökként) vonaton elindul Illinois-i otthonából a főváros felé, hogy átvegye hivatalát. Vérbeli politikusként számos helyszínen megáll és beszédeket mond, integet, kezet ráz, gyerekeket ölelget, vagyis pontosan úgy viselkedik, mint bármelyik jelenlegi kollégája. Mivel elterjedt a hír, hogy a déliek meg akarják gyilkolni, méghozzá valószínűleg akkor, amikor Baltimore-ban megszáll éjszakára, a marylandi kormányzó, a Baltimore-i polgármester és a vasúttársaság főnöke összeülnek és pánikszerűen törik a fejüket, hogy hogyan is tudnák ezt a blamát megúszni (akkoriban az elnöki testőrség feladatát is ellátó Secret Service még nem létezett). Egyszer csak a kormányzó arca felderül, és csak annyit mond: hát persze, hogy Pinkerton!

Gyorsan Allanért üzennek, aki lóhalálában meg is érkezik, meghallgatja a tényállást, majd megnyugtatja a három fickót: amíg én vagyok megbízva az elnök biztonságával, semmi baja nem eshet!

Maga mellé veszi két legjobb emberét, Henry Davies-t és Timothy Webstert, eligazítja őket, majd a megfelelő álöltözéket magukra öltve nyakukba veszik a várost: megfordulnak kocsmákban, kuplerájokban, templomokban és fogadókban; régi szívességeket hajtanak be, embereket fenyegetnek és/vagy vásárolnak meg, ígérgetnek hol északinak, hol délinek, hol britnek, hol kanadainak adva ki magukat, egyszóval intenzív OSINT-tevékenységet folytatnak a rendelkezésükre álló 48 órában. Pinkerton itt használta először az E. J. Allen fedőnevet, amelyhez később is többször folyamodott.

És szerencséjük van.

Szerencséjük, mert sikerül olyan információkat összeszedniük, amelyek segítségével viszonylag pontosan felvázolják a merénylők tervét, belövik az összeesküvőket és a szimpatizánsokat (többek között a Baltimore-i rendőrfőnök is benne volt a buliban), s még a merénylet tervezett helyszínét is kiderítik. Pinkerton személyesen intézkedik, hogy a teljes Philadelphia-Baltimore-Washington útvonalat az ő emberei őrizzék, a teljes vasúti szerelvényt ők biztosítsák, de még Lincoln bőröndjeit is átcsomagoltatja, és három – általa gyanúsnak vélt – embert is eltávolíttat Abraham környezetéből.

A megválasztott elnök végül épségben (Allan tanácsára álöltözetben, különösebb cécó nélkül) érkezik meg a fővárosba, s csak utólag tudja meg, hogy mi is történt valójában. A március negyediki eskütételi ceremóniát már Pinkerton legényei biztosítják a  még befejezetlen Capitolium előtt, s Allan az elnök (ma úgy mondanánk) személyi biztonsági tanácsadója.

A kém

1861 áprilisában formálisan is kitör az amerikai polgárháború, s Lincoln magához kéreti Pinkertont. Egy rövid beszélgetés során megbízza az Unió katonai hírszerzésének vezetésével, és azt kéri tőle, hogy legjobb ügynökeit azonnal indítsa el Dél felé azzal a feladattal, hogy a Konföderáció csapatmozgásairól, a szürke egyenruhások felszereltségéről, a toborzás alakulásáról, haditerveikről és az erősségeikről, gyengeségeikről részletes jelentéseket készítsenek. Allan kolléga (aki azért már túl volt a csikókorán) a szokásos formáját hozza: ő maga áll a személyesen kiválogatott és kiképzett alakulat élére, és kerülő utakon ő is elindul az ellenség sorai felé.

Itt mutatkozik meg Pinkerton legfőbb gyengesége: egyszerűen nem tudta elképzelni magát egy irodában (vagy összkomfortos sátorban), messze az elsőlépcsős alakulatoktól, amint pusztán azzal foglalatoskodik, hogy a beérkező jelentéseket böngészi és egy vastag piros ceruzával aláhúzza az értékesnek tűnő információkat. Nem bizony; a skót rendőrőrmester fia ízig-vérig műveleti ember volt, aki minden olyan 24 órát elfecsérelt napnak tartott, amikor nem tudott legalább fél mérföldet kúszni a hideg sárban, vagy nem tudott részeg katonák kocsmai beszélgetéseire fülelni valamelyik richmondi csehóban.

