A britektől már szerepeltek ezeken az oldalakon a tengerészgyalogosok, de az emblematikus, eddig többször és több egyenruha szerves részeként feltűnt vörös barett őstulajdonosairól (hogy ne mondjak kópirájt-gazdát) még nem esett szó.

Őfelségének ugyanis nemcsak tengeri emberei vannak, hanem ernyősei is. Gazdag és változatos múltjuk őket is maradéktalanul alkalmassá teszi arra, hogy a Tiborublog foglalkozzon velük, úgyhogy nem gatyázunk: bele is vágunk.

Ladies and Gentlemen: The British Paras!

Winston Churchill egészen pontosan 1940. június 22-én utasította alárendeltjeit, hogy az akkor már évek óta hadrendbe állított német, szovjet és francia ejtőernyős csapatokhoz hasonlóan szervezzék meg a Birodalom hadseregének Ejtőernyős Ezredét (A teljes igazsághoz hozzátartozik, hogy Sir Winston gyomoridegeit a Fallschirmjägereknek az Eben-Emael erődnél produkált rajtaütése hozta mozgásba). Ahogyan azt egy véres szték után, egy szivar közben és egy konyak előtt mondta: Hat hónap alatt kell végigrohannunk azon az úton, amelyen ellenségeinknek hat évük volt sétálgatni. A Parachute Regiment azóta is a szigetország fegyveres erőinek egyik elit alakulata, amely megalakulásától fogva kivette a részét a mindenkori brit birodalmi érdekek katonai úton történő érvényesítésének – gyakran véres és verejtékes – munkájából.

Az imént említett Parachute Regimentet az 1940-ben már létező 2. Kommandó (2nd Commando) 351 profi katonájával alapozták meg. A különféle katonai újságokban, szórólapokon és plakátokon népszerűsített új egység hihetetlen vonzerőt gyakorolt úgy a már hivatásos, mint pedig a sorállományra, de a polgári életből is tucatjával jelentkeztek naponta az ejtőernyősök toborzóhelyein. 1941 szeptemberében megnyílik az első brit katonai ernyősképző iskola Manchesterben, ahol huszonegy tiszt, valamint 330 tiszthelyettes, tisztes és sorállományú kezdi el a tanfolyamot. Közülük mintegy húszan sérülés, további harmincan simán beszarás (és jelentős mennyiségű falra hányt angol borsó) miatt az első gyakorló ugrás után visszalépnek.

1942 februárjában a frissen kiképzett ejtőernyősök speciális feladatot kapnak. Nyugi, semmi különös: csak le kell ugrani a németek által alaposan megszállt Franciaországba, el kell foglalni egy katonai radarállomást, a teljes személyzetet el kell tenni láb alól (kivéve egy káposztazabálót, akire viszont nagyon kell vigyázni, mert rá még szükség lesz), szét kell szedni a Würzburg típusú műszert apró, szállítható darabokra, óvatosan be kell csomagolni, el kell menni a tengerpartra, meg kell keresni az őket váró hajót és vissza kell térni az Egyesült Királyságba radarostól, német szakértőstől. És mindezt az okkupált Le Havre mellett kell végrehajtani, ahol alsó hangon is két Wehrmacht dandár és pár különösen motivált, francia földön hátrahagyott zászlóalj a 2. SS Páncélos Hadosztály (hozzáértőknek: a Paul Hausser, majd Wilhelm Bittrich által kommandírozott Das Reich) elitjéből fürkészi az eget, a tengert és a szárazföldet, méghozzá fegyver-irányzékon keresztül.

Talán mondanom sem kell: a bizonyos John Dutton Frost őrnagy (későbbi tábornok) által irányított 3 x 40 = 120 fős egység sikeresen földet ér, megcsinálja a melót (mindössze három halottjuk van és hét súlyos, továbbá harminckét könnyű sebesült), becsomagol egy – még mozgó – német radarszakértőt, összeszedi a Würzburg fontosabb elemeit és hazamegy.

Na, ezt hallván-látván Sir Winston letérdelt eléjük és formálisan… a tenyerükből eszik (hogy obszcénebb hasonlattal ne éljek); a Biting (Csípős) hadművelet megalapozta az ernyősök jövőjét.

Itt fent balra a BBC látható, ami ebben az esetben nem a híres brit közszolgálati műsorszórót jelenti, hanem a Blue Badge of Courage, vagyis a Bátorság Kék Jelvénye betűszava, amit kiemelkedő katonai teljesítményért adnak, s amelynek birtoklásáért bármelyik brit ejés odaadta volna bármelyik cimborája bal heréjét.

’42 tavaszára már két dandárnyi Airborne várta, hogy konkrét bevetésen mutathassák be az általuk jelentős mennyiségű vér, verejték és hányás közepette elsajátítottakat. Vágyaik – „hála” a második világháború eszkalációjának, valamint a németek agresszív térnyerésének – viszonylag hamar teljesültek: 1942 júliusában a Második Ejtőernyős Dandárt Tunéziába  vezénylik, ahol az Afrika Korps emberei – akik szintén nem a leánynevelő intézetek eminens tanulói közül kerültek ki – hamar el is nevezték őket Die Rote Teufel-nek, azaz Vörös Ördögöknek.

