A szomszédos Konteóblog legfrissebb írására szeretném felhívni a figyelmeteket, hiszen az ottani mai főszereplő nyugodtan felléphetne itt, a Tiborublog értő közönsége előtt is. Minden idők egyik legrejtélyesebb és – ha úgy vesszük – legsikeresebb bűnözőinek egyike, aki úgy csinált bohócot a világ talán legprofibb bűnüldöző szervezetéből, hogy azt tanítani kéne.
Azaz semmi feltételes mód, hiszen D.B. Cooper esete a mai napig tananyag az FBI bizonyos továbbképzésein, amikor a résztvevők arról hallgatnak előadásokat, hogy a legkomplexebb, emberi és múszaki erőforrásokkal leginkább megtámogatott hajtóvadászat is eredménytelen marad, ha nem párosul a bűnüldözők egyik legfontosabb szövetségesével: a szerencsével.
Kattintsatok tehát át és olvassátok, majd kommenteljétek a mindeddig egyetlen sikeres (és ugyanakkor vértelen) amerikai repülőgépeltérítésről szóló posztot. Számítok a szakértelmetekre és az odaáti aktivitásotokra!
Az évszázados (és közhelyszerű) magyar-lengyel barátságot figyelembe véve most – fejet lehajtva és szégyenkezően pislogva – csak annyit mondhatok: igen, elismerem, hogy a lengyel különlegesekre igazságtalanul kellett ennyit várnotok.
Kevés olyan nemzeti hadserege van a világnak, mely akkora népszerűségnek örvend hazájában, mint az Izraeli Véderő (ami a zsidó állam hadseregének, a Tzahalnak (fonetikusan és magyarosan: a Cáhálnak) hivatalos, és egyúttal kicsit eufemisztikus elnevezése). Ezen belül is kiváltságos helyzetben vannak a Tzanhanok, az izraeli katonai ejtőernyősök, akik hatvanegynéhány éve gyakorlatilag egyfolytában háborús körülmények közepette csiszolhatják elhanyagolhatónak amúgy sem mondható bevetési és, khm, problémamegoldási technikájukat.
A különleges alakulatok blogunkban történő számbavételénél elérkeztünk egy olyan ponthoz, ahol az előzetes nemzeti sztereotípiák egyikének lebontásához fogunk segédkezet nyújtani. 
Ennyi poszt után eljött az ideje annak, hogy a különböző fegyveres erők különlegeseit bemutató sorozatunkban sort kerítsünk a brazil ejtőernyősökről szóló cikkre, hiszen Latin-Amerika (ahhoz képest, hogy a legszórakoztatóbb államcsínyek és a legjobb mellű szépségkirálynők kontinense) eddig meglehetősen alulreprezentált volt itt, a Tiborublogon. 
A huszadik század érdemi katonai szereplőit szép lassan sorra vettük, már-már ott tartottunk, hogy a másodlagos frissességű hollandokat és portugálokat kezdjük cincálgatni, amikor jelen sorok írója a falán elterpeszkedő térképre nézett és megállt benne a szisztolé: Bazmeg – mondta kulturáltan, mintegy önmagának -, azokról a köcsög franciákról majdnem megfeledkeztünk!!!
Valljuk be: zaklatott történelmünk, továbbá Jókai, Gárdonyi és hasonszőrű (általunk amúgy roppant tisztelt) írótársaik sokat tettek azért, hogy a „török katona” jelzős szerkezet hallatán az átlagmagyar lelki szemei elé évszázadokon keresztül a bugyogós, lehetőleg félszemű, görbe karddal hadonászó, punkos frizurát viselő janicsárszerű képződmény képe ússzon be a félhomályból. Ezt az imázst fogjuk ma egy kicsit szétzilálni, mégpedig a török ejtőernyős kommandósok bemutatásával.
A britektől már szerepeltek ezeken az oldalakon a 
Az alvó számlák, a kakukkos óra és a tejcsokiban utazó Milka-tehén országa nem tartozik azon régiók közé, amelyek említésekor – egyfajta militáris pavlovi reflexként – különleges alakulatok képe ugrana elő a katonai témák iránt érdeklődők memóriájából. Persze 
Az elmúlt századokban a Balkán mindig kitermelte magából azokat a kemény katonákat, akik a történelem viharai közepette gondoskodtak arról, hogy legyen elég baráti torok borral vagy pálinkával megöntözendő, és ellenséges, amely késsel átvágandó. Az egykori Jugoszlávia első számú, legnépesebb nemzetét lehet kedvelni vagy gyűlölni (szó ami szó: velünk, magyarokkal mindeddig olyan túl sok jót nem tettek), de azt, hogy ha muszáj, nagyon tudnak harcolni, senki sem vitathatja el tőlük.
Ahogyan azt olvasóink tapasztalhatták, az utóbbi hetekben meglehetősen elhanyagoltuk kedvenc különlegeseinket. Nem magyarázkodunk; tudjuk, hogy egyszerűen nincs mentségünk; a büntetést emelt fővel fogadjuk. Jelen posztunkban megpróbálunk köszörülni egy kicsit a csorbán, méghozzá nem is akárkik segítségével: mai főszereplőink a legendás olasz katonai virtus legfőbb képviselői, a talján ejtőernyősök.
A Föld második legnépesebb államaként India nem csak autógyártásával, hanem hadseregével is igyekezett lépést tartani a fejlettebb országokkal. Nem kell csodálkozni azon, hogy az elsődleges mintát az egykori gyarmattartó, a nagy példakép, a szeretve gyűlölt és tisztelve lenézett Egyesült Királyság szolgáltatta.
Az amerikai hadsereg ejtőernyős fegyvernemének nemcsak a születése napját, de óráját is pontosan lehet tudni: 1940. július elseje, hétfő reggel 07.00 óra; a Georgia állambeli Fort Benning kiképzőbázis fellobogózott alakulóterén a 29. Gyalogos Hadosztály ott felsorakoztatott 50 emberének (48 sorállományúnak és két tisztnek) ünnepélyes parancsismertetést tartanak, melynek értelmében létrejön a US Army első, kísérleti ejtőernyős szakasza.
A német katonai ejtőernyősök története furcsamód egy rendőri alakulattal kezdődik: 1935-ben az akkori porosz belügyminiszter (bizonyos Hermann Wilhelm Göring – van-e hadtörténelem iránt érdeklődő, ki e nevet nem ismeri?) úgy gondolja, létrehoz egy olyan bevetési egységet (a tőle már akkor megszokott szerénységgel Landespolizeigruppe Hermann Göringnek nevezi el), amelynek tagjai ejtőernyős alapkiképzésben is részesülnek. Kicsit később a spanyol polgárháborúban lesz alkalmuk gyakorolgatni.