Július végén Lincoln kinevezi George McClellan vezérőrnagyot a Potomaci Hadseregcsoport élére. Mivel McClellan még a békeidőkből ismeri Pinkertont (mindketten a vasútnak dolgoztak), maga mellé kéri hírszerzési főtanácsadónak.

A mindig nyitva álló szem katonái derekasan kiveszik részüket a testvérháborúból, és maga a főnök is szétkémkedte az agyát. Nem hallgathatjuk el azt sem, hogy kritikusai (és egyes hadtörténészek) szemére hánynak pár dolgot ezzel az időszakkal kapcsolatban; azt például, hogy gyakran (szándékosan vagy gondatlanságból – ki tudja ezt ma már biztosan..?) túlbecsülte az ellenség erejét, megtévesztve így McClellant (aki 1861 novemberétől a teljes uniós hadsereg főparancsnokává lép elő). Emlékezetes az a melléfogása, amikor 1862 júniusában azt jelentette a tábornoknak, hogy a déliek (Robert E. Lee generális által vezetett) szemben álló csapatainak létszáma meghaladja a 200.000 főt. Az információ hatására McClellan visszavonulót fújt és több száz négyzetmérföldet engedett át Lee katonáinak délkelet-Virginiában. Utólag aztán kiderült, hogy a déliek mindössze 90 ezren voltak, s ha az északiak akkor (a visszavonulás helyett) megindulnak ellenük, komoly csapást mérhettek volna a konföderációsokra.

Másik súlyos tévedése az antietami ütközet előtt volt 1862 szeptemberében, amikor a már jól ismert McClellan tábornok (kékek) és Lee tábornok (szürkék) csaptak össze a marylandi Sharpsburg mellett. Itt Pinkerton ismét felülbecsüli a déliek erejét (hetvenezer katonáról tesz jelentést, pedig alig negyvenezren voltak). A felderítési jelentések hatására McClellan (noha nyolcvanezer embere állt fegyverben) tétovázva taktikázik és elszalaszt egy óriási győzelmi lehetőséget. A csata végül is kvázi döntetlennel végződött (az északiak hajszálnyival jobb helyzetben fejezik be), de az 5 ezer halottal ez a szeptember 17-e lett az amerikai polgárháború legvéresebb 24 órája. Utólag persze könnyű okosnak lenni, de sokan azt állítják, hogy ha McClellan már reggel egy frontális támadással nyit (a szaró galambhoz hasonlítható tötymögése helyett), délre minden eldől a javára és az emberi veszteségek csak százas nagyságrendűek lettek volna.

Egy egészséges konteósban joggal vetődhet fel a kérdés: vajon Pinkerton valóban ekkorát tévedett-e azon a nyáron, avagy szándékosan tájékoztatta félre az északiakat? Közismert volt arról, hogy megkövetelte embereitől a több oldalról, egymástól független források által megerősített információkat, és képes volt órákat ordítozni bárkivel, aki nem tudta észérvekkel (és lehetőleg tárgyi bizonyítékokkal) alátámasztani hírszerzési következtetéseit. Ez a kérlelhetetlen szakmai maximalista mindkét alkalommal kétszeresen túlbecsülte volna az ellenség erejét?

Nem tudom. Ti mit gondoltok?

Lényeg, hogy 1862 novemberében (nagyrészt az antietami kudarc miatt) McClellan főparancsnoki pályafutása véget ér, s bukása magával rántja Pinkertont is, aki leköszön a hírszerzés éléről. Hősünk visszatér a civil életbe, és ismét teljes munkaidőben tud foglalkozni magánnyomozói cégével, a PNDA-vel. Újabb ügynököket toboroz, s a polgárháború végére övé az amerikai történelem legnagyobb magánhadserege: a PNDA-nek dolgozók létszáma (a részmunkaidősökkel és az alvállalkozókkal együtt) 1865 tavaszára meghaladja az ötvenezer (!) főt.