A megtisztelő címet a britek – mindmáig viselt – meggyszínű barettjeiknek, valamint a harcokban tanúsított elszántságuknak köszönhették. A barettet, illetve a színt ettől az évtől kezdve hordják, Sir Frederick Browning tábornok javaslatára. Ezt a kombinációt aztán tőlük lopja kölcsönzi a világ katonai ejtőernyőseinek 80 százaléka, egyetlen penny jogdíjat sem fizetve nekik.

Másik hagyományos szimbólumuk a Pegazuson lovagoló, dárdáját eldobni készülő Bellerofontész.

Bellerofontész (βελλεροφόντης) volt az emberiség történelmének első légimozgékonyságú harcosa, aki a görög mitológia szerint – meglehetősen kalandos előéletet követően – a borzasztó, lángot okádó szörny, Himéra megölését kapja feladatul. A küldetést (valódi hőshöz méltóan) sikeresen teljesíti, s ebben Pegazus, a szárnyas ló nagy segítségére volt. Az itt baloldalt látható, klasszikus dizájn bizonyos Edward Seago munkája, aki amellett, hogy menő művész lett, akkoriban őrnagyként Őfelségét szolgálta a műszaki alakulatoknál.

1943-ban az Első Ejtőernyős Dandár Szicíliában száll (azaz inkább ugrik) partra, s hamarosan hadosztályi besorolást kap. Ezzel gyakorlatilag egyidőben az anyaországban felállítják a Hatodik Légiszállítású Hadosztályt, mely az egy évvel később sorrakerülő normandiai partraszálláskor a brit erők előretolt ékének dicsőséges – és korántsem hálás – szerepét tölti majd be. Ők voltak a jelzők, akik azt a feladatot kapták, hogy irányfények kitűzésével világosan kijelöljék a leugrási övezeteket az őket követő fő inváziós erők számára.

A Caen és Merville közötti pokol, „a leghosszabb nap” azonban távolról sem jelentette a brit ejtőernyősök második világháborús megpróbáltatásainak a végét. Még ugyanazon év augusztusában a dél-francia Provence tartományban, illetve szeptemberben Hollandiában vetik be őket. Eme utóbbi, Market Garden fedőnevű hadműveletről szól a Rajna-hidak megsemmisítését feldolgozó „Messze volt a híd” című dokumentumkötet, amelyből „A híd túl messze van” címmel hatalmas filmsiker is született. 

A németek kapitulációja után drákói intézkedésekkel mintegy megtizedelik a brit ejtőernyős fegyvernemet: az eredetileg célként kitűzött 25%-os leépítés helyett – politikai és gazdasági nyomásra – az állomány felétől kénytelen megválni a szigetország hadvezetése, Churchill legnagyobb bánatára.

A sok hülye politikus tényleg azt képzelte, hogy most már hepiség jön, a lóvé kell a szotyira, a ruszkik meg barátok lesznek és különben is: az Egyesült Királyság mindig harcolni fog; igen, az utolsó amerikai katonáig.

És nemsokára jött a fultoni beszéd…

Mindezek ellenére (vagy tán éppen ezért) a háború utáni konfliktusövezetekben – ahol még lobog a Union Jack – sorra feltűnnek az immáron legendás vörös barettek: 1946-47-ben Palesztinában, 1956-ban Malájföldön és a szuezi válságban, Cipruson 1964-ben, illetve Adenben 1965-ben.

No, miután ilyen lazán átfutottunk a háború utáni két évtizeden, a következőkben, a brit ejtőernyősökről szóló poszt második részéből megtudjuk, hogy Észak-Írországtól a Falkland-szigeteken keresztül Jugoszláviáig mindenhol ott voltak, ahol balhé volt, és ahol az Egyesült Királyság úgy érezte, hogy érdekeit csakis ezek a bordósapkás srácok tudják igazán képviselni, a British Council-on kívül, amelyiknek – mint tudjuk – semmi, de TÉNYLEG SEMMI köze nincs a brit hírszerzéshez.

Az ulsteri testvérháború véres színhelyein is feltünedeznek a brit ejtőernyős katonák. Egy olyan megveszekedett keltabarát (és az írek által érzelmileg régesrég megvásárolt) pali, mint a Tiborublog gazdája, az északír szereplésüket még akkor is történelmük legszégyenteljesebb pillanatának tartja, ha tudjuk, hogy egyes republikánus csoportok kegyetlensége, a köztörvényes bűncselekmények iránt érzett olthatatlan vonzalma a maga nemében is páratlan volt.

