Az elmúlt nem egészen 100 órában (atyavilág, csak négy napja történt a párizsi mészárlás, nekem úgy tűnik, mintha hetek óta erről beszélgetnénk!) rengeteg sajtótermék és majdnem minden, magára valamit is adó blogger kifejtette véleményét a Charlie Hebdóról, az iszlámról, a szólásszabadságról, továbbá a francia rendészeti szervek kiképzési fokáról, az Új Világrendről és arról, hogy új korszak köszöntött-e be Európában a történtek hatására (hogy csak a fontosabb topikokat említsem). Nagy volt a kísértés tehát, hogy (a konteós kommentposzton kívül) reagáljak-e még bármit az esettel kapcsolatban. Aztán – mi tagadás – sokan kapacitáltak, hogy mondjam meg én is a magamét. Végül gyengének bizonyultam és nekiálltam ennek az írásnak, ami végül persze egyáltalán nem olyan lett, mint amilyennek eredetileg szántam, de most már dög vagyok átírni, elégedjetek meg ezzel.
Egy kattintás ide a folytatáshoz….
Függetlenül az éppen aktuális rendszertől, ideológiától vagy zászló- és címer-modelltől, a különféle állami méltóságok, valamint az ezek székhelyeként, lakásaként, munkahelyeként szolgáló épületek őrzése, védelme és biztosítása emberemlékezet óta külön szakmát jelent a fegyveresek nagy családján belül. Testőrsége mindenkinek volt, a római cézároktól és konzuloktól kezdve a középkori királyokon át az új- és a legújabb kor különféle diktátoraiig, uralkodóiig, vagy akár a demokratikusan megválasztott állam- és kormányfőkig.
A huszadik század érdemi katonai szereplőit szép lassan sorra vettük, már-már ott tartottunk, hogy a másodlagos frissességű hollandokat és portugálokat kezdjük cincálgatni, amikor jelen sorok írója a falán elterpeszkedő térképre nézett és megállt benne a szisztolé: Bazmeg – mondta kulturáltan, mintegy önmagának -, azokról a köcsög franciákról majdnem megfeledkeztünk!!!
Szun Ce
1917. október 15-e, egy hétfői nap hajnala. A Párizs melletti Vincennes-i erőd udvarán felsorakozik egy 12 fős, zuávokból összeállított kivégzőosztag. Tőlük 10 méterre, velük szemben egy roppant elegáns, sötét színű ruhába öltözött 41 éves nő áll, fekete kalapban és kesztyűben, finoman kisminkelve. Egy tiszt lép oda, kezében a kendő. „Szükséges ez, hadnagy úr?” kérdezi búgó hangon, kicsit idegenes kiejtéssel, miközben mélyen a tiszt szemébe néz. A fiatal hadnagy elvörösödik és dadogva válaszol: „Ha a Madame nem óhajtja, nem, semmi jelentősége…” – majd biccentéssel elköszön, hátralép és vezényelni kezd. 
Antoine-Henri de Jomini a napóleoni hadtudomány egyik legnagyobb elméleti művelője volt, de mivel (nagy vetélytársával, 
A Tiborublog házigazdája (hasonlóan olvasóink döntő többségéhez) elkötelezett környezetvédő: nem dobálja szanaszét a sörösdobozokat, nem gyújt tábortüzet benzinkutak közvetlen szomszédságában és elviszi az üres lőszerhüvelyeket a színesfém-kereskedőkhöz. 
A francia köztársasági elnök (többek között részbeni magyar származása okán) megkülönböztetett figyelemben részesül idehaza; politikájának a magyarok között is számos ellenzője, ugyanakkor legalább ennyi lelkes híve van. Ellentmondásos személyiség, akinek minden döntése két részre szakítja a francia közvélekedést. 