Ismét magánnyomozó

A nagy visszhangot kiváltó sikerek közül megemlítjük az Adams Express Company sérelmére elkövetett félmillió dolláros rablás felderítését, és az olyan hírhedt rablóbandák felszámolását vagy szétbomlasztását, mint amilyeneket Jesse James vagy Butch Cassidy neve fémjelzett.

Ha a fedett nyomozóknak lenne múzeumuk, Pinkerton egész alakos szobrát valahol a főhelyek egyikén kellene elhelyezni. Ő volt ugyanis a modern korban az első, aki intézményesítette és úgymond tudományos alapokra helyezte ezt a bűnüldözési módszert: különleges tréningek során képezte az embereket, megtanította őket alakoskodni, színészkedni, villámgyorsan improvizálni, elsajátíttatta velük az aktuális bűnözői szlenget, elmagyarázta nekik, hogyan kell legendát építeni és karbantartani, milyen ellenőrző kérdésekre számíthatnak a bűnözők részéről, hogyan kell beépülniük a nagyon zárt bűnözői körökbe, hogyan kell elfogadtatniuk magukat a gyanakvó banditák által…

Ezzel párhuzamosan ezek az emberei megtanultak életben maradni úgy egy nyüzsgő nagyváros alvilágában, mind pedig a felperzselt, látszólag élettelen prérin. Tudtak lovagolni, fegyverekkel bánni, szót értettek az indiánokkal és a francia prémvadászokkal, mesterei voltak az irányított beszélgetések kezdeményezésének, végeztek környezettanulmányokat, észrevétlenül meg tudtak figyelni másokat és ugyanakkor rövid időn belül kiszúrták, ha őket figyelte valaki. Ezek voltak Pinkerton válogatott legényei, akikre (joggal) nagyon büszke volt.

Persze csak a krémből lett detektív, illetve a krémek krémjéből fedett nyomozó. Az ügynökök túlnyomó többsége továbbra is végezte az őrző-védők, a biztonsági emberek és gyakran bizony a karhatalmisták munkáját, hiszen számos sztrájtöréshez, engedély nélküli tüntetések leveréséhez és utcai megmozdulásokhoz őket riasztották, nem a hivatásos rendőrséget. Ezeket a feladatokat ugyanazzal a rezzenéstelen szakmaisággal hajtották végre Missouritól Kansason át Marylandig és Washingtonig, mint ahogyan azt főnökük, a híres Allan Pinkerton megkövetelte.

Profizmusa 1865 tavaszán ismét hivatalos elismerést kapott, amikor Lincoln (aki a polgárháború végén szembesül azzal a sajnálatos ténnyel, hogy a forgalomban levő dollár-bankjegyek és érmék közel egyharmada hamisítvány) őt bízza meg egy, a pénzhamisítások ellen fellépő szövetségi bűnüldöző szervezet létrehozásának előkészítésével. Pinkerton munkához lát és két hét alatt leteszi az elnök asztalára a tervezetet, melynek fejlécén ezek a szavak láthatók: The Secret Service Division of the Department of the Treasury, vagyis a Pénzügyminisztérium Titkosszolgálati Osztálya. Ebből a szervezetből lesz később a mindenkori amerikai elnök és alelnök (és családtagjaik) személyes biztonságára is felügyelő Secret Service, amely a mai napig megtartotta illetékességét a dollárhamisítási ügyek felderítésének területén is.              

A PNDA a bűn üldözése közben néha sajátosan értelmezte a törvényességet, amit Pinkerton később úgy magyarázott, hogy „a törvény bizony gúzsba kötött bennünket, s olykor mi leráztuk ezt a gúzst magunkról – de mindig csak a jó és az igazság érdekében!”. Ügynökei nem riadtak vissza a tanúk megfélemlítésétől, néha zsaroltak is, és az is előfordult (nem is ritkán), hogy az elfogott bűnözők bizony megviselt állapotban érkeztek a helyi sheriff irodájába, mert vagy „ellenszegültek az intézkedéskor”, vagy „leestek a lóról”, esetleg „dulakodás közben lábon lőtték saját magukat”. Amikor 1873-ban például Jesse James-t hajkurászták, kihallgatták Zereldát, a bandita anyját, de az nem mondott semmit fia tartózkodási helyéről. Ekkor két PNDA-ügynök nemes egyszerűséggel felgyújtotta Mrs. James házát, amelyben Jesse egyik gyermekkorú unokaöccse benn is égett.