Bizony-bizony (csupáncsak példaként) meg kell itt említenünk 1972. január 30-át, ami az ír kollektív emlékezetbe Domhnach na Fola-ként, azaz Véres Vasárnapként égett be, úgy öt-hatszáz évre. Mindkét oldalról és oldalon számos cikk, könyv és film, visszaemlékezés és fikció próbálkozott a történtek bemutatásával, szerény posztunk erre nem alkalmas. Ami ténynek tűnik: a szóbanforgó napon az északír Derry városában a polgári jogokért tüntető, pár ezres tömegbe brit ejtőernyősök belelőnek. Tizenhárom halott (közülük hatan kiskorúak), további tizenvalahányan súlyos, lőtt sebeket szereznek. Az akkori lövöldöző alakulat péká-helyettese a szépnevű Michael Jackson százados volt, aki vagy húsz évvel később igazi tábornokként a brit hadsereg vezérkari főnöke lesz…

Evezzünk tovább, egy kicsit derűsebb (de legalábbis katonásabb) vizekre.

Az Airborne-egységek nem maradhattak ki a Falkland-háborúból sem, ahol 1982 május-júniusában két zászlóalj bizonyította: méltó a tunéziai és a hollandiai harcokban nevet szerzett elődökhöz. Egyszer majd talán lesz külön poszt a Malvinas-esetről (elvégre frankó helyi háború volt), itt nem térek ki a politikai háttérre és előzményekre. A csetepaté jó két hete alatt a 2. és a 3. Zászlóalj összesen 133 fő veszteséget tudhat a magáénak: negyven halott és 93 sebesült. Ezzel szemben körülbelül 400 argentin katonát ölnek meg, további mintegy 1300-at foglyul ejtenek.

Földrajzilag és érzelmileg hozzánk kicsit közelebbi eseményekben is részt vesznek: amikor 1999 márciusában a NATO úgy dönt, hogy Milosevics Jugoszláviáját pedagógiai célzattal megszórja holmi bombákkal, az 1. Zászlóaljat készültségbe helyezik, majd júniusban – Macedónián keresztül – be is vonulnak Koszovóba, azzal a feladattal, hogy a békefenntartó KFOR-osokat megvédjék az esetleg felbukkanó, csúnya-csúnya szerb fegyveresektől.

És ha most valaki megkérdezné, hogy „de hát a KFOR (az ott szolgálók 100-150 dolláros napidíjával) nem volt maga is fegyveres erő? Vagy rosszindulatú kis szerb manók elcsenték a puskájukat és lisztet csempésztek a lőpor helyébe? Vagy mi?„, akkor inkább nem válaszolnék, hanem átadnám a szót a kommentekben a szakértőknek, akik talán elmagyarázzák nekünk, hogy mire kellettek oda a brit ernyősök, már ha kellettek egyáltalán.

Az ezred-induló meglehetősen furcsa érzeteket kelthet, tudniillik a Wagner-féle Valkűrök lovaglását választották. Mottójuk az utrinque paratus, ami annyit tesz: mindenre (bármire) készen.

Napjainkban Őfelsége ejtőernyősei mintegy nyolcszázan vannak, és az 1999 szeptember elsején létrehozott, körülbelül hatezer főből álló 16. Légi Rohamdandár szerves részét képezik. Ez a magasabbegység a brit hadtörténelem leggyorsabban reagáló és legütőképesebb alakulata; öt napon belül a Föld bármelyik pontján képes jelentős fegyveres erőt felvonultatni.

Az ezreden belüli felosztás színkódos; a sima színes téglalapot (tehát jelvény és szám nélkül) a katonák a zubbony jobb ujján viselik:

– az 1. számú zászlóalj a vörös egység; különleges háttér-támogatást nyújt a műveletekhez; itt vannak azok a speciális kiképzésen átesett ernyősök, akik például az SAS és más (brit vagy külföldi) különleges alakulatok számára jelentenek támogatóerőt, ha a szükség úgy hozza; ők a Special Forces Support Group – SFSG.
– a 2. számú (kék) és a 3. számú (zöld) zászlóalj a klasszikusan harcoló alakulatok;
– a 4. számú (fekete) zászlóalj a tartalék.

Az ezred valamennyi katonája – rotációs alapon – bizonyos időt az egyeseknél (SFSG) fog eltölteni, annak érdekében, hogy senki ne tunyuljon el az unalmas és hétköznapi ejtőernyős bevetéseken.

Öt hónap alapkiképzés vár rájuk, melynek során nyolc ugrást kell végrehajtaniuk, ha hetykén a fejükre akarják csapni a vörös/bordó barettet. A nyolc ugrásból egyet helikopterből és egyet hőlégballonból (!) kell végrehajtaniuk, s a végső elismeréshez szükség van legalább egy éjszakai bevetésre is.

A poszt végére egy mulatságos fotót csatolok, amelyen egy, a derűtől és a hálától ragyogó arcú, minden bizonnyal jószándékú afgán ember köszöni meg egy brit ejtőernyősnek azt a sok szépet és jót, amit a szövetségesek vittek Kandahár hegyei közé. Örökké emlékezni fogok rátok! – mondja az öreg.

És ebben az egyben a brit ernyősök (a többi nyugati katonával együtt) egészen biztosak lehetnek…