1872-ben a spanyol kormány őket bérelte fel, hogy egy kubai lázadás leverésében segédkezzenek, de kaptak megrendeléseket Mexikóból is. A biznisz nagyon beindult, Pinkertonhoz dőlt a lé, toborzóirodái előtt mindig óriási sorok álltak, ahol a munkáért ácsingozók gyakran kaptak olyan elutasítást, hogy „Pinkynek maga alkalmatlan, de szegődjön el rendőrnek vagy katonának, ott biztosan tárt karokkal fogadják majd!”.

Biztosan rájöttetek már: „Pinky” volt a PNDA-ügynökök beceneve.

A PNDA olyan elképesztő befolyásra és hatalomra tett szert Amerika-szerte, s a szövetségi kormány, illetve a tehetős felső tízezer olyan gyakorisággal fordult hozzájuk egyre több ügyben (nyomozások, elfogások, értékőrzés, objektumvédelem, de főként továbbra is a sztrájkok letörésében számítottak rájuk), hogy 1893-ban a washingtoni törvényhozás megszavazta a nemes egyszerűséggel csak Anti-Pinkerton Act-nek (Pinkerton-ellenes törvénynek) nevezett jogszabályt. Ez gyakorlatilag megtiltotta a szövetségi kormánynak, hogy a sztrájkok (és sztrájktörők) ellen Pinkertonéket (vagy más, hasonló magánszervezetet) vessen be.

A PNDA-nek egyre több ellensége lett a hivatásos rendfenntartók körében, akik keményen lobbiztak az Anti-Pinkerton Act mellett. Hiszen melyik rendőr szakmai önérzetét legyezgetné az, hogy amikor rátörik az ajtót egy fegyveres bűnözőre és lefegyverzik, az megkönnyebbülten sóhajt: 

– Ja, maguk rendőrök… Hála istennek, mert már azt hittem, hogy a Pinky-k jöttek értem!

A vég

Ezt azonban Allan már nem érte meg. Miután cégét a csúcsra járatta, 1875-ben formálisan is visszavonult a gyakorlati munkától és nekilátott emlékiratai megírásának. Sohasem alkalmazott strómanokat; könyveit az első betűtől az utolsóig maga írta, maximum egy-egy újságíróval nézette át azokat, amikor elkészültek. Történeteihez később számos krimiíró fordult, amikor megtörtént esetekből merítettek ihletet. És nemcsak memoárokat, hanem szakmai jegyzeteket is írt: több nagyvárosi rendőrség fordult hozzá, amikor rendőri (főleg nyomozástani) tankönyvekre volt szükségük. Gondolom, mindent elmond Pinkerton profizmusáról az az adalék, hogy a két világháború között Los Angelesben, New Yorkban és Chicagóban egyaránt az általa írt módszertani ajánlások és kiképzési terv alapján oktatták és képezték a nyomozókat.

A nagy emberek gyakran méltatlan körülmények között halnak meg; Allan Pinkerton ezek közé tartozik. 1884 nyarán (mialatt egyik nagy tervén, a központi bűnügyi nyilvántartás megszervezésén és felfektetésén dolgozik) átszalad egy chicagói utcán, de megcsúszik a macskaköves burkolaton heverő egyik lócitromon. Elesik, beveri a fejét és átharapja a saját nyelvét. A seb befertőződik, vérmérgezést kap és egy hét múlva belehal. Emlékét (többek között) az azóta is működő Pinkerton nyomozó- és tanácsadó-iroda őrzi, s neve ott szerepel az amerikai katonai hírszerzés dicsőségtábláján, a Hall of Fame-ben, az Arizona államban található Fort Huachua támaszponton.

Ápdét: jelen poszt kibővített verzióját elolvashatod a 2015. október 13-án a könyvesboltokba kerülő Kémek krémje című kötetben, további izgalmas hírszerző-életrajzokkal és kémszervezet-ismertetőkkel együtt.